Budapest Külső - Józsefvárosi Református Egyházközség

Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!





II. D I Á K É V E I M

 

41. Megérkezésem Sárbogárdra.

 

            Megérkeztem Sárbogárdra. Világítás nem volt. A kalauzok hangosan bemondták az állomás nevét. A vonaton szolgálatot tévő jegykezelőknél volt gyertyás-lámpa. Az volt az összes fény. A várakozók kiáltozták a családtagok neveit. Az érkezők is hívták az ismerősöket. Segítsenek leszállni, leszedni a csomagokat. A fennmaradtakat kérték, dobják ki az ablakon a poggyászukat. Ez nem az enyém! Visszalódították. Még egynek kell lenni fent! Újabb repülő csomag. Igyekezett a vonatvezető vasutas tiszt, akinek vörös szalaggal volt átkötve a tányérsapkája és mindig az első kocsiban utazott, közel a mozdonyhoz, igazságot tenni a csomagok között. Amikor megbékéltek az utasok, a kalauzok leadták a lámpajelt az indulásra. A mozdony füttyentett, szusszantott, prüszkölt, a fékek nyikorogva kiengedtek és elindult Pest felé a szedett-vedett szerelvény. Mivel állomás nem volt, a vonatok az egyik raktárépület előtt álltak meg, jó messze a leégett állomás helyétől.

            A tömeggel elindultam. Szerettem volna a régebbről ismert gyalogösvényen kimenni az országútra, de nem lehetett. Megtudtam, hogy egy nagy bunkert ástak a háború alatt, légiriadó idején oda bújtatták az utazókat. A fedél azóta beszakadt és egy nagy gödör van a helyén, melyben víz áll. Itt magas a talajvíz szintje, Sárvidék, SÁR-bogárd. Az országúton már nem féltem, hogy eltévedek. Forgalom nem volt, lépdeltünk a kövesút közepén. Késő este volt, néhány házból még szűrődött ki gyertyafény. Nyitom a kiskaput, hogy belépjek. Abban a pillanatban rám ordít valaki, hogy „megesz a kutya!” Odalép mellém egy teljesen ismeretlen ember, rosszul beszélt magyarul. Kézenfog és bevezet a házba, még a kis táskát is elvette tőlem, és udvariasan átad a rokonaimnak. Úgy tetszett, hogy ő megtalált az állomáson és hazakísért. Teljesítette szolgálatát. Megköszönte neki nagynéném és mehetett az istállóba aludni. Az egyik béres volt, illetve a háborúból ott maradt ember, akiket beosztottak nagy gazdákhoz. Később, mint apátlan-anyátlan árvák, néha panaszkodtunk egymásnak. Én sem voltam otthon, ő sem. Én tudtam, miért vagyok ott, célt láttam, ő nem.

            Megérkeztem, megvacsoráztattak és lefektettek. A falusias ruhámon csodálkoztak egy sort. Elővettem a finom kenyeremet. Azonnal félretették és moslékba került másnap. Ők csak rozs-kenyeret fogyasztottak. Nagynéném minden másnap reggel frisset sütött. Előtte este bedagasztotta. Férje szívbeteg volt, ezért kellett állandóan a rozskenyér. Náluk nem látszott a háborúnak nyoma. Élték kispolgári életüket. Több száz hold termett nekik. Állataik is bőven voltak. A tanyákon béresek laktak. Minden majorban volt köztük egy béres-gazda. Ők voltak felelősek a rendért, munkáért. Azt észrevettem, hogy nagyon ellenőrzik a cselédeket. Bizonyára volt miért.

            Megtudtam, hogy két évig nem volt tanítás a Polgáriban. Az oroszok lókórháznak rendezték be a tantermeket. Most mi van, majd holnap reggel megtudjuk.

 

42. Lókórház. Rendbetétel. Tanítás.

 

            Másnap sokkal okosabbak lettünk. Túry Miklós igazgató urat kerestük meg. A Polgári Iskola udvarán volt a szolgálati lakása. Több kisgyermekük volt. Arra később jöttem rá, hogy az iskola milyen igazi polgári nevelést adott. A végzős osztályból a lányok be voltak osztva az igazgatóékhoz fürdetni. Egészségtan órán a lányok megtanulták a pólyás babák ellátását. Ugyanígy a gyakorlati foglalkozás óráiban megtanultak főzni. Na, de ne siessünk előre. Igazgató úr elmondja, hogy nem régen költözött át a lókórház az új orosz laktanyáknál épített istállókhoz, ott működik tovább. De aznap már azt is tudtuk, hogy felrobbantották az új istállókat, a lovakat vágóhidra szállították, mert Sárbogárdon tank-hadosztály lesz. Hiszen milyen nagy győzelmet arattak a németek ellen 1945. tavaszán. A németek minden golyót kilőttek, utána megsemmisítették őket e felszabadítók.

            Az épület jelenleg használhatatlan. Minden terem teljesen üres. Hiszen télen hideg volt, kellett valamivel fűteni. Nagynénéméknek tekintélyük volt a nagyközségben. Ígéretet tett arra, hogy gyorsan segítenek. Induljon meg a tanítás a két éves szünet után. Voltak, akik átiratkoztak az elemi iskolákba és így nem vesztettek évet. De a többség kitartott, ők polgárit akartak végezni. Nagynénéméknek erős kapcsolatuk volt ezzel az iskolával, hiszen ide járt a két lányuk annak idején. Hamarosan végig dobolta a kisbíró a területet, hogy minden szülő mielőbb jöjjön az iskolát rendbe tenni. Nagy értéke volt az állati hártyáknak. Helyettesítette az ablaküveget.

            Mindenki hozzon az első tanítási napra magával egy széket, egy deszkát és a meglévő könyveit, füzeteit. Akinek táskája volt, letehette a széke alá. Csakhogy nem tudtunk írni. Lógott a rajztábla, vagy a deszka az ölünkben. Feltaláltuk. Feltettük lábunkat az előttünk ülő székére. De ebből árulkodás, piszkálódás lett. Ruha besározása s egyéb panaszok.

            Igazgatói körlevél. Mindenki hozzon egy darab lécet hazulról. A pedellus bácsi előkészítette a furdancsot, megfúrta egyenként a léceket két helyen és megfelelő magasságban a széklábakat. Egy-egy szöggel megerősítette a lábtartót a székeken, a hosszabbik feléből a lécnek lefűrészelte a felesleges darabot. A lécvégeket egy kicsit megreszelte, ne legyenek annyira szálkásak. Ezzel megint egy nagy lépést haladtunk előre. Minden széken függetlenül ülhettünk. Emlékszem, a Tamacz fiúnak az édesapja gyártott egy igazi padot. Ezzel ő elfoglalta az ablak melletti első sarkot. Mi hármasával sorakoztunk az ablak melletti oldalon. A lányok kétszer kettő sorban ültek.

            Ősz végére fatüzelésű kerek kályha is került a terembe. Ötösével voltunk beosztva, hogy mindenki hozzon a megfelelő napra egy csomag tüzelőt. Lehetett fa, kukoricacsutka, kukoricaszár, napraforgószár. Ki mit tudott. Bizony leégett az első órában mind, utána jobban fáztunk. Novemberben a székeket hazavihettük. Kitört a téli szünet. Hivatalosan szénszünetnek nevezték. Minden kedden reggel 9 órára be kellett mennünk az osztálytermünkbe. Ceruzát és papírt vittünk magunkkal.

            Tanrend szerint voltak az órabeosztások. 5 perces volt egy óra. A szaktanár elmondta, hogy a könyvből meddig volt feladva a múlt hétre. Most mennyit vegyünk hozzá. Mi állva jegyzeteltünk és következett a második óra. Fél 10 órára végeztünk. Mehettünk haza. A mi osztályunkban volt néhány könyv. Csakhogy kinek ebből, kinek abból. A tanulás úgy folyt, hogy valamelyik osztálytárs meghívott 5-10-15 barátját a környékről. Függött attól, hogy mekkora a konyha, mikor enged be oda a szülő, és hány ülőhelyet tudnak biztosítani. Pontosan megérkeztünk. Valaki felolvasta a leckéket. Mi figyeltünk és otthon emlékezetből lejegyeztük a hallottakat. Ez volt a tanulás. A számtanpéldákat lediktáltuk egymásnak és otthon kellett megoldani.

 

43. Kötelező lábbeli használat.

 

            Hadd álljak meg szeptember végénél. Felolvasta az osztályfőnök az igazgatói körlevelet. Október elsejétől mindenkinek lábbelit kell húznia a lábára. Megszűnik a mezítlábas iskolába járás. Sokan sírva fakadtak. Vártak éveket, hogy a Polgáriba járhassanak, és most kiteszik őket. Mehetnek vissza az elemi iskolába. A szülők megrohanták az igazgató urat. Mi legyen a gyerekkel? Végül is megegyeztek abban, hogy ha a gyermeknek bebugyolálják ronggyal a lábát, és azt spárgával átkötözik, elfogadják cipőnek. Egyetlen gyermek sem esett ki az iskolából. Mindenki folytathatta a tanulását. Ősszel sok gyermeknek lett kukoricaháncsból varrt papucsa, cipője. Télen nem lehetett valami meleg.

 

44. Téli szünet után a tanítás folytatása várható.

 

            Tavasszal folytatódott a tanítás rendes órákkal. Megint vittük beosztás szerint a tüzelőanyagot. Az első tanítási napra székekkel indultunk hazulról. Az igaz, hogy a bejárók, messze lakók, ott hagyhatták a szünet elején a széküket. Emlékszem, volt három unokatestvér. Két leány és egy fiú. Az édesapák voltak testvérek. Mindegyik Zádori volt. Azt is tudtam, hogy ők nekem második fokon unokatestvéreim. Ők kint laktak a vasút mellett őrházakban. Minden nap gyalog jöttek elég nagy távolságról a vasúti töltésen. Voltak sárszentmiklósi osztálytársaim is, akik evangélikusok voltak. Ott jártak külön hittanra és vasárnaponként templomba.

            A polgári iskolások vasár- és ünnepnapokon együtt mentünk istentiszteletre, tanár vezetésével. A katolikusok misére, 9 órára. Mi a református templomba, 10 órára. Hittan óra is volt hetente kétszer. Mi, reformátusok minden második héten játszottunk az udvaron. A nagytiszteletű úr megtartotta az órákat elfogadható pontossággal. De a káplánja, aki családtagja is volt, egyetlen egy órát sem tartott. Amikor eljöttem, a rokonaimtól hallottam, hogy az állami Polgári Iskola fegyelmit kért a káplán ellen, de az édesapja elintézte, hogy nem lett belőle ügy.

 

45. Mikor indul vonat Baranyába?

 

 

            A szénszünet közepén megkaptuk a karácsonyi szünetet. Ekkor utazhattam először haza. Nagymamám fog velem jönni. A tanyán készítettek 13 csomagot, illetve cukát. Zsákokba kötöztek bele mindenféle alapvető élelmiszert. 10 kilós lehetett egy-egy cuka. Elkötötték jó erősen és a kötés felett meg lehetett fogni a poggyászt. Milyen jó lesz ez Baranyában a Bözsiéknek! Karácsonyra lesz mindenük. Volt vagy négyféle liszt. Tisztított magok, mint bab, lencse, borsó. Füstölt húsok, töltelékes dolgok.

 

            Nagybátyám, édesanyám másik testvére, aki szintén Sárbogárdon lakott, ő volt az összekötő az állomás és a lakás között. Kerékpárral járt. Délelőtt jelezte, hogy most érkezett meg a tegnapi vonat Pestről. Mivel mi ma akartunk menni, lekéstük a váratlanul érkezett tegnapi vonatot. A vasutasok úgy tudják, hogy ma délután Pestről indítják a pécsi vonatot jó időben. Szerencsére nincs nagy hideg, esik az eső. Bátyám óránként érdeklődött az állomáson. Vacsoraidőben jön, hogy már Pusztaszabolcsnál van a vonat. Mondták, hogy nagyon hosszú, együtt vannak a személykocsik és a teherkocsik. Egy 424-es mozdonyt tudtak biztosítani. Annyi szénnel indult, hogy Sárbogárdig vagy Dombóvárig elég lesz. De ahol csak lehet, készítsenek fahasábokat, mert Pécsre nem fog leérkezni a szerelvény. Erre a vonatra kell majd felszállnunk és utaznunk nagyanyámmal.

 

46. Téli ruhám.

 

            Nagynénémék felöltöztettek. A már leírt zsákból készült ruhám mellett volt nekem egy fekete ruhám is. Rövidnadrág és kabát. Ez volt mindig az ünnepi, templomos ruhám. Mivel ezt még a front előtt kaptam, ez is szűk volt. Nem bántam, csak már mehessek haza szüleimhez, testvéreimhez. Sapkát kaptam. Az unokabátyám egyik gimnáziumi diáksapkáját. Ezt úgy használtam, hogy a két fülemet kihajtottam és így fennakadt a nagy sapka a fejemen. Jó volt, csak tél ne lett volna. Ajándékoztak egy pár hosszúszárú harisnyát is. Ez felért a rövidnadrág száráig. Nagy hasznomra lett. Kaptam egy kinőtt parchedt bugyit is.

            Sálam nem volt, de megkaptam az unokabátyám gimnáziumban viselt egyenruha tárából a nagykabátot. Szürke, hosszú kabát, elöl zsinórkötésekkel. Egy kicsit nagy volt. A szabó ezt a 120-130 kilós rokonomnak készítette téli kabátnak. Én mintegy 100 kilóval könnyebb lehettem. Nagynéném segített a bajomon. A kabát ujját visszahajtotta és a végét felvarrta a hónaljánál valahol. A hosszúságán is tudott javítani. Az alját visszahajtotta és a derekamnál körbevarrta. Tudtam benne lépni, és főleg nem fáztam. Egy-két pulóvert és kiskabátot még vehettem volna alája, hogy ne lötyögjön annyira rajtam, de olyan felszerelésem nem volt. Családiasan felöltöztettek és készen voltam az utazásra. Amikor az ősszel megérkeztem, csodálkozva vizsgálták a vászonruhámat. Most mindenki természetesnek vette a segélyekből összeállított ruhatáramat. Én pedig örültem. Ajándék lónak ne nézd a fogát. Mehetek haza! De jó lesz!

 

47. Utazás Pécsig.

 

 

            Nagybátyám, aki sörnagykereskedő volt, befogta a két erős mura lovat a spediter kocsiba. Felraktuk a cukákat a platóra és hárman felültünk a csavarokkal lefogatott, rugós ülésbe. A csomagokat letakartuk egy vászonnal, ne ázzanak. A liszteknek nagyon megárthat a nedvesség. Az állomáson megtudakolta nagybátyám, hogy a személykocsik melyik részén vannak a vonatnak, oda pakoljunk le, hogy felszállhassunk. Feltűnt a két kis sárga fényforrás messziről. Dobogott a szívem. Nagymama is, én is kaptuk a fontos kioktatásokat, mikre kell nagyon vigyázni. Magunkra és a csomagokra. El ne felejtsük, 13 darab. Nem törékenyek, de azért ne üljünk rájuk.

     A vonat szuszogva megérkezett, csikorogva megállt. Alig volt leszálló. Pedig az emberek fürtökben lógtak minden ajtónál. Még a teherkocsik ütközője is tele volt utasokkal. Felnéztünk a kocsik tetejére, hátha ott lenne valami kis hely. Nem volt. Kettesével ültek fönt az emberek. A lábuk lógott le az ablakok felé. Párosával, a szemben ülők átkötözve, le ne csússzanak a bogárhátú vagonokról. Az erős tartókötél közé beszorítva a csomagjuk. Hiszen sokan utaztak Pestről, karácsonyra egy kis élelmet beszerezni, cserélni, a falukba. A gyertyás kalauzok javasolták, hogy várjuk meg a holnapi vonatot, talán jobban lesz hely.

Nagybátyám engem belökött az egyik keskeny ablakon. Fejjel lefelé értem padlót. Sosem szerettem tornaórán a fejenállást. Most legalább nem dőltem el. Egy darabig gyertyáztam. Nagybátyám a nagyobb ablakokon bedobálta a 13 cukát. Nekem kiabálta, hogy majd szedjem össze. Éppen arra készültem fejen állva. Bátyám forintot ígérgetett a lépcsőn lógó embereknek, adják át a helyüket nagyanyámnak. Senki sem mozdult. Erre föl nagybátyám felkapta az édesanyját, és az egyik lépcső közepén elkezdte tolni felfelé. Végül is egyik lábát fel tudta tenni az alsó lépcsőre. Az emberekből alkotott gyűrűbe belekapaszkodott. Ők ott a lépcsőn lógva erősen szorították egymás karját. Talán úgy, mint amikor az iskolában „Adj király katonát!” játszottunk. Valami kiabálást hallottam, hogy nagymama is veled utazik, majd figyelj reá. Először kézen állva tornáztam, de hamarosan elfáradtam és a fejem alá csúsztattam a sapkát és a nyakamra jött a testsúly. Nem volt túl nehéz. Karinthy Frigyes tanár úr, komám is hasonlóan lóghatott a szeren. Csak valamivel vidámabb körülmények között. Én is feketének láttam mindent. Még akkor is, ha kinyitottam a szememet egy-egy pillanatra.

Valamelyik állomáson kiszállt egy utas a kis fülkéből és megfordulhattam. Mindjárt jobb a közérzetem. Nagymamám is adott magáról életjelt többször. Dombóvár felé már annyira jutottunk, hogy nagymamám a felső lépcsőn kapaszkodott és tudtunk egymással hangoskodva beszélgetni. Ő, szegénykém, jól átázott. Én legalább nem áztam, ha más bajom volt is. Nagymamám mindenképpen a csomagokat kérte tőlem számon. Hiszen Sanyi bátyám rám bízta.

Közben kivilágosodott, lehetett olyan reggel 8 óra. Akkor tudtam meg, hogy én a WC-fülkében tornáztam órákig. A csomagok pedig a kocsi belsejében lehettek valahol. Megkaptam a parancsot, számoljam meg a csomagokat. Késő délelőtt volt, amikor odaérkeztem a kocsiban, hogy megtaláltam az egyik cukát. Már csak 12-t kell összeszednem. Érdeklődtem az utasoktól, ki mit tud a zsákjainkról.

Kértem az ismeretlen embereket, hogy majd Pécsett adogassák ki az ablakon az ismeretlen, ott maradt zsákokat. Megígérték. Így is lett. 16 óra utazás után megérkeztünk. Nagymamán hamarabb leszállt, én bújtam, hogy majd a zsákokat kidobálom az ablakon. Erre nem volt szükség, mert a kedves utastársaim akkorra már elvégezték. Halomba raktuk a havas esőben a 13 csomagot. Nagymamám kettővel besietett a peronra, ott foglalt helyet, ne ázzanak. Visszajött, felkapta a másik két lisztes cukát, azzal is futott egyet. A többit már nem féltette annyira.

 

Keservesen megérkeztünk Pécsre. Az, hogy nem ettünk, nem ittunk tegnap este óta, az még nem lett volna nagy baj. Csak a természetnek van más szükséglete is. Át is fáztunk, este még meleg teát is itatott nagybátyám felesége velünk, rumosan, forrón. Biztos szükség lesz az úton a belső fűtésre. A vonaton egyetlen ablak sem volt, ezért is ment olyan könnyen a csomagok ki-bedobálása. Rájöttem, hogy milyen jól működik a szervezetem. Nem akkor adta ki magából a sok teát, amikor lógtam a szeren, hanem már a lábam volt lefelé. Ennek köszönhetően nem a derekam ázott át egészen, hanem a nadrágom alsó fele. Istenem, de jó beosztással teremtetted az embert. Még a bevizelésnél is ilyen jól működik a természet.

 

48. Várjuk a vonatot Beremendről.

 

 

            Pécsett hamarosan tájékoztattak, honnan fog indulni a Siklós-Beremend-i vonat. Mivel december végén hamar esteledik, sötétben indultunk. Jó későn. Meg kellett várni, amíg megérkezik a gőzös Beremendről. Visszafordul és visz majd bennünket Siklós felé. Ugyanis, amint már említettem, a tegnapi pesti vonat egy napot késett és így a Pécsről induló vonatok is csak ma délután indulhattak el az utasokkal a járásokba. Hiszen csak annyi erőgép volt, hogy a Budapestről induló vonatokhoz kellett csatlakoztatni minden megyei vonatot. Naponta egy vonat indult Pécsről a déli részekbe és annak vissza is kellett jönni, hogy a legközelebbi pesti vonat érkezésekor újból megjárja a napi útját.

            Azt is megtudtuk, hogy bizonytalan lesz a vonatunk indulása, mert szén nincs. Fát kellett szerezni, hasábfát, de abból sincs elég. A tartalék talpfák már régen elégtek. Felfűrészelték a biztonsági okokból félre tett telefonpóznákat is. Már azt is tudtuk, hogy minden második telefondúcot kivágták. Elég lesz a drótoknak, ha 50 méter helyett 100 méterenként tartják az oszlopok. Gyakorlat volt, hogy amikor leállt a mozdony, a fűrészeket leadták az utasoknak. Az ügyesebbek nekiálltak fűrészelni az út mentén talált fákat. Felfűtötték a mozdonyt és indulhatott tovább a vonat. 1946-ban még ez volt a rend.

 

49. Éjfélkor Kistapolcán.

 

            Késő este indultunk. A csomagok megvoltak. Ülőhelyet itt sem találtunk, hiszen kifosztott kocsikat vontatott a mozdony. Deszkaládás csomagunk nem volt, amire ráülhettünk volna. Éjfélre érkeztünk Kistapolcára. Második este volt, hogy nem feküdtünk le. Esett az eső. Ott állt egy haraszti kocsi. Fogadott fuvaros, várta a pécsi piacról hazatérő kofákat. Nagy kosarak voltak egymásba rakva, a fülüknél összekötve. Mindenki megismerte a maga csomagját. Édesapámat kerestem, aki a levelezés szerint kijön elénk a vonathoz. Nem találtam. Szóltam ennek a kocsisnak, vigyen el bennünket. Mondta, hogy ő fuvarban van. Neki parancsolnak.

            Mentem a nagy sötétben a kofákhoz. Bizony ennyi csomaggal nem akartak felvenni. Nagymama bizonygatta, hogy nem nehezek a cukák. Gyorsan feldobáltuk az üres kosarakba. Már úgy is vizesek voltak, tovább áztak. A lisztet sajnálta nagyanyám. Még ma este le kell áztatni és elkészíteni sütéshez, nagyon megáztak. Én beleültem egy üres kosárba, lett helyem. Nagymamám erőszakoskodott, leengedte a hátsó saroglyát és beleült nagy kényelmesen. A kocsis mondta, hogy az egy ló nem bírja hazahúzni a kocsit. Mi biztattuk, hogy milyen erős, mokány lova van. Lassan hajtson és hazaérünk. Elmondta, hogy délután óta ott állt a hidegben, esőben az állomáson. A ló is éhes fáradt, ő maga is. Többet nem vállal fuvart a kofáknak. Kimérgelődte magát és legközelebb is ő fuvarozott.

 

50. Éjszakai vendégek.

 

            Jól átázva megérkeztünk a falunkba. A bolt előtt, a kis dombra lerakott bennünket a kocsis. Elfogadta nagymamától a fuvardíjat. Most már erősen vert bennünket a havas eső. Kívülről-belülről átáztunk. Nagymama ott maradt a csomagokkal, én elindultam a nagy sárban a parókiához. A kapu zárva volt. Zörögtem, még a kutya sem ugatott. Kiáltoztam síró hangon. Megfagyok ott reggelig. Egyszer csak felgyulladt az udvari villany. Észrevettek! Meghallották kiabálásomat. Hangot hallok: Emilke! Nekem szólnak. Kendő alatt, papucsban siettek kaput nyitni. Elmondom helyzetünket.

            Gyorsan kapkodtak magukra valami ruhát szüleim. A vastragaccsal elmentünk az utca elejére, a kövesúthoz. Felszedtük a sok zsákot a dombocskáról. Egyikünk húzta, sőt ketten is elől, a harmadik tolta a talicskát. Végre áttörtettünk a sáros úton. Megérkeztünk a mi oldalunkra. Járda nem volt. Ilyen sáros időben úgy szoktunk közlekedni, hogy el-elkapunk egy kerítésoszlopot, ne csússzunk bele a nagy sárba. Megszokott lépéshelyek voltak a falak mentén. Most a sötétben semmit sem láttunk. Egyikőnk a fal mellett, másikunk az árok felől húzta az egykerekű járművet. A harmadik pedig emelte a két szarvánál fogva a talicskát és előre feszülve tolta, lökte a tengelyig érő sárban. Ha kellett, elöl megemeltük, átemeltük a vízzel teli gödrökön. Megérkeztünk a kapuig. Ott már téglajárda vezetett bennünket. Holmi fény is volt az udvaron.

            Édesanyám gyorsan begyújtott a tűzhelybe. Nagymamám melegedett, szárítgatta ruháit. Szegénykém emlegette, hogy Bözsi, le kell dagasztani a sok lisztet kenyérnek, kalácsnak. Édesapám szörnyülködött, hogy éjfél után állnak neki az asszonyok kenyeret és kalácsot dagasztani. Édesanyám sírva feddette édesapámat, hogy miért nem várta meg a vonatot. Őt úgy tájékoztatta az állomásfőnök, hogy az a vonat, amelyik délután megérkezett, bevárta a pesti vonatot. Azt nem tudhatta, hogy egy tehervonat behozta az egy napos késést. A vasutas nem mondta, hogy az egy nappal azelőtti pestit várta be a mai vonat.

            Édesanyám csak sírt. Évek óta nem volt a házban fehér liszt. Most itt van vagy negyven kiló. Pocsékoljuk el? De mit csináljunk egyszerre 40 kiló ledagasztott liszttel? Kérdések, válasz nélkül. Egy zsákban, vagy talán kettőben is cukor volt. Egyben még só is lehetett. De az csak kősó volt. Igazi sót még nem lehetett kapni. A cukor miatt nem volt ideges nagymama, majd megszárad, esetleg összeáll csomóba. Szét lehet majd verni kalapáccsal.

            A kupaktanács szerint melegítsük jól fel a konyhát, és mindent terítsünk szét asztalokra, terítőkre. Majd reggel meglátjuk, mit kell azonnal felhasználni, a többi pedig szépen megszárad. Talán a bab, lencse, borsó sem csírázik ki. Azokat a cukákat hidegre tettük. A sok fontos tárgyalás miatt majdnem elfelejtettünk vacsorázni. Pedig már az is jólesett. Levetkőztem, édesanyám langyos vízbe mártott ruhával végigmosott, megszárított és lefektetett. Nagymamám is kitette a kályha körül száradni ruháit. Kapott egy hálóinget és ő is pihenni tért.

 

51. Fehér kenyér és kalács újból az asztalon.

 

            Mire felébredtem, már meleg volt a konyha mellett a szoba is. Kis testvéreim már az éjszaka megtudták érkezésemet. Édesanyám felébresztette őket fogadásomra. Amire megérkeztünk a sáros csomagokkal, már mindhárom testvérkém állt a melegedő tűzhely mellett és köszöntöttek a Pósa verssel: „A kis növendék”. Egy kisdiák karácsonyi hazatérésről szólt a vers. Ez volt az ő meglepetésük, ezzel vártak-fogadtak. Reggel mindenki csendben közlekedett, fel ne zavarjanak.

            Havas délelőttre ébredtem, megkésve fogyasztottam el a reggelimet. Addigra a kovásszá alakult sok liszt mind ki volt dagasztva. Délután begyújtottuk a kemencét, akácfarőzsével felmelegítettük és sült a sok kalács, kenyér. Mivel nagymamám diót, mákot is tett egy zsákba, nem csak üres kalács készülhetett. Régi, családi szokás szerint édesanyám a sütőlapátra széthúzott egy-egy lángost mindnyájunknak. Hamar megpirult a tüzes kemencében, gyorsan megfordította és már álltunk is sorba a nagy, rózsás bádogtállal mind a négyen, testvérkék. Szépen letollseprűzte a kemencéből kikapott lapos lángos-palacsintákat, és egyenként megkaptuk a finom, forró uzsonnát. Odabent az asztalon volt tejföl. Leönthettük és máris nekiálltunk elfogyasztani, mihelyt annyira kihűlt. De volt sós fokhagyma is egy pohárban. Választhattunk. Egy üvegben még szilvalekvárt is találtunk. Abból is tehettünk a lángosunkra. Édesanyám sírva végezte a munkáját. Ez volt az első búzalisztből készített kenyere a háború óta. Nagyszüleim Felsőkörtvélyes pusztán tudták, hogy nagyon szegényen élünk, semmink sincsen. De a valóságban el sem tudták képzelni az életünket.

             Ugyanígy lehettek a rokonaim is Sárbogárdon. Mi nem szoktunk panaszkodni senkinek sem. Kölcsönből soha nem éltünk. Ha nem volt meg valamire a tehetségünk, nem is ábrándoztunk róla. Ma sem értem meg a kölcsönből, vagy részletre vásárló embereket. Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Nagymamám most szembesült először a háború utáni helyzetünkkel. A következő nyáron nagynéném is meglátogatott bennünket váratlanul. Ő is akkor tapasztalta saját szemével a valós helyzetet.

 

 

52. Visszautazásom Sárbogárdra.

 

            Letelt hamar a karácsonyi szünet. Jónak látta mindenki, hogy ne menjek vissza. A rádió is bemondta, hogy a szénszünet tart az iskolákban.

             Visszautaztam Sárbogárdra január egyik hétfőjén. Reggel indultam, estére megérkeztem. A Polgáriban nem volt tanulási szünet. Kedd reggelenként megvoltak az órák öt-öt percben.

            Minden nap valakinél tanultunk. Arra emlékszem, én nem hívtam meg egyszer sem a társaimat. Restelltem is mindig valakihez menni. De mi tanulni akartunk. Ha valamit nem tudtunk megjegyezni első hallásra, elolvastuk még egyszer közösen. Olyan nem lehetett, hogy valamit ne tudjunk, ne értsünk. Azt is merem mondani, buta gyermek nem volt az osztályunkban. Magyarból a János Vitézt tanultuk. Minden hétre megvoltak a kijelölt versszakok. Mindenki fújta, mondta hibátlanul. A német szavakat is felmondtuk egymásnak. A számtanpéldákat pedig meg is néztük, leellenőriztük egymás füzetét. Csak jó megoldást fogadtunk el. Mindenki hibátlan példákat mutatott be tavasszal.

 

53. Karácsonyi ajándékom.

 

            Édesanyám szép karácsonyi ajándékot készített nekem. Vastag fonalból horgolt egy mamuszkát. Még színes, díszes virágok is voltak rávarrva. A gumi-kalucsni helyett ez lesz ezután a cipőm. A háborúban elmaradt járműgumikból kivágott egy szép cipőtalpat, arra rávarrta a horgolt felsőrészt. Királyian festettem benne. Ilyen szép cipője senkinek sem volt. Vízbe, sárba nem volt szabad belelépni, azt tudtam. Szerencsésen meg is érkeztem vele Sárbogárdra, fagyos idő volt. És mikor látta édesanyám, hogy az a nagyméretű diáksapka alatt nagyon szellőzik a fejem, még akkor is, ha a füleimet nem hajtottam ki, hogy megtartsák a sapkát, hanem fázósan a füleimet is alá simítottam, édesanyám megsajnált. Kötött barna szálból egy körkörös, zárt ruhadarabot, amelyet rá tudtam húzni úgy a fejemre, hogy alul melegítette az ajkamat és a torkomat, felül pedig fedte a hajamat. Erre rátéve az egyensapkát, már nem fáztam. Két darabbal bővült a ruhatáram.

            Nagyanyám elmondhatta a rokonoknak baranyai helyzetünket. Mintha ezt éreztem volna. Nem mosolyogtak meg a szegényes öltözködésemért. Sőt mindenki megdicsért. Méghozzá nagyon. Reggelre egy kitisztított, fehér tornacipőt találtam az ágy előtt. Unokanővérem örömmel mondta, hogy ezt nekem adja. Próbáljam csak fel, nekem éppen méretes. Itt a Polgáriban nem kötelező a tornacipő használata, de a székesfehérvári gimnáziumban előírás. És ő az én horgolt cipőmben fog ott tornázni. Engem úgyis kinevetnének a tarka cipőmért. Boldognak kellett lennem, hogy nekem lett tornacipőm. A színes ajándékért mégis fájt a szívem. Arra gondoltam úgy is lehetett volna, hogy lesz tornacipőm és megmarad a színes mamuszkám is. Nem így lett. Később százszorosan kaptam vissza ezt a horgolt mamuszkát. Unokanővérem két évig fizette a zongoraórákat, amikor gimnazista voltam.

            Volt egy szép ’egy fordított, egy sima’ kötésű arc-melegítőm. Ez megtetszett az unokabátyámnak. Vadászni mentek. Neki is volt egycsövű puskája. Édesapja mellett tanulta a lövöldözés tudományát. Azt vettem észre, hogy az én ajándékom van az arcán. Hideg volt. Estére megjött. Visszakaptam az arcmelegítőmet, de annyira kitágult, hogy ezután már csak a sapka fölé használhattam. Olyan nevetséges voltam, mintha mindig a fogam fájt volna és egy sötét kendővel bekötöttem a szájamat. Még többet gondoltam haza.


54. Téli ruhák.

 

            Nekem életemben kesztyűm, sálam, alsó ingem, pulóverem nem volt. Az első kesztyűt akkor láttam, amikor télen napokat töltöttem nagyszüleimnél a pusztán. Nagypapámnak volt egy pár egyujjas kesztyűje. Nem kellett vigyázni, melyik a jobb kézre, melyik a bal kézre való. Úgy emlékszem, teljesen egyforma volt.

            Édesanyámnak és a két húgomnak volt kézmelegítője. Édesanyámé bolti lehetett. Úgy neveztük, hogy muff. Kívülről barna, bundás volt. A két végén selyemmel eldolgozva, gumival összefogatva a nyílása. Amikor a kézfejet elnyelte, a gumi a csuklónál összefogta és védett a hidegtől. Kapott a két leány testvérem is egyet-egyet. De ezek már házi készítésűek. Egy zsinórral nyakba akasztották. Védte a kacsójukat téli hidegben. A fiúk ilyet nem kaptak.

