Budapest Külső - Józsefvárosi Református Egyházközség

Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!





III. 1 9 5 6 .

 

125. 1956. nyara.

 

            Az 1955/56-os tanév a forrongások ideje volt. Valamit mindenki érezhetett. Nehéz lenne megmondani, hogy mi is volt legbelül. A vadak vadabbak lettek, a szelídek szelídebbek. Mintha polarizálódott volna a világ. Keletről nyugatra néztünk, milyen jó lehet ott. Nyugati országok kommunistái emlegették, hogy Keleten a tanulás, az orvosi ellátás ingyenes. Nincs munkanélküliség. Nincs túl gazdag, de nincs szegény sem. Valahogy úgy volt, hogy a szomszéd kertjében szebb a gyümölcs. Tőlünk sokan disszidáltak Nyugatra. Onnan egyetlen egy sem jött Keletre. Tudtuk a hivatalos magyarázatot. Az ottani elvtársak olyan öntudatosak, hogy nekik ott kell maradni, hirdetni a kommunista világgyőzelem eszméjét. Ragaszkodtak is hazájukhoz. Még kíváncsiak sem voltak közelről a keleti paradicsomra. Pedig belekóstolhattak volna.

            Nagy csend volt fent. Veszekedtek az elvtársak. Ki legyen a király, ki legyen a korkedvezményes nyugdíjas. Igaz, ők nem királynak nevezték. Abban az időben a feljebbvalókat főnöknek, fejesnek titulálták. Mindenki nagyon óvta pozícióját. Mi, alsó osztályba tarozó többség, hallgattunk. A nyugati rádiók magyar nyelvű adásai jeleztek valamit. Hiszen a kémhálózat nagyon jól működött. Talán annyira, mint a II. Világháborúban. Az angol hadvezetést Berlinből irányították, a németeket pedig Londonból.

            Józan ésszel ki tudná elképzelni, hogy egy távoli várost 3 év alatt nem tudnak körbezárni. A blokád alá helyezett város állandó kapcsolatban állt a külvilággal. Nyáron csónakkal, télen szánkóval. A városi színházban Beethovent játszottak. Ha kellett, beálltak zenésznek a német katonatisztek. A Führer pedig őrjöngött. 900 napig jöttek a jelentések szikratávírón. Kérték az utánpótlást. Jól érezték magukat a hazájuktól távoli katonák. Érdekes, fegyvert, lőszert nem kértek, csak ruhát, tisztító szereket és hazai élelmet.

            Ugyanakkor a német V-1 és V-2, amit mi faúegynek és faúkettőnek ejtettünk ki a rádió után, éjszakai repülőtámadással együtt, mindig kitelepített városokat bombáztak, lövöldöztek Angliában. Ilyen biztosan működő kémek!

            10 év múlva is végezték munkájukat a beépítettek. Rólunk, keletiekről mindent tudtak. A mi kémeink mit tudtak a vasfüggöny túlsó oldaláról, az talán örök titok marad. Amíg egy nyugdíjas nyugati diplomata az emlékíratok kiadásából egészíti ki nyugdíját, nálunk nem írt senki emlékíratot. Félreállították, megfigyelték a lefutott elvtársakat. Talán injekciózták, hogy felejtsen. Zárt osztályra került és elintézték.

            Szép és egyszerű volt az életünk. A Népfront lapja és a Párt lapja ugyanazt írta. Állítólag külön szerkesztősége volt mindkét napilapnak. Amit olvastunk magyarul, azt ellenkező előjellel láttuk el. Este összevetettük a Szabad Európa híreivel és értékeltük. A nyugati rádió hírei közelebb álltak a valósághoz. De ahhoz is jó volt elolvasnunk az újságot. Így aztán mindig élen jártunk az élet megismerésében.

            A Népfront szervezésében szavaztunk, szavazgattunk. A Párt kijelölte a Népfrontnak, kire szavazzunk. A Népfront volt a Párt előretolt csapata. A népfrontosok legtöbbször tagadták, hogy ők párttagok. Valamit minél jobban tagadnak, annál igazabb. Emlékszem egyik választási szlogenre. ’Csak a falu bolondja, nem szavaz a Népfrontra.’ Kettő közül lehet választani. Ha egy jelölt van, akkor csak szavazni lehet és nem választani.

            Az egész keleti féltekén szavazásokat tartottak, csak régi elnevezéssel mondták választásnak. Ezzel is próbálták megtéveszteni az imperialistákat. Nálunk örömmel mondták a fő elvtársak, hogy a teljes magyar nép nevében beszélnek, intézkednek, kormányoznak. 97-98-99%-os eredményeket értek el a szavazáskor. Mindenki részt vett a szavazáson. Próbált volna valaki nem elmenni!

            A világot nem csak a vasfüggöny választotta el, osztotta ketté. A keleti oldalon az országhatárok éppen olyan tüskésdróttal, senki földjével voltak elválasztva egymástól, mint a vasfüggöny mellett. Nem mehettünk át a Csehekhez, vagy Románokhoz. A testvért elválasztó szögesdrót-határok olyan erősek voltak, hogy még temetésre sem mehetett valaki haza szülőfalujába, anyja vagy apja temetésére. Tudtuk a nagy európai példát. Németországot a győztes hatalmak sugarasan felosztották négy részre. De a francia – angol – amerikai zóna között nem volt határ. A keleti zóna pedig nemcsak szögesdróttal, hanem magasfeszültségű árammal is körülvéve. Úgy, mint a koncentrációs táborok. Ha valaki a határ közelébe érkezett és nem csapta agyon az áram, élessel rálőttek. Ez volt a különbség a vasfüggöny két oldala között. Túlról szabad közlekedés. Nálunk börtön-ország, szögesdróttal körbezárva. Ezekben az időkben mennyi volt az öngyilkos és hány ember veszett el nyom nélkül, ne kérdezze senki. Pontos felmérés nem készült.

            Míg az 1945-ös málenkij robotnál legalább a létszámmal el kellett tudni számolni, a következő időkben az átadott foglyokról nem kellett vezetni naplót. Teljes kiszolgáltatottság. A fegyveresek élet-halál urai voltak. Ilyen félelemben és emberileg reménytelenségben morzsoltuk napjainkat. Mindenkit csak nem pusztítanak el, marad hírmondó közülünk. Megmaradtunk elég sokan. Jött az 1956. nyara a tanév zárása után. Megtörtént a nagy Református Konferencia Galyatetőn. Nem lehetett tudni, hogy ki adhatott volna engedélyt, vagy ki nem adhatott volna engedélyt a megtartására. Pártunk és Kormányunk várakozó állásponton volt. Nem lehetett megállapítani, kit kellene megszólítani. Nem is nagyon mutogatták magukat a főelvtársak.

            Az emberek aratgattak, csépelgettek. Nem tudták, maguknak, vagy a beszolgáltatásnak. Lesz-e padlás-söprés, vagy nem? A nyári munkákkal nem lehet várni. A viasz-érés, az viaszérés. Kaszát vár. A kiszáradt kereszteket be kell hordani a szérűre és asztagba rakni. A cséplőgépek duruzsoltak. A segítők mozogtak, a zsákolók vállon hordták a szemet a gazdák padlására. Meddig lesz ott, mi lesz vele, mikor gyűjtik össze és indítják a szélesebb vágányú vonatok felé, nem tudtuk. Egyelőre nem.

            A gyárak kéménye füstölt. Jelezte, hogy a munkások dolgoznak. Termelték a semmit és a nem kellő bazár-díszeket. A jóvátételen felül is átvette a nagy testvér a megtermelt árut. Eladtunk mindent a ’majd’-ra. Pedig régi, magyar közmondás, hogy majdra a zsidó sem ad. Mi adtunk. Esetleg Rubelt kaptunk volna érte. De kinek kellett? Jobb helyeken a Rubelt úgy hívták, hogy Dollár. Olyat meg nem is láttunk. Az újságok még többet írtak a semmiről. Kora ősszel már a szuezi válságról cikkeztek a Pravda alapján. Nem sokat kellett várnunk és a Margit-hídon is emlegették a vöröscsillagos katonák, hogy Szuez, Szuez! Félrevezetett, ázsiai barbár horda. Nekik a Duna volt a Szuez.

 

126. Árvíz. Földrengés. Égi háború.

 

            Az 1956. naptári év figyelmeztetéssel kezdődött. Árvíz. Földrengés. Égi háború.

            Mi teológusok is, önkéntes elv alapján, kimentünk a Csepel alatti Duna-partra. Szombati nap volt. Megkértem egy volt szobatársamat, aki tanársegéd lett a Teológián, holnap, vasárnap helyettesítsen Külső-Kelenföldön. Hiszen úgyis kint maradunk a mentésen éjszakára. A sáros töltésen megkerestük a felelős vezetőt. Esett az eső, csúszkáltunk. Ő már több napja nem volt otthon, nem aludt. Menetközben tud kenyeret rágni. Buzgár-veszély volt a legrosszabb. A töltések még bírnák a magasságuk szerint a vizet, de ha egy patkánylyukon elkezd folyni a nagy nyomású víz, percek-félórák alatt kiterjedhet annyira, hogy beszakad a gát. Ez pedig a teljes töltés érvényét tenné tönkre. Mi elindultunk a megadott határig, Délre és Északra. Ha valami víz-ért tapasztalunk, azonnal fussunk a legközelebbi kiépített pontig. Kijönnek lámpákkal és megvizsgálják a helyet. Csak homokzsákokkal lesz lehetséges elzárni. Nagyon veszélyes helyzet állhatna elő. Mi sötétben, esőben, csúszkálva, átázva, az év elején, figyelő szolgálatban voltunk. Megköszönték szolgálatunkat másnap délben és hazautaztunk. Megtettük hazafiúi kötelességünket. Legalább is lelkiismeretünk szerint.

            Előadásokról nem hiányoztunk. Hétfőre kipihentük magunkat. Szombat este, vasárnap reggel a konyhára sem kellett mennem. Az nekem is szabadnapom volt. Elvonult az ár. Egyik reggelre földrengésre ébredtünk. A központ megint Dunaharaszti környékén volt. Egy hónapja arra voltunk árvízi mentésen. Úgy emlékszem, kisebb épületkárok keletkeztek. Nagy volt az ijedelem, az amúgy is nyugtalan társadalmi helyzetben.

            Egy kis történetet hadd írjak le a földrengés idejéből. És hadd emlékezzem arra is, hogy miért volt oly sok tanársegédünk a Teológián.

            Pécsett az ifjú segédlelkész köré néhányan, akkori gimnazisták, vasárnap délután összegyűltünk. Szamosközi István lelkipásztor úr elintézte az ÁEH-ban. A pécsi főnök szóban adott engedélyt, illetve egyszerűen tudomásul vette, hogy az új papsegéd úr bibliaórát tart konfirmált fiataloknak. Úgy érzem, áldásos lett ez a kis csoport élete, munkája. A kezdő segédlelkész feleséget talált. Néhányan Teológiára kerültünk a kis közösségből. Volt egy érettségizett leányka, aki a nyomdában dolgozott.

            A pécsi nyomda kapta meg a református-klerikusok engedélyezett könyveinek nyomtatását. Az első nagyobb munka a Károli Biblia kiadása. Hiszen évszázadok óta a világ bibliáit a Brit és Külföldi Bibliatársulat adta ki. Mivel ezek nyugati imperialisták voltak, ki tudja, mit írhatnak bele a Szentírásba. Jobb lesz, ha kis hazánkban mi magunk adjuk ki a Bibliát. Pártunk és Kormányunk majd minden betűjét leellenőrzi. Nehogy valami uszító megjegyzés, célzás, esetleg a borításban kézi fegyvert és töltényt találjon valaki. A politikai nyomás mintha gyengült volna. Nyomtatták a Bibliát Pécsett. Elég durva papíron. Mi még emlegettük a Biblia-papírt. Most ilyen nincs. A nyomdában, 3 műszakban dolgoztak a munkások.

            A földrengés morajától megrettenve, mindenki rohant ki az alagsorból. Mire megérkeztek a főelvtársak felmérni a helyzetet, már világos délelőtt lett. Végigjárták a termeket. Egy kislány dolgozik, köti a bibliákat. Csodálkozva kérdeztek tőle egyszerre mindent. Ő csak állt és végezte a munkáját. A látogatók nem értették a bátorságát. Egyszer csak megszólalt, valahogy ilyetén, ’Mindenütt Isten kezében vagyunk’.

            Azt hallottam a bibliakörös ismerősünkről, később behívatták a főelvtársak és sok ajándékozó aláírásával megkapott egy Bibliát. De szívesen szívemhez szorítanék egy újságpapírra nyomtatott Bibliát, amit akkor kötött be az én bizonyságtévő kis testvérem. Ilyen bizonyságtételek tették hitelessé egyházunk küldetését a sok templomos öregasszony kitartása mellett.

            Dr. Pap László nem tudott külföldre küldeni, stipendiumra érdemes teológusokat. Ezért vezette be a ’tanársegéd’ állásokat. Egy-két évig kaptak megbízatást. El kellett készíteniük egy dolgozatot és néha órákat is tartottak. Minden professzor mellett volt egy tanársegéd. A legjobbak maradhattak bent az előbbi években végzett nagy létszámú osztályokból.

            A harmadik jel augusztusban volt, a csillaghullások idején. Otthon, Siklósnagyfaluban szerettem nézegetni a csillaghullást. S egyszer kihívom a családot. Valami különös égi jelenség. Tiszta levegő, felhő nélkül. Villámlásokat látok. Nagyon hosszú ívek. Pillanatokra nappali fényt varázsolnak, mint később a villanó fénnyel működő fényképező masinák.

            Édesanyám értékelte a helyzetet. Emlékszik arra, hogy 1914-ben is volt ilyen érthetetlen égi jelenség. Akkor azt mondták az emberek, hogy nagy háború lesz. Ez az előjele. És úgy is lett. Édesanyám is ezt erősítette meg. Nagy háború lesz. És lett. Százával a halottak. Tíz- és százezrével a hontalanná válók. Csak az emberek idegzete volt gyenge? Vagy pedig ezzel együtt a nagy természet is megérezte, hogy a lefojtott palack egyszer robbanni fog? És éppen csak nálunk, egész Kelet-Európában, az egész Földgolyón? Augusztusban még erre nem volt felelet. Várnunk kellett.

            A forradalmak ideje tavasz vagy ősz. Csak a franciák szerettek nyáron kirobbantani forradalmat. Ma már tudjuk, hogy a románok meg télen. Úgy gondolom, nyelvben, gondolkodásban rokon népek. Az egyik nyáron, a másik télen bátrabb. Mi, magyarok már több, mint 100 éve voltunk bátrak. Akkor tavasszal. Most ősszel?


127. 1956. szeptembere.

 

            Nehéz volt hazulról elköszönni. Hárman indultunk Budapest felé. Csak a kisebb húgom maradt otthon. Öcsémet nem vették fel Mezőgazdasági Főiskolára. Teológiára bejutott. Két helyen jelentkezett. Budapesten és Debrecenben. Mindkét helyen kapott helyet. Budapestet választotta.

            Ráckevén orgonista is lett. Szép, nagy orgona van a templomban. Vasárnaponként utazott HÉV-vel. Az első vasárnap én is kimentem vele. Mindent megbeszéltünk. Rendben lesz. Régiesen, húzósan, ahogy ott elvárták, tudta játszani az ismerős dallamokat négy szólamban, suszter kísérettel.