            Mi fújtuk a kezünket, ha nagyon fázott. Néha szájunkban melegítettük megdermedt ujjainkat. Tökéletes volt. De utána még rosszabb lett. Hamarabb megfagyott és kipattogzott a bőrkénk. A gazdagabbaknál láttunk fülvédőt. Olyasféle volt, mint a rádió-fülhallgatója. Lehetett kapni orrvédőt is. Hasonló volt a bajuszkötőhöz, de az orrot védte. Hátul kötős, mint a partedli, vagy gumis megoldás. Ilyenre pénzünk sohasem volt.

            Ehhez kapcsolódik egy rossz emlékem. Valaki talált egy orrvédőt. Használta. Kisebesedett az orra, majd elrákosodott. Védekező ösztönünket felülbírálta nagy eszünk. Inkább a zsebünket használtuk muffnak. Hazulról indulva nagyon sokat segített egy-egy héjában sült krumpli a zsebben. Ha csomagot kellett cipelnünk, bizony kiszolgáltatottjai lettünk az időjárásnak.

 

55. Csuhé-cipő.

 

 

            A nagy veszteségemet, hogy már sem rózsás cipőm, sem arc-melegítőm nincs, a természet oldotta meg. Megjött a tavasz. Újból jártunk naponta iskolába. A sok téli tanulást felmondtuk, mindenből feleltünk. A tanrendben volt rajz, ének, torna, zsinórírás és műhelygyakorlati óránk is.

            Az ősszel szedett kukoricacsuhét, melyet százlevelenként összekötöttünk, le kellett áztatni vízbe. Mikor megpuhult, lecsurgattuk és elkezdtük tekerni, egymásba szorítva a leveleket. Szorosan összeálltak. Feltekertük valamilyen léckeretre és megszáradt. Elkezdődött a céltudatos felhasználás. Először lábtörlőket készítettünk. Kellett szereznünk zsákvarró tűt és erős cérnát hozzá. Oválisra hajtogattuk a minta után és minden sort hozzávarrtunk az előbbihez. Próbáltunk szőttesen is dolgozni a csuhéval. A tanár úr által bemutatott mintát nem tudtuk szépen leutánozni. Valamilyen csak lett. Kisimítottuk, és készen volt a lábtörlő. A következő munka a papucskészítés volt. Elég jól sikerült. Sok gyermeknek már az ősszel ilyen cipőt készítettek a szülei. Mindenkinek lett szép, új házi papucsa. Úgy emlékszem, a lányok ügyesebbek voltak.

 

56. Bizonyítványosztás.

 

 

            Szorgalmasan tanultunk. Az elemi iskolákból a nagyobb gyermekeket elvitték a szülők többször dolgozni. A Polgáriban ilyen nem történt. Nagy szó volt, ha valaki hiányzott. Csak betegség lehetett. Nekem nem volt egyetlen hiányzásom sem. Csúnya beszédre sem emlékszem. A téli szünetbe minden belefért, mert több szünetünk nem volt a tanévben. Június közepén évzáró és bizonyítványosztás. Mi nem kértünk igazolást a tanévről és mégis kaptam. Mégpedig nagyon jó eredménnyel. Az írást, dolgozatok külalakját külön osztályozták, és a rendszeretet tantárgyhoz kapcsolták. Félévkor figyelmeztetőt kaptam, év végén pedig gyenge osztályzatot. Így is a megdicsértek között voltam. Újból mehetek haza. Egyedül utaztam. Csomagom nem nagyon volt. Otthon dicsekedtem a jó bizonyítványommal. Édesanyám megfeddett. Hiszen megmondta, hogy én most a négy évet bepótolni mentem Sárbogárdra és az évet behozni, amivel előre voltam.

57. Hová tovább?

 

            Boldog voltam. Már a három kis testvérem is járt iskolába. Sokat meséltem nekik, milyen szépet tanultam a Polgáriban. Szavaltam a sok verset. Mondtam a történeteket. A János Vitézt többször, részletesen el kellett ismételnem, közben a megtanult versszakokat szavaltam. Engem legjobban Iluska és Jancsi búcsúja érintett meg. Nagyon bele éltem magamat szerepükbe. Ott Sárbogárdon árva Jancsinak éreztem magam. Iluskám sem volt. Ő legalább valakinek panaszkodhatott.

            Amíg én önfeledten játszottam kis testvéreimmel a nyári napokon, édesanyám azon gondolkodott, hol fogok tanulni ezután. Pécsett van Református Internátus. Lakni ott lehet majd. De gimnáziumba járni hová fogok? A Ciszter Gimnáziumban édesapám megkereste az igazgatót. Beszámolt arról, hogy az első kommunizmus idején, amikor ő kis diák volt a veszprémi kegyes-rendűeknél, miként követelte vissza az eltávolított pap-tanár urakat. Egy ’kommunista’ gyerek azt kiabálta, hogy feljelenti és megvereti a ’burzsujt’. Édesapám a gyöngyház nyelű bicskával fenyegette meg és megkergette a gonosz fiúcskát. Nekünk járt az Új Ember katolikus hetilap. Kún Szaniszló igazgató úr ígérete szerint tanári kari ülés elé viszik felvételi kérésünket. Augusztus második felében kiteszik az utcai hirdetőre, kit vettek fel. Akkor érdeklődjünk.

             Édesanyám megkeresett egy nyugdíjas ügyvédet. Vitt neki egy fél házi kenyeret ajándékba, ismeretlenül. Egy postai lapot megcímezve átadott neki. Sétálgasson el a Gimnázium előtt, s amikor meglátja a felvételi listát, adja fel a postalapot, jelezve, hogy felvették Emilkét vagy nem. Megkaptuk a nyári szünet vége felé az értesítést. Sikerült! A Református Internátusba való felvétel könnyebb volt. Csakhogy ide be kellett költözni. Szalmazsákot tölteni, ágyneműt, tisztító szereket, papucsot, iskolatáskát, és még sok mindent be kellett szerezni. Pénzünk nem volt.

 

            Édesanyám újból varrt nekem. Használt zsákokból egy szalmazsákot. Sajnos, nagyon trapézosra sikerült. Úgy éreztem, itt is nagyon szegényként ismertek meg. A Ciszterben megállapították a havi tandíjat. Nagyon kedvezményesen, de az is havi 40 forint volt. A felsősöktől lehetett venni tankönyveket. Egyensapka, jelvények és egyéb apróságok is kellettek volna.

            Az Internátusban előre be kellett vinni a természetbeni dolgokat. Mivel a falusi őstermelők nem kaptak kenyérjegyet, lisztben kellett leadni a 10 hónapra eső fejadagot. A központ a fiúinternátussal szemben volt. Ott volt a konyha is, ebédlő is. A lányok sokkal többen voltak, mint mi. Abban az épületben működött a Református Polgári Leányiskola is. Pécsi diák lettem. Ez már az ötödik hely rövid életemben, ahová iskolába járok. Betöltöttem a 10. életévemet.

 

 

58. Pécs. Ciszter Gimnázium.

 

 

            Édesanyámmal mentem beiratkozni. I/a. osztály. A legelső tanterem a porta mellett. Sorbaállás. Nagyon sokan voltunk. Valaki, furcsa szoknyás férfi, rendezte a dolgokat. Rájöttem hamar, hogy ő pap bácsi. A katolikus papok mindig valami különös ruhában járnak. Édesanyám felmutatja az elemi iskolai értesítőmet. Mit csináltam az elmúlt tanévben? Beteg voltam? Bevallottam, hogy Polgári Iskolába jártam. Édesanyám elmondta, hogy ez az év összefoglalta a négy osztályt. A pap-tanár sóhajtozott, hogy hányan vesztettek évet nyugatozás miatt. Továbbá betegség, szegénység, kibombázás és egyéb okok miatt. Tőlem kérdezett számtant. Fújtam a nagy egyszeregyet. Felállt és átkísért a II/a. osztályba. Elmondja kollegájának, hogy én vagyok az a református papgyerek Siklós mellől és itt a bizonyítvány az elmúlt tanévről. Polgáriba járt, jó tanuló. Latinból majd tesz különbözetit.

            Szegény Mayer Móric, leendő osztályfőnököm, védekezett. 63-at vettek fel ebbe az osztályba is. Egy újabb padsort kellett már beépíteni. A sorokat meghosszabbítani majdnem a tábláig. A padsorok közé felhajtós ülőkéket és lapokat építettek be, hogy elférjenek a gyerekek. Hol lehet kialakítani még egy helyet? A pap-tanár úr nem válaszolt a szónoki kérdésre, ment vissza az osztályába. Engem soron kívül magához szólított a jóságos bácsi. A ruházatomban annyi változás történt, hogy már volt egy zsákvászonból készült kabátom is a tavalyi nadrághoz. Sok mindent leolvashattak a megjelenésemből. Néhány kérdés és beírt a jelentkezettek névsorába osztályfőnök úr. Holnap reggel nyolcra érkezzem meg. A katolikusok már fél nyolckor misén lesznek. Elbocsátott. Felmentünk az emeletre a felsősökhöz, könyveket vásárolni. A portán vettünk sapkajelvényt és felszereltük a régi egyensapkára. Nagyon elütött a cisztersapkától, de a jelvény sokat elárult. Két arany csíkot is felvarrt édesanyám a sapka elejére.

            Estére hazautazott jóanyám. Vacsorát már kaptunk a Lányinternátus épületében, a nagy ebédlőben. Egyszerre befért a 150 leány. Mi csak ötvenen voltunk. A lányokkal nem találkozhattunk. Megtanultuk, hogy a lányoknak ’kezétcsókolom’-mal kell köszönni és szigorúan magázni, illetve tetszikezni őket.

 

 

59. Református Fiúinternátus.

 

 

            A fiúinternátus a Szabadság útja 34. sz. alatt volt. Régi nevén Indóház utca. Legrégibb épülete a 34. számú ház. Műemléki védelem alatt állt. Illetve van ma is. Az emeleten lakó volt. Egy szabó mester, családjával. A földszinti részt bérelte az egyházmegye. A mellettünk lévő üres telken már felépült az új Fiúinternátus. A falak, tető készen volt. Ajtó, ablak, vakolat és néhány közfal még hiányzott. Az alagsora jó játszóhely volt. A mi házunknak nem volt hátrafelé kerítése, s a többi szomszédnak sem. Így bármikor átjárhattunk egymás udvarába. A földszinten lakott a felügyelőnk is családjával. Számtan-fizika szakos tanár. A Bőrgyár csapatában sakkozott. Felesége baranyai paplány. Akkor tájban született meg harmadik gyermekük. Ők lakták az udvar felőli két szobát, amely egymásba nyíló. Illetve csak jelképes közfal volt a két szoba között. Egyben lehetett használni a két helyiséget. A bejárattól jobbra volt egy utcai szoba. Abban laktak az egyetemisták, többek között a felügyelő tanár sógora is. Orvostanhallgatók voltak.

            A mi részünk a bejárattól balra. Az előszobában volt öt ágy. Katonai vaságyak, nem emeletesek. Ebbe kerültem én is. A trapéz alakú szalmazsákom nagyon eresztette a töredékes szalmát. Decemberben már csak a deszkákon tudtam valójában aludni, eléggé hullámosan. Mellettem volt a mattyi lelkipásztor két fia. Ekkorra megérkeztek a nyugati kirándulásukból. Mindkét fiú két évet vesztett. Ők a belvárosi iskolába jártak. Ott tanított a felügyelő tanárunk is. A szoba másik oldalán két ciszter diák ágya volt. Testvérek. A diósviszlói orvos fiai. Ők katolikusok voltak. Korábban indulhattak iskolába, hogy a misére megérkezzenek. Ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy legtöbbször később érkeztek a Gimnáziumba, mint én. Az osztályfőnökük úgy tudta, hogy a Református Internátusból nem engedik el előbb őket iskolába. Nem voltak igazi becsületes fiúk. Sunyik. Ők pénzben térítették az ellátást. Emlékeim szerint egy fillért sem fizettek. Mindig eltették a hazulról kapott pénzt. Nekik mindig volt dugi szalámijuk, jegy nélkül kapható drága cipó és egyéb nyalánkság, gyümölcs. Minket egyszer sem kínáltak meg. Ha bejöttek a szüleik meglátogatni a fiúkat, terített asztalt rögtönöztek. Nekünk csak a nyálunk csurgott.

            A mi szobánkból nyílt a nagyszoba. Ez lett a tanuló. Sűrűn tele asztalokkal. Mindenkinek volt széke. Mindig a belsőnek kellett először elfoglalni a helyét, mert másképp nem tudott volna a helyére menni. Szék a széket érte egymás mellett. Szerencsések voltak a soványak, szépen elfértek egymás mellett. Táskánkat az ölünkben tartottuk, vagy a székünk alá ledobtuk. Mozogni nem lehetett. Mártogatós tollal való írás, szinte lehetetlen volt. Ceruzával írtuk meg a házi feladatokat. Ez pedig nem volt elég szabályos, nem akarták elfogadni az iskolában.

            A ciszter tanár osztályfőnököm még az első hónapban meglátogatott. Talán el sem tudta képzelni, hogy egy polgári ebédlőben mintegy negyvenen tanulunk. A Ciszterben is volt Internátus. Az sokkal tágasabb volt. A paptanárok és a bentlakók együtt étkeztek. Családias közösség volt. Azok után megismernie a Református Internátust, nagy csalódást jelenthetett osztályfőnökömnek. Tőle tudtam meg, hogy a mellettünk álló mutatós, emeletes épület lesz hamarosan a Református Fiúinternátus. Vigasztalt, hogy jövőre már abban fogunk lakni. Milyen szép és jó lesz. Csillogtatta a szememet szelíd szavaival. Megsimogatta a fejemet és haza ballagott.

            Pista bácsi, felügyelő tanárunk, bánkódott, amikor megtudta, ki volt az Internátus látogatója. Ugyanis ő nagyon szeretett volna a Ciszterben tanítani. De református volt. Ez lehetett a legnagyobb akadály. Minket a Ciszterben egy ’világi’ tanár oktatott számtanra. Mi akkor még nem matematikát tanultunk, mint a mai óvodások, kis iskolások. Református, felügyelő tanár urunk nem egyszer megállt a Ciszter főbejárata előtt és elgondolkodott. Tudta, hogy az alsó osztályokban egy világi számtantanár tanított, és nem ő. Pedig neki egyetemi végzettsége volt. De jó lett volna egyszer beszélgetnie egy köztiszteletben álló, idősebb szerzetes tanárral.

 

60. Első nap.

 

            Első délután könyvcsomagolás, címkézés volt a feladatunk. Csendben kellett volna lennünk. A füzetek első lapjára szép, zsinórírással felírtuk: In nomine Dei! Isten nevében! Ezután átolvastam a meglévő tankönyvekben a címeket. A sok buta nyomdász a tankönyv végén helyezte el az évi anyagot összefoglaló tartalomjegyzéket. Magamban megdicsértem a Biblia nyomdászait. Mindig az első lapon van a könyvek felsorolása, tehát a tartalomjegyzék. Azt már kicsi koromban megtanultam, hogy ha valamit írni akarok, legyen vázlatom. Ha pedig valamit olvasni kezdek, előbb tanuljam meg a fejezetek címeit, vagyis a tartalmát. A fontosabb neveket, a regények főszereplőit írjam ki a margóra, vagy a kísérő lapra. Tintával, tintaceruzával nem illik könyvbe írni, jeleket tenni.

             Bekötöttünk minden füzetet, könyvet kék papírba. Ismerős volt ez a szín. A háború alatt ilyen papírral kellett elsötétíteni minden ablakot. Hasonló sötétkékre voltak befestve a vonatok ablakai is. Még friss volt az emlék. A kék védőpapírra ráragasztottuk a címkéket. Úgy mondtuk, vignettát. Téglalap alakú, fekete keretes, gömbölyített sarkú, enyves papír. Jó nagyokat nyaltunk a ragasztás előtt. Nyelveztük a sok dögcsontból készült ragasztót. Ismertük a módszert a bélyeg-nyalásból. Jellegzetes, maradandó íze, illetve illata volt. Akadt néhány felsős, aki szecskával nyalatta végig és ragaszttatta fel a címkéket a saját füzeteire. Mikor szépen mutatott a bekötött munkaeszköz, igyekeztünk egyforma szép betűkkel felírni a tárgyat és a nevet, osztályt.

 

61. Közösségi rend.

 

            Délután félöt órakor kellett bejönnünk és elfoglalnunk helyünket a tanuló asztaloknál. Hét óráig volt tanulás. Ekkor valaki átment az utca túlsó oldalára, Szabadság útja 25. sz. és megtudakolta, hogy a lányok befejezték-e a vacsorázást. Jó jelre átmentek a terítők, előkészítették az asztalokat. Mi kezet mostunk és sorakoztunk. Illedelmesen, elég csendesen megérkeztünk. Az alagsorban volt az ebédlő. Mellette volt a konyha. Elfoglaltuk kijelölt helyünket. Könnyen ment. 5 hosszú, tölgyfa asztalt készítettek elő. Terítők nem voltak. A hatodik asztal az orvostanhallgatóké volt. Ők a saját szobájukban tanultak, nem velünk, a közös tanulóban. Az ülésrend maradt a délutáni. Hosszú asztalok voltak, bőven volt helyünk. Tányér, villa és pohár volt a teríték, kancsó vízzel. Grízes tészta. Ebédünk nem volt még az első nap. Jól esett a vacsora. A tészta sem édes, sem sós nem volt. Tészta ízű tésztás-tészta. Aki éhes, ezzel is megtöltheti a hasát. Talán sokaknak volt még valami hazaija. Ki-ki az ágya alatt tarthatta a holmiját. Szekrény a folyosón volt. Kettő összesen. Abba rakhattuk bele a ruháinkat. Édesanyám a vaságy végére akasztotta vállfára a fekete ruhámat. Ezt vehettem fel vasárnaponként, amikor délelőtt templomba mentünk. Még szorosabb, volt, mint tavaly. A másvallásúak misére mentek. Vagy lógtak onnan is.

            Étkezés előtt és után közös imádság. Esti áhítat nem volt. Reggel hatkor ébresztő. A tanulóból elvihettük a székeket, ruháinkat rátenni. Csakhogy egy-két széknél több nem fért el. Én ráhajtottam az ágy végére a kis göncömet. Nekem volt hálóingem. Sokan gatyában aludtak. Reggeli torna nem volt. Sietni kellett a mosdóba. Néhány mosdókagyló volt és egypár lavor. A fürdőszobában volt egy hengeres melegítő kályha. Szombat délutánonként vettük hasznát. Kettesével fürödhettünk a kádban.

            Reggel 7 óra előtt leckeismétlés. Tanár úr nem volt ilyenkor velünk. A sógora figyelt ránk, tanulunk-e. Hét órakor sorbaállás reggeliért. A lakásnak volt egy kis konyhája. Tanár úr ott főzte meg a reggelit. Egyik nap fekete-leves, másik nap köménymagos leves. Kezdődött a kenyérosztással. Napi fejadag 25 dkg. Vagyis naponta ötször 5 dkg. Reggel megkaptuk a tízórait is. A hazulról hozott bögrében kaptunk 2-3 dl levest. Forró volt. Várni kellett, amíg meglangyosodott. De sietni is kellett. A kenyérosztás elhúzódott, a leves ihatatlanul forró. Sokan igyekeztek a fürdőszoba felé jönni, a tanulóba. Ez volt a reggeliző helyünk is. Sokan hűteni akarták a forró levest. Ki is hűtötték a mosdókba öntve. Délben megkapjuk a kenyérfejadagot, megint kétszer öt dekát. Estére fog maradni egy ötdekás szelet vacsorához.

 

 

62. Ebédelés.

 

            Az ebéd minden nap emlékezetes esemény volt. Az Indóház utca Pécsnek mély részén fekszik. Érthető. A vonatot nem irányíthatták annak idején a Mecsekre. Csakhogy az a bolond gáznak a fajsúlya könnyebb a levegőnél. A Mecseken lévő lakásokban mindig volt gáz. A város mélyebb részein csak ritkán. Legtöbbször este-éjszaka és késő délután. A víz éppen fordítva volt. Nálunk mindig adott vizet a megnyitott csap. A hegyoldalban csak vödörből tudtak használni vizet. Nagy reklámja volt a víz-figyelmeztetőnek. Nyugodtan nyitva hagyhatták a fürdőszobában a csapot. Amikor megjött a víz, megtelt a mosdó és egy emelkedő szerkezet bekapcsolta a villanycsengőt. Erre nagy szükség volt, mert sok fürdőszoba reggelre elázott. Az alsó emeleti lakók metronómos vízcseppekre ébredtek.

            Három óra felé félóránként átment valaki körülnézni. Az utcai vaskapun látta, hogy a legkisebb lányok is a bejárat előtt állnak sorban. Tudták, hogy még nem kezdődött meg az ebédeltetés. Uzsonna időben mehettek teríteni a mieink. Később történt egy nagy egyezség. Amikor a lányok végeznek az ebéddel, egy nagyobb leány átjön, és megadott Morse-jellel becsönget. Jelez. Hát bizony sokan Pavlov kutyái lettünk. Az orvostanhallgatók megszagolták, mi lesz az ebéd, és hangosan elmesélték, hogy a mai boncolásban mennyi tésztát szedtek ki a halottból. Ez sokszor sikeres volt. Minden asztalnál ült egy egyetemista, felügyelő. Sok élelem megmaradt nekik. Szegény kis ’szecskák’ már a mesétől rosszul lettek, hát még amikor meglátták ugyanazt az ételt a tálban. Fordultak minden felé, csak ne kelljen abból enni. Nekem mindez új volt. A régebbi internisták nem vették komolyan a nagyobbak bosszantását. Tehát megkésve megebédeltünk. Üres tésztaleves volt és lekváros, vagy mákos tészta. A grízes tészta általában vacsorára volt. Megszoktuk az étrendet.

 

63. Kenyér-fejadag.

 

            Visszatérek az első naphoz. Délben kaptunk volna két szelet kenyeret. De délelőtt a spájzból ellopták az összes kenyeret és az ott talált élelmet. Rájöttünk, hogy a felső szellőző ablak nyitva maradt. Létrát támasztva ott mászhattak be a tolvajok. Mind a tészta-ebéd, mind a tészta-vacsora, elfogyott kenyér nélkül. Közös megegyezés. Ezután reggel megkapjuk a 25 dkg. kenyeret. Mindenki úgy ossza be, ahogy tudja. Volt fekete kenyér és fehér kenyér. Ugyanis egy része a konyhán étkezőknek jegyet kaptak, mint városi lakosok. Mi falusiak, legtöbben, hoztuk a liszt-fejadagot. Ebből lett a fehér kenyér. A jegyes volt a fekete. Igazságot tenni nem lehetett volna. De megegyeztünk abban is, hogy arányos lesz a kenyérfejadag. Mindenki kap feketét is, fehéret is.

            A kenyérosztás minden nap nagy esemény volt. A nagyok nem kérték a sorrendet. Mindenki úgy állt sorban, ahogy akart. Örültek az újak, hogy elsők lehetnek. Mégis sok üröm vegyült az örömükbe. Orrba vágás, sorból kiesés, sírás, panaszos hümmögés, tehetetlen dühtől befelé sírás és fenyegetés. A másik oldalról nagy röhögések. Tanár úr, mint osztó igazságtalanság, igyekezett tartani a rendet. Az orvostanhallgatók segítettek neki. A nagyobbak elláttak a kisebbek feje fölött. Először jött a nehezebbje. A fekete kenyér olyan volt, mint az olvadozó csokoládé, amelyet a papírja tart össze. A fekete kenyér egy kilós volt. Úgy gondolom, nagyobbat nem tartott volna meg a héja. Ebből kaptunk 10 dekát. Vagyis 5 kenyér volt kitéve. Egy tejes kannában a gázon, vagy baj esetén a villanyrezsón, forrott a víz. Ebben állt a nagykés, pengével a forró vízben. Persze a forró víz kivette állandóan a kés élét. Azért volt ott egy kaszakő is. Elég sűrűn megsimogatta a disznóölő nagykést. Tanár úr tett kilenc jelet a kenyér felső héjára. A széle felé ritkábban, a közepén, sűrűbben. Számtan-fizika tanár volt. Könnyen kiszámolta a szeletek köbtartalmát formájuk szerint. Vagyis mindenki örülhet, aki negyedik-ötödik-hatodik lehetett az osztásnál, egy-egy kenyérnél, mert ők kaphatták a közepét. Csakhogy a számtan csődöt mondott. Hiába állt egy kicsi, ’szecska’ elöl, amikor levágta tanár úr az első szeletet, már egy nagy ki is rántotta a sorban állót és belökte negyediknek, ötödiknek. Neki jut majd a közepe. A sercliért, és még a második szeletért, illetve a kilencedik-tizedik szeletért nagy harc folyt.

            A kiosztás úgy ment, hogy amikor levágta tanár úr a szelet kenyeret, egy petrezselyemvágó deszka szélére rászorította a kést, amelyre rátapadt a kovász-halmazállapotú kenyér. Ügyesen végighúzta a kés oldalát és a kenyér-szelet egy csomóban ott maradt a deszkán. A következő éhes diák az egyik markát alátartotta, a másik kezének négy körmével a deszkáról belehúzta a tenyerébe a masszát, vagy mindjárt tömte a szájába. Nehogy valamelyik nagyon éhes fiú kikapja a kezéből. Kenyerenként az első és tizedik szelet mindig valamelyik nagyobb diáknak jutott. A második és a kilencedik szelet szintén kapós volt. A többi szelet már nyálkás, ragadós volt. Azt kapták a gyengébbek. Ha egy nagyobb úgy látta, hogy valamivel szebb szelet jutna az előtte állónak, kényszer helycsere történt. Minden szelet vágása előtt a forró vízbe kellett mártani a kést, sokszor megfenni munka közben. A fekete kenyér bekerült a gyomrunkba azonnal.

            Most jött a fehér kenyér osztása. Ez tele volt krumpli-darabokkal. Lehetett éles késsel elég jól vágni. Ebből 15 deka járt személyenként. Ez még veszélyesebb volt, hamarabb kimarták a kisebbek kezéből, ha nem kapta mindjárt be az egész szeletet. Először 10 dekát kaptunk. Vagyis a 2 kg-os kenyeret felosztotta 20 felé tanár úr. Itt még árgusabb szemmel nézték a nagyobbak, mikor következzenek ők. Ugyanis ha a kés ferdén haladt lefelé, oldalról meglátszott a vágás, s megint volt nagy lökdösés, sorból kirángatás, mögé állítás. Ez a kenyér még értékesebb volt az előbbinél. Ezután jött az 5 dekás darabok osztása. Mivel nem lehetett a nagy kenyérből 40 szeletet vágni, először hosszába kellett elfelezni és utána 20 szeletre elosztani a kilós darabot. Ezt a kis szeletet kellett jól eldugni és megenni a reggelihez.

            Kenyérosztás után jött a reggeli levesosztás. Nem is kell mondanom, hogy a kenyérért sorbaálláskor a kisdiák kezében szorongatta a bögréjét. A nagyobbak letették valahová, hogy könnyebben végezzék a kenyérkereset különös módját. Ha a szecska is letette, annak sokszor elveszett a pohara. Ugyanis volt pohár nélküli felsős és elvette a kicsi poharát. Amikor kerestetett a gazdája által, azonnal volt két tanú, aki vallotta, hogy az a pohár a társuké. Megint nehéz volt igazságot tenni. Tanár úr keresett valamilyen csorba bögrét és kapott a kicsi is jó forró köménymag levest vagy fekete-kávénak csúfolt kormosvizet.

 

 

64. Hatvannégy fős osztály.

 

 

            Siettünk az iskolába. Sorban mentünk. Ki-ki lemaradt a megfelelő helyen. Nekem nem volt szokatlan, hogy minden órát más-más tanár tanít. Osztályfőnököm tanította a latint. Heti 6 óra. Egyik nap kettő is volt, mert szombaton mindenki osztályfőnökivel kezdett. Utána volt számtan és műhelygyakorlat. El kellett menni az egyik gyárba, ahol villany lombfűrésszel tanultunk mintákat kivágni. Akkora műhely volt, hogy mind a hatvannégyen elfértünk egyszerre a munkaasztaloknál. A nagy gépen finoman körbe lehetett fűrészelni egyszerre vagy 20 lemezt. A belső fűrészeléseket, rárajzolt minta után kellett nekünk kifúrni, átvezetni a vékony szálat, beszorítani a keretbe és hibátlanul kivágni a belső, nehéz mintákat. Ezután a darabokat összeragasztották a segédek, lefestették, és innen kerültek a játékboltokba. Nagyon szép munka volt, sokat ügyesedtünk.

            12 órakor az iskolában minden osztály elmondta az „Üdvözlégyet”. Ötödik óránk nem volt, nem kellett. Mehettünk haza. Akkor úgy volt beosztva a tananyag 8 évre, hogy mindenre jutott bőven idő. Nem volt túlterhelt sem a diák, sem a tanár. Az ezer éves magyar oktatás minden jó tapasztalatát felhasználhatták a tanárok. Úgy tudom, ez a szó a ’tanulmány-árasztónak’ a rövidítése. Nyelvújítási szónak gondolom. Ezek a paptanárok egész életüket a diákoknak szentelték. Ők élethivatásból tanítottak. Sosem sztrájkoltak. Tanári gyűlés egyszer sem volt tanítás helyett. Ráértek tanítás után gyűlésezni. Mi nem biológiát és környezetet tanultunk. Hanem első évben növénytant, utána állattant, majd embertant és a negyedik évben egészségtant.

            A földrajzot filmről oktatta a törpe növésű, Éber Alán tanár úr. Kevés könyvünk volt. Azok is vékonyak. Amit kellett tudnunk, azt hibátlanul megtanultuk. Addig nem mentünk tovább a tananyagban, amíg mindenki nem tudta.

            Nekem latinból kellett különbözeti vizsgát tennem. Reformáció és halottak napja után azt is letettem. Bizony latinból nem kaptam dicséretet év végén. Amit egyszer meghallottam, azt hibátlanul tudtam. Nyelvtankönyvből megtanultam az 5 deklinációt és a négy koniugációt. Soha nem is tévedtem. Csak olyan bajok voltak az elején, hogy sok kivétel van. Az első órán el kellett ragoznom, a nyáron tanultak alapján, a Iupitert. El is mondtam hibátlanul. Éreztem, hogy visszafojtott kuncogásban sínylődik az osztály. Osztályfőnököm nagyon komoly volt. Megszólal: pluralis. Azonnal mondtam: nominativus Iupiteres. Kitört a nevetés. Megtudtam a szótári alakot: Iupiter, Iovis. Azonnal elragoztam hibátlanul. Megint kinevettek a többes számért. Meg kellett tanulnom, hogy Főisten csak egy van, nincs többes száma. Ezt is megtanultam, azóta is tudom.

 

65. Számtan.

 

            Szóval voltak nehézségeim a gimnáziumban. De mindig átsegített a tudásvágy és az akarat. A nagyobbaktól láttam az internátusban, hogy már hajnali ötkor sétálnak az udvaron, és félhangosan mondják a memoritert. Latint, németet. Magyar órára mindig kellett verset tanulni. Én a számtant szerettem. Sokszor meg is vádoltak az osztálytársak, hogy honnan szedtem a hibátlan dolgozatot. Ugyanis a latin után ítéltek meg. Azt meg eleinte olvasni is csak akadozva tudtam. Számtanból sok gyermekkori emlékem volt. Hamarosan elmondom azt is. 64-en voltunk az osztályban. Alig fértünk be a mintegy 20-30 főre épített terembe. Mégis rend volt. Tanáraink megismertek bennünket, annak ellenére, hogy kevésszer feleltünk. Annál nagyobb értéke volt egy feleletnek. Bizony egy szekunda félévi bukást jelenthetett. Emlékeim szerint csak a dolgozatokat osztályozták tanáraink. Ott ismertem meg az extemporálét. Magyarul talán röpdolgozatnak mondhatnám. Mindenki kapott egy darabka papírt. Nevünket felírtuk a felső jobb sarokba. Utána kérdés, vagy diktált számtanpélda és gyors válasz. Például: Melyik a nagyobb érték? ¾, vagy 5/8. Akkor nem döntött V-betűt kellett tenni a két szám közé, hanem a jót aláhúzni. Mégis nagyon megkeseredtem.

            Tanultuk az aránypárt. Könnyű és szép munka volt. Fújtuk mindnyájan. De egyszer felálltam, hogy ez marhaság. Tanultuk, hogy 100 munkás 100 nap alatt épít fel egy házat. Akkor 1000 munkás 10 nap alatt. 10000 munkás 1 nap alatt. És még folytatni akarták a sort, amikor közbekiáltottam és egy kicsit fel is emelkedtem. Jeleztem, hogy a közbeszóló én voltam. Láttam a falunkban sok házépítést. Rakták a sár falat a deszkák közé, napok kellettek, míg megszáradt. Felemelték a deszkasort, és magasabbra rakták a falat. Ezt lehetetlen egy nap alatt elkészíteni. Hát még fél nap alatt 20000 munkásnak! Az osztálytársak szörnyülködtek a parasztos viselkedésemért. Tanár úr rám nézett és én elmondtam, hogy nálunk hogyan építik a házakat. Megdicsért és rám nevetett.


66. Életem számtanpéldái.

 

            Ígértem, hogy elmondom a számtanos történeteimet. Hiszen emiatt kaptam az iskolai első körmözést is  vonalzóval. Édesapám rendszerint átküldött az iskolába. Akkor már 8 osztály tanult együtt, a 3 évismétlő helyett bejött a 7. és 8. osztály.