            Húgom a harmadik évre jött vissza Pestre, az Orvossegéd Képző Iskolába. Felcserképző, röviden.

            Én pedig, közeledve a 20. életévemhez, a Teológiára iratkoztam be újból. Csendesnap. Utána megkezdődött a semester, a tanulás. Legalább is az előadások. Régi diákszokás volt, hogy a tanulást elhanyagolták. Ráérünk majd a kollokviumos időben, a vizsga-hónapban. Tehát januárban és május-júniusban. Voltak okosabb diákok, akik rendszeresen tanultak. Egyikhez sem tartoztam. Figyeltem órákon, az előadásokat megjegyeztem. Ez volt az én tanulásom.

            A munka mellett ráértem könyvtározni, olvasni, pihengetni. Szombat délutánonként elmentem fát felhordani. Megvágtam egy hétre való gyújtóst. Előbb jól kiéleztem a kisbaltát és könnyen ment a munka. A fahasításban is volt gyakorlatom. Egy-két csapás jó helyre és engedelmeskedett a legerősebb bütyök is. Nem kellett hozzá Nagy Sándor kardja. Felhordtam a pincéből. Jó néhány vödör szenet is készítettem fel az emeletre, megjelölt helyekre. Kész volt. Várt a körözöttes kenyér egy pohár kávéval vagy teával. Megköszöntem, a forintokat zsebre tettem és illedelmesen elbúcsúztam. Nagyon kérték, hogy ne felejtkezzem meg a jövő szombatról sem. Valamiért megszerettek. Gyorsan végeztem, apróra, szinte gyufaszálnak vágtam a gyújtóst.

 

128. Október 23-a.

 

            Megkezdődött az új tanév. Sajnos, hamarosan, be is fejeződött. Annyira rövid volt, hogy törölni kellett. Az új fiúkat még meg sem ismertük. Jöttek át felső évekre is Debrecenből. A mi évfolyamunkból Perjéssy Márta elment, Horváth Barna pedig jött. Később házastársak lettek. Csak először mindketten megszenvedték az életet.

            Diákok, a mi évfolyamunk vezetésével, III. évesek voltunk, szerettünk volna nyílt tárgyaláson megbeszélni egyházunk ügyeit és a Teológián folyó dolgokat. Nagyon nagy különbségek voltak ugyanolyan diplomával bíró mezei és városi papok között. Hát még a segédlelkészek és a politikailag védett, baloldali, beépített, besúgó elvtárs-papok között!

            Dr. Pap László dékán vállalkozott is rá, ő tartja a hátát és az előterjesztendő témákat megbeszéljük. Egyik téma volt az óraadó tanárok ügye. A teológiai tárgyaknak vannak ancillái, segédtudománya, mint az egyháztörténelem. Ezt mindenki elfogadta, hogy fontos. De a politikai tárgyak, az ezekről szóló előadások, mintha nem lennének szükségesek.

             Vasárnap délutánra, 1956. október 21-ére a Budapesten tanuló vidéki lelkipásztor-gyermekek kaptak meghívót ismerkedésre. El is jöttek sokan.

            Másnap, hétfőn estefelé, a Műegyetem aulájában volt a pesti diákok megbeszélése. A pontok megfogalmazása. Elhatározták a másnapi békés felvonulást az Írószövetséggel együtt. Mi, teológusok, fogunk 2 órakor találkozni az írókkal.

            Ébredtünk kedd reggelre. Megtörtént a konyhai előkészítés. Reggeli, fő az ebéd. A diákáhítatot Magócsi Pista, V. éves teológus tartotta. Amint említettem, a kurzustáros adott ki Bibliaolvasó Vezérfonalat. Napi részek voltak benne kijelölve. Mind ószövetségi rész, mind pedig újszövetségi. Amilyen ma is létezik. Ennek elődje. Magyarázat nem volt. Csak dátum és két igerész. Kálvin módra. Folyamatos olvasás. Nem össze-visszakapkodás, mit az akkor német nyelvterületen ismerős Lósung. Mi nem lutheránusok, hanem kálvinisták vagyunk.

            A napi Ige a Prédikátor Könyve 3. fejezetének első versei. „Mindennek rendelt ideje van.” Ez volt Pistának utolsó Ige-szolgálata ezen árnyékvilágban.

            Egy jó tanuló fiú nem jött velünk a felvonulásra. Otthon maradt röplabdázni. De egyedül nem sokáig játszhatott.

            Kitűrt ingben, nyárias melegben, vonultunk. Egy király – egy katona. Egy író – egy teológus. Nyolcas sorok, két órakor indultunk. Énekes pacsirtánk kiállt oldalra és vezette az éneket. Hangja átfogta még a legszélesebb utcát is. Nem véletlen. A kazánházban sokat gyakorolhatott. Kossuth nóták.

            Amerre mentünk, lányok siettek előttünk, felvásárolták a Röltex-boltokban a nemzeti szalagokat és gombostűt. Olló volt a kezükben, mindenki feltűzte a trikolórt ruhájára. A rendőrök sapkájukról letépték a csillagos jelvényt, és ők is kokárdával díszítették sapkájukat. Amire egy-egy ház elé érkeztünk, a házmesterek már ügyködtek a zászló – nem a zászlók – kitűzésével. Egyetlen véres – veres zászló sem díszelgett a házakon.

            A Rákóczi út – Kossuth Lajos utca – Múzeum körút—Tanács körút kereszteződésében találkoztunk az Oleg Kosevoj tanulóival. Ők egy hatalmas, aranyszegélyű, sarlós-kalapácsos vörös zászlót cipeltek négyen elől, megfelelő, vállra erősített zászlótartóval. A négy út találkozásánál a zászló földre került és a selyem hamar lángot fogott. Ekkor még nem sokan skandáltak jelszavakat. Ezek az orosz iskolások milyen jelszavakkal, vagy nótákkal vonultak, jöttek át Pestre, nem tudom. A kommunista zászló égetése egy kis fennakadást jelentett. Megtorpantak a sorok és felbomlott átmenetileg a rend. Mindenki szerette volna látni a hamvadó zászlót. Elhangzott néhány kiáltás is. De még a rend megmaradt.

             Néma felvonulásra kaptunk engedélyt. Illetve nem kaptunk. 10 perc múlva újból kaptunk, megint nem, megint igen. A végén már senki sem figyelt arra, azon pillanatban éppen van-e engedélyünk vagy nincs. Mi mentünk. A nyolcas sorból lett tizenhatos, majd utcaszélesség.

             Átvonultunk a még meglévő ’Manci-hídon’. Ez volt Budapest első deszkahídja a harcok után. Ekkor még állt. Illetve megindult alattunk. Lépésveszítéssel nem süllyedtünk el. A Bem-szobornál koszorúztunk és visszajöttünk a pesti oldalra.

            A Parlament előtt vártuk, mikor jelenik meg Nagy Imre. Két ávós kíséretében kilépett az egyik erkélyre. A füttykoncert az ávósokat meghátráltatta. Nagy Imre, a kommunista, 1953-as miniszterelnök, megszólította az ’elvtársakat’. Erre orkán. Nincs elvtárs! Nincs elvtárs! Folytathatta. „Magyarok!” Örömüvöltés. „Magyarak vagyunk! Magyarok vagyunk”

            A tömeg háta mögött teherautókról kiabáltak. Lőnek a Rádiónál! Lőnek a Rádiónál!  Közben, mivel esteledett, tömeg-kérésre leoltották az országház jelvényét, a vörös csillagot. A leverését hiába kérte a tömeg.

             Akcióba léptek az ávósok. Bár már kivilágított volt az egész Parlament, egy pillanat alatt megszűnt az áramszolgáltatás. A város, vagy városrész teljes sötétségbe borult. Pillanatok alatt száz meg száz újság-fáklya égett. Középkori világítás a fél milliós tömegben. A várakozó teherautók reflektorai is segítettek tájékozódni. A fényt visszakaptuk.

             Nagy Imre nyugtatta a ’magyarokat’. Holnapra minden rendben lesz. Mindenki menjen nyugodtan haza, „Isten áldja meg a magyar népet!” Ezzel búcsúzott Nagy Imre.

            A teherautókra sokan felkapaszkodtak. Menjünk a Rádióhoz. ’Az ávósok lövik a gyermekeket!’ A küldöttek álltak a Rádió előtt. Bebocsátásra vártak, hangosan felolvassák az elfogadott pontokat. Ez időben Gerő, a hídverő, beszéde folyt lemezről. A puskalövések mind élesebben hangzottak adás közben. Gerő már repült Moszkvába. Nem hallgathatta a saját rádió-beszédét. A sebesültekért egyszer jött egy mentő. Senkit sem vett fel, hanem pillanatra pontosan befordult a mentőautó a kitárt nagykapun, de senki nem tudott bemenni a résen. Illetve visszadobtak néhány erőszakost. Hamarosan megtudtuk, hogy az ávónak mentőautók szállítják a muníciót.

             A Múzeum Kávéház előtti sarkon égett egy felfordított, állami rendszámú személyautó. Szegény tűzoltók is nevetgélve tétlenkedtek, mert amint gurították ki a vászon tömlőt, a tömeg annyi szeletre vágta, ahányan ott álltak a környéken. Nem csak a Sztálin szoborból akartak emléket szerezni a gyűjtők, a vászoncsőből is.

            A Rádió épülete előtt, a sűrűn felsorakozott ávósok, maguk elé lőttek, a puha aszfaltba. Hiszen meleg idő volt, elnyelte a géppisztoly golyókat. De csak kifogy a tár. Hátráltak. Bevonultak. Az ajtót támasztották belülről. Az ablakokban sorakoztak fel. Onnan lődöztek.

             Egyszer megérkezett a Lámpagyárból egy teherautó. Ebben a lámpagyárban gyártották a gyerekkocsikat is.

            Azon időben történt. Panaszkodik az egyik lopkodós az ismerősének. Nem tud összerakni a jövendő trónörökösnek egy gyerekkocsit. Minden nap hoz egy darabot. Akárhogyan forgatja és rakja össze, mindig puska lesz belőle.

            Ebből a lámpa-gyermekkocsi gyárból érkezett egy teherautó. Valamelyik belső, fegyverrel védett raktárból pakolhattak a kocsira, sok puska érkezett. Töltény már kevesebb. Mégis meg lehetett ijeszteni az ablakokból leselkedő és lövöldöző ávósokat. Bújtak is, mint a patkányok. Fegyveres harcokban nem akartam részt venni.

            Haza kellene mennünk. Öcsém is velem volt.  Megtudtuk, hogy meglőtték egyik másodéves társunkat, Szűcs Zolit. Felvidékről áttelepített, Tolna megyében szolgáló lelkipásztor fia. A pisztolygolyó belefúródott vastag combhúsába. Nem törte át. Ha nem mérgezett és betokosodik, ott is maradhat benne egész életében. Úgy tudom, ma is hordozza magában 1956. október 23-ának az emlékét.

            Öcsémmel próbáltunk elmenni nagynénémékhez a Rádió utcájába. De ránk lőttek. Nem talált. Mi nem kaptunk meleg emléket a forradalom első napjáról. Próbáltunk aludni. Nem nagyon sikerült.

            Pacsirtánk sem jött többet fűteni. Édesapja egyszer még bejött lovas kocsival és az ott maradt salakot elszállította. Később mégis sokszor találkoztunk a családdal, mert a kisebb fiú ott tanult velünk. A bátyja mielőbb átlépte a határt és Svájcban lett lelkipásztor, nyugdíjazásáig. Ott nem kellett fűtőnek elmennie, hogy megélhessen a család.

            A Magyarországon állomásozó szovjet haderőt is berendelték Pestre. Védje meg a törvényes kormányt. 25-én még szót fogadtak. A Fölművelésügyi Minisztérim padlásáról lövöldöző ávósokat társuknak érezték és ők is visszabújtak a tankjukba és segítettek a bérenceknek. Ez a nap a véres-csütörtök. De mintha rájöttek volna, hogy ők népellenes dolgot vittek véghez. Abba hagyták a magyar nép irtását és nem voltak hajlandók tovább engedelmeskedni. Ennek köszönhető, hogy új tankosokkal kellett megszállni országunkat. Az ide vezérelt szerencsétlenek úgy tudták, Szuezbe érkeztek és le kell lövöldözni az imperialistákat. Meg is tették.

            A véres csütörtök után történt, hogy a Bécsből kapott 7 teherautónyi segélyt osztottuk ki a Ráday utcában. Hívogattuk a környéken lakókat. Kaptak tejport. Két édesanya nem mert hazamenni a Lónyay utca túlsó oldalára. A meglőtt fiút meglátogató Magócsi Pista és Herczeg Lajos, akik éppen léptek be a kapun, vállalkoztak arra, hogy hazakísérik a két asszonyt. Amint jöttek visszafelé, leléptek a járdáról, egy tank-géppuskával lekaszálták a két teológus társunkat. Halál-kaszások voltak a lövöldözők.

 

129. Három hősi halottunk.

 

            Pap László dékán úr, aki a XIV. kerületben lakott, nem ment haza a családjához. Telefonon volt meg a kapcsolata feleségével és öt gyermekével. A legnagyobb már érettségizett. A Rókus kórházban dolgozott, mint érdeklődő mindenes. Hátha így könnyebben felveszik az Orvosi Egyetemre. Soha nem vették fel. Ő telefonált éjfél körül s tőle tudtuk meg, mi történt a két társunkkal. Egyiket bevitték lelőtt lábakkal, elvérzett éjfélre. De még elmondta, hogy Herczeg Lajos azonnal meghalt. Lajost szív-magasságban érte a kaszálás.

             Bementem az asztalos műhelybe. Ácsoltam koporsót. Dékán úr temette el őket. Ézsaiási Igéket olvasott. Nem a ti útaitok az én utam, nem a ti gondolataitok az én gondolatom.

            Az udvarban lett ideiglenes elhelyezésük. Piros-fehér-zöld zászlóval letakarva. Később egy lelkészcsalád jövendő menyét, Szenkirályi Klárát is eltemettük a virágoskertben. Őneki kisebb koporsót kellett összeállítanom. A könyvtárban találtam méretes deszka-dobozt, elég volt koporsónak. Orvostanhallgató volt Klári.

            Kilőtt orosz teherautókból a fiatalok állítottak össze használható masinákat, fehér zászlót kötöttek az oldalára. Rúzzsal nagy vöröskeresztet rajzoltak mind két felére és üvöltve mentek az utcákon: ’Ne lőj! Vöröskereszt!’

            A mentős medikát a Corvin-közben találtuk meg nagyon csonkán. Az Iparművészeti Múzeum lépcsője mellett volt felállítva egy aknavető. Amíg ki nem lőtték a kezelőjét a szabadságharcosok, addig onnan célozgattak a testvérek a Corvin-mozi tájékára. Egy akna vihette le a medika fejét, vállát. A ruhájáról ráismert Döbrössy Lajos. Menyasszonya volt. A darabjait később sem találtuk meg.

            Lajos hónapokig leült esténként a sír közelébe és ott virrasztott, fagyoskodott. Kitörölhetetlen emlék. Mindketten végeztek volna hamarosan és esküvőre készültek. Ők nem kutya-macska ’barát – barátnők’ voltak, akik szagról ismerték egymást. Lajos udvarolt a hívő leánykának.