            Hívjam át a ’pribékeket’. Ezek a legnagyobb fiúk voltak. Amire elmondtam a küldetésem célját, a nagy fiúk már keresztül ugráltak a kisebbek felett és már az udvaron is voltak. Versenyben futottak a hombárba kukoricát morzsolni. Tudták a rendet. Hiszen minden hónapban volt ilyen munka. Engem mindig szórakoztattak. A háromkerekű kis biciklivel futva toltak. A lábamat le kellett venni a pedálokról. Kapaszkodtam a kormányba, lábam széttárva és ég felé emelve. Olyan gyorsan repültünk, hogy még az autót is lehagytam volna. Öcsémet is tologatták. De őt lassabban. Szóval a 6-8 fiú megfogta a kosarat, indultak a padlásra a csöves tengeriért. A király, a legtekintélyesebb fiú, elkezdte forgatni a morzsológép nagy kerekét. Előbb megolajozta a tengelyeket, ahol kellett. Egymásra rakták a kosarakat, és a legfelső kosárból dobálták a csöveket ütemesen a garatba. Ha zsúfoltság miatt beszorult a gép, fejbe verte az etetőket a kurblis. Megemeltük a vészkioldót, kiesett a két faragatlan cső, visszakerült a kosárba és a következő menetben lemorzsolta a masina rendesen. Csakhogy a fejbe verésért megjött a visszafizetés. Még nem pergett fel az áttételes lendkerék, bedobott egy újabb, vastag csövet az etetős fiú a gépbe. Ez megszégyenítése volt a darálósnak, lefulladt a morzsoló gép. Ezért újabb figyelmeztető megintés járt, de már komolyabb. Nem is beszélve az ígéretekről. Mi lesz, ha kimennek, mekkorát kap hazafelé és így tovább.

            Én is akartam morzsolni. Tudtam, hogy ha jól megpörgetem, és a lendkerék gyorsan forog, akkor nem fullad le a gép, és én is megmutatom pacsirta izmaimat. Az első mozdulatnál bedobtak egy csövet, s máris leállt a gép. Hiába mondtam, hogy várjanak. Megállapították, hogy nem nekem való munka. Menjek biciklizni. Igazuk is volt. Jó barátaim lettek a nagy fiúk. Valamiért nem siettek vissza az iskolába. Hiába mondtam, hogy már tízperc van, ami valójában fél órás szünet volt, 10 órától féltizenegyig. Nálunk volt egy kis lekváros kenyér, cukorka vagy valami más. Tízórait inkább csak a kisebbek hoztak magukkal. A nagyobbak már a felnőtt rendben éltek. Reggeli, ebéd, vacsora.

            Szünetben is meglátogattam az iskolásokat. A nagy, gyepes téren játszottak kint. A lányok általában labdajátékot, a fiúk ’Adj király katonát!’ Én is beálltam, de sohasem tudtam szakítani. Ezért eléggé megtűrt figura voltam a láncban. Mindig a végére állítottak. De közben engem tanítgattak a gyerekek a betűkre és a számokra. Ez olyan jól sikerült, hogy hamarosan olvastam és számoltam. Ebből lett a családi baj. Ugyanis a számok rendje és sora nagyon értelmesnek tűnt nekem. Csinálgattam szabályokat. És még volt két rossz tulajdonságom. Amit egyszer megláttam, nem felejtettem el. Mindig képeket láttam magam előtt, ha valamire gondoltam. A másik bajom meg az volt, hogy ha valamit meghallottam, szó szerint visszamondtam. Ettől sokszor, mintha fájt volna a fejem. Ezért kerestem a csendet, a magányt. Az olvasással később is bajom volt. Magam előtt láttam az oldalakat és tudtam a szöveget.

            A számok különösen izgattak. Megtanultam a szorzást. Akkor x-el jelöltük a műveletet. Akármelyik számot végigszoroztam egy számmal, és máris láttam magam előtt a szorzatot. A következő számmal megszoroztam újból az alapszámokat és eggyel jobbra, vagy balra írtam alája az új sort. Ha volt, harmadik számmal is megszoroztam. Ha nullás is volt a szorzóban, kettővel írtam balra vagy jobbra az új sort. Ezután magam előtt láttam a sok sort, és pillanatok alatt összeadtam, s máris mondtam az eredményt.

            Az iskolások előbb kinevettek, majd a palatáblán kiszámolták és kezdték komolyan venni a beszédemet. Amikor már biztos voltam a dolgomban, előálltam vele otthon. Édesapámnak elmondtam egy hosszú számot és megszoroztam egy háromjegyűvel. Hamarosan mondtam az eredményt. Vártam az értékelést. Édesapám rámondta, hogy annyi. Boldog voltam. Szűkíteni kellett a feladatokat. Csak egy példát mondhattam esténként. De azt kialkudtam, hogy ők mondjanak egy hatjegyű számot, és én szorzom egy háromjegyűvel. A vége az lett, hogy esténként az ágyban végezhettem hangosan egy feladatot. Egyik este édesapám mondott egy hatjegyű, hárommal végződő számot. Én azonnal megszoroztam 783-mal. A vége csak 9 lehet, mert 3x3=9. Minden jó volt, de a kilences helyett 8-ast mondtam. Vizsgáztattam édesapámat, mert már régóta gondoltam, hogy ő mindig rámondja: annyi, aludjál! Most aztán kitört a családi hangoskodás. Kiabáltam, hogy engem mindig becsapnak. Hogy lehet 3x3=8. Sírtam dobáltam magamat az ágyban, ugráltam, kiabáltam, talán még fenyegetőztem is, hogy mit teszek magammal, mert ez így nem élet, hogy minden nap becsapnak a szüleim. Édesanyám megdöbbenten hallgatott. Talán ő is elfogadta édesapám naponként megismétlődő helyeslését. De ő is rájött a félrevezetésre. Egész éjszaka nem aludt a család. Én kaptam is nagyokat. Azért nem sírtam. Azt zokszó nélkül elfogadtam. De mikor elcsendesedett édesapám felháborodása, akkor szűköltem, sírtam, zokogtam, félhangosan emlegettem, hogy engem mindig becsapnak, ez nem becsületes élet. Édesanyám hiába hívott oda az ágyába. Nem segített semmi.

            Másnap az okos emberek összeültek a faluban és megtalálták a gyógyszert. Ezután csak százig számolhatok. A nagy engedménynek annyira örültem, hogy majd kibújtam a bőrömből. Mondtam ilyeneket, hogy 13 egész, 526789 milliomod szorozva egy hasonlóval. Sohasem volt száznál több. Ha valaki nagy számot mondott, akkor 0 egész és sok tizeddel szoroztam. A szorzás mellett osztottam is. Látták szüleim a reménytelen állapotot. Mielőbb be kell íratni az iskolába. Tudtomra adták, hogy csak egész számokkal számolhatok, és hamarosan fogok kapni olyan számológépet, amilyen az iskolában van. Azon meg kell tanítanom az öcsémet 100-ig számolni. Karácsonyra meg is hozta a Jézuska a mintegy 80 cm magas, talpas számológépet. 10 dróton futott 10x10 golyóbis. Tehát összesen 100 golyó volt rajta. Öcsémet tanítottam a ’lehetetlen’ számokra. Ezek semmivel sem voltak oszthatók.

 

67. Súgás.

 

            Ezután jött az iskolai körmös. Nyáron megszabadítottak a manduláimtól. Siklóson az igazgató főorvos úr már belülről operálta a mandulát. Ugyanis eladdig felvágták az ember torkát és kívülről estek neki a mandulák kivágásának. Minden emberen ott maradt a vágás nyoma. Nagy szerencséje nem volt a sebész orvos úrnak, hiába jöttek neki segíteni. Édesanyám ölében sem tátottam a számat. Amikor megláttam, hogy egy 20-30 centiméteres hosszú tűvel akar a számba működni, erősen ellenálltam. Elég sikeresen. Már későre járt az idő, amikor igazgató úr megunva a viaskodást, abba hagyta az operációt. Azt meghagyta édesanyámnak, hogy selyemsál mindig legyen a nyakamon, télen-nyáron. Ez lesz azután a mandulám.

            Ez történt augusztusban és szeptember elsején édesapám bevitt az iskolába és beültetett az első padba. Editke és Helga mellett ültem. Egyik a körjegyző, másik az orvosnak a lánya. Mindkettő egy kicsit idősebb volt, mint én. Ők is 1936-ban születtek, de az év elején. Őket inkább a nyuszika hozta. Engem a Mikulás. Édesapám tovább ment, a falu végére. Szólt Tengeri bácsinak, az asztalosnak, hogy készítsen nekem egy iskolatáskát. Pár nap múlva meg is lett. Az akkori szokás szerint. Elkészítette még aznap a faanyagot, korán reggel begyalogolt Siklósra, megvette a vasalást, és délután már hozta lakásunkra a kész táskát. Szereztem egy palatáblát és megvolt a felszerelésem. De ehhez miért kellett iskolatáska? Ma sem tudom. De ennek is volt előzménye.

             Nagymamám még a nyáron hozott nekem egy kis bőrönd-táskát. Vagyis papundekli volt, bőr sarkokkal, bádog fogóval és fém zárral. Valahogyan került a házhoz őszibarack. Ez Emilkéé lesz. Betettem a táskába és bedugtam az ebédlőszekrény alá. Nálunk nem volt szokás a gyümölcsevés. Zsírosat ettünk kenyérrel. Igaz, főzelék elég sokszor volt. Amikor vettem elő a táskát a szekrény alól, akkor vettük észre, hogy lyukas a feneke és húzza magával az összerothadt barackokat. Hamarosan rájöttünk, hogy ez már nem lesz nekem iskolatáskám. Táska nélkül indultam az iskolába édesapámmal. Bizonytalanul ültem a sarkon, a lányok mellett. Miért, miért nem, állandóan forogtam.

            Kérdezték a felsősöket számtanból. Fejből mondtam az eredményt. Nagyon sajnáltam azt a fiút, aki leggyorsabban szokta tolni az én kisbiciklimet. A tanítóm egy kicsit rest-fülű volt. De mikor rájött, hogy azok a nagy kamaszok az én számat figyelik és ennek mi az oka, felállított, tartsam a körmömet. Valaki megmutatta, hogyan kell ezt végrehajtani. Egymás mellé tettem a jobb kezemen az öt ujjam végét és felfelé tartottam. Egyszer csak egy nagy sújtást éreztem. Elkaptam a kezemet és óbégattam. Megtudtam, hogy tilos dolgot végeztem, súgtam. Az iskolában csak annak szabad beszélni, akit kérdeznek. Ne is forgolódjam hátrafelé, mert azért külön büntetés jár. Azt is meg kellett kóstolnom. A kályha melletti sarokban kukorica-szemek voltak elszórva, elég sűrűn. Azon kellett térgyepülni. Emlékszem, a Lonci sokszor állt a másik sarokban, égre mutató két kézzel. Ő a hátsó sorban ült, mint nagylány. Csakhogy mindig zavart valakit. 1942. őszén megkezdtem az élet iskolájába járni.

 

68. Első tanítóm. Sasbehívó.

 

            A haraszti iskola megkapta az államsegélyt, választhattunk jó tanítót. Abban az időben mindenki, ugyanazon munkáért, egyforma bért kapott. Klebelsberg Kunó a fővárost is tele építtette „Községi Elemi Népiskolá”-val. A fizetés mindenkinek egyformán járt. Ezek a tanítók nagyon ügyesek voltak, akik eljöttek kis falukba tanítani. A nyolc osztály után elvégezték a tanítóképzőt. 19 évesen kerültek választásra. Rájuk várt a falu erkölcsi-szellemi vezetése. Különösen, ha a faluban nem volt lelkipásztor vagy pap. Minden feladatot egyedül kellett megoldaniuk.

            Szülőfalum kapott egy kitűnő tanítót. Nagy zenészt. Templomunkban nem volt orgona. Harmónium sem. Néha bevitték a mi, két sípsoros Sternberg harmóniumunkat, ha jött valaki vendég-kántor. Más alkalommal az iskolából kölcsönözték a négy oktávos, egy sípsoros, natúr tölgyfába öltöztetett, kis Angster-hangszert. Az új tanító beszélt Kodály Zoltánról és a szolfézsról. Engem is fog majd tanítani zenére. Felesége babát várt.

            Az egyik augusztusi vasárnap délután, két templom után, az irodában tarokkoztunk. Édesapám igyekezett minden új ismerőst megtanítani tarokkozni. Nekem nagyon tetszett, amikor a felesége nem tudta átütni a férje lapját, felugrott és elkezdte rugdosni a tanító úr bokáját. Ő meg ugrált. Mindig azt a lábát emelte hátra, amelyiket az ideges felesége megcélzott. Édesapám csitítgatta őket. Nem nagyon sikerült. A fiatalasszony a zsírozást ismerte. Gondolom, akkor is megnevelte férjét, ha nem ő nyert.

            Ezen a délutánon az asszonyka szája nagyon fehér volt. Egyszer csak úgy látták jónak, hogy édesapám vigye be azonnal autóval Siklósra a kórházba. Átszóltak az orvosnak. Ő is egyetértett a bölcs döntéssel. Máskor mindenkinek felírt egy fél aspirint, ha a rendelőben megkeresték. A legközelebbi piaci napon valaki kiváltotta az orvosságot. A beteg lenyelte egy pohár vízzel és meggyógyult. Most nem írt fel fél szem aspirint, hanem egyet értett a többséggel. Induljatok Siklósra. Édesapám hiába könyörgött, Károly gyere velünk. Te mégis orvos vagy. Ott leszel, ha bármelyik pillanatban szükség lesz rá. Én mit tudok ott csinálni egyedül? „Siess nagyon!” – az volt a válasza.

             Szomorú vége lett a dolognak. Az asszonyka elvérzett. Akkor csak közvetlen vért tudtak adni a bajbajutottaknak, ha ott volt, akitől azonos vércsoportból csapolhattak le vért. A kórházban érdeklődtek, hogy a haraszti orvos miért nem kísérte be a szülő asszonyt. Azt is tudták, hogy az orvosunknak megegyezett a vércsoportja a szülő nővel. Csakhogy a doktor úrról közismert volt, hogy hány Pengőért vette a doktorátusát. Azzal is eldicsekedett az évek folyamán. Orvosnak nem tartották a faluban. Az első csoporttal, 1944. nyarán, kiment Németországba. A háború után, 1945. őszén jött haza és beállt kommunistának. Harasztiból Pécsre került és az egészségügyiek függetlenített párttitkára lett. Ez való volt őkegyelmének.

            A tanítóné meghalt. Meleg nyár volt. Gyorsan kellett intézni a temetést. Édesanya és gyermeke együtt kerültek koporsóba. A tanítás meg sem kezdődött, behívták a tanítót katonának. Többet sem jött vissza a faluba tanítani. De ajánlotta a nyugdíjban élő apósát. Ide költöztette a gyülekezet és ő tanított a faluban a háború éveiben. De olyan szerencsétlen dolgai voltak, hogy édesapám a front után hamar megszabadult tőle. Ezután 1946. őszéig nem volt tanítónk. Hanem a két évvel feljebb járó lányok tanítottak bennünket. Édesapám felügyelete mellett, sokat tanultunk. Minden, amire szükségünk lett az életben. Ennél többet miért kellett volna tanulni? Engem a Debrecenből első állásába került tanító nem oktatott egyelőre. Sárbogárdra kerültem Polgáriba, a következő tanévben pedig Pécsre a Ciszterbe.

 

69. 1948. Tornaünnepély Pécsett.

 

 

            1948. Júniusában lezártuk a tanévet Pécsett. Szokás szerint június első vasárnapján délután volt a pécsi tornaünnepély. Az Állami Széchenyi István Gimnázium nem képviseltette magát. A Fémipari Szakiskola sem. A Ciszter és a Pius vonult ki. Lóversenytérnek, mások repülőtérnek, nevezték azt a nagy füves területet a város nyugati végében. Pécsett akkor két vonalon járt villamos. Az egyik a vasútállomástól kanyargott fel a Széchenyi térre. Egy vágányos volt. Középen volt egy kitérő. Ott kerülték egymást a szembejövő járatok. A másik vonal hosszabb volt. A kispiactól, amit búzapiacnak is neveztek, a fémipari iskola elől indult. Ott volt a közelben a pécsi kisállomás is. Végig jött a Király utcán, átszelte a Széchenyi teret és a Doktor Doktor Sándor utcán ment végig a Külvárosig. A végállomáson kívül volt az a bizonyos reptér, ahová mennünk kellett.

            A Pius Gimnázium közelebb volt az ünnepség helyszínéhez, mint a Ciszter. Mindkét iskolának nagy rezes zenekara volt. Ők vezettek ki bennünket a bemutatóra. Csakhogy. Minden évben beugrott valami gikszer. Mikor a zenekar elindult a nagykapun kifelé, a téren álldogáló fiatalok elkezdtek citromot nyalogatni. Mivel erre számítani lehetett, a rendezők elkergették őket. A szemben lévő házak ablakaiból is kilógtak a citromot nyalogató fejek. A fullasztó, nyomott melegben a fúvósok szájában összefutott a nyál és leálltak a kürtök, trombiták és egyéb hangszerek, nagy nyávogó skálázás mellett. Minden hangszer bedöglött. A lépést tartották, de ki-ki csurgatta menet közben az akadékoskodó nyálat a tisztító szelep csövéből. Csak a dobos verte az ütemet és a cintányérosok adták a felhangot hozzá. Amikor befordultunk a villamos sínek mellett a Sipőcz patika felé, már újból kezdtek megszólalni a hangszerek. Mentünk a sínek vonalán ütemesen, indulózva. A Piusból ráértek egy jó fél órával később indulni. Nem is kell mondanom, hogy a mi gimnáziumunknak is ott voltak a küldöttei, akik az utcán végig álltak a citrommal a kezükben. Kölcsön kenyér visszajár. Végül is megérkezett mindkét iskola a versenytérre. Bemutattuk a tudományunkat. A tornászok meglepő mutatványokat teljesítettek a felállított eszközökön. Nagy taps volt minden bemutató végén. Úgy emlékszem, nem dőlt el, kik voltak a jobbak. Nem is ez volt a cél.

 

70. Pius Gimnázium utolsó tanéve.

 

 

            A Piusról röviden. Nagyon komoly gimnázium volt. Bentlakásos. Semmiféle bejárás nem lehetett. De kijárás sem. Augusztus 31-én a szülők leadták gyermeküket. Minden ruháját vihették haza. Ott mindenki egyenruhát kapott. Kitűnő szociális intézkedés. Senki sem volt szegényebb, vagy gazdagabb. Teljes egyenlőség. Csak a tanulás tett különbséget gyermek és gyermek között. A szülők csekken befizethették a tandíjat. Bent iskolai pénzt kaptak. A Piusnak saját pénze volt. Csak ott bent használták a diákok, tanárok. Szabadon vásárolhattak a fiúk. Meg kellett tanulni a jó pénzbeosztást. A pénzfejadag nem lehetett sem több, sem kevesebb. Abból kellett megvenni mindent.

            Hatalmas terület tartozott a kollégiumhoz a Mecsek oldalában. Szigorúan körülkerítve. Bent laktak az öreg tanárok is. Ők voltak a boltosok, portások, őrök. Arról nem tudok, hogy civilek jártak volna be dolgozni. De valószínűnek tartom. Más vallásút nem vettek fel. Ez sem biztos adat. December 21-én mehettek a szülők a fiúkért, civil ruhával. Január 2-án újból leadták, és a nyárig bent laktak megint. A mi időnkben a családok tanulni küldték fiaikat a gimnáziumokba, nem lófrálni. Aki egy ilyen iskolában érettségizett, annak nem kellett felvételizni egyetlen egyetemre sem. Csak jelentkezni kellett és megvolt a felvételi. Az 1948-as államosítás után a Piusból lett a Tanárképző Főiskola. A Ciszterből pedig az Állami Nagy Lajos Gimnázium.

 

71. Állami Internátus.

 

 

            Az államosítottak listájára került a Református Polgári Iskola Pécsett, az Internátusokkal együtt. A megegyezés szerint kaptunk egy papírt arról, hogy felvettek az Állami Fiúinternátusba és a körzeti Általános Iskolába. Mindenkit beosztottak lakóhely szerint. Mivel öcsém is már bent volt az Internátus névsorába, mindkettőnket a Fürdő utcai Állami Általános Iskolába irányítottak. Ez volt a régi Zsidó Iskola. A zsidók elhurcolása óta nem működött. Most megnyílt. Az épület a zsinagógával egy telken fekszik. Ez lett a hatodik iskolám. Az államosítási egyezség szerint hivatalból átvettek minden beíratott gyermeket az új intézménybe. Csak az nem volt benne a megállapodásban, hogy hány hétre szól az átvétel.

            A Fiúinternátus kapott egy új vezető tanárt. Valamikor kirúgott tanító volt. Most jelentkezett a Pártba, mint olyan, akit elveiért ért hátrány a Horthy időben. Ez igaz is lehetett. Annyi rosszat tett, hogy felmondtak neki. Sehol sem fogadták tanítónak. Most mindjárt internátusvezető lett. Azt nem is kell leírni, hogy a nagy fiúknak szabad átjárást adtak a Leányinternátusba. Mivel időre nem volt megszabva, éjjel is átjártak, a kerítésen keresztül.

            Kezdődött az istentelen rendszer. Mindent szabad, ami régen tiltott volt. Voltak, akik örültek a kommunista, Istent tagadó rendszernek. A szénszünet országosan egyszerre megkezdődött november elején. Hamarosan kaptunk hivatalos írást, miszerint osztályidegenek gyerekeit nem tarthatják állami pénzen az Internátusban. Megkapta minden papgyerek családja és a kulák-gyerekek is. Sok hely megürült mind a lányoknál, mind a fiúknál. Pedig a mattyi Melegh Dezsővel már jól helyezkedtünk. Ő volt az idősebb. A nyugati kirándulás miatt vesztett két évet az iskolából. Ezt nem lehetett bepótolni, mivel nem jártak sehol sem iskolába. Dezsővel, akit Pistának is szólítottak, vállaltunk reggeli újságkihordást. Öt órakor megkaptuk a köteget és azt kellett a megfelelő helyekre elvinni. Egy kis zsebpénzt is jelentett. Illetve jelentett volna. Amikor kezdtük a munkát, akkor történt a kidobás.

            Öcsémmel hazakerültünk a szülőfalunkba. Úgy hallottam, hogy a mattyi papfiúk, ők is ketten voltak, albérletet kerestek és úgy tanultak tovább Pécsett, a Belvárosi Állami Általános Iskolában. Tovább nem ismerem sorsukat. Dezső valahogyan Amerikába került. Ott lett gyülekezeti gondnok. Azt is hallottam, hogy meglehetősen fiatalon meghalt. Öccse, Laci, Pécsett lakott. Nem tudok róla.

 

 

72. Párt-felvételi.

 

 

            Amikor beköltöztünk 1948. szeptember elsején az Állami Internátusba, az új felügyelő tanárral hangosan beszélgetett egy modernül öltözött, szabad szájú elvtársnő. Ismerősnek tűnt. Ő is megismert bennünket, öcsémmel. A körzeti függetlenített párttitkárnő volt Oldról. Hozta a 16 éves fiát. Nagyon szidta az oldi tanítót, aki ezt az okos, szép, fiút a szamarak padjába ültette mindig és még most is elsős volt. Pedig már szinte fiatalember. Szépen tud énekelni, rajzolni, ügyes futó.

            Most érkeztek a Fémipari Szakiskolából. Elintézte, hogy felvették a fiát. Milyen ügyes iparos lesz belőle. Mindenhez ért a fiú. Otthon mindig farigcsál. Játékokat állít össze. Arról nem beszélt az elfogult édesanya, hogy miért nyálas a fiú ruhája, miért van mindig tátva a szája. A boldog édesanya büszkén ment haza a délutáni vonattal. Hacsak akkor már nem járt ki az autó a vezető párttagoknak. A gépkocsit nem megkapták az illetékesek, hanem beszóltak a központba és küldték a legközelebbi szabad járművet a kért helyre. Egy faluban elmondani, hogy a fiú a Fémipariba került, nagy szó. Az egész Dunántúlnak ez az egy iskolája volt. Nehezebb bejutni, mint bármelyik Gimnáziumba. Akkor még nem volt ismerős az iskolai felvételi vizsga, de itt valami ilyen rendszer volt. Kivéve az 1947-es kékcédulás választások után a párttagok gyermekeinek.

            Az első tanítási napon minden diák megkapta az ingyenes tankönyv- és füzet-csomagot. Ezzel kezdődött az általános, ingyenes oktatás Magyarországon. A füzetek mellé kaptunk egy üveg tintát, tollszárat és tollhegyeket. A szakiskolások körzőt és logarlécet is. A rajztáblát, színeseket, festéket és papírokat a rajzórákon osztották ki. Az Internátusban délután csomagoltuk a könyveket és a füzeteket.

            A 16 éves fiú úgy érkezett meg az Internátusba, hogy semmije sem volt. Útközben mindent elvesztett. Persze ebből is ügy lett. Miszerint a reakciósok elvették tőle és csúfolják. Édesanyja elintézte, hogy mindent kapott újból és ő maga hozta az Internátusba a felszerelést. Ott segítette a fiúnak bekötni az új füzeteit és könyveit és ráírta a nevét minden darabra. Másnap délután már megint hiányzott minden tanszere a fémiparista fiúcskának. Talán megint ellopták a reakciósok.

            Legyen dicséretére mondva a tanároknak, hogy a fiút félévkor mindenből elégtelenre osztályozták. Év végén hasonlóan. Pótvizsgára nem mehetett. Felsőbb osztályba nem léphet. De ott maradhatott újból elsősnek. Ha a jó édesanyja nem gondolta meg a dolgot, talán még mindig ott van a felnőtt fiú és elsős. Ha az elemi iskola első osztályát nem tudta 10 év alatt elvégezni, hány évtized kell neki a középiskolát befejezni? Nem tudom.

 

73. Reakciósok kizárása.

 

            1948. a fordulat éve. Sok minden fejre állt. Az oktatás is. Két hónapot jártunk öcsémmel a Fürdő utcai, volt zsidó iskolába. Mindenki kapott az ingyenes tízóraiból, de mi az öcsémmel nem. Megmagyarázták, hogy mi megkapjuk a tízórait az Internátusban. Ami igaz is volt, nem is. Ugyanis a kenyérosztás most is ugyanúgy folyt, mint az elmúlt évben. Az új felügyelő tanár elvtárs reggel nem jött be az Internátusba, csak délre. Vagyis a reggelit továbbra is Tóth tanár úr osztotta a kialakult rend szerint.

            A felfordulásnak és a jogtalanságnak köszönhetően kerültünk haza a falunkba öcsémmel. Nekem ez a hetedik iskolám lett. Állami Általános Iskola. Itt is minden ingyenes volt. Megszűnt az egész napos tanítás. Lecsökkent napi négy órára. Felváltva volt tanítás délelőtt és délután. Reggel 8-tól 12-ig voltunk iskolában. A tízórás szünet maradt a régi rend szerint. 10 órakor fél órás mozgás. Itt nem osztottak tízórait. Délután az alsósok mentek iskolába. 1 órától 5-ig tanultak. Akkor is fél óra szünet volt, 3 órától fél négyig. Másik újítás az lett, hogy a faluba neveztek ki egy tanító nénit. Legalább is mi tanító néninek tituláltuk. A takarítónak be kellett jönni délre és kisöpörni, szellőztetni a tantermet. Télen a kályhába újból begyújtani. A másik héten cseréltünk, mi felsősök mentünk délután iskolába. Hittan órát elvileg tarthatott édesapám és az alsószentmártoni katolikus pap. Csakhogy idő és hely nem nagyon volt rá.

            Így fejeztem be a Pécsett megkezdett VII. osztályt és 1949. őszén megkezdtem a VIII. osztályt. Annyira lemorzsolódott az évfolyamunk, hogy mindössze hárman maradtunk. Kótány Jóska, Zsárik Laci és én. Amikor hetedikbe hazakerültem, csak két hetedikes volt és egy nyolcadikos, a Szabó Sanyi. A háború utáni években Sanyi nővére volt sokáig a tanítónk. Bizonyára nem véletlen nevezték a családot Tanár-Szabónak. A fiú később tűzoltó lett. Ügyes ember volt, nyert országos versenyeken is.

 

74. VIII. osztály befejezése.

 

            Tanító úr engem jelölt meg, aki alkalmas lesz a továbbtanulásra. A két évfolyamtársam nem is akart tovább iskolába járni. Ezt is tehernek érezték. Laci apja kőműves volt, ő is az lesz. Apja mellett lesz inas. Jóskának a bátyja sem tanult az elemi után. Parasztgazdaságban jól tudja hasznosítani magát a családban. Késő délután tanácsülés. Illetékesek megbeszélték, kik tanulhatnak tovább. Este jött át hozzánk a volt kántortanító, akit édesapám hozatott Debrecenből, mint kezdő embert, az iskolába tanítani. Mondja, hogy ott volt a körzeti függetlenített párttitkárnő Oldról. Vele találkoztunk és a nyálfolyós fiával, két évvel ezelőtt, az Államosított Fiúinternátusban. Ő volt a szóvivő. A két osztálytársamat ajánlották a járási-megyei Tanácsnak beiskoláztatásra, de Emilkét nem. Igaz, nem is kaptam mindenből kitűnőt a tanév végén. Akkor is átjött a tanító úr és exkuzálta magát, hogy figyelmeztették, reakciós gyerek nem lehet kitűnő egy Állami Iskolában. Ennek ellenére én számoltam be a nyilvános tanévzárón a tanult anyagról és köszöntem meg tanító bácsinak, a velünk való foglalkozást. Bár leírva úgy kaptam meg a szöveget, hogy tanító elvtárs, illetve tanító pajtás. Én mégis tanító bácsinak neveztem. Azon időben folyt a TSZCS szervezés a faluban. Kellett szavalnom is. Emlékszem, így kezdődött a vers: ’Angol paraszt, mért aratsz, ha földeden rab maradsz. Van-e házad, van-e nőd, balzsamod és pihenőd’. Valahogyan úgy jött a számra az eleje, hogy „Hallod paraszt, mért aratsz…” Egy szócserével kézzel foghatóbb lett a vers a hallgatóságnak. Persze ennek híre mehetett a kollegák között, hogy a Kovács Laci fia nem tanulhat tovább. Így lettem kanász.

 

75. Kanász lettem.

 

            Édesanyám szülei Sárbogárd mellett, Felsőkörtvélyes pusztán laktak. Akkor már folyt a kuláküldözés. Minden nap büntetést kellett fizetni. Délelőtt jöttek ellenőrizni a tanyát. A béresek szalmát vittek be az istállóba villával és nem volt összesöpörve az udvar. 20 forint büntetés. Nagy pénz volt az akkoriban. Több napi napszám. Másnap jönnek, körülnéznek. Az egyik ólajtó zárva volt. Bent volt néhány tyúk. A napi tojós tyúkokat zárta be nagymama, hogy ne tojjanak el összevissza a nagy portán. Jegyzőkönyvezés állatkínzás miatt. Hiába mondta nagymamám, hogy tett be ivóvizet és kaptak már enni is. 100 forint büntetés és feljelentés.

            A tanyán nagy konda volt. A cselédek malacait is a munkaadó őriztette. De akkor már nem lehetett béres-komencióval kifizetni az embereket. Írásos szerződést kellett kötni, és a Tanácson bemutatni, érvényesíttetni. Nem tudtak kanászt fogadni. Ezért kerültem én a tanyára pásztornak. Volt nagyapámnak egy kutyája. Tudta a dolgát. Könnyű volt vele dolgoztatni. Futott egész nap a disznók után, ha kellett. Rá lehetett bízni a mezőt. Sokat olvastam azon a nyáron. Estére mindig el kellett mesélni nagymamának a napi olvasmányt. Azon évben, Szent Györgytől kezdve, nagyapám volt a kanász. Tőle vettem át a munkát, mint családtag. Nyáron a tarlókon legeltettünk. Nagyon jól megtalálta a malac az elhullott szemeket. Árpaaratással kezdték a nagy nyári munkát. Először oda hajtottam ki az állatokat.

            Nagy tábla búza is volt. Egy nagy brigád vállalta az aratást százalékért és teljes ellátásért. Emlékszem olyan meleg nyár volt, hogy nappal pihentek és éjszaka arattak. Szerencséjük volt, hogy teli hold világított megfelelően éjszaka. Én reggel pirkadatkor hajtottam ki a csürhét, 10 órára bejöttem. Délután négy óra körül indultunk újra és sötétedésig legeltettem. Nappal elfeküdtek a disznók a nagy melegben, hűvös ólban, vagy pocsolyában. Két házi állatnak nincs verejték mirigye. Ez a disznó és a kutya. Ezek csak hűvös helyen bírják ki a nagy meleget. A teremtő Istennek így tetszett ezt a két állatot felruházni. Azóta is így van.

 

76. Református Gimnázium.

 

            Édesapám nyáron volt Pesten. A Református Internátus vezetője teológus társa volt valamikor. Pécsi származású. A törvényszéki bíró fia. Bátyja is, ő is teológiát végeztek. Bátyja a Zsinati Irodában volt állásban. Érdekességnek említendő, hogy ugyanaz a Mayer Móric volt annak idején a Ciszterben az osztályfőnöke, mint az 1947/48as tanévben nekem. Ő megígérte, hogy engem felvesznek fél díjért, s majd két év múlva édesapám a két fiáért fizet egész díjat. Ezzel egyik oldalról megszületett a tovább tanulási lehetőségem. Csakhogy mások is munkálkodtak.

            Kanászosan jelentkeztem a Megyei Tanács Oktatási Osztályán. Elmondtam, hogy pásztor vagyok. És apád? Ő is pásztor. Négyen vagyunk testvérek. Kérdeztek valami számtant, vágtam a feleletet. Hazamegyek, jön át a tanítónk, hogy volt itt autóval a körzeti függetlenített párttitkárnő és innen Pécsre ment, hogy engem nem javasolt továbbtanulásra. Isten malmai lassan őrölnek. A gonoszságé gyorsan.

            Két nap múlva indulunk lovas kocsival a siklósi állomásra. Ma estére megérkezem nagynénémékhez, akik a kuláküldözés miatt már évek óta Pesten laknak, a Magyar Rádió utcájában. Megtalálom őket. Másnap költözzek be az internátusba. Tőlük kapok három darab matracot a vassodronyos ágyra. Azt is be kell majd vinnem. Örültem, hogy ezek szerint nem trapéz alakú szalmazsákon fogok aludni.

            Gyí te! Indít édesapám, amikor a hátunk mögött kiált valaki: Tisztelendő Úr! Itt a posta. Édesanyám vette át és ránéz egy lapra. Szinte olvashatatlan írás. Feladó és aláírás nélkül. Édesapám leszáll a kocsiról. Előveszi szemüvegét és silabizálnak együtt ketten. Megfejtik a rejtvényt. ’Hozd a fiadat beíratni’. De még helyesírási hiba is volt benne. Bizonyára nem vállalná a feladó a nyilvánosságot. Emilke válasszál! Indulunk Pestre, vagy holnap mehetsz Pécsre is. Melyik lesz a jobb? Azt én nem tudom. De menjek oda, ahová már kétszer nem vettek fel és a párt keze újból utánam nyúl? Menjünk az állomásra!

             Édesanyám sírva nevetett, már előbb puszival elbúcsúztunk, fent ültem a kocsin, a lópokróccal leterített deszkán. A csomagom mögöttünk. Elindultunk a 8. iskolám felé. Mennyi lesz még? Szüleim hogyan fogják fizetni az internátust? A fél díj is szinte annyi, mint az egész havi bevételük. 10 hónapot kell fizetni, egyenlő részletekben. Otthon van még három kisebb testvérem. Igaz, ők az ingyenes állami iskolába járnak még. Az 1948-ban megmaradt néhány egyházi iskola nem kaphat államsegélyt. Mindent fizetni kell teljes költségen. Azt is megtudtam, hogy jótanulásért nem tudnak adni kedvezményt.

 

77. Modern Internátus.

 

            Nagynénémék segítettek bepakolni az internátusba. Tényleg kaptam tőlük egy ágyhoz való matracot, három részeset. Csíkosak voltak, mint a vadmalacok. Az Internátusban minden szép és tiszta volt. Hiszen új épület. Pár éve szentelték fel, a háború alatt. Az építéskor Európa legmodernebb középiskolája volt. A pécsi származású, internátusi igazgatólelkész, szeretettel fogadott. Ők bent laktak, négy kis gyermekük volt. A testvéreimmel egy idősek. Elsősöknek külön hálótermünk volt. Egy maturandus szobafőnökkel és egy harmadikos helyettessel. Mindenkinek külön szekrénye volt. Kulcsot kaptunk hozzá. Ugyanígy külön asztal a tanulóban, fiókja kulccsal zárható.

            Összehasonlítva a pécsi internátussal, ahol az ötven lakónak volt összesen kettő darab akasztós szekrényünk. Tanuló asztalnak pedig a zsírtól, sikálástól kifényesedett tetejű asztalokat használtuk. Itt minden más. Este olyan világítás, hogy jól látunk. Pécsett a tanár úr 220 voltos égőket csavart a 110 voltos városi villanyhoz. Ezzel sokat spórolt. Csak a tanulószobában volt egyetlen 100 W-os égő.

 

            Budapesten, a pécsi tapasztalatok után, el sem gondolhattam, hogy ilyen is létezik a világon. Most már csak tanulni kell. A behozott ruhaneműkről leadtuk a leltárt. Mindenkinek volt egy internátusi száma. Ezt bele kellett varrni, vagy vegytintával beírni minden darabba. Az én felsorolásom nagyon rövid volt. Kérdezte is a felügyelő tanár, hogy mindent beírtál? Tiszta szívből vallottam, hogy igenis, mindent beírtam. Végig nézett rajtam, s azt mondta, hogy majd meglátjuk. Én nem tudtam, hogy majd mit fog meglátni.

 

78. Kenyér-fejadag.

 

            Vacsora 7 órakor volt. A szobafőnök osztott be minket. Egyik fele az ő asztalához, a másik fele a helyettese asztalához. Ez állandó helyünk lesz. Az ebédlő előtt sorakoztunk osztályonként és indultunk be az asztalokhoz. Akkor még jegyrendszer volt az országban. A kenyér, tej, cukor, hús jegyre volt kapható. Ezért itt is volt sokszor tésztás tészta és főzelék. A kenyér drága kincs volt. A konyhások előre kikészítették a helyünkre a fejadagot. Reggel egy szelet kenyér és két deciliter csipke tea vagy tej. Persze tej csak hetente egyszer, vasárnap ’reggeli italnak’ nevezett kávéféle. Volt, aki nem itta meg, annyira félt, hogy összehúzza a nyelvét. A konyhásokkal meg lehetett egyezni, hogy cseréljünk. A mi helyünkre mindig teát tegyenek, ők vegyék el a tej, illetve a reggeli ital részünket. Ugyanis a felnőtteknek nem járt jegyre tej. Ők mindig csak csipke teát ihattak. Kialakult egy rossz szokás. Mivel a szomszéd kenyér darabja mindig szebbnek tetszett a sajátunkénál, amíg álltunk és vártuk a beérkezést, a közös imádságot, észrevétlenül elcserélték a kitett kenyeret. Ezért, amikor valaki a székéhez érkezett, felkapta a kenyerét és végignyalta. Ezzel bélyegezte meg, ne kívánja meg senki. Pécsett ez a kenyérosztás is durvábban történt.

            Tízórait a konyhán kaptunk. A második szünetben, az udvaron keresztül masíroztunk az internátusba. Versenyfutás volt. Legtöbbször körözöttes kenyér volt. Itt is a serclinek volt nagy szeme. Az fogyott el először. Mindenki maga választhatott a két oldalra kitett tálcákról. Gyorsan végignéztük a sort, és megcéloztunk egy szeletet. Ha valaki elvette előlünk, az már baj volt, mert a végéről nem mehettünk visszafelé a sorban.

            Az iskolában az egyik takarító néni árult tízórait. Legtöbben egy szelet kenyeret vettünk, 30 fillérért. Ha ezt tudtuk harapni a megkapott uzsonnához, talán jól is laktunk vele. Bizony az elég gyenge reggeli után kívántuk a tízórait.

             Nálunk nem volt szabadnapos-konyha rend, amikor kiadták volna délben a vacsorát. Minden alkalommal főtt étel volt az asztalon. Szombat estére emlékszem, hogy akkor egy szelet vajas kenyér volt, vagy kifli és egy pohár ital. Ha szombat este az a kávészínű ital volt, akkor vasárnap reggel is teát kaptunk. A vajat nem kenték rá a kenyérre, vagy a kiflire, hanem mi magunk állítottuk össze. Akkor még nem volt ismerős Budapesten a margarinkrém. 10 dekás vajat lehetett kapni a zsírjegyre. Ezt felvágták 10 felé és egy-egy darabka volt a tányér szélén, egy szelet kenyérrel vagy néha kiflivel és mellette egy kés.

            Emlékszem az egyik osztálytársunkra, aki mindig csinált valami váratlan dolgot. Akkor ismerős volt a borotvaszappant tartó műanyag dobozka. Ilyet soha, senki nem dobott el. Nagyon jól fel lehetett használni a háztartásban. Ilyen dobozba szedte össze a tányérok szélén megmaradt vaj darabkákat és összegyűjtve hétfőn reggel mindig eladta a büfés néninek. Ugyanis a vajas kenyérnek nagyobb volt az ára, mint a puszta szeletnek. A néni hol szerezte a kenyérjegyet, amelyet beváltott és naponta volt egy-két kenyere, azt nem tudtam megfejteni.

 

79. Zene- és sport-élet.

 

            Az iskolában volt komoly zeneoktatás. Nem régen végzett zenetanár került hozzánk. Az orgona még nem épült meg a díszterem karzatán. A színpad szélén volt egy nagy zongora. A tetejét felhajtva, kitámasztva, jó hangot adott. Ezen vezette zenetanárunk a templomi éneket a hétfő reggeli áhítatokon és kéthetenként a vasárnapi istentiszteleten. Énekkarunk prímán működött. A Baár-Madas lánygimnáziummal együtt voltak a főpróbák és előadások. Úgy érzem, mindenkit vertek a versenyeken a városban. Csakhogy a Református Gimnázium énekkara részt vehetett-e középiskolás versenyeken? Ugyanígy príma volt a kézilabda csapatunk. Az országos válogatottba, a 7-es keretben, 5 fő a Lónyayból érkezett. Hasonló volt a sakk-csapat is. Amikor meghirdettek valamilyen versenyt a gimnáziumok között, Kondói Kiss József igazgató úr mindig kapott egy telefont, el ne felejtse, hogy a mi iskolánk persona non grata. Nem vehettünk részt egyetlen megmérettetésen sem. Így csak osztályok közti versenyek lehettek. Énekkarunk csak egyházi rendezvényeken szerepelhetett. Tornászaink is csak otthon mutathatták be gyakorlataikat.

            A Baár-Madas Leánygimnázium úgy maradhatott meg 1948-ban egyházi kezelésben, hogy beosztották a Református Gimnázium leánytagozatának. Mint önálló gimnázium nem működhetett volna tovább. Minden püspökség csak egy középiskolát és internátust tarthatott fenn. Az egy későbbi történet, hogy 1952-ben már csak a Debreceni Református Gimnáziumot hagyták meg a kommunisták, de azt is megcsonkítva.

 

 

80. Kitelepítések.

 

            Mielőtt elindultunk augusztusban Budapestre, a falunkból, azon nyáron, egyik éjszaka, elhurcoltak két családot. Kis csomagot vihettek magukkal, mint a málenkij robotra 1945-ben. Semmi hírt nem kaphattunk a kitelepítettekről. A déli határszélen minden faluból vittek el családokat. Aznap délre megalakult falunként a TSZCS. A leggazdagabb parasztok lettek az áldozatok.

 

            A kitelepítési hullám elérkezett a fővárosba is. Az első tanévemben, tavasszal körülvettek sok pesti lakást éjszaka, vagy hajnalban és pakolhattak a zárt teherautókba. Egyik tanárunk is belekerült a listába. A nyugati rádióból tudhatták a szemfülesek, mi történik ma Budapesten. Elvitték egyik osztálytársunkat is, a Bánffy fiút. A századváltó Bánffy kormány miniszterelnöke, az ő nagyapja volt. A fiú hamar visszajött. Elbújtattuk kellőképpen. Nagyon figyelték civil ruhás sétálók az épületet. Tudták, hogy csak ide jöhet, mert minden rokonát kitelepítették. A fiúnak meg kell bújni valahol. Előbb még ő szedte össze a vajdarabkákat értékesítésre. Most őneki adogattuk össze a darabkákat és kenyérkéket. Neki mindenhez volt kulcsa. Nem jelentett problémát, hol fog aludni.

            Hanem egyszer a díszteremben a nagy ablakon keresztül fel-felparázslik valami. Következtetés: a Bánffy cigarettázik a karzaton. Akkor a Duna felől árkádok zárták az udvart. A könyvtár sokkal később épült oda. A figyelmes megbízott átlátott az árkádok felett és nem tévedett. Nagy erővel körülzárták a négy utca határolta épületet és becsöngettek az ávósok. Ki kellett világítani a folyosókat és egyenesen mentek a díszterembe.

            A zörgésre a fiú kinyitotta az egyik udvari ablakot és amikor már majdnem megfogták, kiugrott az ablakon, elkapta a villámhárító vezetékét és azon felmászott a tetőre, egészen a gerincig. Ott várta a fénypásztázó ávósokat. Ők nem voltak olyan bátrak. Tűzoltókat hívtak segíteni. Nekik volt olyan magasra felcsúsztatható létrájuk, hogy fel tudtak menni a tetőre. Bánffy ott is bevárta őket, viccelődött velük, cigarettát kért tőlük. Igazán kölcsönbe, majd ha lesz, megadja nekik. Amikor már elég közel voltak hozzá a létrán, végig futott a gerincen. Az ellenkező saroknál, a Zsil-utca és Közraktár-utca sarkánál leereszkedett a másik villámhárítón, átugrott az úttesten és felmászott a szomszédház villámhárítóján.

            Mivel több ház volt egymás mellé építve, kinevette a kergetőit. Végül már Budapest minden darus kocsija ott lehetett, pásztáztak a hadi reflektorok és ő rágyújtott lépegetés közben cigarettára. Kérte, küldjenek fel egy kötéltáncossal neki vacsorát. Megmondta azt is, hogy mit kíván. Kérését nem teljesítették. De nagy zajt sem akartak csapni az ávósok, ezért lehetőleg csöndben dolgoztak és építették az állásokat tovább. Amikor az egyik háznál készen voltak, átsétált a másik ház gerincére. Utána pedig cigánykerekekkel végigtornászta a tetőgerinceket és versenyre hívta őket, ki bírja tovább. Végül is nem fogták meg. Ilyen volt az osztálytársam. Gyűjtöttük tovább az élelmet. Figyelmeztettük, hogy ne cigarettázzon olyan feltűnően.

 

 

81. Késdobáló.

 

 

            Szerettük ezt a fiút, bár barátja nem volt. Bőr nadrágja volt neki és egy bőr ingje. Úgy emlékszem, ez volt az egyetlen ruhája. Ebben is aludt. Talán soha sem vetette le. Nem tudom, az ő leltárjában mi szerepelt. Amikor bekerültem az internátusba, első nap megismertem. Késdobáló volt. De úgy, hogy ránk kiáltott: Ne mozogj! S abban a pillanatban egy egész sor késsel körbehajigált. Kérte, vállaljuk el, hogy ő háttal áll nekünk és úgy dobál körbe a késekkel. Nem vállaltuk. De nekiállt ezt engedély nélkül megcsinálni. Szemben állt az ajtóval, illetve a túlsó falnál, háttal a bejárati ajtónak. Bárki jön, elkezdte dobálni a késeket. A két függőleges szárába a kések is függőlegesen álltak, a szemöldökfába pedig vízszintesen szorultak a kések a deszkába. Nem is tett senkiben kárt, csak az ajtókeretet csipkézte ki. Még ez sem lett volna nagy baj, ha nem éppen Zana István felügyelő tanárunk lép be akkor az ajtón. A sok kést hogyan tudta elrejteni a rövidszárú, bőrnadrág alá, rejtély. A meglepődött tanár magához hívta a fiút és megdicsérte. Csak azt hagyta meg, a szárfa javítását majd fizesse be a gazdasági hivatalba.

            Bánffy sakkozott. Behívott a mi tanulónkba minden elérhető játékost, akinek volt táblája. Mindenki rakja ki a táblára a bábukat. Szimultánt játszik. Vak-szimultánt. Beült egyik sarokba és mindenkinek elmondta az első lépést. Tizenhatan voltunk. Amire a végére ért, ebben a sorrendben kérte a válaszlépéseket. Siettetett bennünket, hogy ne kelljen üresben várakoznia a sötét sarokban, bekötött szemmel. A legtöbben feladták a játszmát. Verhetetlen volt a mester.

 

82. Első számtanóra.

 

            Sokfelől érkeztünk a gimnáziumba. Az egyik legtávolabbi én voltam, a határ széléről és ezen belől is a határsávból. Volt egy Somogy megyei fiú, a geszti harangozónak a fia. Egy másik somogyi fiú Kaposvárról. Egyke gyermek volt, egy kiskereskedőnek a fia. Elkényeztetett, nagyképűsködő. Volt egy Bács megyei papgyerek is az osztályban. Nővére a Baár-Madasba járt. Két évvel idősebb, ő éppen leérettségizett az államosítás órájában. Papné lett belőle a Tiszántúlon. Laktak velünk az internátusban pesti fiúk is. Amelyik család megtehette, átadta a gyermeknevelés gondját szakembereknek. Eszembe jutott a pécsi Pius Gimnázium. Ott kötelező volt a bentlakás. A Lónyayban lehetőség és pénz kérdése.

            Osztályfőnökünk, a humán tagozaton, egy fizika-számtan szakos, nagy tudású tanár volt, Sain Márton. Össze kellett rázni az osztályt. Mindenkit kikérdezett. Velem felíratott egy csomó számot, betűt és törtet a táblára. Ezt zárójelbe kellett tennem és az egész elé kiírni egy mínuszjelet. Feladat: Oldd meg ezt a sort! Én álltam, mint a barika az új kapunál. Segített. Mit kell tenni, ha egy zárójel előtt mínusz-jel van? Legegyszerűbb lenne függőlegesen áthúzni és mindjárt nem lenne mínusz-jel. Nem mertem hangosan mondani. Újból segített. Azt jelenti, hogy az összes tagot meg kell szorozni mínusz eggyel. Ez már segítség volt valójában. Azt tudtam, hogy mínuszszor mínusz az plusz. Próbáltam felbontani a zárójelet.

            Akik nyolc osztályos gimnáziumban kezdtek és be is fejezték valahogyan az első négy osztályt, azok tudták a hibátlan megoldást. Nekem elmagyarázta az osztályfőnök úr. Megköszöntem és megígértem, hogy ezt soha az életben nem fogom elfelejteni. Egy-két alapvető szabályt még megtanultam, és hamarosan az osztályelsők között szerepeltem. Ez már tetszett nekem. A négyzeteket, háromszögeket, felületeket, amit mi területnek neveztünk és a hasábok köbtartalmát, hibátlanul tudtam. Rokonaimtól kaptam egy jó körzőt. Megtanultam a derékszög szerkesztését körzővel-vonalzóval. Nagyon tetszettek az érintőkörök rajzolása, kiszámítása. A kezdeti nehézségek miatt félévkor jót kaptam, de attól kezdve csak ötösöm volt számtanból.

 

 

83. Zongoratanulásom.

 

            Unokanővérem tovább segített. A bátyjának lakótársa volt a Luther Otthonban az énektanárunk. Találkoztak. Figyelmébe ajánlott. Unokanővérem pedig adott havonta 40 forintot, tanuljak zongorázni. Ennyi volt a különóra havi díja. Sikerült is. Engem az egyházzene azon a fokon érdekelt, hogy megismerjem az énekeinket és tudjam harmóniumon több szólammal kísérni a vezérdallamot. Azt kértem a tanár úrtól, hogy engem elméletre tanítson. Ezt kiválóan megoldotta. Egy hónap múlva már magam készítettem az énekekhez négyszólamú feldolgozást. Addig csak „suszter-basszussal” vezettem az éneket a templomban, bibliaórákon. A karácsonyi osztályünnepségen már én kísértem pianínón az egyik éneket. Ez még nem az én feldolgozásom volt, úgy tanultam meg kottából. Biztatást adott.

            A szünetben odahaza öcsémmel bevittük a nagy harmóniumunkat a templomba és én voltam az igazi kántor, illetve harmóniumos legény. Kántor azt jelenti: énekvezér. Azt nem vállaltam. Örültem, hogy a billentyűkön jól játszottam.

            Rokonaim minden találkozáskor kérdezték, mit tanultam a zongoraórán. Én mindig eljátszottam egy-két éneket négy szólamban, fejből. Ők valahogyan nem erre gondoltak, hanem zongora-darabra. Akkor a Senn Irén zongoraiskola volt a divat. Ők is abból tanultak. Valami olyasmit vártak tőlem. Úgy láttam, belenyugodtak, hogy egyházi iskolában ez a fontosabb tananyag. Megkaptam minden hónap elején a 40 forintot unokanővéremtől, fizessem be a tandíjat. Nincs nagy zenei tehetségem, de amit lehetett képezni belőlem, ez a tanév adta meg hozzá az alapozást. Ezt sohasem tudom meghálálni Gyöngyinek. Ő talán már el is felejtette. Én nem. Isten fizesse meg neki.

 

 

84. Lelki élet.

 

 

            Az internátusban voltak bent lakó tanárok. Egy-egy szobájuk volt. Két ajtóval. Egyik a folyosóra nyílt. Másik a hálószobára, ahol az ő csoportjuk aludt. Rend volt mindenben. A hálószobák nappal zárva voltak. A tanulószoba volt a lakosztályunk. Délután szabad foglalkozás 5 óráig. Az épületből kilépni csak tanári engedéllyel lehetett. Az internátusnak külön portása volt. Alföldi ember. Családjával ott lakott. Mivel suszter volt, a cipőinket méltányos áron megjavította. Este leadtuk, reggelre mehettünk érte. Jó volt mindkét félnek. Hiszen akkor már Szövetkezetek működtek. Minden mesterembert bele-kényszerítettek a szakszövetkezetbe. Ő pedig zsebre dolgozhatott.

            Uzsonna volt öt óra előtt. Öttől hatig csendes tanulás. Akkor már nem is pakolhattunk. Ami kellett, kitettük előre az asztalra. Felügyelő tanár is ott olvasott a tanulóban. 6 órakor tíz perc szünet. Utána 50 percig egy kicsit mozoghattunk tanulás közben. Ez a mozgás például a házi feladatok írását jelenthette. Tintázni, mozogni kellett hozzá. 7 órakor kézmosás, sorakozó vacsorához. A hálószobák mellett voltak a fürdőszobák. Mindenkinek külön-külön mosdó-kagylója. Meleg vizünk sosem volt. A fürdés nem ott történt. Vacsora után szabadfoglalkozás 8 óráig. Este megint tanulás. Kilenckor megszólalt a jelzőcsengő. Készülődés fekvéshez. 10 órakor villanyoltás. Előtte hálószobánként áhítat.

            Egyszer valamiért beszélgetés volt 10 óra után. Eredmény az lett, hogy beszólt a tanár úr. Reggel ötre mindenki a tanulóban vár engem. Nem tudom, hogy ki ébresztett, valószínűleg a szobafőnök, vagy helyettese. Ugyanis ők nem egyszer korábban keltek, tanultak reggel. Megszokták, hogy őket nem a 6 órás csengő ébreszti. Nekünk olyan csendben kellett készülnünk, hogy a tanár úr ne hallja meg az üvegajtón keresztül a mozgásunkat a szobájában. Öt órakor beült ő is a helyére a tanulószobában. A reggeli fél órás leckeismétlésünk megnyúlott másfél órával. Tartott reggel öttől hétig. Persze, mindenki csak ötösre felelhetett ilyen felkészülés után. Ugyanis fél héttől hétig leckeismétlés volt a rend. Reggeli után táska összeállítás és időben sorakozó, indulás az iskolába. Nem az udvaron keresztül, hanem kinyitották az átjárót a folyosón.

            Az iskolában heti 2 órában volt hittan és egy óra egyházi ének. A felsőbb osztályokban a kollégium igazgatója tanította a hittant. Az alsó két osztályban az internátusban bent lakó Sallai tanár úr. Vasárnap ő sohasem volt velünk. Kántor volt Zuglóban. Hétköznap este is sokszor ott szolgált. Tankönyvünk nem volt. Füzetünk sem. Valahogy elmesélte az órákat. Mintha az az érzésem lett volna, hogy minden órát a kicsengetés old meg.

            Nánási tanár úr lelkesen tanította az új énekeskönyvet. Sok helyen még az 1921-es, régi zsoltárt használták a gyülekezetek. Mi csak az új könyvből énekeltünk. Ragaszkodnunk kellett a ritmushoz és a pontos, kotta szerinti énekléshez. A sorok végén nem énekelhettünk vezérhangot, diézist. Megtanultuk az egyházi hangnemeket. A rendet itt is be kellett tartanunk. Most, amikor írom ezeket a sorokat, éppen a művelt orgonistáink – ezek nem kántorok, a kántor énekest, énekvezért jelent – kínozzák úgy az orgonákat, hogy minden sor végén csak felemelt alsó hangról szabad rátérni a záró-hangra. A hétfokú egyházi hangsor nem ismer ilyen módosításokat. A racionalizmus korában, a XIX-XX. század találkozásánál bizony így énekelték a zsoltárainkat. De akkor minden hangnemet átírtak dúr vagy moll hangsorba. Ma illetékeseknek nem volna szabad megengedni ezt a rontást és visszatérni a kificamított dallamokhoz.

 

 

            Vacsora után, az ebédlőben volt rövid áhítat. De ha nem volt ott egyik lelkész sem, a sok okos tanár, akik felügyelőink voltak, nem tartották meg az igeolvasást, imádságot. Hetente egy este jöttek teológusok. Az esti tanulás idejében. Ők evengélizáltak. Az akkori teológusok a nagy megtéréses, evangélizációs időknek a gyermekei voltak. Sok jó lehetett a gondolatban, a kivitelezés már nem mindig sikerült. Úgy emlékszem hamarosan fel is adták a reményt és többet nem jöttek.

            Reggelenként imaközösséget tartottunk. Megint az emlékeimre hagyatkozom. Tanár sohasem jött az alkalomra, és a fiatalok is elmaradtak. Emlékszem, a rövid jelzőcsengetés megzörrent 7 óra előtt tíz perccel, de senki nem ment az imaszobába.

            Szomorú emlékeim vannak az esti, szobai áhítatokról is. A szobafőnök és helyettese nem voltak olyankor a szobában, ők fent maradtak tanulni. Erre volt kijelölt helyiség. Nekünk kellett volna felolvasásos elmélkedést tartani, közös imádságot mondani, énekelni. Először döcögve indult. Majd teljesen elsilányosodott, közbekiabálás és viccelődés lett belőle. Jónak láttuk megszüntetni. Mindenki imádkozzék magában elalvás előtt. Ez lett a megoldás.

 

 

85. Hetente melegvizes fürdőzés.

 

            A testi tisztálkodás a kor igényeinek megfelelően alakult. Reggelenként hideg vízben megmosakodni derékig. Este hideg vízben lábat mosni. Szombat délután volt a fürdőzés. Tizenhat zuhanyozó fülke volt az alagsorban a kazánok szomszédságában. A hetes felügyelő tanár kezelte a vizet. Egy előkeverőben szabályozta a víz hőfokát. Nem csak tenyér ellenőrzésével, hanem hőmérő is mutatta, hány fokos víz megy a keverőből. A zuhanyok külön-külön nem voltak állíthatók. Egyszerre ment mindegyikbe a víz és egyszerre lehetett elzárni. A befejezés úgy történt, hogy csökkentette a meleg vizet a tanár úr és kihűlt a zuhanyozó víz. Biztatott bennünket, hogy maradjunk még alatta, kell egy kis frissítő a melegvíz után. Mikor hűlni kezdett, mindjárt ugráltak ki a kényeskedők a zuhany alól. Engem úgy kellett kiszedni a legvégén is. Örültem a jó friss víznek. Én ezt tanultam otthon édesapámtól. Nálunk is csak szombatonként volt odahaza meleg víz. Minden reggel hideg vízben lubickoltunk, derékig mosdottunk rendszeresen.

            Abban az időben két emberről hallottam, ismeretségi körömben, hogy naponta fürdött. Az egyik. A falunkban élő tanítóról tudom, aki még az én iskolás korom előtt volt Harasztiban. Náluk az volt a rend, hogy a fürdő tekenőben, az ágyához kellett készíteni a hideg vizet. És mindig úgy ébredt, hogy belehemperedett. Felült a vízben, megmosdott és öltözködött. A másik eset az orvosunk. Felesége mondta el, hogy neki minden reggel be kell fűtenie a hengeres fürdőkályhába, és meleg fürdővízzel kell várnia a férjét.

            Mennyire kivétel volt ez is, hogy hetente egyszer fürdünk, példa rá a szülőfalumban az új tanítólakás építése. Az 1960-70-es évek váltóján történt. Megtervezték az új iskolát és egyben tanítólakást is. Karlaky, volt tanítóm, nézegeti a tervrajzot és kifogásolta, hogy nincs fürdőszoba. Erre azt a választ kapta, hogy nem fognak úriaskodni. Ha annyira akar fürödni, megteheti majd a konyha közepén a nagy lavórban. Szegény ember felajánlotta, hogy saját költségén kialakíttatja az építőkkel a fürdőszobát és a WC-t. Úgy is ő fog ott lakni, veszik majd hasznát. Bizony beidézték a főelvtársak, hogy utánozni akarja a régi úri házakat. Ne emlegesse ezt a tervét, ha még tanító akar maradni. Elcsendesedett és vásárolt egy nagy, alumínium mosdótálat. Mikor esténként átlopakodott hozzánk, úgy kezdte a történet elmondását: Képzeld Laci Bácsi…

            Tehát mi Budapesten a Református Gimnáziumban a legkorszerűbbek voltunk. Visszaemlékszem arra is, hogy a Ciszter Gimnáziumban, az államosítás előtti órákban, a tanév végén arról beszélgettünk, milyen jó lesz jövőre. Az öltözőkhöz közel kialakítanak egy zuhanyzó sort. Tantuszra fog működni a melegvíz. Mindenki lefürödhet tornaóra után. Kap egységnyi melegvizet és szabadon keverheti hideg vízzel. A hidegvíz használata ingyenes lesz. Ez akkor olyan terv volt, hogy megint megelőzte volna Európát. Ilyen még a földrész legmodernebb iskolájában, a Lónyayban sem volt.

 

86. Hazai tárolása.

 

            Menjünk tovább. 1951. augusztus végén beköltöztem újból az internátusba. A matracokat és egyéb ágyneműket, becsomagolva, megjelölve ott hagytuk a tanév végén a raktárban. Elővettük és jókedvvel rendeztük be szobánkat, beköltöztünk a másodikosok tanulójába. Minden jól elő volt készítve. Annyi vaságykeret sodronnyal, amennyi éppen kellett. Ugyanígy a tanuló-asztalok is. A szekrények beépítettek voltak a folyosón. Mind a szekrényekben, mind a fiókokban benne volt a kulcs. Nyelves Wertheim-zárak. Egy kaptafára készültek, 6 féle kulccsal működtek. Bicskával könnyen megszereltük, hogy egy diáknak a szekrénye és tanulószobai fiókja egy kulccsal zárjon-nyisson. Így csak egyetlen kulcsot kellett őriznünk. Mindkét helyre illett. A másik kulcsot biztonságba helyeztük, vészhelyzetre gondolva. De azt is tudtuk, kinek van hasonló zárja-kulcsa, ha éppen segítségre volt szükségünk. Lopásról, visszaélésről soha nem hallottam. Hacsak egyre nem gondolok.

            Az ebédlőben a falon körben szekrények voltak beépítve, minden szabad helyen. Ide kellett beraknunk a hazai élelmünket. Ezeket nem zártuk, illetve a kulcsok mindig benne voltak a zárban. Bárki lemehetett és fogyaszthatta a hazait. Már, akinek volt. És itt volt a baj.

            Igazgató úr nagyon a lelkünkre beszélt, hogy a szobákban, a folyosói szekrényekben semmiféle élelmet ne tartsunk, mert feljönnek a svábok – svábbogarak – és úgy ellepnek bennünket, mint egyszer. Az egész épületet fertőtleníteni kellett gázzal. Részletekben nem lehet elvégezni a gázosítást, mert akkor átmennek a bogárkák a másik felére a folyosónak, épületnek. Tehát csak nyáron lehet, de akkor is ki kell költöztetni minden lakót, napokra bezárni az egész épületet. Bizony ez hatásos érvelés volt. Nem is beszélve arról, hogy az engedetlen gyermekek szülei fogják megfizetni a tetemes költséget.

            Ezekkel az ebédlői szekrényekkel volt a baj. Ugyanis voltak nagyon éhes és élelmes fiúk köztünk. Ők sohasem kaptak hazait, tehát senkit sem kínálhattak meg. De ők elvárták, hogy mindenki megossza velük a csomagját. És mivel a turpisságra hamar rájöttek a gazdagabbak, kizárták őket a közösségből. Ennek volt köszönhető, hogy ők mégis naponta jól laktak, ha valakinek is volt hazaija a szekrényekben. Árulkodni, verekedni nem akart senki.

            Volt egy társunk, aki nem messze lakott Budapesttől, egy konzervgyár közelében. Elmondta, hogy nyaranta ott dolgozik a gyárban, diákmunkásként, szülei mellett. Ő mikor meghallotta, hogy konzerv lesz a vacsora, vagy konzervből készült étel, még a környékről is elment. Nem mondta meg sohasem, hogy miért. De volt egy szent fogadása, ő életében nem fog konzervet enni. Látta, miből készülnek a konzervek. Jobb is, hogy nem tájékoztatott a titokról.

 

 

87. Új épület története.

 

 

            Az új Református Gimnázium a háború alatt épült. Elég nehéz körülmények között. Példának okáért. Még a szülőfalumban voltam kisdiák, amikor jött egy körlevél. Kérés. Minden gyülekezetben szedjék össze a rozsdás szögeket és küldjék el Pestre a megadott címre, postacsomagban. Leállt az építkezés, mert nem tudják felszögezni a léceket a tetőre. Ehhez kérnek mielőbbi segítséget. Azonnal elindultunk a faluban és kosarakba gyűjtöttük a házaknál elhajigált, kidobott, vasak között található szögeket. A tanító bácsi átválogatta. Ami semmire való volt, azt ő is kidobta. A többit papírba csomagolva, faládába helyezte. Leszögezte a tetőt és vihettük a postára feladni. Ezzel tudom igazolni, hogy én is részt vettem az építkezésben.

            1943. október 31-én nagy ünnepség keretében felszentelték az új épületet. Az 1859-ben alakult iskolának ez lett a harmadik helye. A Kálvin téri templom közeléből most egy kicsit messzebb költözött, de maradt a Lónyay utcában. Mivel már háború alatt tervezték az épületet, előrelátók voltak a mérnökök. Úgy építették fel az egészet, hogy egymás melletti épületek sokaságából tevődött össze a négy utca határolta épülettömb. Ránézésre egyetlen U-alakú épület. A Közraktár utca felől két méter széles, vasrácsos árkádsor állt. Ott volt a harang is elhelyezve. De csak pár hónapig, mert a vezetőség felajánlotta hadi célra. Én a helyét láttam már csak. Néhány tízkilós harangocska, csengő lehetett.

            A négyemeletes épületnek sok része volt. Minden részben volt lépcsőház. Vagyis elég sok lépcső van ma is az iskolában. Arra volt jó ez az előrelátás, hogy ha a harcokban bármelyik része megsérülne az épületnek, kiiktatható és a többi részben megy tovább az élet. Semmi féle összeköttetés nem volt a szakaszok között. Még villanyvezeték sem. A padlás is sok részből állt. Hajszálpontosan, függőlegesen elválasztva. A cserepezés egybe folyt, de ez nem tartotta össze az épületet. Belülről a folyosókon, termeken jól látszott, T-alakú idom szál fedte a pár mm-es, függőleges nyílásokat. Ezek a rések nagyon ideálisak voltak a bogaraknak. Ezért is kellett annyira félni a sváb-bogaraktól.

 

88. Államosítás.

 

            Ebben az épületben ez volt a 9. tanév. Ki gondolta akkor, hogy egyben az utolsó is. 1952-ben lezárultak a „kis érettségik” osztályonként. Akkor ez volt a hivatalos forma az év végi zárásokhoz. A diák hadd szokja meg, hogy majd egyszer lesz egy nagy érettségi is. Az észszerűség szerint, mi kisebbek befejeztük a tanévet, hazautaztunk. A maturandusok maradtak ott. Megkezdődött az érettségi szóbeli vizsgáztatás. Mind zsinati kiküldött, mind minisztériumi elnök jelenlétében. Aki érettségizett, mindenki ment is egyetemre, főiskolára. Hiszen olyan tanáraink voltak, akik az iskola elvételekor egyetemi professzorok lettek. Magas színtű oktatás folyt a Lónyayban. Befejeződtek a szóbeli vizsgák. De egy kivétel volt.