            Ezután még a szomszéd házból is temettünk el egy idős nénit. Ő nem szabadságharcos halott volt. Hosszú élete gyertyája utolsót lobbant. Az ő udvarukban nem volt virágoskert.

 

130. Öcsémmel portások lettünk.

 

            A Teológiáról mindenki hazautazott. Öcsém vállalt ház-mesterséget. Egy kis pénzt jelentett. Ugyanis Dezső bácsi elájult. Nem véletlen történt. A teológusok közül is mentek el néhányan körülnézni a kavargásban. Németh Géza székesfehérvári segédlelkész harcolt is. Megfigyelő volt a kelenföldi református templom tornyában. Piros lövedékkel jelezték, milyen irányban mennek a tankok.

            Biztos helynek tartották a Teológia épületét. Bármikor hazajöhetnek. Jelenthette a kétszínűséget is. Ha baj van, ők teológusok. Ha kell, szabadságharcosok. Gézának menyasszonya volt. Krizsa Jutkának akart telefonálni. Igen ám, de csak négy tantusz volt összesen a portásnál. Parancsot kapott arra, hogy ne adja el senkinek. Nagyon fontos esetben lehet majd telefonálni. Barátunk követelte a tantuszt. Dezső bácsi hivatkozott a prodékáni utasításra. Erre a szabadságharcos előkapta ruhája alól a hosszú csövű pisztolyát, Dezső bácsira fogta testközelből. ’Tantusz vagy élet!’ Dezső bácsi egyiket sem választotta. A konyhaajtóból hanyatt beesett a cementlapokra. Úgy vittük le az óvóhelyre négyen. Ágyra tettük. Felesége lett az ápolója hosszú hetekig.

            Ezért kellett házmester helyettes. Dezső bácsit sokkal nagyobb nyugalomra hozta ide bátyja, portásnak. Nem bírta a háborút. Valószínű katona sem volt. Géza boldog lett. Mind négy tantuszt kiszedte az ájult ember zsebéből. Egyet kifizetett, hármat leadott vészhelyzetre.

            Azért is csodálatos forradalom volt, mert minden közszolgáltatás működött. Volt villany, telefon, gáz. Szólt a rádió. Mivel mi a harcok közepén voltunk, a Kilián laktanya mellett, a boltok nem nagyon működtek. Kenyérért a Százados úti kenyérgyárba kellett kikúszni hátizsákkal. A Nagykörútnál volt a legveszélyesebb útszakasz. Ott mindenkit lőttek a felszabadító testvérek. Gondoljunk a november 4-ével kezdődő támadásra.

            Előtte volt néhány zajmentes nap. Nem sok, mert a megfélemlített, bujkáló ávósok titokban lőttek. Amilyen félelemben éltek, nekik mindegy volt, kire tüzelnek. Nem bírtak magukkal. Gondolok ilyen esetre. A Kálvin-téren, a templommal szemben gyalogló emberekre rálőttek. Kaptak egy géppisztoly-sorozatot. Csak a toronyból lőhetnek. Bajári bácsi, az egyházfi, mire kinyitotta az ajtót, a forradalmárok körüllövöldözték a zárat és behatoltak. A toronyban, padláson nem találtak senkit. Az Állami Áruház ablakai mind töröttek voltak. Az utca felőli részen nagykabátok sorakoztak az állványon, takarták a belső részt. Valaki mondja, hogy ott mozgást gyanít. Erre senki sem gondolt. Ilyen aljasságot, hogy bemenjenek fosztogatni vagy onnan lövöldözni, magyar ember nem hajtana végre. Ez volt a közhangulat.

            Azonnal voltak vállalkozók, akik átfésülik az Áruház belsejét. A fegyveresek az ablakok helyén álltak, nehogy valakit megtévesszen a Sátán és árút vigyen ki magával. Az első percekben a felfedezés hangja. A kabátok között álltak az ávósok. Fegyverük már üres volt. Kilőtték minden golyójukat. Az utca népe erőszakkal átvette az egyenruhás gyilkosokat a fegyveresektől. Népítélet. Ők nem tudtak elmenekülni.

            Amelyik ávós tehette, a forradalom első napjaiban az országhatárnak ment és álruhában forradalmár lett. Átbújt a szögesdrót alatt. Ünnepeltette magát. Mások bujkáltak. Voltak, akik az orosz követségre menekültek. Egyesek a belső zsebből elővett iratokkal igazolták magukat, hogy tűzoltók. Sokan a pártház pincéjében élték át a forradalmi napokat. Ugyanis a pince lejárata egy távolabbi lakóházban volt. Ezért nem találták meg a Köztársaság-téren a buldózerek.

            A zűrzavar miatt az oktatás nem folyt az Akadémián. Öcsém disszidált Jugoszláviába. Ott maradtam egyedül a Teológián. Püspök nem volt. Külföldön megbetegedett. Ravasz Lászlót visszahozta a nép. Egy darabig bejárt a hivatalba.

 

 

131. Magyarok Hollandiában.

 

 

Öcsém hazautazott Siklósnagyfaluba. Bánkódott, hogy miért nem ment ki novemberben Nyugatra. Most már lőnek a nyugati határon. Nem érdemes megpróbálni. Beremendnél, Oldnál száraz határ van. A nyáron már jártunk arra. Nem volt semmi. Nyugodtan átmehettünk volna. Jugoszláviában valahogy nem volt határőrség. Titó azt hirdette, hozzájuk bárki, bármilyen fényképes igazolvánnyal bemehet. Talán a rendőrség figyelgette néha a határt. Komolyan nem vették, az biztosnak látszott.

Öcsém édesapámmal elindult körülnézni. Mire számítsanak? Kerékpárral lementek Beremenden keresztül az országhatárhoz. A tüzép-telep mellett van a kijelölt vonal. Mindketten nézelődnek és egyszer csak felszólítják őket, felemelt kézzel menjenek a fegyveres, magyar határőr előtt. Bevezette őket az első házba és a disznóólba bezárta a két elfogott határsértőt. Édesapám hangoskodott, hogy ő a falu papja, engedjék ki innen. Ő pásztor és nem állat.

A kiskatona, akinek talán ez volt életében az első érdemleges munkája, amiért majd csillagot fog kapni, ott hagyta őket bereteszelve. Később jött valaki tisztféle és kimagyarázták magukat. Hazajöttek Nagyfaluba.

Másnap reggel öcsém feltarisznyázott és elindult. Nem a disznóól felé, hanem inkább Old és Beremend között vágott neki a végzetes útnak. A hó szállingózott, édesanyám sírt. Édesapám elengedte.

Öcsém mindig kalandos volt. Sosem volt otthon. Ha tanulni kellett volna, a falut járta és mindig valami nagy mesével jött haza. S mivel szüleim elcsodálkoztak a mesén, kapott vacsorát. Pedig édesanyám egész délután mondta, hogy büntetésül nem kap enni. Már az utcakapuban kiabálta hogy a Sajabóék lova ötlábú kiscsikót ellett. Ez már tényleg érdekes. Ezt majd hamarosan meg kell nézni. Öcsém jól ráérzett, mikor milyen mesével kell áltatni a családot.

Nyáron sem volt odahaza. Elment rokont látogatni, vagy diákmunkára. Amikorra kellett, mindig megérkezett. Középiskolában sem volt olyan előadás, mozi, színház, bármi, ahol ne ő lett volna az első jelentkező. Érdekes, feleléseknél nem szokott jelentkezni. Kivétel, amikor vészes volt a helyzet és javításra igyekezett valamilyen tantárgyból. Sohasem buktatták meg. Mindig kivágta magát. Most is biztosra indult.

Újév első napja volt. Május 22-ig ott maradtak Jugoszláviában. Persze ott is feltalálta magát. A pilismaróti papgyerekkel találkozott. Ő is kezdő teológus volt. A gimnáziumban, a Lónyayban még velem járt. Érettségi után valahol hánykódott. Valószínűleg nem vették fel sehová sem egyetemre. Ne vigyék el katonának, 1956. őszén ő is teológus lett. Üzengetéssel, hogy itt van két református teológus, kikérték őket. Engedélyt kaptak, hogy végig látogassák a magyar falukat. Így is lett. Hónapokig gyalogoltak, prédikáltak, énekeltek. Mindenütt szeretettel fogadták őket.

A táborban csak tudtak róluk. Eltartani nem kellett, megéltek saját zsírjukon. Az amerikai csoport már régen betelt. Várták, hátha lesz valami újabb lehetőség. Végül is, mint református teológusokat, a holland egyetem megbízottja kereste meg. Pályázhatnak régóta üresen álló ösztöndíjakra. Annyira kamatoztak a stipendium alapok, hogy talán kettőt is kérhetnek. Meg is ígérték nekik.

Május 22-én Belgiumban landoltak. Új iratokat kaptak. Eddig ideiglenes papírjaik voltak. Átmehettek Hollandiába. Tanulják a nyelvet, szeptembertől kezdve teológusok lesznek. Akkor lett nyilvánvaló, hogy ők teljesen kezdők. Mindössze 3 hetet jártak Pesten, Teológián. Hosszú idő lesz Hollandiában mindent elölről kezdeni és befejezni. Segédlelkészi éveket leszolgálni, bekebeleztetni magukat, választhatóságot elintézni. Szorgalommal ez sem lehetetlen. Öcsémet biztatta édesapám élettapasztalata, mely szerint egy magyar paraszt-ember intelligensebb, mint az átlag nyugati. Öcsém ezt úgy értette, hogy ő, mint falun nevelkedett gyermek, okosabb az összes nyugatinál és játék lesz neki az Egyetem elvégzése. Nagyot tévedett.

Hollandul megtanult elég jól. Egy magyar családnál lakott. Az asszony 1919-ben került holland nevelő szülőkhöz. Árva volt, ezért ott is maradt. Itthon egy testvére élt, aki Pesten volt szűcs. Az asszony férje holland. Öcsém könnyen tanulta a nyelvet, állandó bilingvitásban élt. Minden magyar mondatot hollandul ismételhetett. Ha rosszul mondta, a két iskolás lány hangosan kinevette. Tanították, nagyon jól kellett kiejtenie az idegen nyelvet és pontosan fogalmaznia. Ezzel nem is volt baj.

A Kálfejn dolgok nem nagyon sikerültek. Itt nálunk nem tanítottak hittant. Főleg az egyház-történelmet nem tudta öcsém. Ők pedig nagyra tartották azt, hogy a holland reformátusok és a magyar reformátusok milyen testvérek. Mi Kálvint ismertük, de Kálfejt nem. Ezen aztán annyira fennakadtak, szélhámosnak nézték szegény magyarokat, hogy Kálfejnről még nem is hallottak. Végre egy németül tudó tanár megvédte őket. Ő megértette, hogy nálunk nem ismerik Kálfejnt. Latinosan Kálvinnak ejtjük. Ezt meg a hollandok nem fogadták el, hogy valaki ne tudja helyesen kiejteni Kálfejn nevét. Végül is megegyeztek: Okos enged, szamár szenved. Ezért mégsem küldték el a derék teológusokat.

Az Egyetemen nem egészen ilyen diákokra számítottak. Megsajnálták a keletieket. Jó, hogy még ennyire is jutottak a nagy elnyomásban. Amikor a diáktársak megtudták, hogy mindketten hány orosz tankot égettek ki benzines palackkal, hősök lettek. Legenda vette őket körül. Ezután már inkább a tanulással és a vizsgákkal voltak bajok. Ez utóbbi sehogy sem sikerült.

Öcsém továbbra is ott lakott a magyar családnál. Vállalkozó lett. Autóvezetést tanított. Magyaroknak 10% kedvezmény. Kölcsönnel vásárolt egy panel-lakást. Meg is nősült. Mindketten szegények voltak. A hitelt törleszteni kellett. Felesége főápolónő volt a Rák-kórházban. Gyermekeik születtek. A házasság előtti orvosi vizsgálatot nem kérték. Pénzbe került volna. Halva született gyermekük. A második is. Ekkor már vizsgáltatták magukat. RH+ összeférhetetlenség. A harmadik gyermek, tudva az előzményeket, azonnali vércserével, életben maradt. Tápszeren felnőtt. Erős, magas lány lett.

A rák ragadós, vagy csak hajlamos rá az ember? Nem tudom. Öcsém felesége az agyrákosok között volt ápolónő. Ott is halt meg agyrákban. A leányka Biztosítónál dolgozik. Öcsém hazaköltözött Magyarországra, nyugdíjas éveire. 2005. októberében halt meg, hosszú szenvedés után. 3 hétig volt kómában. Nem lehetett felébreszteni.

 

132. Szüleim sorsa a forradalom után.

 

Édesapám a faluban megválasztott (forradalmi) tanácselnök lett. Rend is volt.  Senkit nem bántottak. Kedden volt a pesti forradalom. Rákövetkező szombaton a faluban lakodalom. A gondnok egyik lánya ment férjhez. A jókedvű legények megriasztották a párttitkárt. Még Harasztiból ismertük a családot. Napszámos emberek voltak. Siklósnagyfaluban jól fizetett párttitkár lett. Ijesztős arcú, gorilla képű, magas ember. Arra emlékszem, amikor kapálni hívtuk őt is, feleségét is, annak idején, mindig messze volt neki a föld. Dereka nem akart hajlani.

Itt Nagyfaluban felesége jött panaszkodni édesapámékhoz sokszor. Megint voltak kint a főelvtársak és újból rábeszélték, hogy maradjon párttitkár, nem fogadják el a lemondását. Mindig megdicsérik, milyen okos. Gondolkodás nélkül végrehajtja, amit ajánlanak neki. Aláír minden marhaságot. Előre kihozzák neki a jelentéseket, ő csak ráírja nevét. Tetszenek tudni, alig tud írni-olvasni. Annyi szégyenem van vele. Legszívesebben elválnék, de megfenyegetett, hogy akkor lelövet. Szegény asszony szinte minden héten elmondta panaszát. S kérte, ne mondják tovább, mert abból is baj lehet. A cigarettát elfelezve, szipókába helyezte és úgy szívogatta. Nem szerette a dohányt. De erre is rászokott. Nem bír magával. Szeretne világgá menni.

A legények szombat este az elvtársat megugrasztották. Elbújt valami bokros részen. Felesége futott szüleimhez. Ő tudja, hol bujkálhat férje. Mit csináljanak? Megfázik éjszaka a határban. Édesapám elküldte érte az asszonyt. A kerti kapun vezesse be a parókiára és itt elbújik. Így is volt. A hajszála sem görbült meg. Jó tettért jót ne várj! Hallottam öregjeimtől. Édesapám volt az első, akit a környéken összeszedtek ellenforradalmi magatartásáért. A párttitkár elvtárs ezt is aláírta. Elolvasni nem tudta, mire írta rá ákombákomját.

Orosz katonák egy tolmáccsal elhurcolták édesapámat. Vigyen magával háromnapi élelmet. A három napból lett három hónap, sőt még több is. Február elején vitték el és hazajött szeptember végén. Ez bizony, közel 8 hónap. Édesanyámat kitiltották a faluból. Öcsém disszidált. A három itthon maradt gyereket megfigyelés alá helyezték. Húgomat nem tették ki az iskolából. Jó tanuló volt. Megvédték a tanárok. Kisebbik húgom végül is két éves kántoriskolába került Fótra. El is végezte. Kántor lett Heves megyében, Átány községben. Én pedig hosszú szobafogságra kerültem. De annak más komponense is volt. A következőkben leírom. Nem panaszképpen, de tanulságért.

 

133. 1957. év nyara. Feljelentés.

 

Amint említettem, a Teológián elveszett egy félév. A tanári kar úgy határozott, hogy összevont szemesztert tart. A két félévet elvégezhetik a megmaradt diákok egy félév alatt. 1957. júniusában levizsgáztunk. Évfolyamunk zárta a 6. szemesztert. Harmadévet fejeztük be, készültünk az Alapvizsgára. Nyári dolgozat. Prédikáció beadás. Haza nem mehettem. Ott maradtam a Teológia egyik szobájában. A professzori lakásokat átrendezték.

A Salétrom utcai lelkipásztor, görög tanárunk, beköltözött az épületbe. Lakását, a parókiát, bomba rombolta szét 1956. november 4-én. Tavasszal kiutalásra kapott egy szobabútort. Én költöztettem át a megmaradt, összehalászott holmijukat a négykerekű kiskocsival a másik kerületből. Később elmentünk együtt a Butoráruházba. Nem Bútoráruház!  Ma is így van kiírva az Üllői út – Mária utca sarkán. Nagy neon betűkkel. Még Rákosi idejéből származhat a buta kiírás. Három kis gyermekük volt a beköltözött professzor úréknak. Egy fiú és két leányka.

Édesanyámat eltanácsolták a faluból, én sem mehettem haza. Bent laktam a Teológia épületében. A kántori pénzen vettem valami ételt. A konyha is zárva volt a Teológián.

Megírtam a dolgozatot, prédikációt, beadtam időben. Nagyon meleg nyár volt. Zuhanyozót nem volt szabad használni a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rendelete szerint. Spórolni kellett a vízzel. A nagy ablakot, amely délre nézett a szobában, besötétítettem. Így is meleg volt. Fürdőruhában voltam éjjel-nappal.

Megláttam egy hétgyermekes kollegát. Tiszántúlról üldözték el. Leverték a veséjét. Most szabadult. El kellene bújnia, tehát el kell bújtatnom. Minden kulcs nálam volt, a portásunk még nem gyógyult meg. Püspökünk nem volt. Néha bejöttek a Kerületi Hivatalba és a rangidős esperes hetente aláírta a legfontosabb leveleket. Rendelkeztem minden kulccsal. Naponta hordtam fel valami élelmet a háromtagú családnak. Ugyanis a hat fiú már középiskolás, illetve teológusok voltak. A kiskorú, talán 10 éves leánykájuk, volt velük. A tanév megkezdéséig szép csendesen meglaktak. Senki sem tudta, hol rejtőznek. A már konszolidálódott helyzetben valahová elmentek. Örültem, hogy diakóniázhattam.

Azon a nyáron volt egy béke-konferencia. Mondanom sem kell, hogy Baranyából, a volt pécsi káplán, akinek a bibliakörében épültünk lelkileg, ő is részt vett. A Teológia egyik szobájában adtam szállást az ifjú párnak. Felesége évfolyamtársam volt Pécsett, a Gimnáziumban. Akkor még külön volt fiúgimnázium és leánygimnázium. Ő is a humán osztályba járt, én is. Így néha volt találkozásunk. Amikor belépnek a folyosóra és meglát az ifjú lelkész, felkiált. ’Hát te reakciós, nem vagy még börtönben? Apádat már elvitték.’

Készítettem nekik a legjobb helyet. Tiszta ágyneműt szereztem. Mindent megtettem, amit csak lehetett, abban a helyzetben. Kényeztettem őket. A durva fogadásra azt feleltem, hulljon rátok az atombomba!

Visszafordult, rántotta magával feleségét és kiabált. Piszkos reakciós, ott rothadsz meg a börtönben, ha életben hagynak.

Észrevettem, egy kicsit ideges. Estére megjöttek, átadtam a szobát. Elfogadták. Nem szóltak hozzám. Akkor nem volt divat, hogy a gimnazista fiúk tegezzék a gimnazista lányokat. Olyan ritka kivétel lehetett csak, mint a fehér holló. A bibliakörből tegeztük egymást. Ez is baj lett. Vége lett a Béke-kongresszusnak, ahol ő képviselte Baranyát. Akkor már, a volt főnöke,  Szamosközi István, aki mellett ő segédlelkész volt Pécsett, Pesten lakott. Kapott szolgálati lakást és újságszerkesztő lett az ÚT-nál.

Pécsre Kölkedről bejött a tudós lelkipásztor, Szabó László, a segédlelkész pedig elment a helyére.

Volt évfolyamtársam, az ormánysági Kiss Család leszármazottja, Ilonka, Pécsett postán dolgozott érettségi után. Amikor férjhez ment és Kölkedre kerültek, a faluban érettségivel taníthatott.

A nagytiszteletű úr nem elégedett meg azzal a fizetéssel, amiből megélt eladdig az elődje, egy négytagú család. A gyülekezeti fizetést is elfogadta és mellette elment TSZCS-be adminisztrátornak. Mi lett a gyülekezettel? Ne kérdezzétek, Kedves Olvasóim! Mit mond a Biblia a pásztor nélküli nyájról?

1957. tavaszán, az összevont tanévben, új igazgatónk lett a Teológián. A kibombázott lelkipásztor, aki beköltözött a Teológia épületébe. A volt dékánt pedig, dr. Pap Lászlót, Murgára helyezték segédlelkésznek. Az új dékán úr, aki maga is papgyerek, édesapámnak volt teológustársa valamikor. Engem gyakran megkeresett. Kért, számoljak be dolgaimról naponta. Játsszam gyerekeivel. Ő mélyhegedűs volt. A felvételi vizsgán helyettesítette Csomasz professzor urat, aki elfelejtett bejönni. Minden nap zenéltünk együtt. A család volt a hallgatóság. Örültem a családi érdeklődésnek. De olyan hirtelen jött ez a ragaszkodás. Ennek mi lehet az oka?

Ősszel letettük az alapvizsgát. Kezdődik a IV. tanév. Beiratkoztunk. Közben a balos, másfél évtizedig káplán, pécsi lelkipásztor, de már Pesten lakó Szamosközi úr, lett az új püspökünk. Az ÁEH vigyázott arra, hogy elég baloldali legyen, akinek engedélyezik betölteni ezt a tisztséget. Jól kézben tudják tartani. A baloldali esperesek is visszaálltak a hivatalukba.

Hadd jegyezzem meg, hogy a püspöki állás valami magyar specialitás a reformátusoknál. Mária Terézia idejében kellett vezetőket megbízni, akivel az állam tárgyalt. Ezen megbízottakat nevezték el római katolikus terminológiával püspöknek. Jogilag nem volt hatalmuk. Azt tehették, amivel a gyülekezetek megbízták őket. A kommunisták nem így értelmezték a vezetők megválasztását. Helyesebben mondva, kinevezésüket. Rajtuk keresztül akarták érvényesíteni a lelkipásztorokkal szembeni elképzeléseiket. Állandóan megkapták az akkor is és azóta is hivatalban lévő elöljárók, hogy ők ’primus inter pares’, tehát nem teljhatalmú urak. A reformátori elvek nem tetszenek ma sem a püspököknek. De ezt most ne döntsük el.

Dékán úr jelzi nekem, hogy szerzett Pesten legációt, tudja, hogy kántorkodom. Hiába védekeztem, hogy már szeretnék egy kicsit körülnézni az országban. Hadd menjek el messzebb, mint már felső éves teológus, legátusként. Nem mehettem még ötödéves koromban sem.

Kihallgatást kértem Püspök úrtól. Nagy sokára fogadott. A fóti kántor volt előttem egy nagy szerkezettel. Ismertem Ferit. Voltam már Fóton helyettesíteni, orgonálni. Osztálytársam, Varga László, rendszeresen prédikált Fóton. Segített Izsák Madarász Lajos esperes úrnak. Lászlóval is voltam többször Fóton. Kalocsay kántor úr elmondta, hogy a gyülekezet vett magnetofont. Bibliai történeteket szereposztással megtanult az ifjúság, felvették magnóra és azt szólaltatták meg havonta egy délutáni istentiszteleten.

Feri nagyon idegesen várta a kihallgatást. Ő szervezte, mint kántortanító, a bibliai játékokat és rögzítették hangszalagra. Akkor még ismeretlen volt a nagyközönség előtt a magnó. Hangszórókkal erősítve lejátszották a templomban a bibliai történetet. Ez volt olyankor az igehirdetés. Vétke lett a kántor úrnak. Az ÁEH kiadta püspök úrnak a feladatot. Vizsgálja ki az ügyet. Kántor úr sápadtan kijött. Ezután nem volt magnós istentisztelet Fóton.

Rám került a sor. Püspök úr végig nézett rajtam. Megköszönted Te már, hogy Czeglédy dékán úr megmentett a börtöntől, talán a kivégzéstől is? Tudod, hogy Komlósi Ernő feljelentett téged, hogy motorkerékpárral lementél Pécsváradra, az ottani ellenforradalmároknak vittél tankelhárítót és amikor az orosz testvérek vonultak le Pécsre tankokkal, hogy onnan is kiűzzék az ellenforradalmár fegyvereseket, akkor a pécsváradi erdőből kilőtték a tankokat? Te voltál a motoros futár! Hány orosz katona égett bent a tankokban miattad! Először csudálkoztam, buta orcát mutattam, később már mintha mosolyogtam volna, de nem szóltam közbe. Gondoltam, megköszönöm dékán úrnak, amiért megmentette az életemet.

Feltűnt, hogy püspök úr is mintha idegesen, egy végtelen hosszú mondatban, darálta le a rábízott történetet. Az ÁEH az ifjú kollegától, volt bibliaköri vezetőmtől, tudta meg a pontos leírást. Abban az időben sokkal kisebb dologért is életfogytiglani, sőt kötél általi kivégzés járt.

Folytatta püspük úr. Ezért nem mehetsz sehová Pestről. Amíg általános amnesztia nem lesz Magyarországon, addig téged Czeglédy professzor úr csak tartson szobafogságon. Ő az állását kínálta fel az ÁEH előtt, de téged minden áron meg akart menteni. Nagyon légy csöndben és ne mutasd magad. Dékán úr rendezi majd életedet, beosztásodat. Szinte fiának fogadott. Minden felelősséget vállalt helyetted... Most válaszolj!

Gondolkodtam. Lassan megszólaltam:

Életemben nem ültem még motoron. Motort vezetni nem tudok. A harcok alatt minden nap itthon voltam. Öcsémmel együtt házmesterkedtünk. Czeglédy professzor urat családjával, megmaradt bútoraival, alig csendesedtek a Körúton a harcok, megkezdtem átszállítani. A szomszédban kaptak pár napra szállást. Budapestről ki nem mozdultam egy órára sem. Megvan a Naplóm.

 Gondolkodási szünet után folytattam:

 Püspök úr pécsi segédlelkésze, 1957. nyarán velem csúnyán beszélt. Azt kiabálta, apám után engem is bebörtönöztet, kivégeztet. Nem adtam rá okot. Azzal magyarázta akkor, hogy én a Békekonferencia ádáz ellensége vagyok. Azt kértem, hogy a résztvevőket atombomba pusztítsa el. Ebből annyi igaz, hogy amikor a lelkipásztor úr csúfolta a reakciós édesapámat és engem is megtagadott, kivetett, akkor tényleg mondtam neki, hulljon reád az atombomba. De annak milyen előzménye volt! Tessék megérteni. És az őrá vonatkozott, nem a Kongresszusra… A teljes motoros mesét akkor és addig találta ki az ifjú úr, ameddig a Teológiáról beért az ÁEH-ba.

Püspök úr ugyanúgy figyelmesen végighallgatott, mint én őt. Elfordult. Zsebkendőzött. Rám nézett. Kérdezett.

Itt van a belső szobában Ernő. Kihívom. Itt áll mindjárt előtted. Mit szólsz hozzá ezek után?

Feleltem:

Ő vezetett engem a Teológiára. Átölelném, megcsókolnám.

Püspök úr újból elfordult, de most már hosszú ideig. Majd kezet nyújtott. Alig tudott megszólalni: Majd megbeszélem, elintézem. Kimentelek.

Kihez mehettem? Dékán úrhoz. Elmondtam őneki is a dolgot. Sokáig gondolkodott, hallgatott.

Nem értem, mondta. Az akkori ÁEH-főnök azt mondta nekem, mikor védtem Magát. Professzor úr, milyen ember az, aki a paptársa fiát halálos ügyben gonoszságból feljelenti? Professzor úr, én megtévedt gyermeknek tartom azt a fiatalt, bár nem ismerem, akit maga véd. Védje. Én ki fogom menteni a Belügyminisztériumban és a Szovjet Követségen. Nagyon vigyázzon rá.

Gondolkodik tovább dékán úr… Tényleg, maga hordozott be bennünket naponta kiskocsival a Salétrom utcából. A gyülekezeti tagoktól felajánlott gyors segítségeket, bútorokat is együtt hoztuk el. Mikor mehetett volna maga motorral Pécsváradra? Mielőbb megyek püspök úrhoz és talán együtt az ÁEH-ba. Végleg zárjuk le ezt az ügyet. Vegye úgy, hogy segíteni akartam magán. Nem tudtam, hogy egy ártatlan embert mocskoltak be és én így adtam szavamat, hogy megmentem az életnek. Ha én akkor erre gondolok, hogy együtt voltunk magával az egész kritikus időben, másképpen értékelem a helyzetet. Előre merem mondani, érezze Magát teljesen szabadnak. Napokon belől mindent tisztázni fogunk. Én valahogy elképzeltem Magáról, hogy a feljelentés igaz. Olvastam magam is az írást… Pranthner úrnak igaza volt, hogy milyen pap az, aki kollegája fiát ilyen vészes időben kiszolgáltatja. Menjen el békével. Ne felejtsen el minket. Ezután is éppen úgy fogom szeretni, mint eddig. Marad a családom barátja.

Jó lenne, ha ezzel befejeződött volna az ifjú, felelőtlen emberrel való kapcsolatom. Még sokszor találkoztunk. A szíve nem változott. Az enyém sem.

Amikor ez a megbeszélés lefolyt, én már a 10. szemesztert kezdtem lezárni. Az utolsó vizsgáim voltak a Főiskolán. Ha tart még a kegyelmi idő, leírom majd a folytatást is. Nem szívesen emlékszem vissza ezekre az eseményekre. De olyan világosan vannak előttem az 50 évvel ezelőtti napok, mintha most történnének. Talán ezért írom tudatlanul jelen időben. Ha észreveszem magam, áttérek múlt idős elbeszélésre. Németben talán a félmúltat kellene használnom. Úgy vagyok, mint a kettős anyanyelvűek. Egyformának érzik a két beszédet. Keverik a kettőt.  Mózes sem tudta, hogy múltban, jelenben, vagy jövőben kell érteni az isteni kijelentést a Hóreb hegyén. Átélte többször a szót, az Igét.