            Máté János, a győri kántor fia, mint kitűnő tanuló, engedélyt kért, hogy ő egy nappal később érettségizzen. Zongora-versenyen volt azokban a napokban. A tanári kar úgy is együtt lesz másnap, akkor lesz az értékelő konferencia. Jánosunk reggel hétre megjelent az iskolában. A tanárok is bent voltak már. János jelzi, hogy nagyon sokan vannak az épület körül. Olyas valamit érez, mint 1944. nyarán, az írásbeli érettségi napján.

            Akkor egy fiú kidobta az utcára a számtan feladatot és ráírta, hogy puskát kérek. A sarkon álló német őr elvette a várakozó fiútól a papírszeletet és futott az őrsre vele. Hiszen március 21-től megszállt ország voltunk. A német katonák megérkeztek BMW 750-es, oldalkocsis, kardántengelyes motorokkal, felfegyverkezve, páncél sisakkal. Egy motoron öten-hatan ültek-álltak. Az iskolát körülzárták, védekező-támadó állásba felsorakozva. Küldöttség nagy védelemmel bement a portára, felkísértették magukat az igazgatói irodába. Ott bemutatták a papírdarabot. Kondói Kiss József igazgató úr tudott jól németül. Megkérdezte, ki akar Önök közül érettségizni? Senki sem jelentkezett. Ránézett a tételsorra és megmutatta nekik, hogy ez a legnehezebb feladat az érettségin. A magyar diák puskának nevezi az írásbeli segítséget. Innen lehet a félreértés.

            Jánosnak ez a kép jutott eszébe. Erről számolt be a csodálkozó tanároknak, amikor hét órakor megérkezett. A második körülzárásról már írtam, amikor keresték a Bánffy unokát. De miért jöttek most? Kinéznek az ablakon, tényleg van valami. Nem sokat kellett várniuk. Megjelentek az elvtársak, vörös csillaggal a partizán sapkájukon és ordították: A nép nevében! A nép nevében! Ezt a formát, 1948. óta, államosításnak neveztük. Fel a kezekkel! Mindenki büntetlenül elhagyhatja az épületet. Újból Kondói Kiss igazgató úr lett a szószóló, mint 1944. nyarán. Említette, hogy egyszemélyes érettségi folyik, akar-e valaki társulni? Nem akartak. Fel a kezekkel! Üvöltötték neki is. Falhoz állt ő is felemelt kézzel. Az igazgató úr bent lakott az irodája mellett. Szép, 100 négyzetméteres lakása volt. Túlzásnak éreztük a sok szobás, nagy lakást, de ezt építették igazgatói lakásnak. Majd jön ide sokgyermekes igazgató is. S akkor majd milyen jó lesz.

            Egyenként kikísérték a tanárokat. Az aktatáskájukat és a kalapjukat foghatták meg és a portánál kituszkolták őket. Ezt nevezhettük államosításnak. Azért sem volt igaz, mert itt továbbá gimnázium nem működött. Katonai főiskola lett a helyén. A budapesti Református Gimnázium befejezte 93, ebben az épületben pedig a 9. tanévét. Én pedig kereshettem magamnak 9. iskolát.

 

 

89. Kilencedik iskolám. Pécs, Állami Nagy Lajos Gimnázium.

 

 

            Ennek is volt módja. Mindketten, öcsém és én, már be voltunk íratva a Református Gimnáziumba. Kaptunk egy levelet, hogy a lakóhely szerinti legközelebbi gimnáziumba jelentkezhetünk felvételire. Kötelesek felvenni mind az iskolába, mind az internátusba. De akkor már kollégiumnak kezdték nevezni az internátust. Persze ez is lopott szó volt, mint ahogy a kommunista szó is ellopott a keresztyénség legdrágább pillanataiból, a „communio cum Christo”-ból. A kollégium legalább négy egyházi közintézménynek az együttesét jelenti. Új szó lett a közéletben. Azóta is virágzik. Mit csinálhattunk? Felkerestük Pécsett a Nagy Lajos Gimnáziumot. Bemutattuk a papírt. Az igazgató úr ránk kacsintott. Régóta ismerte édesapámat. Ő küldte két éve azt a névtelen levelet. Határszélen, rendőrségen és kommunisták előtt az ember nem mutogat, nem barátkozik, nem árulkodik. Hallgatni arany.

            Öcsémnek is nagy szerencséje volt. Hiszen a körzeti párttitkárnő, akinek a nyálfolyós fia járt a Fémipariba, nem ajánlotta testvéremet továbbtanulásra. Nem mi kerültük meg a törvényt. Csakhogy megint hány hétig érvényes a budapesti, minisztériumi papír? Ha a jóakarónk bosszúból tovább dolgozik, mit teszünk? Vártuk, hogy tovább viszi az ügyet. Hiszen az ő fiát a református tanító 10 évig ültette a szamarak padjában és még az első osztályról sem kapott bizonyítványt. Akkor úgy mondtuk, értesítőt. Az elvtársnő saját falujában nem tudott furkálni. Pedig biztosan akart, hiszen a Laczkovich tanító úr továbbra is ott tanított Oldon. Arra emlékszem, a legjobb pedagógusok közé tartozott. Az egyházmegyében is volt tisztsége.

            A kacsintós igazgató úr beírt mindkettőnket a névsorba. Elővett egy másik névsort, a bentlakókét, - ő így mondta - és oda is beírta mindkettőnk nevét. Átmentünk az internátusba-kollégiumba. Egy féllábú „néptanító” volt a vezető. Hogy ő miért mondta magát mindig néptanítónak, ma sem tudom. De akkor ez a titulus jól hangzott. Római katolikus kántortanító volt egy darabig. A háborúban ellőtték bal lábát térdnél. Ennek nyomát hordta végig életében. Falába volt. Családjáról nem tudok. Őneki minden diák ’pajtikám’ volt. Nem volt rosszindulatú. Szeretett mindnyájunkat. A spicli rendszert kiépítette. Talán nem is ő, hanem ez spontán kialakult. Vagyis mindent tudott. Valakitől. Büntetett. Ahogy lehetett. Méltányosan. Érdem szerint. Sokaknak nem tetszett. Latour-nak emlegették.

            Jelentkeztünk a beíratáskor. Kaptunk egy tájékoztatót. Minden új diák havi 50 forinttal kezdi a befizetést. Ez volt a ’közepes’-ek átalánya. A jók 37.50-et, a jelesek 25.00.—Ft-ot fizetnek. A kitűnők ingyenesek lesznek. Félévenként állapítják meg a díjakat. Az elégségesek 100 forintot fognak fizetni, a bukottak, vagy bukásra állók, rossz magaviseletűek pedig 130 forintot. Bizony ez megnyugtatta szüleimet, mert a pesti tandíj sokkal több lett volna. Mivel ez is ’ingyenes’ volt, a kollégium jól felszerelt. A papok szobáiban és imaházában helyeztek el bennünket. Hiszen őket már régen kiűzték az 1948-as államosítás után. Nemcsak az épületből, de Pécsről is. Szalmazsák volt minden ágyon, ágyneművel együtt. Számot kellett írni minden ruhába és a mosás is ingyenes. Hetente egy alkalommal bejött néhány pécsi szülő és javítottak, gombot varrtak. Az SZMK, a szülői munkaközösség vállalta ezt a munkát az internátusban. Érdekes, éppen nem a bentlakók szülei jöttek segíteni. Ők nem is jöhettek volna.

 

 

90. Papok helyén laktunk.

 

 

            Jól éltünk az internátusban. A papok konyhája, fürdője jól működött. Szombat délután fürödtünk. Reggelenként víz-probléma volt. Magasan laktunk. Gáz meg éppen ezért volt. A szabadság utcához képest fordított helyzet. Ott víz volt, gáz nem akart lenni. Egy emelettel lejjebb a bányász tanulók laktak. Nekik egyenruhájuk volt. Nem találkozhattunk velük. Előbb légi határ volt, később elzárták a lépcsőházat. A bányászok nagyon népi származásúak voltak. Úgy segítettünk magunkon reggelenként, hogy ¾ 6-kor volt ébresztő és siettünk a mosdókba. Itt sorbaállás volt. Egy mosdótálra jutott néhány várakozó. A végére elfogyott a víz. Ezért is volt nagy futás ébresztőkor a vizesblokk felé.

            Ebédelni erre a konyhára járt az egész gimnázium és még a másik gimnázium diákjai is. Igaz, csak fiúk voltunk. Akkor még a régi rend szerint, a lányok külön iskolába jártak. Ez az internátus más volt, mint a pesti. De az iskola is. Sok gyerek úgy került ide, hogy a falujuk ajánlotta továbbtanulásra. Otthon csak TSZCS tagok lehettek volna. Nem volt családi hagyomány a magasabb iskolai végzettség. Ez meglátszott a viselkedésükön, beszédjükön, étkezésükön. Nehezen szokták meg a főzelékes, tésztás életeket. A sokféle levest sem ismerték. Reggelire sokszor műmézet kaptunk egy tálban, abból kellett kanalazni. Finom volt a gyakori főtt tészta. Nagy tepsikben még meg is sütötték és felosztották 24 kockára. Egy kocka volt a fejadag. A főzelék legtöbbször szárított répából készült. Felszecskázott tarlórépát aszaltak meg télire. Ezt bizony erősen meg kellett szokni. A feltét zsíros, pirított hagyma volt, mint amilyet a feles borsófőzelékhez szoktunk a családban készíteni. Én megszoktam, hogy nem válogatok. Sokszor céltábla lettem, hogy én mindent jó étvággyal megeszem. Nem is fogytam le, pedig nekünk nem sok hazaink volt. Vasárnaponként kaptunk sült húst rizzsel és egy darab savanyú uborkával. Ünnepi ebéd volt, de fogyókúrás. Ügyes asszonyok voltak a szakácsok, konyhai dolgozók. Jól főztek a nem minőségi alapanyagból is.

            Két kövér mosónő dolgozott a fürdőszoba mellett az alagsorban. Mindkettő asszony elég testes volt. A helyiség is a papok mosókonyhája lehetett. Nagyon nehezen tudták a vizes ruhával megrakott kosarakat cipelni a padlásra. Felajánlottam nekik, hogy minden nap, ebédkor odamegyünk néhányan és egyszerre felvisszük az összes mosott ruhát a padlásra. Nekik csak teregetni kelljen. Nagyon hálásak voltak érte. Lefelé már könnyebben vitték a száraz ruhát a kosarakban. Délután vasalták az előbbi napi mosást. Sokszor eszembe jutott József Attila verse a mosónőkről. Egész nap párában dolgoztak. Mivel a konyha mellett mentünk el naponta a kosarakkal, hamar észrevették a segítségünket. Az igazi hála az volt, hogy bármikor lemehettünk a konyhára egy kis maradékért. Mindig volt a legfinomabb falatokból tartalék. Mi lettünk a konyhamalacok. Ránk is fért. Jó tettért jót várj!

 

91. Spicli rendszer.

 

 

            Ahogy említettem, a néptanítóból lett igazgató elvtárs mindent tudott rólunk. Egy kis fifikával könnyen sikeres lett a mi nyomozásunk. Baráti körben, ahol csak megbízhatóak voltak jelen és a kis Gyugyu, titkosan elmondta a főszervező, hogy estére hogyan fog kitörni a diák-forradalom. Észrevették hamarosan a búvó helyekről, hogy a kis Gyugyu milyen lopózva kereste meg a néptanító elvtársat a lakásán. Mi oda nem szoktunk bemenni, csak az irodába. A forradalom kitörése előtti fél órában az igazgató elvtárs hívatott be megnevezett fiúkat és tudakozódott a tervekről. Kinevették a gyerekek az ügyet és csacsiságnak tartották. Érdeklődtek, hogy kitől tudja igazgató elvtárs. Akkor már világos volt, ki a besúgó. Most már csak az alkalmat kellett várni.

            A legközelebbi szombat délután az árulkodó szépen aludt az ágyán, pokróc alatt. Itt a vissza nem térő alkalom. Bedugták az árulkodó Júdás száját ronggyal és kikötötték a két kezét az ágy vasához, de akkor már a feje is kendő alatt volt, ne lásson. Hasra fektették és a lábát is lekötötték. Megszabadult a pokrócoktól és a nadrágjától. Az igazságtévők egyenként léptek be a szobába és seggreverősdit játszottak. A saját nadrágszíja a megmondhatója, hogy hányszor csattant a fenekén, sunkáján. Mikor már mindenki megunta, szóltak a bátyjának, a nagy Gyugyunak, hogy az öccse furcsán alszik az elsősök szobájában. Halkan nyitott ajtót, meg ne zavarja álmában az öccsét. Hamar rájött, mi történt. Feloldozta bűneiből és többet nem kellett félnünk a besúgástól. Ezt az igazságtételt valahogy nem tudta meg az igazgató elvtárs.

 

92. Néptanítóból magyar tanár.

 

            A kollégiumi igazgató elvtárs magyar szakos tanárnak lépett elő. Érettségi nélküli tanítóképzőt végzett, és levelezőn, főiskolai magyar szakot. Ezt éreztették vele. Forrt belül. Egyszer csak megjelenik a tanári szobában, és amikor indulnának az órákra, hangosan lecsapja az indexét az asztalra és mindenkinek a szemébe mondja, hogy most már ő is olyan középiskolai tanár, mint a többiek. Itt van róla a papír. Az egyik csipkelődő azt kérdezte a bajsza alatt félhangosan: Mikor érettségiztél? A sok kuncogásból megértette, hogy mennyire értékelik az esti tanfolyamos egyetemet érettségi nélkül. Egyedüli barátja a rutén származású orosz tanár és egyben iskolai párttitkár, volt. Ugyanis ő anyanyelvi szinten ismerhette az oroszt. Úgy gondolom, neki sem volt tanári képesítése.

            Pécsett is megismétlődött egy iskolai gyanúsítás. Fényképész szakkör működött. Zárt ajtók mellett dolgoztak két összenyíló szobában. A folyosó ajtón hiába zörgettek, nem nyitották ki. Az irigyek bosszantották őket. Ott álltak a folyosón és bekiabáltak. Az egyik teremből kihallatszott a parancsoló módban kifejezett kérés: Küldjetek két tankot! Na, ebből is lett nagy rendőri felhajtás. Lelepleztek egy összeesküvő bandát. Rájuk törték az ajtót, villanyt gyújtottak és falhoz állították a gyerekeket. Sok film tönkrement a fény miatt. Büntetésül ezután nem zárhatták be az ajtót.

            A néptanító igazgató kollegája, az orosz tanár, szerette a diákokat. Neki köszönhetően az egyik osztálytársunk, beremendi fiú, harmadik után kiment Moszkvába az Oleg Kosevoj Intézetbe. Ott tanult tovább. Azóta sem találkoztam vele. Nem is tudok róla semmit. A 9. iskolámban újból jó tanuló lettem. Az internátusi havidíj lecsökkent 37.50-re, majd 25 forintra.

 

93. Tanáraink.

 

 

            Az orosz mellett tanulhattunk latint vagy franciát. Két latin tanárunk volt. Az egyik egy színésznő férje. A másik egy nő. Férje az Egyetemen tanított. Később ő is az Orvosin oktatott latint. Engem kiemelt. Nagyon jól tudtam a Ciszterben tanult verses nyelvtant. Egyszer egy fényképésszel jött be órára és kihívott felelni. A mester működött. Cserné, a tanárnő, elmondta, hogy a KISZ-újságban milyen cikket készítenek rólam. Mégsem jelent meg az újságcikk. Valaki utánanézett és áttettek az E-csoportba. Addig az É-csoporthoz tartoztam. Ez utóbbi az értelmiségi származást jelentette. Az E az ’egyéb’ származást. Csendőr gyereke, erősen klerikális, régi rendszerben vezetők gyermekei, nyugati kapcsolattal bíró családok ivadékai, stb. tartoztak ebbe a kategóriába. Emiatt nem jelenhetett meg a cikk, még a faliújságon sem. Nem bánkódtam miatta.

             Tanultam. A számtanpéldákat reggel szoktam megcsinálni az osztály-teremben. Hangosan mondtam, amit írtam. Ennek sokan örültek. Ami nem sikerült a régi internátusi felügyelőmnek, hogy ő egyetemi végzettséggel középiskolásokat tanítson, végre meglett. Az államosítás után örömmel vették, hogy jól képzett tanár jelentkezik a Nagy Lajos Gimnáziumba. Nála tökéletesítettem számtantudásomat. A Lónyayból jó alapokkal jöttem. Sikerült is hamarosan élre törnöm. Sokan kerültünk azon ősszel Pécsre az államosított egyházi Gimnáziumokból. Mindenkit a humán osztályba, az A-ba vettek át. Osztályfőnökünk egy fiatal történelem tanár lett. Pár évvel volt idősebb, mint mi. Családi nevén ő volt az Öcsi. Megértettük egymást. A történelemtanítás akkor elég kényes volt. Megoldottuk mindig a kérdést.

 

94. Bejárók.

 

            Sok bejáró volt. A környék faluit autóbusz járatokkal kötötték össze a megyeszékhellyel. Reggelenként ontotta a népet a sok autóbusz, ponyvás teherautó. Sokszor késtek a járatok. Ilyen esetben mindenki kapott igazolást az irodában, hogy miért késik el a munkahelyéről, iskolából. Csakhogy ezzel vissza is lehetett élni. Megszereztek egy csomó üres igazolást és bármikor kiállították megfelelően. Volt egy váróterem. A mi bejáróink szépen körbe gubbasztottak és középre rakva a táskákat, kártyáztak. A sarokban alvó emberek voltak. Ők várták az indulást. Csakhogy egy alkalommal a várakozók között ült, fekete kendő alatt, tornatanárunk, akit Jaksinak becéztek a diákok. Váratlanul valaki ott áll a négy zsírozó gyermek fölött és beleszól a játékukba. Nagy meglepetés, amikor felnéznek. Lelepleződtek. Bekísérte őket az igazgatói irodába. Büntetésük az lett, máskor nem fogadják el a késési igazolást. Ha késni fognak bármikor, igazolatlan óra. Ezek a bejárók tudták, hogy őket úgy küldték tovább tanulni. Nem jószántukból lettek gimnazisták.

 

 

95. Továbbtanulási lehetőségek.

 

 

            Itt megint szerencsém volt, hogy nem kellett a téli hidegben utazgatni, mert még mindig nem volt nagykabátom. Illetve az az egy volt, amit az unokabátyámtól örököltem Sárbogárdon. Lassan kezdtem belenőni. Még egy kicsit húzódhattam volna felfelé, hogy ne érjen le a földig. De főleg híznom kellett volna. Úgy látszik, kevés volt ehhez a konyhamalackodás. Nem ismertem az alsóinget. Soha nem volt pulóverem. A jéger alsóról nem is hallottam. Elég sokat fáztam. Főleg télen. Nyáron nem volt ilyen bajom. Mostanában legalább nem kopogott annyiszor a szemem az éhségtől, mint annak előtte. Egyszer csak jött édesanyám egy kis pénzmaggal a táskájában. Eladták a kertből a górét. Azt még édesapám építtette a saját pénzén, amikor mangalicákat hizlalt eladásra. 3000 forintot adtak a téglalábakon álló lécgóréért. Édesanyám megveszi az első tornaruhánkat mindkettőnknek. Vett tornacipőt is, alsó inget, és még valami apróságot. Sál most nem kellett, tavasz volt már. Kesztyű sem kellett. Rendes ruhánk még nem volt. Nagybátyámtól kaptam egy régi, sötétszínű kabátot. Egy kicsit nagy volt. A derekánál gumival erősen összehúzatták és ez lett az ünnepi kabátom. Nadrág nem volt hozzá. Lassan valami örökségből cipőm is lett. Közben két problémán gondolkodhattunk. Érettségire csak kellene valamilyen új, sötét ruha. Másik téma, hová megyek tovább tanulni. E-csoportból nem sok reményem lehet, hogy bárhová is felvesznek. Régi felügyelő tanárom, aki maga is papvő volt, ajánlotta, hogy menjek el geológusnak. Nem ismerős szakma, de ő segít majd. Van baráti összeköttetése. Édesapám meg mindig a műegyetemet emlegette. Mérnök lehetek.

 

96. Érettségi ruha kellene.

 

            Az érettségi ruhám kérdése elég körülményesen oldódott meg. Elmondom elölről. Anyai nagyanyám hat elemis parasztasszony volt. Valamikor kitűnő tanuló, jó énekes. Az első világháború után anyagilag megerősödtek. Nagyapámék családját Sörény-Szabónak nevezték. Róla tudom, hogy éjszaka viharlámpát akasztott az ekére és úgy szántott, ha kellett. A spórolós, sokat dolgozó, jó gazdálkodó életvitelnek lett eredménye. Gyerekei is örökölték a munkás életet. Minden fillért meg kell becsülni. Mert, ki a fillért nem becsüli, az a Pengőt nem érdemli. Én már így tanultam a közmondást. Ők abban nőttek fel, hogy ki a fillért nem becsüli, a Koronát nem érdemli. A váltópénzünk jól csengő neve megmaradt a mai napig. Félek attól, hogy hamarosan bejön helyette a cent. Rosszul hangzó, semmit mondó, erőltetett szócska. Ugyanezt érzem a Korona – Pengő – Forint helyett is bevezetendő Euróra. Szomorú arra gondolni, hogy univerzális lesz a nevünk, pénzünk, ételünk, viselkedésünk, dalaink, öltözködésünk, egész életünk. Ma az USA csapata nyert vagy vesztett a sportban. Pár év múlva az EU csapata képvisel majd bennünket. Ahogy én nem tudom elsorolni Amerikának az Unióba tömörült országait, úgy leszünk mi is. Ha Európáról beszélnek, bele értve Kisázsiát is, egy nevet ismernek, egy elnököt és egy várost. Nesze neked Európa! Nesze neked az egész nyugatot véreddel megmentő magyarság! Kellett neked az istentelen Unióba való belépésre szavaznod. Ennél a vallási közönynél még a magát ateistának nevező, valóban antiteista rendszer is jobb volt. Az igazságosabb javak elosztása helyett bejön a civilizáció előtti gyakorlat, miszerint kaparj kurta, neked is jut. Valami minél istentelenebb, erkölcstelenebb, annál erősebben védi a felső tízezer. Ők íratják meg és szavazzák meg a magyar törvényeket.

            Sikerült az érettségi ruhám anyagát annyira széthúzni, hogy az egész Föld-nek nevezett sárgolyót beterítettük véle. Megpróbálok visszatérni a ruha beszerzéséhez.

 

 

97. Megoldás.

 

 

            Érettségi ruha. Igazán egyszerű. Megvesszük az anyagot. Kék szövet, 2,80 méter. Hozzá cugehőr. A szabómester méretet vesz. Egyszer-kétszer próba. Kifizetem és otthon tartom szekrényben. Hozzá fehér ing. Sötét nyakkendő. Fekete félcipő. Erre készültek a szülők. A félretett pénzből elkészíttették, kifizették. Ballagásra minden készen van. Nálunk nem ilyen egyszerű.

            Édesapám fizetés nélkül. A legjobb családokat elhurcolták a falukból rabszolgának. ’Beszélő szerszám.’ Nekik még beszélni sem volt szabad. XX. századi rabszolgaság. Az otthon maradottakat megfélemlítették. Lelkészi fizetés nincs. Egy-két öregasszony jár vasárnaponként templomba. Hittant már nem lehet tartani az iskolákban. A tanító nem mer szóba állni a pappal. Édesapám fizetést nem kap a gyülekezettől. Az államsegélyt kapják a lelkipásztorok, 20 éves türelmi idővel. Arányosan csökkentve az összeget. Utána megszűnik. A kongruában is volt rangsorolás. Azt tudtuk, hogy mi klerikálisok, másodrendű állampolgárok vagyunk országunkban. Az ÁEH mégis tett különbséget a papok között. Eszerint voltak I.o, II.o-os besorolások és voltak kizártak. Mi a középső csoportba tartoztunk. A kevés pénzt nagyon meg kellett fogni. Egy évvel előbb is, amikor nagymamám temetésére kellett volna menni, nem volt pénzünk utazáshoz. Az egyik presbiterné, fekvő beteg, a feje alatt a vánkosában tartogatta pénzecskéjét, hogy tudja majd a család eltemettetni. A kulákoktól mindent elszedtek. A TSZCS-ben a munkaegység jóval 10 forint alatt volt. De még abból is vontak le. A megkapott terményt számolták fel pénz-értéknek. Vagyis forintot nem is láttak. Édesanyám elkönyörögte a beteg néni pénzét kölcsönbe. Hónapokig kellett átadni a kongruát, hogy törlesszük az adósságot. Egy év múlva sem lett jobb a helyzetünk.

            A ballagáskor vagy beteget jelentek, vagy más cselhez kell folyamodnunk. Egyetlen kék kabátom volt, amelyiknek a dereka erősen össze volt húzatva gumival, hogy valahogy mégis álljon rajtam. Ezt használtam már régóta ünnepi alkalmakra. Valamikor a háború után a nagybátyámtól kaptam, illetve kérte el édesanyám a bátyjától. Kerestük a megoldást családi kupaktanácsban.

            Édesanyámnak eszébe jutott, hogy a nagymama a háború után vett magának egy ruhára való anyagot. Barna szövet. Kosztüm lett volna belőle. De a sajnálatos balesete előtt nem készíttette el. Utána sem. Az anyag a nagyapámnál lehet. Ekkor már nagypapám a fiával lakott. Ha azt elkérjük és megkapjuk, anyag már lesz. Vidéken csak találunk egy szabó mestert, aki elfogadható áron megvarrná.

            A terv sikerült. Édesanyám vett hozzá egy barna nyakkendőt és egy sárga selyeminget. A sok sötétkék ruhában ballagó között lett egy kávébarna öltönyben lépegető is. Én voltam a fehér holló.

 

 

98. Jelentkezés Teológiára.

 

 

            Időben kellett jelentkezni, ki akar továbbtanulni. Engem szeretett volna Tóth tanár úr, régi ismerős, papvő, elküldeni geológusnak. Nem adtam be jelentkezési lapot. Édesapám mindenképpen mérnököt szeretett volna bennem látni. Megírtam haza tervemet. Édesanyám sokat sírt emiatt is. Családunkban ismerős volt a katolikus püspökről, Prohászka Ottokárról szóló történet. Egyik templomban nagy beszédet mondott. Ünnepelték. A harangozó jelenti, hogy a két asszony nem hajlandó kimenni a templomból, ott sírnak. Mindkettőnek a fia Győrött van szemináriumban. Papnak tanulnak. Beszélni szeretnének püspök úrral. Kiment, megvigasztalni a két örvendező, boldog édesanyát. Külön megáldja őket és majd hazamennek. Keserves sírással fogadják a vendéget. Hiába az áldás. Mégis, miért sírnak ennyire? Arra gondoltunk, hogy a mi fiainknak is ilyen keserves ordítozással kell megkeresniük majd a kenyerüket egész életükben, mint amit ma hallottak Püspök Úrtól itt a templomban.

            Tovább sírogatott jóanyám. Édesapám hallgatott. Testvéreim nem véleményezték elhatározásomat. Terveztem, hogy majd vállalok harmóniumozást valamelyik gyülekezetben. Szeretnék gyermekeket számtanra tanítani. Keresek valamilyen diákmunkát. Csak megélek. Édesapám segítségére nem számíthatok. Levélben jelentkeztem felvételire. Az Út c. újságban megjelent a hirdetés, miszerint 8 általánost végzett és 18 évet betöltött ifjak, akik hivatást érzenek a lelkipásztori munkára, jelentkezhetnek. Kötelező lesz a középiskolát elvégezni a Debreceni Református Gimnáziumban, levelező tagozaton. Nekem előnyöm lesz, hiszen érettségiztem, bár még nem vagyok 18 éves. Gondoltam arra, hogy Madách Imre is korábban érettségizett, 12 évesen. Baksay Sándor püspök urunk sem volt még 18 éves, amikor már régen prédikált, mint teológus. Nem merem egyikhez sem hasonlítani magamat. Elfogadtam, nem lesz baj, hogy oly fiatal vagyok. Miért születtem időnek előtte?

 

99. Visszaemlékezés a gimnáziumi évekre.

 

 

            Az utolsó két évben a Nagy Lajos Gimnáziumba már másodszor jártam. Hiszen ott végeztem a VI. osztályt, mint Ciszter Diák. Államosítottak, elküldtek. Ugyanígy jártam a Református Gimnáziumban két éve. Elvették az iskolát. Onnan is elküldtek. Maradtak azért diák-élményeim. Néhányról már írtam. Felidézek még emlékeket. Nagy divat volt az 50-es évek elején az esti iskolázás. Akik valahogyan, például két tanúval, igazolták, hogy megvan a hat elemijük, mehettek összevont évfolyamos VII-VIII. osztályt elvégezni. Mentek is sokan. A nyolc általánost végzetteket szívesebben fogadták az iparban. A TSZCS-ben nem kérték az iskolai végzettséget. Kapálni, trágyát dobálni tudhatott nyolc elemi nélkül is.

            Az egyenruhás szervezetekben a tiszteknek meg kellett szerezniük az érettségit. A Nagy Lajos Gimnáziumban is volt esti tagozat. Tanárainknak jól jött az esti órákért a fizetés-kiegészítés. Abból tudták fizetni a Terv-kölcsönöket és a Béke-kölcsönt. Esténként tanítottak. Legtöbben katona- és rendőrtisztek voltak a felnőtt diákok. Mások is jelentkezhettek. Itt is voltak összevont osztályok. Szabad időnkben, vacsora tájékán átjártunk az osztálytermek elé hallgatózni. Jó eseteknek lehettünk fültanúi. A tiszt elvtársak bármikor felállhattak és kijöhettek a folyosóra dohányozni. Nálunk, diákoknál nem volt kérdés a cigarettázás. Ennél több esze volt minden diáknak.

            A felnőttek előbb érettségiztek, mint mi. Érdekelt bennünket, hogyan folyik az igazi érettségi. Szereztünk is sok tapasztalatot. Volt, aki kiszínezve adta elő a vizsgák lefolyását. Ilyen esetek. Magyar. Kijött az elvtárs lógó orral. Kiküldték. Jelentkezzen majd az elvtárs két nap múlva újból. Addig tanuljon.

             Mit kérdeztek? ’Szeptember végén’. És mit feleltél? ’Szeptember 28, 29, 30.’ Te szerencsétlen! Miért nem mondtad azt is, hogy 31?

            Történelem. Elvtárs, mentő kérdést adunk. Kik szervezték a Nagy Francia Forradalmat? Hamarosan visszajövünk, addig gondolkodjon. A szomszéd katonatiszt súg a rendőrnek. ’Jakobinusok. 1789.’ Ezt bemondod és minden jóra fordul. Kérdezik. Elvtárs, kik szervezték a Nagy Francia Forradalmat? ’A japán kubikusok’ De elvtárs! Mit kerestek ott japán kubikusok? ’Magyar pénzbe átszámítva 1780-an valamennyi forintot.’

            Jön ki a másik elvtárs összetörten. Úgy látom, nem fogadták el a vizsgámat. Hát mit kérdeztek? A többitől is azt kérdezhették, mert többes számban szólt a vizsgatétel. ’Az anyjuk kora.’ Én elsőnek felálltam, hogy az én kedves szülőanyám 56 éves. Bemondtam és örömmel indultam kifelé. De utánam szóltak és elvették a jókedvemet.

            Volt ezeknél sokkal megfogóbb érettségi is az esti tagozaton. Egy elég korabeli, özvegy férfi jelentkezett. Őszintén elmondta, hogy ő milyen nehéz körülmények között taníttatta a fiát. Jó munkahelyet szerzett neki és most állandóan emlegeti, hogy ő milyen okos. Érettségije van. Én meg milyen maradi, buta vagyok. Ilyet is mond, hogy Fater! Maga vén hülye! Még érettségizni sem tudott. Segítsenek, hogy nekem is legyen érettségim. Visszamondhassam a fiamnak, hogy nem vagyok hozzá képest buta szamár. A szomorú szívű édesapa maturált jó eredménnyel.

 

100. Gyülekezeti kapcsolatom.

 

            Úgy látszott, befejezem pécsi pályafutásomat. El kell búcsúznom a templomtól, gyülekezettől, az ifjúságtól. Az internátusban napos rendszer volt. A naposok voltak a folyosó portásai. Ketten. Sorrendben egy-egy hétig. Mondhatnám heteseknek, mint az osztályokban. Ők kapták meg az ébresztőórát. Ők ébresztettek. Ajtót nyitottak. Fogadták, ha jött valaki. Ellenőrizték a kimenőket. Estére naplót írtak és felolvasták vacsora után a közösség előtt. Ez volt a napos beszámoló. Velünk volt a nevelőtanár is és megbeszéltük a problémákat. Hetente volt újságbeszámoló is. A Szabad Nép cikkeiből ismertettek néhányat. Szidták a piszkos kapitalistákat, reakciósokat, klerikálisokat, kulákokat, a láncos Kutyát. Dicsérték a Szovjetuniót, Pártunkat és Kormányunkat. Egy darabig Sztálint is. Amikor meghalt, elsirattuk a Széchenyi-téren. Ezután nem tudták, kit kell éltetni. Visszatértünk Leninhez, Engelshez, Marxhoz.

            A naposságnak köszönhettem, hogy szinte minden vasárnap mehettem templomba. Ebéd után pedig összeszedtem a reformátusokat és részvettünk a délutáni istentiszteleten. Szombat délután senki sem akart napos lenni. Mindig vállaltam elsőnek¸vagy cseréltem valakivel. Legtöbbször egyedül ültem a napos-székben. Vasárnap egész napra volt kimenőm. Ez már tetszett nekem. Öcsém évfolyamán ott volt velünk egy másik papgyerek is. Őt még a Lónyayból ismerhettem. Ugyanis a valamikor 8 évfolyamos Gimnáziumnak az alsó négy osztályát államosították 1948-ban. De 1951-ig ott tanultak a régi épületben, velünk együtt.