 

134. Szobafogságom.

 

A megcsonkult családunk kezdett újból aktívan élni. Öcsém Hollandiában. Teológus, de mégsem az. Húgom végzett a középiskola-főiskolán. 1958. őszétől állásban van Tatán. Itt látogattam meg, mint V. éves teológus. Az egyik külvárosi prédikáló állomáson, ahol rendszerint a segédlelkész tartja az istentiszteletet vasárnap délutánonként, engem hívtak meg szolgálatra. Már reggel elutaztam. Húgom fogadott. Külső-Kelenföldön helyettesem van. Délelőtt a nagy templomban vettünk részt az istentiszteleten. A valamikori bolgár-albán missziós Döbrössy Lajos bácsi prédikált. Felesége orgonált. Megfogott az igyekezete és zongoraiskolán alapuló orgonajátéka. A zsoltárokat előjátékként lejátszotta ritmikusan, kapkodva, gyorsan, ahogy ma sem lehetne énekelni. Utána kezdte a gyülekezet a száz éves formában húzni-nyúzni. Az orgona megszűnt vezető lenni. Szépen ballagott a gyülekezet után. Arra gondoltam, így nem lehet éneket tanítani templomban. Talán nem is az volt a cél. Csak bemutatása az ismeretlen jövőnek. Belenyugodtam.

Ez az a család, akiknek a lányuk egy évet velem járt a Teológián. Baby végzős volt, amikor én kezdtem. Olyan kevesen voltunk, hogy mindenki ismert mindenkit. A leányka rendszeresen zongorázott a lépcsőháznál lévő teremben. Egymás fölött voltak a lépcsőházból nyíló kis termek. A földszinten asztalos műhely, felette a zongoraterem, a második emeleten a harmóniumos szoba. Szóval Babyka ment zongorázni. A gazember fiúk egy csöveskanna vizet akasztottak az ajtó fölé. Ahogy az ajtó nyílt, a kanna rózsája szórta a vizet a belépő fejére. Úgy megijedt a mi kislányunk, hogy befutott Budai Gergely felügyelő tanárhoz és jelentette, hogy a zongoraterem tele van vízzel. Professzor úr, akinek pedagógiából van doktorátusa, nem ijedt meg. Szép lassan nyitja az ajtót és kezd csöpögni a víz. Professzor úr beszólt a fiú-cőtusba, hogy szereljék le a víztartályt a falról.

Babykát elvette Orosz Ferenc, háborút járt testvérünk, Apóka. Katona ideje után jött a Teológiára. Amit eddig megismertem életemben, ez volt a legtisztább udvarlás. Szemük sugarával közelítették meg egymást. Egy évfolyamra jártak. Senki semmit nem tudott. A papi vizsgájuk utáni hírlik, Apóka feleségül vette Babyt. Tényleg? Igaz? Igen. Boldog házasság.

Tehát ismertem lányukat. A menyük lett volna az a Szenkirályi Klára, akit a Teológia udvarán temettünk el a kisméretű koporsónak kinevezett ládában. Az ő fiúk Lajos, aki esténként virrasztott órákat az udvaron, az ideiglenes sír mellett.

A szülőket eddig nem ismertem. Azt tudtuk róluk, hogy nem béke-papok. Bár ez a kifejezés a római katolikusoknál volt hivatalos, mi is elejtettük néha-néha. Ugyanis nálunk nem kellett, hogy legyen békepapság. Mindenki a békét akarta. Csakhogy megkülönböztetett terminológiával. A hivatalos körlevelek, újságok szóhasználata mindig békéről, békeharcról írt. Mi pedig tudatosan a békesség szót használtuk, mint bibliai kifejezést. „Boldogok a békességre igyekezők…”

Istentisztelet után nagytiszteletű asszonnyal beléptünk az irodába és megvártuk, amíg a gondnok úr elrendezi a perselypénzt, majd délután egyben számolják meg a két-templomi adakozásokat és naplózzák.

Hárman maradtunk és kezdődött a beszélgetés. De mindjárt be is fejeződött. Hozzám szóló kérdés volt az első mondat. Hogy vannak a zsidók a Teológián? Hirtelen átvillant a szűk fejemben, hogy ez Kádár óraadó úrra és Békefy Benő új professzorunkra vonatkozhat. Mindkettő gyermektelen család. Illedelmesen, egy kis fricskával feleltem: Köszönöm szépen, jól vagyunk.

Szegény asszony megnémult. Mintha elfehéredett volna. Tudta, hogy apánk nem régen szabadult a kommunisták fogságából, és velünk hogy bántak, családtagokkal. Akkor az volt a közvélemény, hogy a zsidók, az őket ért hitleri üldözést, most adják vissza. Hiszen Benes kimondta, hogy a magyarok egyetemesen felelősek a náci háborúért. Minden magyar büntetendő. Azt is tudtuk, hogy a megpróbáltatások idején sok izraelita Isten-tagadó, vagy Isten nélküli, kételkedő, talán még ateista is lett. A kommunista értelmezésben az ateista egyenlő az antiteistával. Ők az Isten népének üldözését, megfojtását nevezték ateizmusnak, a végrehajtókat ateistának. Az is igaz, hogy a zsidók annyi szörnyűséget láttak, hallottak, hogy nem rettentek meg egy kis verekedéstől. Ők tényleg felszabadultak az oroszok lépésről-lépésre történő házfoglalásával 1945-ben. Nekik mást jelentett a felszabadulás. Őket a németek és segítőik rabolták ki. Minket a felszabadító Vöröshadsereg.

Azt is tudtuk, hogy a zsidók minden bűnüket letörleszthetik szent áldozatokkal. Nem számított a gonoszság nagysága. Legfeljebb egy bika árát áldozták Jahvénak.

Az Európában lakó zsidók sohasem voltak híresek családi tisztaságukról. Ez is nagy ellenszenvet váltott ki a komolyabb keresztyének közösségében. Hiszen az ősi patriarchális rendszert már a XVI. században átváltották matriarchális rendszerré. Egyszerűen az atyai vér leszármazása teljesen bizonytalan. Ahogy a római szentté avatásoknál sem tudnak mindent egyértelműen bizonyítani, eldönteni. A többségi szavazat lesz irányadó. A sémita családokban a biztos ősi vonal is megszakadt és csak erőltetve, belemagyarázva lehetett továbbvinni. A családnak magának kellett volna kinyomoznia, ki a természetes apa. Egyszerűbb lett a helyzet az anyai ág vezetésével. Hacsak el nem cserélték a gyermeket, mint Salamon idejében az együtt lakó menyecskék, akkor tisztán követhető a leszármazási sor. A neológoknál ez nem is lett probléma. De az ortodoxok, akik még a hangszert sem engedik be a templomukba, nem tartják megoldottnak a kérdést. Ragaszkodnak a Tóra pontos megtartásához és a hagyomány tisztaságához.

Amikor ez a beszélgetésem történt a lelkipásztor feleségével, még eleven volt a zsidók vicclapja a Ludas Matyi mellett, a Pesti Izé. Annyira ízléstelen, erkölcstelen volt, hogy a Kommunista Pártnak be kellett tiltania a magyar nyelven megjelenő zsidó újságot. Tehát ez a kettősség egészen bennem volt, amikor feleltem a fontos kérdésre.

A mély hallgatás pillanata volt hármunk között, s akkor lépett be Lajos bácsi palástban. Húgomat jól ismerte. Tudta, ki vagyok. Nem is kellett igazán bemutatkoznom. De mikor az első kérdésre került volna a sor, nagytiszteletű asszony felsikolt, előretartott marokkal lép a férje felé, a száját befogja és erősen rászól a meglepett palástos emberre. ’Én már megkérdeztem!’ Ibolya húgom gyorsan köszön, én is igyekeztem és siettünk ki az irodából.

 

Jól elintéztél. Értékeli a kínos helyzetet húgocskám. Nem volt mit felelnem. Gondoltam, hogy nekünk is volt zsidó ősünk. Lehet, hogy csak 16-od, 32-ed vagy 64-ed részben van bennünk a vér. S vajon Lajos bácsiék ki tudnák-e mutatni a tiszta, ősi magyar származásukat?

Délután prédikáltam. A kis gyülekezettel elbeszélgettünk. A segédlelkész szimpatikus volt. Még abban a tanévben részvettünk jövendő feleségemmel, a pápai származású első éves teológával, Kovács Hajnalkával, Gombán, a beiktatásán. Eltelt a nap. Meglátogattam húgomat, ismerkedtem a világgal.

 Persze ez a nap, akkor még titokban folyt le. Dékán úr úgy tudta, hogy Kelenföldön vagyok és a rokonaimnál ebédelek. Csak estére térek haza. Jelentkeztem is. Elmondtam a prédikációt. Úgy, ahogy ez minden rendes református családban szokás. Ebéd közben mélyítik a hallott Igét a családtagok. Elismételjük a templomi énekeket. Imádkozunk. Én ebben nőttem fel. Itt is szokás volt. Most pedig becsaptam a jóakarómat. Tudtam ilyen kifejezést, hogy ’pia fraus’, kegyes csalás.

Családtagok. Kisebbik húgom Fóton tanult orgonálni a közös evangélikus-református, bentlakásos, 2 éves kántorképző tanfolyamon. Édesapám hazatért a faluba. A fogságban egy alföldi kollegával megegyeztek, ha cserére ítélik őket, ők megteszik. Erre nem került sor. Egyértelműen édesanyámat is visszaengedték a faluba. Most már csak ketten maradtak otthon szüleim. Minden nap a kapuban várta a postást édesanyám. Pénzük nem volt utazgatni.

Nagyapám a három gyermeke között élt. Meghatározatlan ideig egyiknél-másiknál. Az anyjukom meghalt 1953-ban. Ő is követte. Újból együtt legyenek. Sárbogárdon temettük el őket. Egy sírban nyugszanak. Fél év múlva hozzájuk temettük fiúkat is. Keresztanyám, nagybátyám felesége, egyedül maradt. Leánya disszidált, Svédországban lett vállalkozó. Az özvegy nem maradt Sárbogárdon, felköltözött Pestre. Az ő családjáról szeretnék még írni. Hadd maradjanak meg családunk emlékében.

 

 

135. Árvacsalád rokonaim.

 

 

Keresztanyám Garzó Mária. Református. Jegyző családból származott. Sokan voltak testvérek. Egy fiú, többi leány. A fiú továbbtanult, ügyvéd lett. A lányok Polgárit végeztek és férjhez mentek. A család Székesfehérvárhoz kötődött. Testvérei részben ott éltek, mások a fővárosban. Máriát vette el nagybátyám. Először a szülőkhöz költöztek, Felsőkörtvélyes pusztára. A szép, tanyai lakást modernizálták. Fürdőszobát alakítottak ki a lakásban. Az új asszony igényesebb volt, mint a régi lakók. Nem tudott egykönnyen beleilleszkedni a paraszti életformába. Pedig nagyon dolgos asszony. Vékony testű, mindig mozgó. Jókedvű, égett kezében a munka. Hamarosan beköltöztek Sárbogárdra. Először bérlakásba, majd vásároltak egy szép házat a nagyközség Fő-utcáján. Itt rendezték be a sör-nagykereskedési lerakatukat is. Nem sokáig élvezhették.

A nép nevében átvették szocialista megőrzésre. Orosz katonatiszt családot költöztettek a házba, tiszti legényével együtt. Később visszaköltözhettek a saját házukba, amikor megépült az orosz katonai központ.  Keresztanyám fiútestvére ügyvéd volt Budapesten. Kelenföldön épített egy nagyon szép, háromszintes házat, gyümölcsös kert közepén, a Kelenföldi pályaudvarral szemben, a nagy téren. Dísze lett a környéknek. Autóbusz végállomást alakítottak ki később a tér üres részén. Három leányuk született. A legkisebb közvetlen a harcok után, az orosz megszállás évében.

A háború után lassan indult meg a vonatközlekedés. Mozdony alig volt az országban. A legtöbb Németországban landolt. Onnan pedig, mint német tulajdon, a győztes Szovjetunióé lett. Német vasúti kocsik maradtak az országban. Főleg a megsérültek, hibásak. Ezek szélesebbek voltak, mint a magyar személykocsik. Az akkori utazási viszonyok olyanok voltak, hogy naponta egy szerelvényt indítottak a fővárosból a szélrózsa minden irányába. Rokonom, Tibor bácsi Bicskére igyekezett tárgyalásra. Neki sem a kocsi belsejében, sem a tetőn nem jutott hely.

Aktatáskájával a kezében felkapaszkodott a lépcsőre. A kanyarban szembejövő, széles kocsi elkapta a lépcsőkön függőket és lesodorta a két sín közé az embereket. Dr. Garzó Tibor azonnal meghalt. A harmadik leány már árvának született. Édesanyjuk felhasználta diplomáját. Addig nem volt rászorulva a család. Jól éltek. Még cselédlányt is tarthattak a háznál. Az ilyen fényűzésnek vége lett.

Az óvónő édesanya felnevelte a három leányt. A kommunisták megirigyelték a szép házat, a tér díszét. Elvették tőlük ’egyezséggel’. Kaptak érte az egyik panelház felső emeletén 3 szobás lakást. Ebből kettő helyiség félszoba volt. Egy-egy ágy fért el benne. A nagyszobában lakott a mama kis iskolás lányával. Őket előbb fel-, majd megszabadították.

 A lányok valamennyien főiskolát, egyetemet végeztek. A legkisebb lett bíró, szép családja van.  A két nagyobb ma is a panelben lakik. Ők nem mentek férjhez. Nagyon közel laktak a református imaházhoz. Tudták, hogy én ki vagyok. Első vasárnap megkerestem a csonka családot. Nagy szeretettel fogadtak szegénységükben. Én is jól éreztem magam. Sokat tudtunk beszélgetni. A legkisebb leány cserfes volt. Mindenről sokat tudott mesélni. Ő volt a család csalogánya. A többiek helyett is volt mondanivalója.

A gyülekezetben ifjúsági órán is találkoztunk. Szerdánként bibliaóra volt. Szombat délután pedig játék-óra. Két nővére már idősebbek voltak, ők nem jöttek a gyerekekhez. Vasárnap minden alkalommal együtt volt a négytagú család templomban. Kedves alkalom volt a fiatalabb konfirmációja. Régi módiban, hosszú fehér ruhában voltak a lányok. Náluk ebédeltem akkor is. A zongorán sok éneket játszottam, énekeltünk. Örömnapot tartottunk. Dicsértük Istenünket. 6 órakor istentisztelet és hazamentem. Czeglédy dékán úr úgy gondolhatta, hogy ama Tata-i kirándulásomon is itt voltam ebéden. Pedig akkor a húgom egyik ismerősénél voltunk vendégek ebédre.

 

136. Külső-Kelenföld.

 

1954. december 1-én kezdtem el hivatalosan munkámat Külső-Kelenföldön. Az ottani lelkipásztor nagyon szeretett volna bejutni a Teológiára oktatni. Egyelőre nem sikerült. Úgy gondolom, bármelyik tanszéket elfogadta volna, ha felkínálják. Dogmatikus volt. Utólag úgy mondom, hogy ortodox. Megkövesedett. Nem tudott elszakadni beidegződött szokásoktól. Felesége nagyon fiatalnak látszó, német családból származó, hívő, ancilla-lelkületű asszonyka. Két leányka édesanyja. Később megáldotta az Úr őket egy harmadik gyermekkel. 