            Bátyja került Pécsre segédlelkésznek. A megszervezett ifjúsági körnek oszlopos tagjai lettünk. A külső részekből járt be két leány, testvérek. Nagybátyjuk volt a tudós dr. Kákicsi Kiss Géza. Ő volt az Ormányság kutatója. Kákicson született, ott lett lelkipásztor is. A lányok unokabátyja diakóniában dolgozott. A régi középiskolai hitoktatónak a leányai is velünk jártak ifjúsági órára. A gyülekezetnek új főgondnoka lett Szamosközi lelkipásztor, majd esperes idejében. Minden este a restiben láthatták ultizni. Bátyja az Országos Zsinat világi elnöke. Úgy éreztük, politikai döntés volt ez a főgondnok választás Pécsett. Az itt szolgáló három gyermekes lelkipásztor köztudottan baloldali. Elmondása szerint 16 évig volt segédlelkész. Kivárta, amíg az ÁEH bejuttatja városi gyülekezetbe. Sikerült.

            Én szívesen segítettem a gyülekezetben. Énekkíséretet szerettem a legjobban. Harmónium, zongora, orgona. Mindegy volt. Egy öreg kántor-tanító volt az orgonista. Az új énekeskönyvhöz nem készült még Korálkönyv. Formálisan már áttértek a gyülekezetben az új énekeskönyv használatára. A zsoltáréneklés a 100 éves módi szerint szólt. Az „új” énekeket pedig egy kicsit gyorsabban énekelték. Keringősen, szabad ritmusban. A kottában lévő hangjegyeknek mintha nem lett volna szára, tehát idő-értéke. Ahogy sikerült, úgy volt jó. Kántor úr csak kottából próbált játszani. Az új énekekhez nem tudott kíséretet adni. Én pedig két évig jól megtanultam a Lónyayban az összhangzattant. Ebből is volt súrlódás, összeütközés néha. Az öreg tanító féltékeny volt.

            Nagytiszteletű esperes úr ismert. Ő adott lelkészi ajánlást a Teológiára. Elbúcsúztam minden ismerőstől.

 

101. Szóbeli felvételi vizsga.

 

            Nyáron felutaztam Pestre, felvételire. Nagynénéméket megkerestem. Náluk volt szállásom. Másnap reggel jelentkeztem a Ráday utcában. Nem volt ismeretlen hely. Annak idején a Lónyayból tettem látogatást a Teológiára. Sokan futottunk össze felvételire. Találtam régi osztálytársakat. Megtudtam, hogy érettségi nélküli jelentkezőket nem is hívtak be. Így is voltunk 39-en és csak 15-öt vehetnek fel. Lassan le kell építeni a gyülekezeteket. A nyugdíjba vonulók helyét nem kell betölteni minden helyen. Majd csak elsorvadnak a kis közösségek. Végül is felvettek 13 fiút és 2 leányt. Igazgatónk, dr. Pap László úgy látta jónak, hogy minden évfolyamon legyen 1-2 leány, akik vigyáznak a fiúkra. Neki is 5 gyermeke volt. Tudta, miért cselekedett így.

            A felvételin zenemeghallgatás volt és szóbeli ismerkedés a professzorokkal. Előre megkaptunk néhány könyvcímet, miket tanulmányozzunk át. Biblia-ismeret, egyháztörténelem. Szülők nem jöttek a jelentkezőkkel. Egy kivétel volt. A két csepeli ifjút elkísérte papjuk. Zenetanárunk, az énekeskönyv szerkesztője, Csomasz Tóth Kálmán, nem érkezett meg felvételiztetni. A józsefvárosi gyülekezet lelkipásztora újszövetséget tanított az Akadémián. Híres papcsalád egyik fia. Jó zenész. Megjelent a folyosón. Felolvasta a névsort.

            Menjünk be egyenként a tanterembe. Minden teremben volt harmónium. Boros Attila a névsor elején volt. Kitűnő zenész. Ma is a Magyar Rádió egyik zenei vezetője. Sokan féltek a felvételitől. Tudtuk, hogy a felét sem fogják felvenni. A közöttünk lévő, csepeli atyának a füle a kulcslyukon volt. A nem jól záródó ajtón amúgy is áthallatszott minden hang, szó. Kérem, énekeljen egy tiszta kvintet a megadott hangra. Tisztán cseng a két hang. Laci bácsi a fiaihoz: ’Ti tudjátok, mi az a kvint? Nem?’

            Kérem, forduljon az ablak felé, mondta a professzor úr. Minden szó áthallatszott az ajtóréseken. Lenyomok néhány hangot. Mondja meg, mi a neve a hangzatnak. Boros Attila válaszol: Kvartszekszt.

            Laci bácsi ijedten kérdezi a két fiút: ’Tudjátok, mi az a kvartszekszt? Nem? Mi lesz veletek?’

            Czeglédi professzor úr élvezte, hogy végre találkozott egy megfelelő zenei előképzéssel bíró jelentkezővel. Hiszen az előttünk lévő évfolyamokon négyen, öten sem voltak. Ezért is hirdették meg az érettségi nélküli jelentkezést. Csak az ötödik évfolyamon volt egy-két zenész a teológusok között. Egyiknek az öccse is játszotta az énekeket. Ő lett később Bács Megyében lelkész-kántor. Végére értünk a névsornak.

            Indultunk a tanári szobába egyenként, bemutatkozni. Délre végeztünk. Eredményt majd írásban kapjuk meg. Meggondolkodtatott, hogy egyszerre miért lett ilyen sok jelentkező. Az akkor ötödévesek még az 1948-as evangélizációs hullám megszólítottjai voltak. Mi is még odatartozhattunk áttételes kötődéssel. Hiszen akkor még fiatalok voltunk. Valamiképpen hozzánk is eljutottak a hatások. Az is igaz, hogy ez az időszak volt a Rákosi-korszak legsötétebb évei. Nagyon megszűrték, kiket vehetnek fel egyetemre, főiskolára. És még egy fontos ok. Ettől az évtől kezdve a teológusokat nem hívták be katonának. Az előbbi években besorozták a reakciósokat és fegyver nélküli szolgálatra vitték őket, mint a háború alatt a zsidókat. Musz-osok, munka-szolgálatosok lettek.

             Vége a felvételinek. Elindultunk délután 39 felé. Vártuk az írást. Hamarosan meg is érkezett. Felvettek.

 

102. Évnyitó.

 

            Elvégeztük a mezei munkákat. Olvasgattam, készültem a szeptemberi évkezdetre. Szeptember elején be kellett költözni az internátusba.  Évnyitó után voltak az I. és II. lelkészképesítő vizsgák. Eltartott mintegy 10 napig. Addig mi tétlenkedtünk. Naponként szerveztek egy-egy kirándulást. Ismerkedjünk. Egymással és fővárosunkkal. Professzor vagy tanársegéd vezette a csoportot. Az ötödévesek nem jöttek velünk. Nekik más munkájuk volt. Naponta mintegy 30-an indultunk együtt. A napkezdő áhítatok a reggeli előtt voltak az ebédlőben.

 

 

            Megtartottuk a csendesnapokat. Megkezdődött a tanítás. Délelőttönként öt óra. A régi rend szerint ebéd után két óra olvasás. Egyik nap héber. Másik nap görög. Hetente 6 alkalom. Velünk ezt nem csináltatták. Nem tudom, miért? A lányoknak megvolt a szombat délutáni beosztásuk. A könyvtárban a régi könyveket egyenként áttisztogatták. A bőrkötéseket átdörzsölték ápolószerrel. Utána kifényezték. Ragyogni kellett a szép sorozatoknak.

            Azon a nyáron eltemették a dogmatika professzort. A fia még velünk járt egy évet. Utána végzett. Új ember érkezett a Teológiára. Sárospatakról Nagy Barna professzor úr. Feleségével együtt a Bethesdában laktak. Ővele volt minden nap az első óránk. Hitvallás ismeret és Enciklopédia. Helyesebben csak lett volna. Reggelenként ¾9-kor valaki fut a Kálvin-tér felől. Siet fel az emeletre. Ajtónyitásra felálltunk. Lihegve lépett a katedrára. Barna svájci sapkáját a tábla szivacstartójára dobta és végre meg tudott szólalni. Táborozzatok le! Táborozzatok le! Micsoda tenéked életedben és halálodban… Megszólal a csengő. Legközelebb folytatjuk.

            Kellett készülnünk a félévi kollokviumokra. És még el sem kezdtük a Heidelbergi Kátét. Na, nem baj! Mindenki levizsgázott. A második félévben a Második Helvét Hitvallással jártunk hasonlóan.

            Biblia-ismeretet Gerzson bácsi tanította. Gyermektelen család.  Feleségével bent laktak az internátusi részen. Biksu bácsinak hívtuk a háta mögött. Járt Indiában. Ott nevezik a pogány főpapot Biksunak. Védekezett. Nem vagyok Biksu! A Biksu tudatosan nem eszik marhahúst. Én pedig tudatosan ettem már egy falatot. Nem örült a diák-nyelvnek.

 

 

103. Pesti élet, diákmunka.

 

            Annyi pénzt kaptam szüleimtől, hogy felutaztam Budapestre. Körül kell néznem, hogy lehet pénzmagot előkaparni. Húgom négy évvel fiatalabb. Megtudtuk, hogy nyílt egy új iskola a San Marco utcában. Szovjet kaptafára. Az elemi iskola elvégzésével lehet főiskolára jelentkezni. Neve: Orvossegédképző. Megfelel az Orvosi Egyetem első három évének. A Szovjetunióban 10 év az Általános Iskola és mindenkinek érettségit ad. A magyarok annyival módosították a rendet, hogy ez egyben középiskola is lesz. Nem három éves, hanem négy éves. Érettségivel együtt megkapják az orvossegéd – felcser – bizonyítványt. Húgomat, mint jó tanulót, felvették.

            Egyszerre kerültünk el a háztól. Édesanyám sokat sírt. Azt is tudta jóanyám, nem lesz pénze Pestre utazni, meglátogatni gyermekeit. Éreztem, hogy nekem kell majd segítenem húgocskámat. Mivel? Amivel csak tudom. Először is kántori állás után érdeklődtem. Bemutatkoztam a Külső-Üllői úton. Édesapám osztálytársa volt a lelkipásztor. Akkor még a régi barakk-templomban tartották az istentiszteletet. Az 1919-ben Romániából kitoloncolt reformátusok kaptak ott szállást vasúti kocsikban. Úgy emlékszem, Mária Valéria Telepnek nevezték azt a területet. Egy kétsípsoros harmónium volt a teremben. Jól szólt. Mást választottak meg. Kerestem tovább.

            Unokabátyám elhívott egy szombat délutánra, segítsek neki. Megtanítalak Pesten közlekedni. Akkor még autók nem jártak Magyarországon. Néha egy-egy teherautó jött a Nagykörúton. A 4-es, 6-os villamosokat félóránként indították a Moszkva-térről. Arra számíthattunk, hogy 15 percenként érkezik villamos. Ha csak el nem romlik menetközben. Ha előre tudták, hogy hosszabb áramszünet lesz, a BSZKRT saját áramfejlesztőjét beindították Kelenföldön. De annak a fel-fűtéséhez másfél óra kell. Nem volt szokatlan, ha félóráig, vagy még hosszabb ideig nem láttunk villamost.

            A villamosok nyitottak voltak. A peronon fém-rácsos ajtó. Általában nem használták. Az emberek fürtökben lógtak a lépcsőkön. Mindkét oldalon. Ha szembe jött egy másik jármű, leállt mind a kettő, lassan elhaladtak egymás mellett. Megvárták, míg a fürtös emberek utána szaladnak és újból felkapaszkodnak. Indulhat a szerelvény.

            Minden kocsiban volt kalauz. Nagy bőrtáska a nyakába akasztva. Abba gyűjtötte a pénzt. Aprópénzt. Bérletre nem emlékszem. 50 fillér volt egy vonaljegy. 70 fillér az átszálló. Négy vonalon utazhattunk egy órán belől. A tömegben nehéz volt vigyázni a táskájára. Menetrend-könyv, jegyzőkönyvnek tömb, írószerszám, jegylyukasztó lehetett a jól zárható kis bőröndben. Mindenre nagyon kellett vigyázni. Sok volt a lógó utas. Amire végigment a kocsin, leutaztak 3-4 megállót. Akkor leugráltak a gyerekek és felkapaszkodtak a másik ajtónál. Sokan álltak az ütközőkön is.

            A harmadik kocsiban a kalauz megrángatta a csengőt. Szabályosan háromszor. Ha valaki segíteni akart, vagy siettette volna az indulást, akkor a kalauz nekiállt rángatni sokáig, ami azt jelentette, hogy érvénytelen az előbbi jelzés. Mihelyt szépen megszólalt a kocsi mindkét végén a kolomp és észrevette a második kocsiban dolgozó egyenruhás és ő is úgy ítélte meg, hogy mindenki le-felszállt, ő is leadta a jelzést. Ez után az első kocsi felelőse is indított. Egy nagy harangozással. Most a vezető adott egy nagy ütőjelet a villamos elején. Vigyázat! Indulunk! Meghúzta az indítókart. Kiengedte a féket egy mozdulattal és a motor kezdett nyögni a kocsi alatt. Ha nagyon túlterhelt volt, jó nagyokat szikrázott is. Emelkedős terepen kellemetlen volt. Szálljanak le, amíg megmozdul a szerelvény és utána vigyázva, kapaszkodva lépjenek fel. Nem biztonságos, de még mindig gyorsabb, mintha megvárják, hogy az utasok lefogynak és könnyebben indul a villamos.

            A nagyobb kereszteződéseknél rendőrlámpák működtek. Az egyik sarkon volt a vezérlőszekrény. A rendőrnő kinyitotta az ajtócskát. Benyúlt és bekapcsolta a sárga villogót.  Mindenki leállt és az egyik irányban indította a forgalmat. Utána sárga segítséggel átkapcsolt a másik irányba. Ha villamos érkezett, vagy éppen indulni készült, mindig szabad utat kapott. Így közlekedtünk a fővárosban. Miért jöttek oly sokan ide lakni, munkát keresni? Annak köszönhető a tömegnyomor. Háború előtt nem volt ilyen tömeg a villamosokon. De még mindig csak az utazhatott, aki felfért a járműre.

             Unokabátyám gyakorlott volt. Mielőtt kiértünk a Nagykörútra, a Gutenberg-térnél megállít. Nyisd ki a pofád! Ne úgy! A fogadat szorítsd össze! Egy óvatlan pillanat és a fogamat betömte valami kellemetlen illatú, ragadós kenőccsel. Ne nyeld le! ’Dehogy nyelem. Dögbüdös.’ Szádon vegyél levegőt és az orrodon fújd ki! Fogaidat ne mozgasd, csak az ajkadat. Amikor megszorítom a válladat hátulról, fordítás. A szájadon fújd ki erősen a levegőt. A próba sikerült. Jó tanuló vagyok.

            A járdasziget tele volt várakozó emberekkel. Még az úttesten is álltak. Bátyám irányít. Ahol a legsűrűbben álltak, oda vezet. Beszorít a várakozók közé. Megszorítja vállamat. Fúvok, mint a gőzgép. Egy lépés előre. Újabb aktivizálás. Már a járdaszigeten állunk mindketten. Még néhány próbálkozás. Szegény utasok néztek körbe, lefelé, egymásra. Mi, szépen felöltözve, mozdulatlanul álltunk. Jön egy sárga villamos. Utolsó nagy nekifeszülés és ott álltunk a sínek mellett. Kevesen szálltak le. Nekünk már ez sem számított. Rokonom tol előre, közben szorongatja a vállamat. Bejutottunk a kocsi belsejébe. Egy-két gyakorlat után még hellyel is megkínáltak bennünket.

            Úgy éreztem, ez már túlzás volt. Restelltem az egész helyfoglalást. Vigasztaló szót hallottam: Lenyelheted! ’Én? Ezt?’ Arisztid szobagörénye jutott eszembe.

            Nyugodtan nyeld le! Ez a legdrágább sajt. Pálpusztai. Kevertem bele egy kis fokhagymakrémet. Hatásosabb legyen. Pesten így kell közlekedni. Megtanultam, de nem gyakoroltam. Nem lett volna pénzem pálpusztaira. Egy jegy olcsóbb. A segítségért kaptam egy tízest. Nagy pénz volt. Később, amikor már lehetett bérletet venni a villamosra, 2 forint 70 fillér volt egy hetijegy ára.

            Elmondták a felsősök, hogy a háború után, amikor a jóvátételt szállították a Szovjetunióba, milyen jó kereseti forrás volt a diákoknak az állathajtás. Vidékről szállították fel a szarvasmarhákat Pestre és itt kellett bevagonírozni. Ehhez kellett a segítség. Minden állathoz állítottak egy fizetett embert. Kötéllel vezetni szegény jószágot az ismeretlen útra. Nem szokta a budapesti közlekedést. Az otthoni portát felismerte volna. De itt minden új volt neki. A pesti, vajszívű teológus könyörgött, rángatta a megrémült állatot, de nem bírt vele. A falusi gyerek megtanította a pestieket az állatokkal való bánásra. Nem kisasszony, nem érti a krisztihandot! A villanyél mindig hatásosabb volt szegény párának, mint a szitkozódás. Most már ilyen jóvátételt nem szállítottak nyilvánosan. Nem kellett a diáksegítség. Lemaradtam.

            Épült a Margit-hídnál a nagy Ávós-központ. Ott folyt a munka éjjel-nappal. Nagy reflektorok adtak fényt az éjszakai építkezéshez. Három műszakban, vasárnap is dolgoztak. Jól fizettek. Én nem voltam ott érdeklődni. Mások elmondták, hogy csak egy helyre lehetett bemenni. Járkálni az épületben nem szabad. Tele van útvesztőkkel, süllyesztővel, álcázott ajtókkal. Mély pincéje van. Emlegették az emberdarálót is, melynek leve a közeli Dunába folyik. Nem volt szerencsém hozzá. Igaz, onnan nem jött vissza senki, aki hitelesen elmondhatta volna. Nem találtam alkalmi munkát.

 

 

104. Minden kezdet nehéz.

 

 

            Másodszor kerültem a fővárosba, hosszabb időre. Két évig gimnazista voltam. Igazán bezárt, sehová nem mentem. Akkor még a húsvéti szünetre sem mehettem haza. Határsáv lett a terület. Tito láncos kutyának tituláltatott. A határmentén lakók oldalirányban nem mozoghattak. Aki beutazott engedéllyel, lejelentkezett hivatalos helyen és minden napját igazolnia kellett. Nekem nem adtak Pesten hazautazási engedélyt.

            Nyáron mondták a falubéliek, hogy ők beszöktettek volna, ha szólunk nekik. Minden kapu mellett van kiskapu. Eső után köpönyeg. Nyáron is nehezen mehettem haza. Pesten elküldtek Pécsre. Ott jobban ismernek. Talán ott kapok határsávba beutazási engedélyt. Jugoszlávia miatt nyugati határ lettünk. Éles lövészek álltak a szögesdrótnál. Első figyelmeztetés után lőttek. Nem sokan szerettek kilyukasztott bőrrel élni ez árnyékvilágban.

            Harkányfürdő és Mohács között volt a száraz határ. A Baranyai Háromszöget értelmetlenül kettévágó műhatár. Végül is kaptam állandó határsávi igazolványt, mint ottani lakos. Most már bármikor utazhattam. A szigorúság nem egyértelmű. Volt, amikor nem szóltak, ha oldal irányban mozogtunk. Máskor büntettek érte. Változott a napi politikai helyzettől. Tito hol, milyen beszédet mondott. A Mohácsra tervezett vasolvasztót is gyorsan áttervezték Dunapentelére. Dunaújváros lett a kommunista neve. Talán még ma is így nevezik.

            A határsávi igazolványnak volt haszna. A mohácsi papfiúnak és nekem volt állandó beutazási engedélyünk. Ezért ketten beosztottuk, ki mikor megyen a déli falukba, legációba. Zoli hadd menjen karácsonykor és húsvétkor haza. Én pedig pünkösdkor vállaltam a legációt Mohácsra és környékére. Ott voltak a sváb-falukba telepített felvidékiek új egyházközségeik. Dunaszekcső, Palota-bozsok, Véménd és még a kisebb közösségek. Nagyon várták a legátust. Ők idegennek érezték magukat ezen a helyen.

            A kitelepített svábok sokszor várták, mikor kapják vissza az elvett házukat. Mintha ezek a szerencsétlenek, Szlovákiából kitelepítettek, tehettek volna arról, hogy őket vasúti kocsikban áttolták a határon. Csináljanak velük a magyarok, amit akarnak.

            Egyszerű, Istent szerető emberek voltak. Nekik aztán mondhatták, hogy a nagy ünnepek másnapján menjenek dolgozni. Még a gyerekeiket sem engedték iskolába. Örültek a jó szónak. Énekelték szívből a begyakorolt énekeket. Később még ösztöndíjat is kaptam tőlük. Szegények testileg, de gazdagok szívben.

            Ünnepekre és a nyári vakációra egy öreg tanító bácsit fogadtam, helyettesítsen a harmóniumnál. A maga módján elvégezte a munkát. December elsejétől bejelentett dolgozó lettem. 1954-től SZTK-tag vagyok. Nyugdíjba vonulásomkor attól számították a szolgálati időt. Ennek is lett haszna. Jó alkalom volt, tudtam segíteni Pesten tanuló húgocskámat. Neki egyszerre kellett tanulnia a magyar középiskolai anyagot és az Egyetem első három évének tantárgyait. A következő tanévben már csak érettségizetteket vettek fel Orvossegédnek. Az először felvetteknek lehetett választani, hogy vállalják az összevont hét évet négy év alatt elvégezni, vagy előbb érettségiznek. Húgom maradt a megkezdett osztályban. Nem jutott idő szórakozásra. Mi nem is abban az életvitelben nőttünk fel, hogy elköltsük a pénzünket üres, értéktelen dolgokra. Jó pihenés volt, ha egyszer-egyszer jól kialudhattuk magunkat. Nagy hátránnyal jöttünk a kis falukból középiskolába. Én még jártam egy évet Polgáriba és egy évet Gimnáziumba, ami megfelelt az V. és VI. osztálynak.

            Az államosítás után teljesen tönkre mentek a falusi iskolák. A színvonal visszaesett a béka feneke alá. Siklósnagyfaluba kineveztek egy régebben kicsapott, kommunista tanítót. Reggelenként elindult a fiúkkal pecázni. Délben megjöttek, mehettek haza. Délután már nem kellett jönni iskolába. Ez így ment egész tanévben.

            Édesapám megpróbálta beíratni két leányát Siklósra, Általános Iskolába. De mit gondol! Nem elégszik meg az Állami Általános Iskolával! Ma már az országban minden iskola egyenlő. Csak a lakóhely szerinti Általános Iskolába járhat minden gyermek. Kapcsolattal mégis felvették a két testvéremet. Reggelenként gyalogolni az állomásra. Vonattal Siklósra. Ebéd nem volt. Délután haza utazni. Oroszt itt sem tanultak, nem volt tanár. Édesapám nem mert panaszkodni a helyi tanítóra. Legalábbis nyíltan nem. Régen megírták, hogy ’Akire a Párt vigyáz’, annak nem lehet baja.

            Nehéz volt budapesti középiskolát kezdeni ilyen alapozással. Mégis bukás nélkül, sőt jó eredménnyel végzett 1958-ban húgocskám. Dunántúlon kapott állást. Nekem még vissza volt akkor egy teljes évem. Ne siessek ennyire előre az emlékeim leírásában. Még a kezdetén vagyunk a pesti tanulásnak. Nem tudni előre, mi történik a következő években. Jöttek is váratlan dolgok.

 

105. Első teológusnap.

 

            A Teológián volt egy testvérpár. A báty ötödéves. Telített évfolyam. Ekkor már itt tanultak a Pápáról áthelyezett ifjak is. Annyira sokan végeztek 1955-ben, hogy mindenkit nem is tudtak kihelyezni segédlelkésznek. Voltak, akik elmentek más munkára. Vagy kerestek maguknak helyet, ahol fogadták a fiúkat fizetés nélküli segédlelkészi munkára. Megkapták az igazolást, egy évig szolgáltak. Esperes úr aláírta a Szolgálati Naplót és mehettek második papi vizsgára. Majd csak megválasztják őket és megnyugodhatnak. A gyülekezeti választás életre szóló.

            Volt, aki elment ’kistanítónak’. Az iskolákba igyekeztek bevezetni a két-tanítós állást. Az új ember oktatta az alsósokat.

            A fentebb említett két fiú felváltva kántorizáltak édesapjuk szolgálati helyén, Dunabogdányban. Megkértek engem, reggel menjek ki korán a faluba, délelőtt orgonáljak. Béla bácsi fogad majd. Teljes ellátást kapok a családban. Heten vannak testvérek. Nagycsalád. Szeretik a vendéget. Jól fogom érezni magam. Délután ők is jönnek haza. Este együtt vissazajövünk. Délután ünnepség lesz náluk. Legalább azt is megismerem, mik a szokások Nógrád megyében. Pár éve ők még Dunántúlhoz tartoztak. Az északi részt a pápai püspök felügyelte. Sokat fogok tanulni. Gondoltam. Rám fér.

            Megtaláltam a csillagos templomot. Bekopogok, köszönök. Áldás-Békesség! Bácsi leteszi kezéből a csöves üveget és nevemről köszönt. Átölel. Azonnal fiának fogad. A 7 gyermek mellett lehet nyolcadik is. Megolvasztja szívemet, apámnak látom máris. Kezembe adja az üveglabdacsot. Fújjam én is a fényes fémcsövet. Száll az illat a szobában. Szagosítunk. Ünnepnap van. Végig fújom az ebédlő szobát is. Kicsit várni kell, mert a fehérnép most fürdőzik a konyhában. Utána majd kapunk reggelit. Addig megnézhetem a templomban az orgonát.

            Az első harangszót már meghúzták 9 órakor. Hallottam megérkezésem előtt. Megszólal a harang. Ez a második. Fél tíz lehet. Bemutatkoztam a kedves családnak. Ünnepi reggeli. Friss kalács tejeskávéval. Régi, otthoni ízek.

            Béla bácsi elmondja, itt régiesen énekelnek. A két fiú szeretné, ha mi is új módiban mondanánk. A bácsi ebben a szokásban nőtt fel. Őnéki még kellene 10 évig szolgálni, hogy felnevelje a kisebbeket is. Addig így fognak énekelni. Kolozsvárott végzett. Erdélyi származású. Az első világháborúban megsérült a gerince. Azóta nem tudja kiegyenesíteni magát. Ő már így fog meghalni, hogy 90 fokban előre dőlve jár, nagyon nehezen. Ülni még tud, de állni, menni fájdalmas. Együtt érzek vele.

            Elindultam a karzatba. Nézegetem az orgonaharmóniumot. Kétmanuálos, pedálos hangszer. Két taposóval lehet fújtatni a kántornak. Amikor végez a harangozó, leül mellém és elkezdi nyomkodni az oldalra kinyúló kart. Kezdhetem a lábbal való dallam-játékot is. Úgy működik, mint egy orgona.

            A gyülekezet kis zörgéssel feláll. Belép a karzat alatt nagytiszteletű úr. Előjátékkal felvezetem a szószékre. Nagyon jól kialakított dobogó van a szószéken. Béla bácsi előre hajolva megtámaszkodik két kézzel a korlátban és atyaian köszönti a kis gyülekezetet. Most nem látszik rajta annyira, hogy teste hibás. Felette van a gyülekezetnek. A karzatban néhányan vagyunk magasabban.

            A református templom beosztása mindig azt jelképezi, hogy Jézus Urunk a hegyoldalban prédikált. A hallgatóság felfelé nézett. A karzat meg azt juttatja eszembe, hogy Megváltónk a tengeren csónakból is prédikált. Akkor lefelé néztek reá a partról, mint mi a karzatból. Tehát egyszerre hangzik a hegyi beszéd és a tengeri prédikáció. Mindenki a prédikátorra figyel. Predicatio verbi Dei est verbum Dei. Isten szava szól a lelkipásztoron keresztül a szószékről. Az igazi református templomokban oldalt van a szószék. A pásztor kinyújtott karral mindig át tudja ölelni népét, az Igét hallgató gyülekezetet.

            Új templomokban megpróbálták az előadó-hallgató rendszert beeröltetni. Az egyik végén a kiemelt szószék. A másik végén a kántor. Középütt a hallgatóság. Racionalista kor találmánya. Kerülendő. Nem családias, nem gyülekezetszerű. Ilyen helyeken az úrasztal sincs a templom közepén. Fel kell lépni lépcsőn a pódiumra.

            A régi templomokban, a központban van az Úrnak szent asztala. Ott szolgáltatjuk ki a sákramentumokat a gyülekezet karéjában. Most már ez sem kell az okosoknak. Várom, hogy a Lélek fuvallatára összedőljenek ezek az előadó és káposztafej-rendszerre felépült templomok és térjünk vissza a sákramentum-központú kis templomokhoz, a nagy katedrálisok helyett. Egy nagy helyett inkább legyen több kis gyülekezetünk. Amekkorát egy pásztor át tud ölelni két kinyújtott karjával.

            A világon mindenütt pásztor a lelkipásztor megnevezése. Nálunk találták ki a nyelvújítók ezt a lehetetlen képzett szót: lelkész. Mint ahogy a kan-kanász, hal-halász, tehén-tehenész, úgy a lélek-lelkész szót is bevezették. És még mindig vannak, akik ennek örülnek és használják. Még a Törvénykönyvünkben is megtalálható ez a képzett szó. Atyámfia, nem kellene ennek így lenni! Ugyanis ez kezdet és nem végállomás.

            Ebben a ’nagytiszteletűs’ és ’főtiszteletűs’ korban lett igaz a megállapítás. Vasárnap érthetetlen, hétközben láthatatlan feketeruhás ember. Zsákutca! Menjünk vissza Dunabogdányba!

            Teli tüdővel énekli a gyülekezet a gyermekkorukból jól ismert zsoltárverseket. Előbb fennállva, majd leülve fújják a reformációi dallamokat. Közepén: Megáll az Istennek Igéje. Bizony megáll! Amíg ilyen lelkesen énekel a közösség, addig megáll. Ezeknek az embereknek nem szabad elvenni az énekkedvüket. A gyermekeket tanítsák meg az új énekekre a felelősök. Ezen sokat dolgozó parasztembereknek az istentisztelet jelenti a közösséget, a pihenést, az örömet. Hadd énekeljenek minél többet!

            Istentisztelet után a sokgyermekes családban ebédeltem a parókián. Gondolom, egy magános család elküldött volna a gondnokékhoz ebédelni. Ők csak maguknak főznek. Így szokott ez lenni. A hirdetésekből pontosan megtudtam, hogy ma van az őszi hálaadási nap. Szép régi szokás. Ma fognak a Teológiának gyűjteni. Természetbeni adományokat és a pénzbeli felajánlásokat is be lehet adni, vagy átadni a szupplikáló teológusoknak. Élmény fog még ma érni engem, tojáshéjas teológust.

 

 

106. Szupplikálás.

 

            Nézzük meg először a gyűjtést. Az adott időre a harangozó, felesége, nagy fia és még mások megérkeztek. A talicskákat leteszik az utcai bejáró mellett a bokrok alá. Az ünnepség után indulunk. Minden teológus kap egy kísérőt. Öt utcája van a falunak. Öt felé bandukolunk. A legtávolabbi református háznál kezdjük és jövünk hazafelé. Száz éves gyakorlat. Nem szabad megrontani. A talicskát betolja mintegy félúton az egyik házhoz a kísérő és bekiabál.

            Megyünk a szélső házhoz. Az asztalon borospoharak. Erre felé nova szőlő terem. A bort már lefejtették. Hiszen ezt a korai fajtát augusztusban kell szüretelni, mert lehullatja a termést. Az asztalon jó néhány pohár megtöltve. Megtudom, hogy mindegyik alján ama bizonyos ezüst öt forintos van, Kossuth apánk képével. Ahány pohárral kiiszik a teológus, vagy a legátus, annyi pénz az övé. Kezdhetjük. Forgolódom, szabadkozom. Akkor nem lesz szupplikáció! Figyelmeztetnek. Mit bánom én! Úgyis ingyenes a Teológia. Amit kapnánk, le kell adni.

            Beköszönünk minden református házhoz. A felajánlott termést majd holnap behozzák a parókiára. A gondnok átveszi és lovas kocsival beküldi a Ráday utcába. Megtudtam, hogy a tragacs arra való, hogy a félútról már úgy tolják haza az elázott teológust. A harangozó fiával megérkeztünk üres tragaccsal.

            ’Nincs ez jól, Tiszteletes Úr! Pénz nélkül nem mehet haza.’ Értékelte a kirándulást a fiatalember. Nem bánkódtam az eredményen. Minden házhoz beköszöntünk. A belsőbb részen csodálkozva nézték nyamvadt testemet, hogy színjózan vagyok. Hamarosan megértették a való helyzetet. Állítólag úttörő voltam bátor kiállásommal. Általános Iskolában úgy sem voltam úttörő. Most pótoltam egy óra alatt. Utólag arra is gondolok, hogy ez volt az utolsó ezüstforintos szupplikálás a pesti Teológia területén. A templomi ünnepség megvolt délután. A régi gyakorlat szerint meg kellett tartani a szupplikálás előtt!

            Leültünk a nagy asztalhoz vacsorázni. Reggel ezt a szobát tettem ünnepivé a szagos víz permetezésével. Velünk együtt volt a gondnok úr és kedves, mindig mozgó, szolgálatra kész, felesége is. Gondnok úr a boros üveg felelőse volt. Saját termésként dicsérte az aranyszínű folyadékot. Ők segíthettek a vacsora elkészítésében. Mind adakozással, mind kétkezi munkával.

 

107. Templomi ünnepség.

 

            Visszatérek a templomi ünnepségre. Józan beosztás szerint a szupplikálás előtt volt a teológusnap a templomban. Biztos, ami biztos. Előre nem gondolhatták, hogy ma úttörők mennek gyűjteni.

            Tömötten ültek-álltak a hívek a padokban, sorközökben. Béla bácsi megint engem kért, orgonáljak. Velem együtt megszerette játékomat is. Zengett a zsoltár, remegtek az ablakok, nem repedtek meg a falak. Ugyanis az Isten Háza még a régi, békebeli időkben épült. Helyben kiszórt mészpor, leöntve rózsás kannából vízzel. Amikor forrt, rárakták az új sor téglát. A két téglasor összeforrt. Elválaszthatatlanul. Nem véletlen, hogy műemlék minden régi templom. Ma ilyet nem tudnak összeállítani.