 

A gyülekezetnek parókiája nem volt. A 49-es villamos első megállójánál, tehát közel a pályaudvarhoz, egy valamikori korcsma épületet vettek meg imaháznak. Leváltak a nagy kelenföldi templom területéről. Meghúzták a határt és lett két gyülekezet. Maradt egy, a leválasztás után is mamut nagyságú és egy kicsike, a periférián. Nehéz volt sokaknak megközelíteni az imaházat. A vasúti síneken kellett átjárni a túloldalt lakóknak. Ez is nagy terület volt. Bár elég ritkán lakott része Kelenföldnek. Inkább ipari negyed. Ma is az. A korcsma épülete egy nagy terem volt. A két végén és középütt egy bejáróval. A város felőli oldalon volt egy előszoba és egy iroda. Ennyi volt az egész egyházi centrum. Nagy kert tartozott hozzá. Voltak gyümölcsfák is. Igazán nem számíthatott javadalmi földnek a terület.

Parókia nem volt. Egy nagy udvarral rendelkező bérházban laktak, saját lakásukban, nagytiszteletű úrék. Úgy értékelem, hogy az a nagy épület valamikor üzem, gyár lehetett. Burgonya alakú terület, körbeépítve. Átalakítva. Sok lakást képeztek ki. Állítólag 143 család lakott ott. Dicsekedve mondta Géza bácsi, hogy többen laknak egy házban, mint Baranyában, egy nagyobb faluban. Ez igaz volt. De én azt feleltem, hogy Baranyában 143 családnak legalább 4 használható temploma van harangokkal, orgonával és négy parókiája, lelkipásztorokkal. Egy épület sincs elhanyagolva. A lelkipásztorok családjukkal együtt megélnek. Itt meg van egy kis épület és egy ajándékba kapott harang, felállítva az udvaron. Erről többet nem kívánt tárgyalni velem.

Gondnok úr, aki már nyugdíjas volt, minden nap bent ült az irodában. Nagytiszteletű úr naponta-kétnaponta benézett, mi újság van. Telefonja volt a gyülekezetnek.

Az ifjúság, mint énekkar, ott ült a harmónium mellett. Azt vettem észre, hogy a prédikáció vége felé összenéznek és feltűnés nélkül, előre tartják a kezüket, tenyerüket kifordítva és somolyognak. Ez a testtartás a prédikáció végét jelentette. A befejező mondat minden alkalommal ez volt: „Add át a szívedet!’ Nem sok idő kellett nekem, falusi, csak jóra gondoló embernek, hogy észrevegyem, ebben a viselkedésben van egy kis huncutkodás, utánzó majmolás. Persze a harmónium és az énekkar a palástos lelkipásztor háta mögött helyezkedett el. Ő nem láthatta ezt a mozgolódást.

Csakhogy a felesége, aki a gyülekezet tagjai között ült nagyon szerényen, ő ne vette volna észre? Vagy pedig tetszett neki, hogy ezek a megtért ifjak mennyire megértették a prédikációt? Nem tudom ma sem. De arra merek gondolni, hogy Márta asszony annyira elmerült az Ige hallgatásában, hogy nem figyelt ilyen emberi gyarlóságokra. Vagy pedig ő állandóan imádkozott a gyülekezetért, hogy minél többen térjenek meg egy vasárnapon. Ahogy ismerem az ő hívő életét, ezt tartom a legvalószínűbbnek.

Jött 1956. Év végén gyalog jártam ki Külső-Kelenföldre. Volt egy jószívű család. Felajánlották a lakásukat, bérlakásukat, közel az imaházhoz. Ők most indulnak a legközelebbi vonattal Nyugatra. Akkor még nem volt határzár Bécs felé. Itt a kulcs. Minden benne is marad. Kevés ruhát visznek magukkal. Költözzön be a lelkipásztor-család. Majd ha rendeződnek a viszonyok, jelentsék be, hogy egy üres lakást találtak. Várható, hogy mint elhagyott javat, a nevükre írják, illetve őket jelölik ki főbérlőknek. Akkor még nagyon dívott Budapesten a társbérlet. Sokan oldották meg az áldatlan, sokat átkozott állapotot lakásfoglalással. Kerestek egy üres, elhagyott lakást és oda jelentkeznek majd be. Így lett a gyülekezetnek egy megfelelő nagyságú bérlakása. Az előbbi helyük a saját nevükön volt. A felesége szüleitől maradt rájuk.

Most már lehet gondolkodni azon, hogy elcseréljék az állást. Tovább mehetnek. Van megfelelő lakása a mindenkori lelkésznek. Ők néhány éve úgy kerültek ide, hogy itt laktak a közelben. Megszervezték az új körzetet. Most már sokkal könnyebb lesz. Bárkit megválaszthatnak. Illetve az ÁEH fog helyezni valakit. Érdekes, hogy a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak az első vallási rendelete az volt 1957. elején, hogy egyházi tisztségek betöltéséhez minden esetben ki kell kérni az ÁEH előzetes beleegyezését. Tehát csak olyan lelkész foglalhatja el Külső-Kelenföldet, akit az ÁEH akar megjutalmazni eddigi jó – besúgó – munkájáért. Mindez akkor, ha Géza bácsiék elmennének innen. Neki is lehetett olyan kapcsolata az ÁEH-val, hogy tudták szándékát.

Abban az időben pesti esperes nem volt. Még ’56 előtt Kelenföldön működött, mint esperes, Hajdú Péter. Diákkori nevén Duhaj Peti. Felesége is teológiát végzett. Az első lehető alkalommal, a pesti kollegák szinte egyhangúan, bizalmatlanságot szavaztak. Ezután nem gyakorolta esperesi feladatát. Hanem, amikor az oroszok bejöttek, mielőbb tartottak a pesti papok egy új gyűlést. Ekkor meg a legtöbben arra szavaztak, vonja vissza lemondását. Ettől kezdve lett esperese Budapestnek. De azt mindenki érezte, hogy a második gyűlés határozata nagyon előkészített volt a megújult ÁEH részéről. Az intervallumban az ÁEH intézte a papok elhelyezését. Csepelen rossz fát tett a tűzre Ágai László református lelkipásztor. Szolgált az ökumenikus temetésen, amikor a forradalmárokat temették el. Beszélt. Nem számít, hogy mit. A tény az, hogy prédikált.

Ő hozta be a két fiút a felvételire két éve. Foglalkozott az ifjúsággal. Mennie kellett Csepelről. Veresegyházán pedig volt egy oda is nem régen ’megválasztott’ lelkipásztor. Őneki meg állás kellett Pesten. Az ÁEH háromszögezett. Mindenki jól jár. Csepelről Veresegyházára került a négy gyermekes, reakciós kollega. Onnan Külső-Kelenföldre a beépítettjük. Dr. Szabó Géza pedig Csepelre. Annyi orosz géppisztoly működött azokban a hetekben Budapesten, hogy minden presbitérium ’kérte’ a megnevezett lelkipásztort presbiteri határozattal. Szeretnék meghívni. Hiszen akkor volt a salgótarjáni sortűz. Az internálótáborok megteltek. Albán katonák vigyáztak a rabokra. Elvtársi, nemzetközi segítség. Az ÁEH a forgatókönyvet végrehajtotta. Majd ráérnek nyugodtabb időben legalizálni a tényeket. Úgy is lett.

Elmondtam a két csepeli osztálytársamnak, hogy mik lesznek a virágvasárnapi, nagypénteki és húsvéti énekek. Mi lesz a bibliai Ige, miről fog szólni a prédikáció. Minden beszéd végén felétek tárja ki tenyerét nagytiszteletű úr és felszólít arra, hogy add át szívedet. Ünnep után kérdezték tőlem, honnan tudtam előre. Elmondtam a következő nyárra, őszre, adventre, karácsonyra, újévre az ortodox részeket. Minden bejött. Én már végighallgattam kétszer-háromszor. Aki nem nagyon feledékeny, fejben tartja a hallott dolgokat. A Külső-Kelenföldiek néztek egy nagyot, hogy ki lett a papnéjuk és a lelkipásztoruk Géza bácsi és Márta után. Ugyanúgy a csepeliek is csodálkoztak. ’Anyám én nem ilyen lovat akartam’. Valamikor a parasztgyerek járta meg a vásárlással. Most a gyülekezetek. Veresegyháza pedig jól járt. Nem is jött vissza onnan Laci bácsi. Ott ment nyugdíjba. Én pedig elbúcsúztam Külső-Kelenföldtől és a kedves rokonoktól öt év után.

 

137. Teológusnap Pápán. Fogadás.

 

Volt egy iskolatársunk, Kovács-Sebestény Vera és egy másik Kovács, Kovács Hajnalka. Amikor végeztem az V. évet, hárman voltunk Kovácsok. Összetartottunk. Elosztásban úgy volt, hogy I. III. és V. évesek. Kovács Hajnalkát, aki 1959-ben végezte az I. évet, még Pápáról ismerhettem. Teológusnapi emlékem. Pápán voltunk. Hadd mondjam el először ezt a kirándulásunkat. Utána szeretnék visszaemlékezni a Vámosmikola-Perőcsény-i ünnepségre is.

Tehát Pápára mentünk. Bucsay professzor úrral, három teológus. Tislér Gáza V. éves, Bán József, a pacsirtánk, és én. Nagy esőben megérkeztünk. A püspöki autó és Maller Kálmán nagytiszteletű úr várt bennünket. Őszi idő, este volt. Velünk utazott Naszády Zsófia irodavezető is. Rokonai voltak Pápán. Vasárnap ő is ráér. Szombaton ebéd után indultunk. Vacsorára érkezünk. Gézának, aki senior is volt, ismerte Pápát. Ott volt gimnazista. Vidéki fiú, annak idején a Református Internátusban lakott és államosításig a Református Gimnáziumban tanult. Jó tanuló. Szerette a nyelveket. Latint idézgetett állandóan. Kevesen voltak a Teológián, az ő évfolyamán. Barátkozásokra nem emlékszem. Ő volt a vezetőnk, mint ötödéves és Pápán ismerős. A nagy esőben sietünk be a peronra, fedél alá. Köszöntések, megbeszélés. Késett sokat a vonatunk. Ők ott fáztak az állomáson. Az autós is sietett volna haza. Hiszen ez nem munkaideje volt, csak jóindulatú felajánlása.

A csomagokat mi hárman cipeltük, mint fiatalok. Megegyeztek a sorrendbe. Professzor úr és Zsófia mennek az első fordulóval. Zsófia kiabál az autóból, az ő táskáját tegyük be a csomagtartóba. Professzor úr bőröndjét továbbra is mi vigyáztuk. Maller nagytiszteletű úr is kiszól az autóból. Gézi! Ti induljatok el! Tudod, hol van a parókia, az öreg templomnál. S máris berregett az autó.

Gézi néz egyet. Talán rosszul hallotta? Morgott magában, de mindig hangosabban. Elindultunk az esőben. Rövidítettünk. Géza tudta az egérutakat. Átáztunk bőrkéig. A várkerten gyalogoltunk már, mikor Gézi elkezd szántani. Szidja a lovakat. Hangoskodik. A ruhánknak már mindegy. Gézi versenyzett önmagával, mikor tud kacskaringósabbat mondani. Nem volt jó közel állni hozzá. Csapkodott az ostorral. Én hátul ballagtam a két táskával. Bán Jóska közelről követte Gézit. Utcavilágítás már lett volna. Csakhogy mi az egérutakon libasoroztunk. Lehetett csúszkálni és tócsába lépni. Végre megérkezünk a parókiához. Gézi átváltozik ázott-ürge teológussá. Abbahagyta a szántást. Becsenget.

Nagytiszteletű asszony beenged. Jaj Gézi! Így nem jöhettek be az előszobába. Itt a lépcsőházba vessétek le a sáros cipőtöket és rázzátok le magatokról a vizet! Ennyire esik az eső? ’Kezétcsókolom! Nem ennyire, hanem mintha dézsából öntenék.’ Az autótól, míg bejöttetek, így átázni! Te Jóisten! Ilyen sárosak lettetek! Elestetek mind a hárman? ’Kezétcsókolom! Nem jött értünk vissza az autó.’ Jaj, gondoltam. Itt mérgelődött a sofőr, amikor jött Kálmán bácsiért, hogy még a szombat estéje sem lehet neki szabad. Nyugodtan vetkőzzetek le és száradjatok meg. Utána gyertek be. Bent jó meleg van.

Gézi húzta magát. Mi nem tudtuk, röhögjünk, vagy sírjunk. Fojtottuk magunkba az érzelmi kitörést. Ingben, glóriában fáztunk már a téglás lépcsőházban. Be kellene menni a cserépkályha mellé megszáradni. Egyszer csak kinéz Kálmán bácsi. Boldogan mosolyog. Megérkeztetek, Gézi! ’Igenis, Kálmán bácsi.’ Gyertek be a cserépkályha mellé melegedni.

Nekünk inkább melegvizes fürdőszoba kellett volna, mint alsónadrágban bemenni a dolgozószobába. Mezítláb voltunk, a cipők belülről is sárosak, vizesek. Ők ketten valami fontos dolgot beszélhettek meg. Kávéztak. Egyszer csak ránk néz Kálmán bácsi. Ti nem kávéztok, úgy-e! Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. Mindegy lett volna nekünk, hogy mi az, csak meleg legyen. Nem lett semmi. Na majd lesz vacsora. Jó későre járt az idő.

Felszólítást kaptunk, készüljünk a vacsorához. Visszamentünk a lépcsőkhöz. Magunkra húztuk a vizes felsőruhát. A felöltőket ott hagytuk a hideg lépcsőnél, hadd száradjanak. Kérlek, Miskám ülj le a fiúkkal. Mi korábban szoktunk vacsorázni. Feleségem most négyötöknek terített az ebédlőben. A szoba egyik felében egy széthúzott, nagy ebédlőasztal. Kihúzva ovális lett. Mintegy 12 személyre való nagysággal. Szépen, szabályosan kitéve négy kistányér, négy teáscsésze és négy kiskanál. Ma, itt nem nagy vacsora lesz! Éreztük a jövőnket.

A két paplány ott bujkált a hosszú ebédlőszekrény másik oldalán. Ki-kidugták a fejüket. Ha arra néztünk lebújtak. Bán Jóska éppen szemben ült velük. Inkább a hajukat láttuk. Néha felemelkedve kilestek. Gézi még kiskorából ismerte őket. De öt év alatt megnőttek. Mindketten gimnazisták lettek. Mikor már mindent előkészítettünk a vacsorához, a konyha felől megjelenik nagytiszteletű asszony, kezében tálcával. A kannában gőzölög a tea. A tálon két darab félbevágott zsemlye. Négy szendvicsnek elkészítve. Lehetett rajta vaj, talán egy kis sajt. Még felvágottat is láthatott a fél zsemlye ifjú korában. Egy fél savanyú uborkával átlózva. Letette az asztal közepére és jó étvágyat kívánt. Gondoltuk, még hoz három tállal. De akkor miért tette középre? Miért nem a professzor úr elé helyezte?

Megtámaszkodott ő is a nagy szekrényben, férje mellett és néztek bennünket. Hogyan esszük meg ezt a lukullusi vacsorát? Gézi szépen eltolta a tálat az ovális asztal legvégére. Bucsay professzor úr levett egy fél zsemlyét. Utána ő következett. Majd Jóska és a maradék jutott nekem, mint legfiatalabbnak. Jóska öntött a párolgó teából rangsorban mind a négy csészébe. Megvolt a vacsora.

Gézi, Te tudod, hol lakik Csomasz professzor úr testvére. Vezesd oda az egyik társadat, a másikat meg amoda. Te pedig menj a harmadik helyre. Professzor úr sem itt alszik nálunk. A gyülekezeti teremben ül kint Rozika. Ő a leghűségesebb tagunk. Kérte, hogy tiszteljük meg az ő szerény házát. Professzor úr ott alszik náluk. Öltözzetek fel és siessetek, mert későn van. Mindenütt várnak benneteket. Ott lesz reggelitek is.

Vizes cipő, fel! Felöltő felülre! Csomaggal indulás. A lépcső alján ott gubbaszt Rozika néni. Tessék jönni Professzor Úr! Kezét csókolom! Majd én viszem a táskáját. Tessék csak utánam jönni. Nincs véletlen elem lámpája? Pedig jó lenne. Messze van a tanya. Nagyon csúszik az ösvény. De talán már szűnik ez a cudar eső. Itt vagyok már négy óra óta. Úgy átfáztam. Csak nem betegszem meg. Otthon vár bennünket Sándor.

Gézi engem tett le legelőször a Fő-téren. Útközben jajgatott, hogy szegény professzor úr hová került. Tudjátok, milyen messze van a Rozika néniék tanyája? Több kilométer.

Engem szeretettel fogadtak Csomasz Tóth Kálmán professzor úr testvére és családja. A vacsorát elintézték ők is, hogy a parókián volt közös ünnepi fogadás. Bizonygattam, hogy volt. Náluk is laktak vidéki lányok, gimnazisták. Már álmosak voltak. Megvártak. Ruháimat úgy helyeztük el a konyhában, hogy reggelre majd megszáradjon. Majd ők korán kelnek és begyújtanak mindjárt. Szárítgatni fogják ruhámat. A cipőmet is lemossák még ma este és reggelre az is megszárad. A nagyszobában, tükrös paplan alatt, jót aludtam. Örömömben azt is elfelejtettem, hogy éhes vagyok. Átéltem a háborút. Volt időm ilyesmit is megszokni. A vasárnapot új bekezdésben írom el, mert nagyon hosszúra sikeredett. Azután még tartozom a másik kirándulással. El ne felejtsem!

 

138. Templomi ünnepség.  Egy feketehajú kislány.

 

Vasárnap Pápán. Dunántúl egyik legnagyobb református központja. Itt volt az ősi Kollégium, Gimnázium, Teológiai Akadémia az államosításig, illetve a megszüntetésig. Két nagy református templom. Most már le tudom írni, hogy az új templom feleségem nagyapjának presbitersége idején épült. Vagyonának egy része is ráment. Ő, mint öntudatos, vastagnyakú kálomista, nagy felajánlást tett Isten dicsőségére. Az új templom legyen kéttornyú, mint a katolikusoké a várkertben. És legyen magasabb, a földtől mérten a torony-csillag, mint a kereszt a másik templomon.

Van egy nagyon szép, népi barokk kőtemplom a Fő-téren az udvarban. Abban az időben épült, amikor még nem volt szabad utcára építeni templomot, csak kertben. A gyülekezetnek elég nagy lenne az is. De a sok református iskola diákjai egyszerre nem férnek el benne. Mi pedig reformátusok vagyunk. Az Úristen úgy lát meg bennünket, ha vasárnap délelőtt egyszerre van ott az egész gyülekezet. A katolikusoknál a misén való részvétel kötelező. Reformátuséknál a szép, nagy, zsoltározó közösség az igazi gyülekezet. Ezért kell az új templom. És közel legyen az iskolákhoz. Minden reggel ott tartanak a diákoknak istentiszteletet. Meg kell kezdeni az építkezést. Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Elkezdjük. Imádkozunk. Adakozunk. Folytatjuk. Befejezzük. Nagy ünnepséggel. Püspök úr gyönyörű beszédet fog mondani. A sok diákból hatalmas énekkar lesz. Az egész ország reánk figyel.

 Ekkor mondta az öreg Kovács presbiter, hogy a csillag magasabb legyen, mint a kereszt. És ennek is két tornya légyen. Ő felajánlja rá a vagyonát. Részben zálogra a kölcsönhöz, de ha kell, örökre. Minden úgy lett, ahogy tervezték. Olyan hatalmas templom, hogy a második emeleten, az orgona karzatában a szegény orgonista-kántor egy szót sem ért. Kézzel kell neki integetni, hogy kezdje már, mert bemondták az éneket. Persze, ezen lehet segíteni villanycsengővel, szoba-telefonnal, modern technikával. De majd egyszer beszereltetik a hangszórós erősítőket és akkor minden egyszerre megoldódik. Kivárjuk.

A paplak maradt a régi templom mellett a Fő-téren. Minket oda vezetett be tegnap este a nagy esőben a Pesti Teológia széniora, Gézi. Vasárnap reggel engem úgy előkészítettek, hogy mindenem úriasan megvolt. Ilyet még életemben nem kaptam sehol. A családtagok, az externátusban lakó vidéki leányok, ott sürögtek-forogtak már reggel korán. Isten mit ad. Nemcsak megszárították átázott ruháimat, hanem ki is mosták. Frissen vasalva volt odakészítve az ágyam mellé. Szebb volt, mint a Patyolat mosatása után. Talán a bolti kirakatban volt ilyen fényes a cipőm. A felöltőm is kikefélve, teljesen megszáradva. Engem ezek a lányok kiöltöztettek. Az újtestámentomi gazdag ember nem járt ilyen patyolatban, mint én aznap reggel. Az eső már nem esett. De már este felajánlották az esernyőt, ha netán reggel kellene. Az asztalra kikészített reggelit éppen csak csámcsolnom kellett. Minden úgy el volt készítve, hogy az csuda.

Megbeszélt időre megérkeztem az ó-templomhoz. Ott találkoztunk hárman. Gézi tévedett az idővel. A gyermek-istentisztelet már fél órája megkezdődött. Beültünk a hátsó padba. Vezetőnk megsúgja, hogy a régi káplán tartja a gyermekórákat, vasárnap reggelenként.

Városi káplán. Nagy városokban volt ismerős forma, hogy a káplánok nem akartak kimenni vidékre, inkább maradtak örökös segédlelkészek. Egyszer, majd csak rákerül a sor, hogy őt választják meg a gyülekezetben. Addig is a családja városban lakik, a gyermekek ott járhatnak iskolába. Jobb ez a helyzet, mint bármelyik kis falu. Csak a gyermekek elhelyezése internátusba, milyen nagy gond lenne távolról. Tehát nem csak régi káplán volt, hanem öreg káplán is.

Sok gyermek volt a templomban. Szépen figyeltek. Ha kellett, énekeltek. Az utolsó ének előtt a vázából kivesz nagytiszteletű káplán úr három szál virágot. Három kislánnyal odaküldi nekünk. Közben elmondja a gyermekeknek, akik talán nem is vettek előbb észre bennünket, hogy itt van három bácsi, őket köszöntjük. Mondjunk egy éneket. Gézit persze megismerte a tiszteletes bácsi. Itt volt a Gimnázium eminens tanulója. A gyermekek énekszóval elvonulnak a persely mellett, bedobják forintjukat és hazamehetnek.

Köszönt bennünket tiszteletes Bognár Károly úr. Merre kirándultok ilyen hideg, esős időben? ’Hát, mi bizony teológusnapra jöttünk.’ De ti reformátusok vagytok! Hová mentek? ’A pápai református gyülekezetben ma teológusnap van.’

De jó, hogy bementünk, mert ő ezt nem tudta. Hívogattuk őt is az új templomba délutánra. Megköszönte. Mi pedig elmélkedtünk azon, hogy milyen jól előkészítették ezt a napot a gyülekezet vezetői. Még a lelkipásztor úr sem tudja, hogy ma teológusnap van Pápán. A Budapesti Teológiáról vendégek vannak itt. Egyik professzor úr fog prédikálni. Vajon hányan tudhatják a gyülekezetben? Lehet, hogy elfelejtette kihirdetni vasárnap a nagytiszteletű úr. Gézi mond példákat arra, hogy már évekkel ezelőtt is mennyi mindent elfelejtett. Rozika mégis megtudta érkezésünket. Lehet, hogy egyik bibliaórán beszéltek róla. Hiszen ő minden alkalmon ott van.

Megvolt az istentisztelet. Egy kis segítséggel, figyelmeztetéssel a megkeresztelendő gyermekek fejére ráöntötte a vizet vendéglátó lelkipásztor urunk.  Professzor úr prédikációja után ő keresztelt. Délután ünnepség. Majd szeretet-vendégség a körteremben és indulunk haza. Itt nem lesz szupplikáció, mint volt Dunabogdányban. Ez városi gyülekezet.

Délután orgonáltam. Bán Pubi énekelt. Gézi, mint volt pápai diák, hazajött, ő számolt be a Budapesti Teológia életéről, illetve az ott tanuló dunántúli diákokról. Összehasonlítást is tett a volt pápai iskola és a budapesti között. Rosszat semmiről nem mondott. Gézi szépen fogalmazott. Tele idézetekkel, főleg latinra utalva. Nagy, híres pap lesz belőle. Ő még püspök is lesz ilyen értelemmel. Én egy rövid liturgikus részt mondtam az úrasztalánál. Erőltettem a vékonyka hangomat. Ahogy már említettem, gyermekkoromban nem engedtek sokat sírnom hangosan, ennek nyomát egész életemben szenvedni fogom.

Terített asztalnál vártak bennünket a karzat oldalában, vagy inkább a toronyban lévő, kör alakú gyülekezeti teremben. Félkörben ültünk, mögöttünk tudtak mozogni a felszolgálók. Egy hosszú-fekete hajú leány kitűnt a segítők között. Nagy copfja koszorúban feltekerve, bekeretezte barna bőrét, fekete szemét. Egyszerűen, tisztán öltözött, falusi leányka. Gézi nem ismerte. Úgy látszik, abban a faluban nem volt ő még legátus. A legátusok mindig megismerték azokat a lányokat, akikkel találkoztak a parókiákon. Hátha még paplány az illető!

A megváltott retúrjegyekkel elszámoltam a gondnok úr előtt. Az adományból levontuk az utazási költségeket. A többi teljesen a Teológiáé lesz. Ez nem legátum. Ebből nem kapunk százalékot. Elköszöntünk, indultunk az állomásra. Most nem kellett autó. Nem esett az eső. Én voltam a poggyászfelelős. Csak két kezem volt. Énekes társunk is segített cipekedni. Öten voltunk egy fülkében. Nyugodtan beszélgethettünk a magunk dolgairól.

Mihály bácsi végigkérdezte, ki hogyan érezte magát. Mindenki dicsekedett. Nem értettük szerénységét. Egyszer csak kitört. ’Amíg én intézem a teológusnapokat, többet nem jövünk Pápára.’ Gézi kezd süllyedezni. Ő már tegnap este megérzett valamit. Rozika néni. A főhívő. Maller Kálmán bácsi nem ismerhette a helyzetet. Ő nem szokott látogatni. Nem tudhatta, hogy mi vár professzor úrra a tanyán. Gézi gondolta. De még ő sem ennyire engedte el fantáziáját.

Bucsay professzor úrnak megeredt a nyelve. Gézit meg kellett fognunk, ne bújjon le a pad alá. Ő volt a pápai teológusnap előkészítője. Professzori beszámoló. Egy-két árokba csúszással megérkeztek a vaksötétben a tanyára. Papa már szundikált a konyhában a legyengített petról-lámpa mellett. Spórolni kell az olajjal. A vendég érkezésére megelevenedett. Felajánlották főtiszteletű úrnak a szobát alvásra.

Bár itt melegebb lenne a konyhában, de majd kinyitják az ajtót és oda is megy be bőven meleg. Még be kell gyújtani a spórba, mert közben elaludt a gazdájával együtt. Azért is jó lesz a fűtés, hogy a ruhákat megszárítsák. Professzor úr lámpát nem kér. Betesznek az asztalra egy poharat, tegye bele fogsorát. Víz is van benne. Az ajtót nyitva hagyják, hogy ne hűljön ki a szoba. Majd ők figyelnek éjszaka is a tűzre. Meg a ruhákat is forgatják a széken, jobban száradjon.

Reggelre mégis becsukták a szobaajtót. Bekopognak. Kapja be a fogait professzor úr, mert kell a csésze. Ők előbb reggeliznek. Utána professzor úrnak is készítenek kávét és kenyeret. Mosakodni majd melegítenek egy kis vizet és behozzák lavórban. Minden a terv szerint sikerült. Professzor úr reggel felismeri a csorba csészét, amit az este betettek az asztalra. Benne a bőrös tejes kávé. A macskát zavarják a székről. Tetszik tudni, az anyamacska fel szokott ugrani az asztalra és belenyal a pohárba. De most itt álltam, zavartam állandóan. A papa meg is rúgta egyszer. Azért nyivákolt annyira az előbb. Tessék elfogyasztani. A kenyérből lehet vágni. Van bicskája Főtiszteletű Úrnak, vagy hozzam az apjukét? Tessék csak jó étvággyal enni. Mi már megittuk a kávé részünket. Azért kellett a csésze előbb. Tetszik tudni, mi friss kecsketejet iszunk. Melegen, habosan. A legfinomabb a föcske-tej. Az ellés utáni napokban egy kicsit még színes is. Akkor a legédesebb. Még a kávéhoz sem kell cukrot tenni bele. Egy pohárral megforraltam. Abból készült a reggeli Tanár Úrnak. Tessék csak jó étvággyal fogyasztani. Ja, akkor van bicskája, vagy keressük meg papát, adja ide a bicskáját?

És még elmondott kisebb történeteket, professzor úr, hogy ugrott a kutya a sáros mancsával a ruhájára, amikor megérkezetek. Milyen illatos volt a konyha, a szoba. A pohár csorbája és értéke, ami az egyetlen volt a házban. Egy féloldalra kopott evőkanál kiskanál helyett. És így tovább. Többet nem lesz teológusnap Pápán. A refrénnel lezárta a beszámolót szeretett professzorunk.

A felszolgáló lányok képe maradt meg emlékünkben. Különösen az a fekete, koszorúshajú gimnazista leányka. Őróla nem beszélgettünk, csak a becsukott szemünk rajzolgatta. Előre megemlítem, két év múlva találkoztunk vele Pesten. Dunántúli paplány volt.

 

139. Ünnepség Perőcsényben.

 

     Azt is ígértem, visszatérek a Perőcsény-i kirándulásunkra. Három Kovács. A negyedik Vera öccse, Béla. Négy Kovács. Vera már félárva volt. Édesanyja fogadott bennünket. A férje utáni fél nyugdíjból éltek. Szegényen-szerényen. Vera édesapja volt az utolsó esperes-lelkipásztor Perőcsényben. A trianoni határ miatt a legkisebb egyházmegyében szolgált. Halálával meg is szűnt azon egyházmegye. Átrendezték a kerületi határokat is. A Felvidék történelmi időktől kezdve a pápai püspökséghez tartozott. A Dunántúli Egyházkerületbe volt bekebelezve. Az új beosztás szerint Budapesthez csatolták át a Pest megyével határos északi részt. Területileg indokolt volt.