            A Kalapos Király Tolerancia Rendeletének generális engedélyével épült. Torony nélkül minden felekezet építhetett magának oratórimot, ha legalább 100 család kérvényezte. 1791-ben a Budai Zsinat határozata és a király aláírása után már tornyot is építhettek, harangot szerelhettek fel és lehetett utcai bejárója a szent épületeknek. Vagyis ettől kezdve már latinosan ’templumnak’ tartották számon. Most mindenki templomnak mondja. Az oratóriumot pedig imaháznak nevezzük magyarosan.

            A teológusnap vezetője Molnár Miklós tanársegéd úr volt. Kicsit idősebb, mint mi. Mixi volt a neve a diákok között. Magas, tudós, papos megjelenésű, bölcs beszédű ember. Nem régen érkezett haza tanulmányútjáról. Svájcban bővítette ismereteit.

            Beiratkozásunk napján született meg első gyermekük. Álltunk sorban, az egyik tanteremben, várva, hogy a Matrikulába beírjuk nevünket. Régi szokás, hivatalos irat lesz belőle. Egyszer csak Naszády Zsófia hivatalvezető becsapódik az ajtón és fut Mixihez, hangoskodva: Fiú! Fiú! Fellép a katedrára. Miklós lefelé lép egyet. Így már lehetséges, hogy Zsófikánk a nyakába ugorjon és átölelje a boldog édesapát. Nekünk, újoncoknak maradandó élményt jelentett. A felsőbb évfolyamosok is siettek köszönteni Mixit. Felbomlott a sor. Mi elsősök maradtunk a sorban. Kézfogással mi is köszöntöttük.

            Klára asszony, az ifjú kismama, nem jött el férjével Dunabogdányba. Madách Imre mai ismerősei valószínűleg kosárlabdázónak osztották volna be a mi szeretett tanársegédünket még idejekorán. A XX. században mégsem valósult meg ennyire Madách álma.

            Tehát nem sportoló, hanem palástos lelkipásztor lépett be az ajtón Béla bácsi mellett. Erősebben megszólalt az orgona és mindenki felállt, legalábbis akart a nagy szorongásban. Mixi megcélozza a szószéket. Béla bácsi beáll a Mózesszékbe. Én készítem elő a kezdő éneket. Ugyanis a hagyomány szerint nincs énekbemondás. A két karzatban a hetedikes fiúk, a kis-konfirmandusok az énekkirakók. A forgatható táblákat kezelték szakszerűen. A kántor kitéteti a mellette álló fiúval a következő éneket. A másik oldalon lesik és ők is, meghirdetik, melyik számú ének következik.

            Mellettem a két helybéli teológus-papgyerek összesúg és ájuldozik. Akkor kezdjük mondani a zsoltárt, ha a nagytiszteletű úr már jól elhelyezkedik a szószéken. De ez nem lehetséges! Fent maradt a két lépcsős betét, ami délelőtt kellett a papának. A két fiú lemehetne. Technikai szünetet tartunk és Miklós visszajön a lépcsőkön. A nagy dobogót szétszerelik és ezután kezdődhet az istentisztelet. Ezt felejtették el a papfiúk. Az ő dolguk lett volna. De ilyen profán, spontán pauzával nem lehet megzavarni a szép rendet.

            Miklós bátyánk megcsillapodik az egyik lépcsőn. Palástját igazgatva, mintha feltérdelne a magas dobogóra. Megtámasztja magát a korlátba. Előre kihajol a szószékből. Mindegy átölelni a lelkes gyülekezetet. A keze lefoglalva a támaszkodással. Valahogy elhelyezkedik.

            A tiszteletes fiak intenek, kezdjük már az álló éneket. Jól bevezettem, tényleg kezdhetjük. Majd a gyülekezet tudatosan leül. S máris szól a derekas ének. Apostoli salve. Invocatio. Nagytiszteletű úr mindent hibátlanul mond. A bibliáját nem tudja kinyitni. Két kézzel erősen támaszkodik. Azért volt Svájcban, hogy megtanulja a teljes Bibliát szó szerint. Most bemutathatja.

            Miklós befejezi a szolgálatot. Végre megmozdulhat. Lecsúszik a felső szintről. A lépcsőkön már használhatja a talpát is. Ő már tanult ökumenét. Nem szégyen egy református lelkipásztornak sem térdelni a templomban. Lépések közben erősen tisztogatja a nadrágszárát és takarja magát az összeszorított palásttal.

             Mellettem a két énekes papfiú megnyugodott, fellélegeztek. Ezután következtek a beszámolók, előadások, köszöntések és megköszönések. Béla bácsi hirdet. A sok teológus ma estefelé meglátogat minden református családot. Fogadják szeretettel és diktálják be a felajánlásokat. Holnap reggel pedig hozzák be. A gondnok és a dékán majd átveszi.

            Ezután indultunk szupplikálásra és jöttünk haza vacsorázni. Késői vonattal Pestre érkeztünk. Hosszú nap. Tanulságos nap. Egy korszak lezárása. Valamikor úgy csúfolták a Sárospataki Teológiát, hogy a venyige Teológiája, szemben az Ige Teológiájával. Úgy látszik a Pápai Teológián is engedték a szomjas ifjakat borozgatni.

 

 

108. Fekete ruha.

 

 

            Decemberre beletanultunk a teológus életbe. Emlegettem leveleimben, hogy abban a zsinóros, iskolai, szürke egyenkabátban csak nem mehetek legációba. Megszántak szüleim. Édesapámnak a háború borzalmaiban is megmaradt a fekete felöltője. Elküldték nekem. Alsóingem a két éve vásárolt sportdressz volt. Pulóvert, kesztyűt nem ismertem.

            Hideg időben, vasárnap este, amikor jöttem haza Külsőkelenföldről, bizony úgy tudtam védekezni a hideg szél ellen, hogy amíg a villamost vártam, beálltam egy telefonfülkébe. Akkor még elég sűrűn voltak zárt telefonfülkék az utcákon. Házaknál telefon nem volt. Ahogy az autókat összeszedték a kommunisták, úgy telefont sem kaptak a családok. Lassan-lassan lehetett ikertelefont igényelni jó összeköttetésekkel. Telefonálni tantusszal lehetett. Egy tantusz 60 fillérbe került. Nagy betűkkel kiírva a fülkében: Ne felejtse, a beszélgetési idő 3 perc! Ugyanis sokan szoktak állni a fülke előtt. Akinek nem sikerült telefonálni, visszakapta a tantuszát és beállhatott a sor végére. Este későn legtöbbször találtam üres fülkét, ahol meghúzódhattam.

            Mikulás hetében lezajlott az elekció. Vagyis a legáció-választás. A táblán felsorolva a gyülekezetek neve. Abban a sorrendben, hogy a legutóbbi ünnepen mennyit adtak a teológiának. A sor egyértelmű volt. Mégsem. Ugyanis a legátum mellett mindig lehetett illegátum. Ezek szerint a megkapott pénz három részre oszlott. Legátum. Útiköltség és az illegátum, amelyet sohasem írtak be a libellusba. A teológiai tanulás ingyenes volt. Ezért csak 20%-át tarthattuk meg a beírt összegnek, a többi lett a teológiáé. És ebben is volt nagy ellentmondás.

            Meggondolás alapján, később a lányokat nem vették fel az internátusba. Albérletben lakhattak, házaknál. Az pedig drága mulatság volt. A lányoknak sem adtak kivételt. A legáció 80%-át le kellett adni. Régebben fordítva volt a bevétel elosztása. A legátum nagy része a diáké, kisebb része az iskoláé.

            Más volt a dunántúli rend. Ők nem voltak hajlandók a pesti Teológiát támogatni az ünnepi adakozásokkal, amit a legátus megkapott. Majd ha visszakapják Pápát, másképpen gondolkodnak. Ezért olyan kevés legátumot hoztak be, hogy alig volt több az útiköltségnél. Ez nyílt titok volt. A gyülekezeteket is hiába vizsgálták, a legátus persely tartalma sehová sem volt beírva. Egy összegben megkapta az ifjú teológus. Ráér otthon megszámolni. Kevés dunántúli volt köztünk. Néha maradtak üres helyek, ilyenkor akadt dunamelléki jelentkező. A dunántúli legációs körzetek nehezek voltak. Sok kis gyülekezet hívott ünnepre közösen legátust. Első nap három hely, másnap is hasonló. Közlekedés legtöbbször az apostolok lován. Százéves gyakorlat. Sok pénzt kaptak, de azért nagyon meg kell szenvedni.

            A felsősök tudták, hová érdemes jelentkezni. Téli, rossz időben hajlandók voltak a várható bevételből is engedni, de a kisebbeket küldték a rossz közlekedésű helyekre. Dunántúliak lehettek mindössze tízen. Előre megbeszélték, ki hová fog jelentkezni. S ha maradt üres hely, meghívták barátaikat Dunamellékről. Engedéllyel átmehettek. Ezen az állapoton valahogyan előbb-utóbb segíteni kellene. Rendezni a legáció célját. Beidegződött szokás volt a gyülekezetekben, hogy szépen beszélt, szegény fiú, segítsük minél jobban s rakták adományaikat a külön-perselybe.

 

 

109. Első legációm.

 

 

            December elsejétől volt fix állásom. Az első hónapban nem hagyhattam el a gyülekezetet. Legációba mégis kellett mennem. Szabó Géza nagytiszteletű úr telefonon lerendezte a Szabadság-térrel és Óbudával, hogy fogadjanak engem legátusnak. Egyik helyre a bűnbánati héten mentem. Óbudára pedig az első ünnepnap estéjén. Másik nap este pedig maradtam Külső-Kelenföldön, mint legátus. Így csak két este hiányoztam. Az ünnep többi napján szolgáltam, harmóniumoztam. Örömmel, vidáman.

            Karácsony után meglátogattam szüleimet. Akkor már volt határsávi igazolványom. Ott voltam állandó lakos.

            A legációm felemásra sikerült, ahogy éreztem. Mivel bűnbánati istentiszteleti előkészítő nem volt, magamnak kellett írni prédikációt. Azt vettem észre, hogy a kis-gyülekezeti teremben, a hátsó sarokból, nagyon figyel egy szemüveges fiatalember. Hamarosan megtudtam, hogy ő a segédlelkésze a gyülekezetnek. Utána értékelte szolgálatomat. Majdnem oda jutottunk, hogy nem is érdemlek legációt. Ennek ellenére kiállította a libellust és beírta a legátumot. Útiköltséget Pesten nem szoktak adni.

            Ünnep első napján megfigyeltem főnököm prédikációját. Öt tételből állott. Született – néktek – ma – a – Megtartó. Nagyon értelmes, logikus, módszeres. Első hallás után ezt prédikáltam el este Óbudán. Kitűnő siker. Egyenként jöttek köszönteni a gyülekezeti tagok. Egy későbbi legációban történt Mohácson, hogy minden kézfogásnál egy öt-forintost csúsztattak a markomba. Óbudán egy-egy szót, mondatot súgtak félhangosan. Ilyen legátusunk még nem volt. Mikor tetszik végezni? Eljönne-e hozzánk segédlelkésznek? Hiába mondtam, hogy első éves vagyok, első legációm, első prédikálásom életemben. Körbeálltak és csodálkoztak. Vizsgálgattak. Volt, aki tudta, hogy nagyapám tanította Zuglóban. Ő is Kovács Emil volt. Védekeztem, hogy nem, nem. De ők szerénységemnek fogták fel az igaz beszédemet. Éppen úgy nézek ki, ráütöttem, stb.

            A tegnapelőtti szolgálatom és a karácsony első napi kiegyenlítette egymást. Osztályzásom szerint közepesnél állok. 5+1=6. 6:2=3. A mai iskolai érdemjegyek szerint közepes. Másnap délután szolgáltam Külső-Kelenföldön. Az egyik előkészítős prédikációt vettem elő. Felolvastam. Éreztem, hogy nem személyhez szóló, hanem ünnepi szólamok. Adtam magamnak egy újabb közepest. Túl vagyok az első legáción. A három libellust leadtam. Illegátum egy fillér sem volt. A beküldött adományok 20%-át megtartottam magamnak. Nem nagy összeg, de vonatjegyre elég volt, hogy hazautazzam. Nálunk az nem volt szokás, hogy ajándékot is vigyünk, ha megyünk valahová. A legnagyobb öröm az, hogy egészségben megérkezünk.

                        Éjszaka az ország minden fővonalán járt személyvonat, postavonat. Hálókocsi is volt a szerelvényeken. Olcsóbb volt a pótjegy, mintha gyorsvonattal utaztam volna. Reggel 8 óráig lehetett bent maradni a fűtött hálókocsiban. Pécsről a reggeli korai vonattal mentem Beremend felé. Kistapolcán leszálltam a vonatról és besétáltam. Meglepetés és öröm egyszerre. Pihenten érkeztem. Hasonlóan fogok visszautazni is. Vasárnap reggelre megérkezem és megyek harmóniumozni.

 

110. Bibliaismeret.

 

            A Teológián dr. Pap László, öt gyermekes családapa, volt az igazgató. Hébert tanított. A Ráday Könyvtár igazgatója is volt. Szerette a nagy gyűjteményt. Ha valamiért kerestük, legtöbbször ott találtuk meg. A már említett Zsófia vezette a Dékáni Hivatalt. Kevés professzor oktatott bennünket. Kevesen voltunk. 3 csoportban folyt a tanítás. Nem is volt több tanterem. Az első évesek jelentettek egy csoportot. A II-III. évesek, akik a legkevesebben voltak, másik csoport. És a IV-V. évesek tanultak együtt. Tehát ha három professzor tanított, mindenki a helyén volt. Nem emlékszem lógásokra. A legtöbb gyakorlati dolgot Budai Gergely professzor úrtól tanultuk. Úgy éreztük, féltékeny is volt reá a gyakorlati tanszék vezetője, Bodonhelyi professzor úr.

            Gerzson bácsi ismertette velünk a Bibliát. Első félévben Ószövetség. Lapról-lapra mentünk. Ő mondta, melyik fejezet, melyik versét húzzuk alá. Hová tegyük ki a margóra a kulcsot, ami jelzi, melyik annak a könyvnek a kulcsverse. December közepére befejeztük. Utolsó óra kollokvium. Kiss Dezső megijedt. Megkérdezi, lehet-e januárban vizsgázni bibliaismeretből. Professzor úr beírta az utolsó vizsganapra.

            Elérkezett az utolsó tanítási nap. 14-en bent ülünk a helyünkön. Indexünk a kezünkben. Bibliánk kinyitva a padon. Sok hasznát vehetjük. Baksa Csaba. Névsorban az első. Vigyázba ugrik. Az Ótestamentum könyvei. Fújja. Mózesötkönyejózsuébirákrút… Álljon már meg! Ilyen nevű könyv nincs a Bibliában. Kezdje már el! Mózesötkönyve… Egyesével, Tiszteletes Úr! Mózes első könyve… Köszönöm. Ezt kérdeztem. Hozza ki az indexét. Következők. Boros Attila, Czanik Péter. Folytassa az Ótestamentum könyveit. Mózes második könyve, Exodus, a kivonulásról… Hozza ki az indexét. Csak belejöttünk a felelésbe. 10 perc sem telt el, mindenki lefelelt. Aranyos ember volt Gergely bácsi. Pedagógiából volt doktorátusa. Tetőtől talpig ismert bennünket. Atyáinkat is tanította annak idején. Előbb, mint magántanár, majd kinevezett professzor, most pedig nyugdíjas. Mindenkinek beírta az érdemjegyet. Mondott hasznos tanácsokat a legációra és imádsággal elbocsátott bennünket. Az ünnepekre áldást kért mindnyájunkra, szüleinkre és a gyülekezetekre. Felsoroltuk, ki hová megy legációba.

            Az istentisztelet fogalmát már a legelső órán megtanultuk tőle. Miszerint végig kérdezte, hogy kiknél mikor van istentisztelet. Végig mondtuk mindnyájan. Akkor elmondta az élettapasztalatát. Kérem, nálunk Dunavecsén az istentisztelet vasárnap délelőtt 11 órakor kezdődik és tart a következő vasárnap 10 óráig. Olyankor beülünk a templomba, megerősödtünk és 167 óráig tartott az Isten Igéjének dünamisza bennünk. Azt értettük meg belőle további magyarázat nélkül is, hogy nekünk is úgy kell szólnunk az örömhírt, hogy a templomos nép 167 óráig éljen belőle. Nagy életprogram minden lelkipásztornak.

            Még néhány vizsgát megejthettünk karácsony előtt. A többi januárra maradt. A félős barátunk ugyanúgy végighallgatta a kollokviumot a kulcslyukon, mint fél évvel ezelőtt a csepeli lelkipásztor úr. Szidta magát. Volt is miért. Január utolsó napján könnyen ment be délután 2 órára kollokválni Gergely bácsi lakására. Ő bent lakott, mint internátusi felügyelő. Már régen végeztünk a vizsgákkal, leadtuk indexünket Zsónak. Átnézte és betette a gyűjtőbe. Ezek alapján fogja megírni a nagy könyvet.

            Hazaértünk a szánkózásból. Mondják, hogy barátunk még mindig vizsgázik. Elsétáltunk a dolgozószoba ablaka előtt. Benéztünk feltűnés nélkül. 7 órakor csengettek vacsorára. Barátunk nagy fáradtan megérkezik. Mind a 39 könyvet részletesen megbeszélték. Kapott egy közepest. Nekünk pedig jót és jelest írt be professzor úr. Utolsónak ő is leadta bizonyítványát.

            Az első évfolyamon senki sem kért halasztást, senki sem bukott. A felsősök között volt, aki nem zárta le a félévet. Volt egy társunk, aki éjszaka gyárban dolgozott. Úgy tartotta el özvegy édesanyját és magát. Neki nehezen ment az órán figyelés és a kollokválás. Nem maradt le az osztálytársaitól. Időben befejezte az öt évet. Közülünk ő lett először Budapesten, még pedig egy nagy gyülekezetben, megválasztott lelkipásztor.

 

111. Konyhás.

 

            Mivel hazulról nem számíthattam segítségre, kerestem minden alkalmat, hogy anyagilag is fennmaradjak, legalább a meglévő szinten. Persze, ez nem volt nehéz. Értékelve, azt jelenti, hogy semmink nem volt. A konyhán mindig szoktak segíteni teológusok. Ezért ingyenesek voltak, illetve a félévi és év végi ösztöndíjak osztásakor, dékán úr javaslatára, a segítőket külön megjutalmazták. Így volt konyhai beszerző, mosogatók, kertészkedő, fűtő. Ezekhez kapcsolták a tisztségviselőket, mint senior, contrascriba. Az igazi ösztöndíjat a jó tanulók kapták. Keresztféléves volt az egyik fiú, a 10. félévet zárta. Megígérte nekem, hogy átadja a beszerzési állást. Meg is kaptam még karácsony előtt.

            Reggel öt órakor felvittem a pincéből a kosár szenet. Elkészítettem az aprófát, begyújtottam a nagy konyhai tűzhelybe. Bevittem az utcakaputól a tejeskannát, feltettem forrni a tejet. Vagy pedig teának kellett vizet felkészíteni. Mire 6 órára megérkeznek a konyhások, megtörténtek az előkészületek. Hat óra után fogtam a négykerekű kiskocsit és Erzsébet testvérrel indultunk a piacra. Kedves testvér már nem hordott egyenruhát a valódi értelemben. Csak részben. Ugyanis a ruhatárát beöltözése óta a szabvány darabok alkották. Ezeken tudott kicsit módosítani, ne legyen feltűnő az öltözetével. A Vámház körúti piacon, akkori nevén Tolbuhin körúton, volt Budapest első fedett piaca. Sok vidéki árus érkezett naponta. Volt egy régi ismerős, kofaasszony, Eta néni. Őt kerestük meg legelőször. Lecövekeltem a kiskocsit pultja mellé és elővettem a listát. Átadtam neki, s ő megrakta a kosarainkat. Nem lehetett hiánycikk, mert gyorsan előteremtette. Kiabált. Julis, hozzál ide 10 fej gyönyörű káposztát. Mindent ő szerzett be nekünk. Számlázott. Kértem rá pecsétet. Gumibélyegző még volt, de pecsétpárna nem. Illedelmesen körülnézett, s ahol talált egy fél rothadt, színes paprikát, vagy paradicsomot, lilakáposzta levelet, egy kicsit megtörte és készen volt a bélyegzőpárna, ritka szép színekkel. Indulhattam haza. Közben meg-ajándékozott egy szem almával, egy kis fürt szőlővel, vagy jó szóval. Hamar megismert, kérte, mindig oda menjünk. Azt gyaníthatta, hogy amíg ő gyorsan rendezkedik a kocsinkon, Erzsébet testvér megtudakolja az árakat. Nem is tévedett. Otthon megnézte a számlát, és értékelte. Legközelebb a másik kapun megyünk be és ott fogunk vásárolni.

            Még jegyrendszer volt. Krumplit, zsírt, húst, tojást kiutalásra kaptunk. Piacon is beszerezhettük volna, de a hivatalos árak alacsonyabbak voltak. Kiskocsival hordtam össze a sok zsák krumplit. Óvatosan kellett a tojást hazaszállítani. Akkor még nem ismerték a mai keménypapír tojástartókat. Két karkosárral indultam. Néhány újságot készítettem. A tojássorok közé kiterítettem egy-egy lapot, védjék egymást a tojáskák. A zsírt 20 kilós egységekben kaptuk, zsírpapírban. Hátizsákkal mentem érte. Télen még csak valahogyan hazaértem hibátlanul, de a nyári melegekben a hidegről kivett, nagy tégla, hamarosan elkezdett olvadni. Ez már nem tetszett nekem. Annyi szigetelőt vittem, hogy hazáig ne áztassa át a ruhámat. Csepelre kellett menni érte. A tojást is ott kaptuk meg. A burgonyajegyet beválthattuk egy közelebbi zöldséges boltban is. Ez már nagy kedvezmény volt, mert először azt is Csepelről kellett hazakocsikázni.

            Reggel korán hazaérkeztem a piacról. 7 órára készen volt a beszerzés piaci része. A konyhán a személyzettel együtt reggelizhettem. Egy kicsit bővebb volt a reggelim, mint az ebédlőben az asztaloknál. Nyomtató ökörnek ne kösd fel a száját. Ezt is kibírtam, egy szóra, nehezen. Reggeli áhítatokról nem hiányoztam. Legtöbbször még harmóniumoztam is. Amikor megérkeztem a kiskocsival, nem egyszer kihallatszott az ablakokból a senior érces hangja. Vödör vizet ígérgetett a lustáknak, akik nem siettek, hogy leérjenek áhítatra.

 

            8-tól 1 óráig előadások. Csakhogy a kiutalásokat 8 és 14 óra között kellett átvenni Csepelen. És még sorba is kellett állni érte. Aki késett, aznap könnyen lemaradhatott. Ez pedig bajt okozott. Én nem könyvből tudtam tanulni sohasem, hanem hallásból. Amit órán megfigyeltem, megemésztettem. Feldolgoztam. Ablakok maradtak a memóriámban. Azt be kellett tölteni. Osztálytársaim kikérdezése kevés volt. Ráfanyalodtam a kurzusokra.

 

 

112. Kurzusok.

 

 

            A teológiai kurzusok ügye nehéz téma. Az egyik ironikus rajz szerint a béka feneke szintje alatt található meg. Engem különösen nem érdekelt. Ha kellett, mindig találtam a könyvtárban régi jegyzetet. A Teológiának volt egy stencil-gépje. Erős állami ellenőrzés alatt. 10-nél több példányt csak ÁEH engedélyével volt szabad másolni. A gépet külön szobában kellett tartani. Bármikor jöhettek ellenőrizni. A másolandó dolgokat előre le kellett adni, engedélyeztetni. Volt idő, amikor nagyon szépen előkészítették a nyersanyagot. Vagyis legépelték normál lapra. Ma úgy mondanánk, A/4-esre. Utána a gépelő kisasszony átolvasta az egészet és úgy osztotta be a szóközöket, hogy a jobb oldali margó is függőleges, hibátlan legyen. Mintha nyomdából hozták volna. Átütés, helyesírási hiba nem lehetett benne. Amikor így készen volt a tükör és megkapták az engedélyt, következett az újabb gépelés. Ez volt a legnehezebb munka.

            Vak gépelés. Szóköz távolságot szigorúan tartani. Mellé ütés nem lehetett. Az írógépen nem volt szalag. Nem láthattam, amit írok. Egy megfelelő húspapír rá volt ragasztva a sárgás, vastagabb háttérlapra. A masinát beállítottam és kezdődött a harmadik gépelés. A kisasszony a hibátlan mintát kitette az írógép fölé és pontosan másolt. Ha észrevette, hogy tévedett, tehetett be egy üres lapot. Átadta magát a munkának. Megsüketült, megvakult, csak a sorban következő szavakat láthatta a gépelvényen. Mozogtak az ujjai, mint a motolla. Senki sem zavarhatta. Nem tévedhetett. Számomra elképzelhetetlenül figyelmes, szép, hibátlan munka volt.

            Egy osztálytársunk, az egyik leányka, jóval érettségi után jött a Teológiára. Országházi gépíró volt. Hárman voltak. Váltották egymást. Olyan gyorsan kellett gépbe verni a beszédeket, amilyen gyorsan beszéltek az ideges honatyák. És mindig jelezni, ki beszél. Ez lett az első hivatalos jegyzőkönyv. Illetékesek aláírták. Utána a három gyorsíró jegyzetét összehasonlították és úgy adhatták ki végleges jegyzőkönyvnek, ha már pontosan megegyezett. Osztály-társunk, Nagy Emma, hibátlanul gépelt. Nézte az előtte lévő másolandó szöveget. Közben ő is mondott érdekes történeteket, vicceket. Én őt kvázi skizofrénnek tartottam. Két ember volt benne. Ez egyik a végtelen pontos, hibátlanul dolgozó. Idegfeszítő munkát tudott végezni könnyedén. Ugyanakkor egy jó társalkodó, hívő felnőtt, aki szerette a közösséget. És ezt egyszerre űzte.

             Sokfelé én is tudtam figyelni egyszerre, de ilyen feszült munka közben, képtelen lettem volna. Térjünk vissza a kurzusokhoz. Hamarosan egyik osztálytársam, ő is Emil, lett a kurzustáros. Ez is tiszteletbeli állás volt. Megbízás alapján kezdte a munkát valaki. S ösztöndíj osztáskor ő is kapott a munkájáért elismerést. Tankönyvünk nem volt.

            Elsőben hallottunk egy ’kőnyomtatásos”, kézzel írott, nagy alakú, görög nyelvtanról. Még a háború előtt kézzel írta a szerző, dr. Budai Gergely. Görögöt is tanított. Hiszen pedagógiából volt doktorátusa. Mint volt teológusnak, kellett tudnia a görögöt, hébert, latint. Gyermektelen család. Egész életében a teológia tudományát művelte. Polihisztor volt. Mindenhez értett. Valamikor 100 számozott példányban adták ki a jegyzetét. Ma A3-as nagyságúnak mondanánk. Kemény kötésben, szép formában.

            Az egyik ötödéves teológusnak tulajdonában volt egy darab. Ebből az egyből tanulhattunk. Arra is rájöttem, hogy ez az egy darab már sok éven keresztül volt használatban a teológusok között, mégpedig az első évfolyamon. Professzor urunk minden nyelvtani szabályt egy történettel erősített meg. Példának okáért. A legelső órán, amikor a betűket írtuk le és az olvasást kezdtük gyakorolni, szabály volt, hogy a gg-t ng-nek kell ejteni. Erre elmondott egy angyalos történetet, mivel nekünk a legismertebb szó az angelosz=angyal volt. A plébános bácsi a gyermekeknek tanítja az angeológiát, az angyaltant. Gyerekek, mi angyalokat nem láthatunk. Pistike, miért jelentkezel? ’Én láttam angyalkát.’ Fiam, ülj le, az nem lehet. ’De, igenis, én láttam. Édesanyám is velem volt.’ Elmondja a gyermek, hogy az egyik este jöttek haza a kerteken keresztül a rövid úton és plébános bácsi kert felőli ablakán éppen ugrott ki. És plébános bácsi utána kiabált, hogy „Pá, angyalkám!” Ez már csak igaz!’

            Ezeken a történeteken, vicceken nevetni kellett. De hogyan? Erre is volt szabály. Majd elmondom. Tanultuk a birtokos szerkezetet, a jelzőt. Erre is volt története. A szülészorvos megérkezik a távoli kastélyba. A gróf sietteti, menjen már be a belső hálószobába. Doktor úr kezet mos. Kér meleg vizet. Hozott magával fertőtlenítőt. A boldog apa sietteti. Hallják a sóhajtozást: Istenem, Istenem! Később: Ó, Gott! Még mindig fertőtlenít az orvos. Egyszer csak hallja: Jehovi! Jehovi! Na most már késedelem nélkül indult táskájával a szülészorvos.

             Két dolgot tanultunk meg. A héber birtokos jelző ragját. Másodszor pedig, hogy bajban az ember mindig az anyanyelvét használja. Imádkozni, számolni az ember az anyanyelvén tud igazán. Ezek után senki sem felejtette el, hogyan kell leírni az angelosz szót.

            Minden történet után végignézett rajtunk Gerzson bácsi. Azt írtam fentebb, hogy decemberre jól megismert bennünket. De még mennyire! A minden évben elsősöknél tartott görög nyelvtanba jeleket tettek elődeink. Mégpedig az oldalán élénk színnel jelezték, hogy milyen hangosan és milyen hosszan kell nevetni a viccen-történeten, hogy Biksu bácsi megelégedjen az osztály erkölcsi ítélőképességével. A szerint voltak bejelölve a vörös felkiáltójelek. Az osztályfelelős, aki kapta a felsősöktől a könyvet, a tarkója mögött az ujjaival jelezte a számot. Egytől ötig. Ötös volt a harsogó. Ezt már a szomszéd osztályteremben is meghallották. Tudták, hol járunk görögben. Ha figyelmeztető jel volt, akkor a jobb oldalt ülő két lányt értesítette az inspekciós, hogy piruljanak el. Ahogy a harsogó tetszésnyilvánítás is ritka volt, úgy az is ritka volt, amikor a fiúknak is el kellett pirulniuk. Nagyszerű ember volt, kitűnő pedagógus. Gondolom, évek alatt észrevette a turpisságunkat. De annál jobban tudott tapasztalatot gyűjteni, ki nem bír magával, nem tudja fegyelmezni magát. Ilyen volt a túlröhögés és a kellő időben el nem pirulás.

            Professzor uraink jegyzeteik alapján leadták az anyagot. Emma kollega-nőnk gyorsírással írta és délután áttette gépbe. Persze, azt nem vártuk el tőle, hogy másodszor, harmadszor is legépelje, hanem mindjárt vakon írta a stencilre. S máris lehetett festékkel feltölteni a körbeforgós, hengeres gépet és etetni szívópapírral. Az első néhány példány mindig hibás volt. A többi már elfogadható. Ezeket a sokszorosított jegyzeteket mindig „kézirat gyanánt” merte kiadni a kurzustáros és tíznél kevesebb példányszámban. A hibásakat nem számolta bele a tízbe és így próbáltuk kijátszani az engedélyeztetést. A másolóról levett alap-lapokat még egyszer nem lehetett használni, Meg kellett semmisíteni, nehogy illetéktelenek észrevegyék, váratlan ellenőrzéskor.

            Szegény osztálytársunkat megsajnáltuk. Belefáradt. Abbahagyta. Hamar férjhez ment egy segédlelkészhez. Egyik sem volt hosszú életű. Ez után még szomorúbb sors várt a teológiai kurzusokra.

            A megbízott fiú próbált egy kis t

őkét gyűjteni a festékre, szívópapírra. Ugyanis olyan itatóshoz hasonló papírt kellett a gépbe tenni. A szívópapír beitta a festéket. Mivel akkor még nem volt egységes bibliaolvasó útmutató, ezzel lehetett egy kis pénzt szerezni. Megcsináltuk egész évre előre. Valaki hibátlanul legépelte. Sokszorosította és eladták gyülekezeteknek. Talán 1 forint volt darabja. Akkor ez nagy pénz volt. Közel egy kiló kenyér ára. Még 1.60, majd 2.60 lett egy kiló kenyér.

 

 

113. Kiss család. Portásunk.

 

 

            Új portás jött a Teológiára. Nagyapáti Sándor bácsit, aki Csepelen lakott, nyugdíjazták. Persze nem szakadt el az iskolától. Bejárt naponta. Ő és családja vállalta a nagytakarításokat. A déli mosogatásnál is mindig segített. Kaparta az ételmaradékokat egy nagy kannába és vitte haza mosléknak. Tájékoztatott bennünket arról, hogy már mekkorák a hízók. Nagy családja volt, ellátta őket kóstolóval, füstölt dolgokkal. Nagy szó volt akkor. Hiszen a húsboltok kenyeret árultak. Eleinte jegyre, későbben szabadon a két kilós barna kenyeret és a fél kilós, fehér ’szegedi cipót’. Nagyon drága, 5 forint volt a fehér cipó. Ha tudtunk venni hozzá egy 10 dkg-os teavajat, hetekre szóló élményben lett részünk, olyan finom vacsorát fogyasztottunk.            

 

            Sándor bácsinak dr. Pap László dékán úr ’Laci’  volt. Ő még teológus korából ismerte. Csekey professzor úr ’Sanyi’, Bucsay professzor úr ’Misi’ az ő szájában. Dékán úr a legelső találkozáskor mondta, hogy ne lepődjünk meg a Matuzsálem korú Sándor bácsi beszédén, amikor gyerekeknek titulálja az éltes professzorokat. Koránál fogva megteheti. Persze, azt mondani sem kell, hogy Bodonhelyi professzor úr másképpen értékelte a főtiszteletűi tisztséget, rangot.