     A szokásos előd-utód probléma élesen előjött Perőcsényben is. Az új lelkész már végzett jogot, amikor megtérten a Teológiára beiratkozott. Én nem szeretem azokat a megtért embereket, akiknek volt miből megtérniők. A mi emberünk ilyen volt. Jól megtért. Azonnal mindenkinél hívőbb és okosabb lett. Úgy érzete, hogy ő az egyházmegye jogtanácsosa. Csakhogy semmiféle tisztséget nem kapott. Öt éve szolgált Perőcsény-Vámosmikola Társegyház-községben. Perőcsény ezer lelkes, reformáció korabeli gyülekezet. Vámos-mikola katolikus település. A háború után érkeztek Vámosmikolára, a volt járási székhelyre, reformátusok. A Csehszlovákiából való kitelepítéskor. Kaptak paplakot kiutalással. Ebben a házban volt az imaház és egy kis része lakásnak is használható volt. Itt laktak most Veráék. Hárman. Édesanyja, öccse és Vera.

     Régebben esperes úrnak Perőcsényben tanyája volt. Igyekezett grófosan élni. Személyzetet tartott a birtokon. Egyenruhában szolgáltak az inasok. Dódi bácsit igazi úriemberként ismerték. A faluból próbált betanítani fiatalokat. Felszolgálás, segédkezés, ügyelettartás. Nem szokták ők a fegyelmet és az órabeosztást. Megszöktek.

     Vácott megszeretett egy leánykát. De a család katolikus volt. Meg kellet várni, amíg a szülők elhaláloznak. Letelt a kegyeleti év és megtartották az esküvőt. A két gyermeknek ezért voltak olyan idős szülei. Új rend vonult be a perőcsényi tanyába. Annak előtte a József napot úgy ünnepelték, hogy a vendégek autói végig álltak a faluban. Egész nap terített asztalok, folyt az ital. De most! Emmi néni megérkezett. Leállt a nagy fogadások sora. A személyzet elmehetett haza. Esperes úr az új papnéval beköltözött a parókiára. Gyermekeket neveltek. Dódi bácsi(esperes úr) rendezte az egyházmegye ügyeit. Érthetően, nem szívesen adták át a perőcsényi parókiát a megválasztott új lelkipásztornak. Hiszen Vámosmikola járásszékhely volt. Jó iskolája. Mehetett volna oda is az új ember.

     Esperes úr a végső napjait élte. Az új lelkipásztor pedig költözni akart. Szimulálásnak nevezte Kovács-Sebestény József esperes úr haldoklását. Mások előtt, hangosan. Vérig sértődés. A gyülekezet pártoskodása. Temetés után Emmi néni átköltözött Vámosmikolára. Jogilag megoldódott az ügy. De a tüskék megmaradtak. Talán még hegyesebbek is lettek. Perőcsény régi, hagyományokat tisztelő és gyakorló, zárt református közösség. Mindenki járt templomba. A kocsma istentisztelet kezdete előtt fél órával bezárt, a második harangozáskor.

     Nagy ünnepségre készült a falu. Ötéves évforduló. Azóta szolgál itt dr. Hős Géza. Budapestre francia vendégek érkeztek. Az egyházkerület fogadta őket. Részt vesznek a perőcsényi ünnepségen. Az egész falu megmozdult. Mi hárman megérkeztünk szombaton Vámosmikolára. Ott aludtunk. Vasárnap reggel átsétáltunk Perőcsénybe. Minden előkészítve püspök úr fogadására. A határmenti útnál, ahol elágazik a perőcsényi bekötőút, magyarruhás lányok és lovas bandérium várta a fekete autóval érkező püspök urat és feleségét. Onnan kezdve lépésben jön be az autó a fogadócsoporttal.

     Vera volt ismerős Perőcsényben. Vezetett bennünket. Nem tudtunk bemenni az utcai kapun. Minden zárva. A gyülekezet ünnepi ruhában áll a templom körül a domboldalban. Majd harangozáskor mindenki beül a helyére, a templomban. A hosszú pótpadok már fel voltak készítve a templom oldalához. Vera tudta, a nagykapunak melyik deszkáját lehet megmozdítani, benyúlni, a reteszt kihúzni. Hárman bementünk. Más nem is volt az udvarban. Vera elmondja, hol laktak, hogyan lett átalakítva az istálló, pajta, gyülekezeti teremmé.

     Valaki erősen zörög a kapunál és kiabálnak többen is. Mint legbátrabb a három közül, odamentem és kinyitottam a nagykaput. Ott áll a fekete autó a kapu előtt és Szamosközi püspök úr mérgelődik. Rám kiabál. ’Ti nem tudjátok, hogy ma generális vizitáció lesz Perőcsényben?’ Vera jön segítségemre és elmondjuk, hogy mi is most érkeztünk Vámosmikoláról és nem találtunk senkit. Úgy bújtunk be szabálytalanul a kapu oldalánál. Mi is az ünnepségre jöttünk. Mivel vasárnap nincs autóbuszjárat, átjöttünk gyalog. 8 órakor indultunk. Most értünk ide.

     ’Géza hol lehet?’ Én nem is ismerem. Vera mondja, hogy valószínűleg a toronyba mentek fel. Figyelni, mikor érkezik püspök úr autója. ’És nem láthatták, hogy megérkeztünk?’

     Megyek a templomdomb felé és kiabálok. Nagytiszteletű úr jöjjön le. Várja püspök úr. Az elindított szót továbbdobják a gyűrűben. Mind magasabbra ér. Tíz perc sem telt el. Géza megérkezik sortban, sportingben, tornacipőben.

     Püspök úr fogadja: Géza! Te sem tudod, hogy ma itt generális vizitáció lesz? Hol vannak az anyagkönyvek kikészítve, hogy átnézhetném, aláírhatnám? Hol mászkálsz ilyenkor? Vasárnap reggel te köröket futsz a templom körül?

     Bocsánat, elnézés. Fatális tévedés. ’Hát ez bizony az’ – folytatja püspökünk. Püspök Úr! Azonnal felöltözöm és tisztázunk mindent, amit csak lehet. ’Na, siess!’ Velünk beszélgetett püspök úr. Dr. Hős Géza megjelent fekete-fehérben. Átvette a vendégeket. Vilma néni, a püspökné, kereste az ifjú asszonyt. Megint Vera védte ki. Ő itt a harmóniumos kántor. Valószínű, fent van már a karzatban. Készíti elő az énekeket. Pedig nem ez volt a helyzet. Ő is felment, a dombról végignézni a bevonulást. A lovasszázad vezetésével a magyarruhás leányok fogják bevezetni a fekete autót.

      Egyszer csak jön a követ és elmondja, mi történt. A fekete autó megérkezett. Leállították. Elszavalták a köszöntőt. Az autóban ülő asszonynak a lányok átadták a szép ajándékot. A figyelmes nő kiszállt. Megcsókolta őket. És indultak tovább. Ezt nem lehetett látni a sűrű eperfáktól. Hanem a lovasszázad bejött a bekötőútra. A lányok két oldalt kísérték az autót. Az autó egyszer csak megugrik. Kilép a sorból és gyorsít Kemence felé. Mi akkor visszamentünk a helyünkre. De már nem volt nálunk az elkészített ajándék. Közben mondja valaki, hogy elment mellettünk egy fekete autó. Ott porzik a falu felé. Szereztünk egy biciklist és bejött körülnézni. Látta, itt áll az autó és a sofőr megmondta, hogy ő hozta püspök úrékat. Visszajött nekünk szólni és elindultunk veszekedve haza. Én siettem elsőnek hírt adni.

     Mintha Jóbhoz is így érkezett volna az első követ. A továbbit Géza mondta. Tájékoztatta a püspököt. Ma van Kemencén a falu 800 éves évfordulója. Kádár János személyesen ígérte meg, hogy ő fogja mondani az ünnepi beszédet. Őt és feleségét köszöntötték a mi küldötteink. De észre kellett volna venni a beszédből, hogy Püspök Úrnak szólították. A feleségét pedig Főtiszteletű Asszonynak. Mariska néni, Kádárné nem főtiszteletű asszony. Ők miért nem tudták, hogy Perőcsényben ünnepség van?

     Erre megint később derült fény. Pár nap múlva. Kádár nem érkezett meg Kemencére. Éjszaka megbízott valakit, helyettesítse. Fáradt Kádár-küldött érkezett és készítette a beszédjét az úton. Még később tudtuk meg, hogy Kádárnak azon éjszaka Bukarestbe kellett repülnie, moszkvai parancsra. Előtte nap az orosz főnök tárgyalás közben belelőtt a román külügyminiszter combjába. A románok mertek visszabeszélni az oroszoknak még Moszkvában is. Náluk nem voltak megszálló katonák. Mindig kétkulacsos politikát folytattak. Ráéreztek, miként lehetne koncot szerezni. A románok megfenyegették Moszkvát. Ezért kellett Kádárnak azonnal kimennie Bukarestbe. Lebeszélni őket valami végzetes marhaságról.

     Tehát a moszkvai főnök idegessége miatt kellett Szamosközi püspök úrnak Perőcsényben betörni a kaput, hogy végre fogadja már valaki a Generális Vizitációra érkező Egyházkerületi Küldöttséget. Ilyen egyszerűen függnek össze a dolgok. 11 órakor megszólalt mind a három harang. Perőcsényi módon. A harangozó Bálint bácsinak nem kellett segítség. Neki két széke volt a templomban. Egyik a toronyban. Másik a karzatban. Mind a kettő magas szék. A legmagasabb. A toronyban ült a széken. Amikor meghallotta, hogy nagytiszteletű úr fütyül, akkor meglóbálta lábát és megszólalt a lélekharang. Utána balkezével kezdte a munkát. Majd jobb kézzel is dologhoz látott. Máris szólt mind a három harang. Eközben a gyülekezet énekelt. Még nem harmóniummal. Valaki a presbiterek sorából kitette a kis, forgatós táblára az ének számát és máris kezdte az első versnél.

     A palástos lelkész mindig úgy lépett be a szent hajlékba, hogy éppen az utolsó sornál járjanak a szövegben, amikor ő megérkezik. A lányok kezdték a felállást, az éneksor végeztével az egész gyülekezet felállt. Ekkor kifordultak a nagy táblák a két karzaton. Ezeket a táblákat a hetedik osztályos, kis Konfirmandus fiúk kezelték. A nagy konfirmandusok, a nyolcadikosok, már a legények első sorában ültek. Rend a lelke mindennek. A kezdő ének egy versszak. Állva énekli a gyülekezet. Az utolsó sornál már fordul újból a tábla. Amíg a harmónium játssza az utójátékot és kezdi a prelúdiumot, mindenki megkeresheti a következő éneket. Gombnyomásra működik minden. Szép ősi rend. Nincs tévedés.

 

     De valamit hadd vessek közbe. A régi rend szerint mindig a kántor választotta ki az énekeket. Ez az ő jussa és egyben kötelessége is. A gyülekezeti énekbe nem szólhatott bele más. Az államosítás után itt nem maradt kántortanító. A gondnok vette át az énekválasztás feladatát. Pista bácsi pedig félszemű ember volt. Járt a háborúban. Jóeszű és jószívű ember. Mindenben lehet rá számítani. A megválasztott lelkipásztor első évében ususba vették az új énekeskönyvet. Attól kezdve csak azt lehetett használni. Megszűnt a diktálás. Még a temetésen is. Mindenki vegyen énekeskönyvet. Még egy dolog történt az első évben. A háborúban elvitt harang helyett újat önttettek. Kiszámolták, hogy az emlék-harangozásokból megtérül a harang teljes ára pár év alatt. Így is lett. Naponta szóltak ez emlék-harangozások. Vasárnap mindig névsort kellet felolvasni. Minden napra jutott néhány megrendelt harangszó. A déli harangozás után.

     Menjünk vissza a főénekhez. Sok helyen úgy mondták, derekas ének. Lehetőleg minden versével elénekelték. Ennél hosszabbat csak az úrvacsoraosztás alatt mondtak. Pista bácsi hetekkel előre összeállította a nagy ünnepre az énekrendet. Amit öt év alatt tanultak, és amiket a régi könyvből tudtak, az volt az énekkincs. Gondnok úr a legszebb énekeket választotta az ünnepre. ’Áldjad én lelkem a dicsőség erős Királyát!’ Új ének. Szép dallam. Idevágó szöveg. Ezzel köszöntjük a vendégeket is. Itt lesznek a külföldiek. Biztos, ők is tudják. Velünk fogják énekelni. Pista bácsi leírta négy példányban. A hetedikes fiúk megkapták. Egyet a papszékbe. Egyet a harmóniumhoz. Egyet-egyet a két táblaforgató fiú kapott. Minden rendben. Csakhogy mégsem.

     Fehéredem az álló ének utolsó soránál. Meglátom a derekas ének kitett számát. 364. Istenem! Eltévesztették. Ez 264. akar lenni! Fogadásból rátenném a kisujjamat. Közel ültem a Mózes-székhez. Intek Gézának és segíteni akarok. ’Nem lehet zavart kelteni.’ Kezdi a harmónium játszani a katolikus temetési éneket: Ments meg Uram engem, az örök haláltól… Ennek is öt verse van. A versszám egyezik. Püspök úr félhangosan szól Gézának. Nálatok ez a püspök-köszöntő ének? Géza most fogja fel, mit is súgtam neki. Szentségtörés lenne beleszólni a hagyományos rendbe. Ha már így van, így kell szeretni. Mi történhetett? Pista bácsi a kettest úgy írta a piszkozatban, hogy lefelé húzta a szárát. Amikor tisztázta vasárnap reggel, abból hármas lett. Úgy másolta le mind a négy példányban. Javítani már nem lehet. A nagy örömünnep temetési énekkel kezdődött. Sok mindenről szó volt a beszédekben, de az ötéves fordulóról egy szót sem hallottam. Pedig Géza ünnepeltette magát.

     Délután Vámosmikolára mentünk át. Ott is ünnepség volt. Az éneket bemondta az öreg kurátor, aki egyben száraz-kántor is volt. Nincs hangszer. Nincs énekszám-kirakó tábla. Befejeződött a nap. Az utcafalra is kitett, csomagoló papírra, tintával írt, nagybetűs köszöntő szövegeket le lehetett szedni. Géza és családja boldog volt, hogy megünnepelték.

     Tanév vége van, jönnek a meleg nyári napok. Géza megismert. Megszólított. Helyettesítsem a nyáron egy hónapig, amíg ő családjával a Balatonon nyaralni fog. Városi ember. Neki nem elég, hogy állandóan tiszta levegőn lehet, falusi környezetben, jó koszton. Neki kell a tömeg, a ’szabadság’. Ilyen is csak beszűkült városi embernek jut eszébe. Felnőttem már. Ilyet még nem hallottam, hogy szüleim ’nyaralni’ mentek volna. Egyszer, télen voltak Mátraházán a Lelkészüdülőben. A baranyai lelkipásztorok ingyenes hete volt. Csak az útiköltséget kellett fizetniük. Az is rosszul sikerült. Aznap reggel, december 1-én, emelték a vonatjegyeket a duplájára. Ez is ’újabb csapás az imperialistákra’ jelszóval történt. Ezen kívül, nem hallottam nyaralásról a családban. A falusi, ráérő, sokszor unatkozó, újságolvasó, rádiót hallgató fiatal lelkipásztornak a 365 napból csak kellett egy hónap, pihenés.

     Külső-Kelenföld után újabb szolgálatba kerültem, mielőtt még a Püspöki Hivatal kirendelt volna segédlelkésznek. Mindjárt ’helyettes lelkész’ lettem. Teljes értékű palástjogom volt már. Absolváltam. Nyáron Vámosmikolán laktam. A gyülekezeti terembe helyeztünk be egy ágyat. Onnan jártam át Perőcsénybe kerékpárral.

 



Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Honlapkészítés