             Az új portás a konventi és zsinati világi elnöknek, Kiss Rolandnak édes öccse. Egyik testvérét, a pécsi ultikirályt, betette Pécsre egyházközségi főgondnoknak. Könnyen megtehette. Szamosközi Istvánt helyezték Pécsre a presbitérium tiltakozása ellenére. A 16 éves káplánság után, baloldali érzelme okán, kerülhetett városi, nagyvárosi gyülekezetbe. Őrá tudtak hatni, intézze el Kiss Zoltán megválasztását, Pécsett főgondnoknak. Addig azt sem tudták a reformátusok, hogy létezik. S mindjárt világi vezetője lett Pécsett a gyülekezetnek és ez a rang jelentette azt is, hogy az egész egyházmegyének mintegy a presbiteri vezetője. Szamosközi hamarosan esperes is lett. Így minden egy kézben volt. Pestről irányítva, minden úgy ment, ahogy kellett. Esperes úr fegyelmezte, erősen szólva zsarolta a lelkészeket Baranyában. Mindamellett nem volt rosszindulatú vezető. Csak engedelmes a feletteseinek.

            A harmadik Kiss testvér is református lett. Dezső bácsi, mint portás, lett a református egyháznak fontos embere. Első lépésnek nagyon jó hely. Az ótestamentumi Kís-család fia mindjárt király lett. Dezső bácsi is juthat előrébb. Hiszen a pún király is előbb portás volt. A nebuló fordította latin órán a vészjelzést: ’Hannibal ante portas!’. Márminthogy Hannibál régen prortás volt. Utána hadvezér, király lett.

            A mi új portásunk mindent tudott, látott, ami a Ráday utcában történik. Pap László a nép akaratából püspök-helyettes lett, főjegyző tisztségben. Őt kellett megfigyelnie. Ismerve Dezső bácsi képességeit, kérdés, hogy alkalmas volt-e ő erre a munkára. A közmondás szerint, ha ló nincs, a szamár is jó. Egy csapásra két légy. Dezsőke Pestre került. A portán egy szemfüles ember mindent megfigyel. Felesége is állásban volt mellette. Reggel hattól este 11-ig kapuskodni. Éjszaka is ébernek lenni. S még szabadnap sem volt. Illetve mégis volt. Hetente egy délután teológus helyettesítette Dezső bácsit és Margit nénit. Ezt a munkát is ösztöndíjjal jutalmazta Pap László.

            Este 11 órakor kapuzárás. Ezután egy ajtónyitás, illetve személyenként a belépő egy villamos-vonaljegy ára, vagyis 50 fillér. Aki pedig éjfél után érkezik haza, többet fizet. Mégpedig egy villamos-átszállójegy árát, 70 fillért. Nagy pénz volt ez. Fél kiló kenyér ára. A portán volt telefon. Tantuszra működött. Vagyis 60 fillérért lehetett telefonálni korlátlan ideig. Ha valakit kerestek, a portán csengett. A tanári szobába, a bentlakó tanárok lakásában működött házi telefon. A portai készüléken volt 9 fekete gomb. A gombok mellé kiírva, hová lehet csengetni és átkapcsolni a városi hívást. Ezért is kellett az állandó portás.

             Az internátusban, mindkét emeletre, egy-egy nagyon egyszerű telefon volt beépítve. Ha valakit kerestek, a portáról lehetett felszólni és oda hívni az embert. Általában így keresett bennünket Margit néni: Nem-e tudják, el-e van-e utazva X. Y? Ha itt van, küldjék le!

            Dezső bácsi nevére járt a Sportújság. Aki befizetett az újságra, megnézhette ebéd után a portán. Mivel többen igényelték ezt a szolgáltatást, Dezső bácsinak jó üzlet lett. A napilapok, folyóiratok a könyvtárban voltak kitéve frissen. Volt két Farkas nevű társunk. És volt egy óraadó is, Farkas József nagytiszteletű úr. Jövünk ki ebédről, Dezső bácsi az udvaron kiabál, küldjék már Farkas Józsikát, egy bájos, szőke női hang várja a telefonnál. A két Farkas úgyis ment a portára sportot olvasni. Józsika futva érkezik. Szerbusz Angyalom! Vártam már hívásodat. ’Uram, én Farkas József professzor urat keresem, felesége vagyok.’ Bocsánat! Lefogva a beszélő nyílását, visszaadta Dezső bácsinak a telefonkagylót. Súgja, milyen tévedés van! Portás bácsi idegesen kér bocsánatot, hajlong a telefon előtt, krisztihandoz és megígéri, szól professzor úrnak.

            Voltak ennél nagyobb tévedések is. Dékán úr meghagyta, a későn érkezőket írja fel. Reggel megy jelentést tenni Dezső bácsi. Szépen átmásolt névsorral. Pap dékán úr átolvassa, mosolyog. Dezső bácsi erősíti, hogy ő mindenkit beírt. Ezek voltak, ő már ismeri a neveket. Hangosan olvassa igazgató úr: Méliusz Juhász Péter, Szegedi Kis István, Károli Gáspár, Szenczi Molnár Albert és még néhányan. Elmaradt a büntetés a kimaradásért.

            Dezső bácsi rendszerint a porta és a lakásuk közötti ajtóban ült, ahonnan megfigyelhette volna a bejáróban lévő mozgást. De ő az asztalra tekintgetett. Nemesen töltötték a várakozási időt esténként, 11 óra előtt. Snapszliztak, vagy zsíroztak Margit nénivel. Ismerve a helyzetet, a teológusok valamennyien kisomfordáltak az utcára, s elbújtak a ház sarkánál. Dezső bácsi pontosan, időre levetkőzött, hosszú gatyában, ingben megjelent az utcakapunál, kinézett. Csatakiáltás. Dezső bácsi, de jó hogy nem késtem el! Kézfogás és sorban bevonul a fele diákság. Mindenki dicséri Dezső bácsit, hogy megvárta. Utána kihallgatták, hogyan számol be a szomorú esetről Margit néninek. A portaajtó előtt bújt meg a jófülű teológos. Minden szó kihallatszott: Ha egy perccel előbb megyek, több, mint 10 forintot kaptam volna! Margit néni tanította, hogy nem nézelődni kell 11 órakor, hanem addigra már bezárni a kaput. Ezután pontosabb lesz portásunk.

 

114. 2 Teológia. 3 püspökség.

 

            Az első év végén minősítő vizsgát tettünk. 1942. óta volt ez a középiskolát kiegészítő évfolyam. Pótolni kellett az elmaradt humán képzést. Mindenkinek sikerült. Budai professzor úr azt kérdezte tőlem, mi az a CE? Nem tudtam. Megmagyarázta, hogy a Bethánisták jelvénye. És mit jelent a CE? Azt is ő mondta meg. Csak én, csak én. Még a vizsgán is tanultam.

            A másodévet nehezen kezdtük. Most már nem nyelvtanulás volt, hanem gyakorlat. Kellett tudni mind a héber, mind a görög nyelvtant. Továbbá a latint és egy modern nyelvet. Az összevont évfolyamok azt jelentették, hogy a kétévi anyagot négy félév alatt kellett letenni. Bárhol léptem be a körbe, le tudtam vizsgázni mind a négy félév anyagából két év alatt. Ugyanis voltak keresztfélévesek. Azt jelentette, hogy fél évet elvesztettek. Betegség miatt, vagy politikai okokból, mint például Tóth Károly, Pápáról érkezett teológus.

            A diákság egyik éjszaka visszautazott Pápára és reggel korán megkezdték a tanítást. Nem vették figyelembe, hogy szeptember elsejétől már egy állami iskola működött az épületben. Tóth Károly volt az igazgató, irányította a 3 csoportos tanítást. Ebből már aznap reggel rendőrségi ügy lett. Lefogták a diákokat.

            Hamarosan megtudták, hogy ez összeesküvés volt, mert Sárospatakon is aznap reggel kezdték meg a tanítást a Debrecenből visszaszivárgott patakiak. Emiatt vesztettek félévet néhányan, akik vezetők voltak a szervezésben. A lokálpatrióta többség dorgálást kapott. Szívből megdicsértük őket: Jó mulatság, férfimunka volt.

            A második év anyaga, a szaktárgyak története, unalmas volt. Tele évszámmal és nevekkel, könyv-címekkel. Tudtuk, hogy ezt sohasem fogjuk felhasználni. Elég lett volna felsorolást kapni. Akit érdekel, vegye ki a könyvtárból és olvassa el, tanulmányozza. Ekkor ért az első kirúgás engem. Ugyanis bejelentkeztem Bodonhelyi professzor úrnál egy napra az összes tantárgyból. ’Kérlek, az lehetetlen, hogy egyszerre mindent tudj’. Tényleg nem is tudtam mindent. Mivel szerettem volna levizsgázni mielőbb, az elejére jelentkeztem az íveken. Kellett ez nekem. Szépen beosztott professzor úr, három-négynaponként egy-egy vizsga az ő tárgyaiból.

            Évközben meghalt a szívbeteg atya, dr. Csekey Sándor professzor úr. Őnála csak írásban lehetett kollokválni. A valamikor kiadott jegyzetét be kellett szerezni. Szó szerint leírni a dolgozatban az anyagot. Nem idegesíthette magát a kollokviumokkal, ezért egyszerre írt az egész osztály.

            Eltemettük. Ő is gyermektelen család volt. A Felvidékről került Pápára, majd Budapestre az I. Világháború után. Sokat olvasott. Nem tudta levetkőzni palócos tájszólását. Ezért is neveztük palócos kiejtéssel Átyának. Jószívű ember volt. A gyermeknevelésben kicsit naiv.

            Egyik osztálytársunk, Üllőn laktak a szülei, vékonyka gyermek. A függőfolyosón találkozott Átyával. Fiám, állj meg! Te nagyon vékony vagy. Adok neked 10 forintot. Ezért a Közértben kapsz egy fél kilós szegedi cipót és egy 10 dekás vajat. Vedd meg, edd meg és hízzál meg! Pár nap múlva nézegeti Átyá a fiút. Fiám, megetted már a cipót és a vajat? Kétlem, mert nem híztál meg. Miután eltemettük Átyát, felesége lett a konyhavezető. Régi cselédlányukat beszervezték szakácsnak a konviktus konyhájára. Egyedül maradt Margit néni, nem kellett állandó cseléd a háznál.

            Az új szakács elődje egy fiatal korától ott dolgozó asszony volt. Már édesapámék idejében is ő főzött. Fia ’nem is akármilyen pap’ lett. Így értékelte Pap László, amikor az ebédlőben az utolsó ebédfőzése után búcsúztattuk.

            A négy Teológiai Akadémiából lett kettő. Pápát Budapestre, Sárospatakot pedig Debrecenbe helyezték át. Illetve a tanárokat szélnek eresztették, lehettek parókus lelkipásztorok, a hallgatókat pedig felvették az új helyre. Ugyanekkor történt az is, hogy a Tiszáninneni Egyházkerületet megszüntették. A négy megyéből álló kerületet beolvasztották a Tiszántúli Egyházkerületbe. Ez az állapot 1956-ig tartott. Akkor visszaállt az eredeti rend. Újból választottak püspököt.

 

 

115. Nehéz a szegénység.

 

 

            Bizony a Teológia nagyon szegény volt. 1948-ban, az iskolák államosításakor, ingyenes lett minden oktatás. De Gyevi Bíró módszerrel. Kivétel az egyházi intézmények. Ezek az iskolák nem kaptak államsegélyt. Az 1954/55-ös tanév még fizetős volt a Teológián. Utána jött a változás, az úgynevezett ingyenesség. A gyülekezetek befizette Közalapból jutott a Teológiának is. Néhányan azért voltunk már előbb is ingyenesek, mert vállaltunk plusz munkát, fizikai segítséget, amint már előbb leírtam. Az épületben a sok intézménynek közös az energia fogyasztása, mint a villany, gáz, víz, biztosítások. Százalék szerint adják össze az esedékes számlát. Így volt eddig is, jól van most is.

            A teológusok közül jelentkezett fűtőnek Pubi. Külvárosi, szegény család fia, később öccse is teológus lett. A kis növésű, dundi, szemüveges fiú, kitűnő énekes. Korán kelt, tisztította és rakta a kazánt. Meleg vizet nem volt szabad gyártania. Kevés volt a fűtőanyag. Reggel 6 órakor az ébresztő csengővel egy időben elkezdett áriázni Pubi a pincében. Ez volt az igazi ébresztő. Túlharsogott mindent és mindenkit. Mellettünk teherautó garázs volt. Ott is reggel korán indult a berregtetés. De az udvart Pubi trillázásai töltötték be. Különórára járt, éneket tanult. A pincében jó alkalom volt a gyakorlásra.

            A szomszéd házban akadt egy versenytársa. A két ház függőfolyosója egy irányban nyílik, mindent látunk, ők ismernek bennünket név szerint. Mint a falukban. Mindenki tud mindenkiről mindent. A második emeleten volt egy leányka, már nem is kicsi. Úgy vettük észre, iskolából felmentett. Reggel kiült a folyosóra és elkezdte a kis, gombos harmonikáján, ’Gimbelem-gombolom’. Ezt a hat hangot tudta lenyomni. Ismételgette. Százszor-ezerszer. Minden nap. Reggeltől estig.

            Amikor fűtőnk feljött reggel, hogy beérjen az áhítatra, elhallgatott az áriázással. A reggeli áhítaton vezette az éneket. Hamarosan megkezdődött a gimbelem-gombolom. És ez tartott egész nap. Annyira megszokott lett az öt év alatt, hogy amikor bement ebédelni, vagy valami ennél is fontosabb munkavégzésre, felnéztünk, mi történt a leánykával. Volt, aki örömmel felsóhajtott, de a második évtől kezdve már fájdalmas hiányérzet volt a pauza.

            A központi fűtés elég jól szolgált. Igaz, ősszel csak a nagy hidegek beálltával kezdték a fűtést. Pokrócokba csavartuk magunkat és úgy közlekedtünk és ültünk a tantermekben. Hallgattuk bölcs tanárainkat. A fázás látványos kimutatásában volt egy kis revolúció is. Iuventus – ventus. Ifjúság – bolondság. 

 

            Mind a szén, mind az áram, mind a víz kiutalásra ment. Az Intézetnek szerződést kellett kötnie, ki mennyit használhat fel. Ha túllépte valaki a normát, duplán fizetett. Ha 10%-nál is több volt az engedély nélküli felhasználás, akkor már 4-szeres díj volt a számlán. A vízfogyasztással nem volt baj. Fürdés nem volt. A bentlakó professzorok is a konyháról étkeztek, nem fogyasztottak vizet. A mosatás pedig az akkori divat szerint a Patyolatban történt. A villanymotorral működő háztartási gépeket nem ismertük. Szerelőktől hallottuk, hogy az amerikai követségen szereltek be mosógépet. Sokszor elmesélték, hogyan működik.

            Új volt a mosást vállaló üzletlánc. Orosz módszer. Építettek egy akkora üstöt, hogy belefért Pest szennyese. Hálókban gyűjtötték össze a leadott piszkos ruhákat. A hálós csomagot erősen megjelölték vegytintával. Zárt teherautó időközönként összehordta a sok ruhát és belekerült az első üstbe. A végén centrifugázták. A hálókat kibontották és mángoroltak. Átkötve kaptuk vissza az eredeti jelzéssel, számmal és névvel. Három nap alatt megfordult a leadott anyag. De lehetett expresst kérni. Reggel átvették, délután 4 óra után mehettünk érte.

            A háztartási szén kiutalással volt beszerezhető. A villannyal volt néha baj. Egy alkalommal 4.000.—Ft-os számlát küldtek ki. Elképzelhetetlen összeg. Volt dupla és volt négyszeres díj, tehát büntetés is a számlán. A szokásos 400-600  forintos számlák után ez elfogadhatatlan büntetés. A költségvetésben ennek kétszerese volt egész évre felvéve. Bodonhelyi professzor úr, aki a gazdasági ügyekért volt felelős, ő utalványozott, elfelejtett aludni jó néhány éjszaka.

            1946-ban nem véletlen vezették be a 2 és az 5 fillérest. Két fillérrel cukorkázhattam a boltban. Igaz, csak egy szemet kaptam, de kérhettem a legnagyobból. 5 fillérrel már a barátomnak is adtak két kisebb szemet, nekem pedig egy mézes, nagy cukorkát. Ez az aprópénz válasz volt a régi pénzrendszerre. Ugyanis a Pengőnél az 1 filléres volt a legkisebb értékű váltópénz. Az új Forintban az 10 fillért ért. A pengős világban a kereskedők úgy tudtak meggazdagodni, hogy mindent felfelé kerekítettek 1 fillérre. Most aztán a nép fiai is jól élhettek. A 2 filléres lyukas volt. A szegény gyerek felfűzhette spárgára és a nyakában hordta. Pénztárcája nagyon keveseknek lehetett. Nekem még teológus koromban sem volt, legalábbis az elején. Mire való a zseb a ruhán? Tehát ilyen filléres elszámolások mellett a négyezer forint az összes évi gazdasági kiadásnak szinte a negyede volt. Ezt nem lehetett egy hónapban villanyra kiadni.

            Kérvény. Mit fognak szólni? A kérvény első szava a fejlécnél: Református. Érdekes. Vagy papírkosárban landol a beadványunk, vagy pedig az elsők közé teszik. Mindkettőre volt sok példa. A jó, régi, vallásos barátaink ott segítettek, ahol tudtak. Példának okáért. Amikor még behívták katonának a teológusokat, beírták: hitász. Magas helyen úgy olvasták: hidász. Mások pásztort írtak be. A lényeg az, hogy egyetlen teológus sem került abból az összeírásból MUSZ-osnak, munkaszolgálatosnak.

            Isten elé vitt ügyünk megoldódott. A legfőbb érv az volt, hogy nyugati vendégek voltak az elmúlt hónapban és nekik meg kellett mutatnunk, milyen jól élnek a demokratikus Magyarországon a keresztyén egyházak. Díszvilágítással kellett fogadni őket az épületben. Választ kaptunk. Csak az alapdíjat kell befizetni.

 

116. Ismerkedés új gyülekezetekkel.

 

 

            Pünkösdi legáció. Június elején volt az ünnep. Persze, nem kétnapos. Húsvét sem volt kettő napos. De még a karácsony sem. Lassan-lassan karácsony két napos lett, majd húsvét, ma már pünkösd is. A nagyünnepek másodnapjaival együtt eltöröltetett az összes egyházi ünnep. A vasárnapok voltak munkaszüneti napok. De azok sem mindig.

            1948-ban ünnepelhettük utoljára március 15-ét. A következő évtől április 4-e, május 1-e, augusztus 20-a és november 7-e lett piros betűs ünnep. A májusi és a novemberi ünnepnap a Szovjetunióval együtt volt megtartandó. Május elsején demonstratív felvonulások. Megmutattuk a piszkos kapitalistáknak, milyen erősek vagyunk, mennyien állunk a béketábor nagy vörös zászlaja alatt. November 7-én a harckocsik vonultak fel városaink Fő-terére. Be kellett bizonyítani azt is, hogy a ’béketábor legyőzhetetlen’. Április 4-ét kinevezték a Felszabadulás ünnepének. Ugyanis 1945. április 4-én szikratávírón jelezték Moszkvának, hogy a Nagy Vörös Hadsereg kiűzte az utolsó nyilast is az ország területéről. Hogy még 11-én is voltak harcok, az nem számított. Ez lett hazánk nagy ünnepe. Induló is született. ’Április négyről szóljon az ének, Felszabadítónk hősi nevét’.

            Ebben az időben meg kellett tanulnunk, mint engedelmes diákoknak, a fizetett ünneplést. Az államkincstár fizette az ünneplőket. Minden munkahelyen és minden állami iskolában. Ez pedig úgy történt, hogy az ünnep előtti utolsó munkanapon egy órával előbb be kellett fejezni a munkát. A dolgozók összegyűltek a nagytermekben, mint az ebédlő, tornaterem, szerelőcsarnok. Mindenütt volt recsegő hangszóró és üvöltötte a kiadott jelszavakat, dalokat, beszédeket. Himnusz-, Szózat-éneklés nem volt. De volt egy új dal. Pár évig énekelhettük. Amikor aztán az író-zeneszerző pár disszidált, azonnal be kellett rekeszteni a ’Köztársasági Induló’ éneklését. A lemezeket meg kellett semmisíteni. ’Elnyomás, szolgasors, Ez volt a rend ezer évig… Milliók ajka zengi bizony, Hogy éljen a köztársaság’. Mivel Illyés Gyula és Kodály Zoltán nem voltak hajlandók írni új Himnuszt Rákosi Mátyás kérésére, ezzel akarták pótolni. Legyen egy magyar nemzeti énekünk. Volt is egy pár hónapig.

            Az augusztus 20. napját, amely a legősibb magyar ünnep, átjavították. 1949. augusztus 20-án a magyar parlament szónoki emelvényén Rákosi elvtárs, miniszterelnök-pártfőtitkár, reggel kezdte olvasni az „Alkotmányt”. Ugyanis eddig nem volt alkotmányunk. Mindjárt az elején megtudtuk, hogy Budapest a Magyar Köztársaság fővárosa. Leírta az új, magyar, vörös-csillagos címert, melyben a kék mező közepén egymásra fektetett aranyszínű sarló-kalapács dominál. Ettől kezdve lett ’Alkotmány ünnepünk’. Minden jót ígért a magyar népnek. 1990. óta a választási beszédekben hallunk annyi gyönyörű tervet. Szabad vallás-gyakorlatot fogalmaztak meg, és még sok emberi jogot. Kell tudni, hogy ez az alkotmány hatályba lépése már a Népfront vezette választások után volt. Ekkor a Moszkva által szabadságharcos zászlókért elcserélt Rákosi, aki a front után Debrecenbe, majd Budapestre érkezett, egyeduralkodó lett. Mindjárt a háború után a moszkoviták tisztogatást hajtottak végre a párt élcsapatában. Úgy működtek, mint ma az éjszakai lokálokban a kidobó legények. Aki nem tetszik a főnöknek, rá állnak: ’Szidtad az anyámat?’ S már csattan is a pofon, a földről felszedik és elviszik a járdán jó messzire, nehogy rossz hírbe keverje a híres kocsmát.

            Rajkra, vagy bárkire, ráfogták, hogy kémkedik. Két tanút mindig találtak. S máris kivégezték. A reggeli újságok már csak a végeredményt írhatták meg. Temetés nem lehetett nyilvános. Éjszaka beásták a 301-es parcellában valahol. Amikor pedig az itthon maradottak kerekedtek felül, akik mellveregetve emlegették, hogy ők mennyi kárt tettek a megszálló nyilasoknak, egyszerűen visszaadták. A tanult módszer szerint ők végeztették ki a másik oldal vezéreit. Rákosinak is Moszkvába kellett menekülnie.

            Rákosit Horthyék nem bántották. A börtönben tanult meg angolul. Ha a habos kávét nem elég melegen tették az asztalára, -- a börtönben! -- visszaküldte. Ha a napilapok nem voltak reggelre az íróasztalán, vizsgálatot kért. Ilyenek voltak a börtönállapotok Horthy kormányzósága idején. A kommunisták nem ilyen fegyházakat tartottak fenn.

            Ma is vallom, élettapasztalatból, hogy a kommunistákat nem kell bántani, pláne halálra adni őket. Saját magukat ki fogják irtani. Ma még Kubába, Észak-Koreába menekülhetnek. És holnap hová bújnak el?

            Azt írtam fentebb, hogy állami pénzen ünnepelt az ország. A munkások a munkaidőt áldozták fel arra, hogy részt vegyenek a kötelező ünneplésen. Tehát még ők kaptak óradíjat. Nem kellett felöltözni ünneplőbe, valahová elmenni a munkaszüneti napon, hanem az utolsó munkaórában eleget tettek hazafiúi kötelességüknek. Talán ez a hamis értékelés is megtévesztette az elvtársakat, amikor azt gondolták, hogy a magyar nép mellettük van. Sajnos, magyar népünk a 40 év alatt megszokta, hogy csak akkor ünnepel, ha nem kell érte áldozni és még fizetést is kap a részvételért. Persze mindemellett még volt gulyásleves, virsli, sörös ünneplés is, közpénzből.

            Szociális intézkedés volt, hogy minden munkahelynek meg kellett oldania az ebédeltetést. Minden magyar embernek kijárt a déli gulyásleves. Nem véletlen nevezik történészeink azt a négy évtizedet a ’gulyáskommu-nizmusnak’. Minden embernek volt munkahelye. Aki jelentkezett, felvették ’udvarosnak’. Az udvaron kellett söprögetni, vigyázni a rendre. Nem számított, hányan voltak. Az állam fizetett minden munkást. Beírva a személy-azonosságiba a munkahely.

            Aki nem talált magának elfoglaltságot, internáló táborba került. A munkahelyeknek az ebédeltetés mellett másik szociális feladatuk volt, a munkás-szállás intézménye. Mindenkinek csak bejelentett lakása lehetett. Volt egy állandó helye. De ha több napig nem tartózkodott otthon, kötelező volt az ’ideiglenes lakhely’ bejegyeztetése. Ha valakit igazoltattak, a kis könyvecskében minden családi, munkahelyi és egyéb adat megtalálható volt. Útlevele senkinek sem lehetett. Ha mégis kapott kiküldetéshez útlevelet, csak az utazás idején vehette kézbe.

            Azzal kezdtem a bekezdést, hogy leírom első pünkösdi legációmat. A tanévben kétszer volt otthon legátus, a mohácsi papfiú. Most én következtem. Június elsejétől négy hónapra albérletbe kiadtam kántorságomat. A már említett nyugdíjas kántor-tanító szívesen fogadta. Nyugodtan utazhattam június elején Mohácsra. Ott volt a központ. Onnan mentünk meghatározott rend szerint a legátust váró gyülekezetekbe. Mohács környékén voltak felvidéki, telepes egyházközségek. Ezeket, a gyülekezeteket a lakosságcsere idején létesítették 1947-ben. Innen kitelepítették a svábokat és helyükbe jöttek a felvidékiek. Falunként megkaptak egy épületet imaháznak. Ha kellett, egyet paplaknak is. Gyorsan ment a kiutalás. Az elhagyott javak kormánybiztosa aláírta és máris hivatalos, pecsétes írás birtokába jutott az új tulajdonos. A telekkönyvi bejegyzés ráér a későbbiekben. Most azonnal kell intézkedni. Éjszakára nem maradhat a család az utcán.

            Történt sok sérelmes, fájdalmas eset is. Talán még a mai napig sem heverték ki a meggyötört emberek, leszármazottaik az akkori túlkapásokat.

            Hangszer, orgona csak Mohácson volt. Be is mutattam tudásomat. Nagytiszteletű úr kitűnő zenész, hegedűs. A nagy népdalgyűjtő Vikár család egyik leszármazottja. Mohácson orgona nélkül is jól ment az ének. Vezette a hegedűvel jól bánó, Zoltán bácsi. 7 gyermekes papcsalád. A legidősebb járt a Teológiára, a kisebbek még otthon voltak. A legkisebb talán óvodás.

            Zoltán bácsinak volt egy kirgiz kecskéje. Motorkerékpár. Nyugatról küldtek be Dollárt. Pesten az Arany János utcában volt az IKKA. A Magyar Nemzeti Bank értesítette a címzettet, hogy ennyi összegért választhat magának árut a mellékelt lista szerint. A mohácsi gyülekezet, mint sok szórványos központ, a Püspöki Hivatal segítségével kapott akkora összeget, hogy egy szovjet gyártmányú kismotort kérhetett. Sokat segített a gyülekezetek gondozásában. Ennek köszönhető balesete is. Valamit hátul lebegtetett a szél. Megpróbálta ellenőrizni hátsó csomagját és árokba borult. Megúszta kisebb sérülésekkel.

            A legátus kerékpárral járhatott, vagy munkás-buszokkal. A telepes gyülekezetek tartották az ünnepek másodnapját is. A gyermekek nem mentek iskolába. Várták a legátust a gyülekezeti teremben. Megérkeztem. Az éneklésnek egy régies módja szerint zsoltároztak. A jó fülű előénekes, énekvezető hangosan kezdte az első verset énekelni. Az első három hangot elénekelte, megfelelően elnyújtva. A negyedik szótagnál lökésszerűen belépett az egész gyülekezet. Előénekes egyedül: Szent Lélek… A gyülekezet belépett: …végy körül bennünket. Az előéneklés csak az első versszaknál volt. A további éneklés, folyamatosan ment.

            Másnap délután, a munkás busszal, elmehettem Villányig. Ahogy említettem, pünkösdhétfő munkanap volt. Onnan hazagyalogoltam. Minden kollokviumom már megvolt, csak az index-leadásra és évzáróra utaztam Budapestre.

 

117. Az internátus átalakítási terve.

 

            Amerikából kapott a Teológia nagy összegű segélyt. Ebből az egész épületet át lehet alakítani. Új berendezést vásárolni, illetve csináltatni. A szép terveket az adományozók is aláírták. Őszre bejönnek a 100 éves évforduló ünnepségeire. Pap dékán úr bement a Bankba. Számított érték szerinti átváltásra. 50 és 100 forint között. Ugyanis hivatalos pénzforgalom nem volt. Sem Keletre, sem Nyugatra. Mindig egyedi ’megegyezéssel’ oldották meg a kérdést. Kommunista rémuralom ideje. Átutalták a pénzt, 11,32 Ft-ot dolláronként. 10-20%-a a várt összegnek. A visszaküldésről szó sem lehetett. Mindenki tudta, hogy milyen nagy szüksége van ifjú demokráciánknak a nyugati pénzre.

            Egyházi vezetőink talán tehettek volna valamit az ÁEH segítségével. Csakhogy volt-e egy zsinati, vagy konventi vezető is, aki a feketelistán lévő Pap Lászlónak az ügyét felveszi? Ilyen vezető nem volt. Bereczky erős baloldali. Ravasz László helyett ültette az ÁEH a püspöki székbe. Kiss Roland pedig valószínűleg bújtatottan párttag.

            A Tiszamelléki Egyházkerületet beolvasztották Tiszántúlba. A debreceni püspök vezetése alatt volt a fél Magyarország. Tudvalevőleg ő is erősen baloldali. Dunántúli sváb, parasztfiú, de nagy karrierista. Jól éreztük, hogy még párttag is. Nagyon hamar kulturális javak miniszter-féléje lett. Majd országgyűlési alelnök. Később külügyminiszter. Őrá Pap László nem számíthatott. Azt mikor tudjuk meg, hogy a felsorolt személyek, vagy még mások, mennyit áskálódtak Pap László ellen és az egész ünnepség megrontásáért. Kettős dolog. Mutatni kell a nyugatról jövő vendégek előtt, hogy nálunk szabadon dolgozhatnak az egyházak. A másik oldal, hogy az utolsó reakcióst kinyírják.

            Nem véletlen, hogy másfél év múlva dr. Pap László murgai segédlelkész lett. Murgán sohasem volt református egyházközség. Ha valaki megtalálja a térképen, meggondolhatja, hogy a Teológia egyik leghíresebb igazgatója, a Dunamelléki Egyházkerület püspök-helyettese milyen céllal került Murgára.

 

118. 1955-ben a 100 éves évforduló.

 

            Nehéz évek jöttek. 1955. A 100 éves évforduló. A Kálvin-téri templom építésének 125. évfordulója. 1956. Forradalom. 1957. Megcsappant tanári és hallgatói létszámmal folytatni kell a megkezdett iskolai évet.  Hiszen mindössze 3-4 hetet jártunk az ősszel október 23-ig. Nem fogadható el egy semesternek. 1958. Megerősödött a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt kormány. Az áruló Kádár lett az ország és a Párt vezetője. A megszálló szovjet csapatok visszahúzódtak laktanyáikba, de a tankágyuk és gépfegyverek csöve kifelé mutat, bármikor indulásra készen. Újból kivégeznek egy kommunista miniszterelnököt. Nagy Imrét és társait, a Kádáréknak nem tetsző kommunistákat. Ugyanakkor a halálos ítéletek végrehajtása is folyamatos. Lovakkal tiportatják be a temető végén, elhagyott, bokros helyen eltemetett, illetve megcsúfolt, halálra kínzott, gödrökbe dobált elitélteket.

            A Margit híd pesti hídfőjénél felépített ÁVH-s labirintus is működik. Többen kerülnek be, mint ahányan valaha is kijönnek. Árulókkal, besúgókkal van tele az egész ország. Elég egy viccet elmondani, s máris számíthatsz a proletárdiktatúra vasöklére. A levelek több napos késéssel érkeznek. Mindet át kell nézni. Meleg vasalóval olvasztják fel a ragasztást és olvassák el az írást. Leragasztják újból a kopertát. Mindenkiről mindent tudni akarnak. A Teológia évfolyamaira is építenek be hallgatókat. Ki Debrecenből érkezik, ki most folytatja a régebben félben maradt tanulmányait. Lelkipásztorok, papok elvesznek. Elnyelte őket a föld.

            Maradjunk egyelőre az Úr 1955. événél. 15-en befejeztük az első évfolyamot, megvan a minősítő vizsgánk. Szeptemberben beiratkozhatunk a II. évfolyamra, a 3. semesterre. A kőművesek elkezdik átalakítani a második emeletet, amely eddig cőtus-rendszerű volt.

            Egy közös előszobából nyílt négy nagyszoba. Ez volt egy ’cőtus’. Így laktak elődeink is a külföldi teológiákon a reformáció századában. Volt olyan európai város, ahol külön magyar cőtus volt. Annyian bővítették ismereteiket külföldi egyetemen. A diáknyelv, a latin, átsegített mindenkit a nehézségeken. Ha csak félévig voltak egy helyen, akkor is könnyen mehettek másik félévre tovább. Széles látókörrel érkeztek haza. Most a cőtus-rendszert szüntetik meg a II. emeleten. Bejön helyette a folyosóról nyíló szobák sora. Hasonlóan, mint az első emeleten, de kisebb, két ágyas szobákkal és beszerelt mosdókagylókkal. Szinte már szállodás megoldás lesz. Az első emeleten 4 ágyas szobák vannak. A nagy mennyiségű amerikai segélyből mindössze ennyire tellett.

 

            Az ünnepségeket jól megszervezte Pap László. Minden hibátlanul lefolyt. A hivatalos egyház, mintha csak éppen megfigyelőként lett volna jelen, az ünnepi sorozaton. Kellemetlenséget azért tudtak szerezni a hivatalosok Pap Lászlónak.

            Az egyik németül-angolul nyökögő zsinati tag elmondja, hogy Magyarországon ma is működik a tábori püspökség. Ebből annyi volt igaz, hogy az evangélikus Szimonidesz Lajost nem nyugdíjazták még, hanem tisztségében megmaradt civil ruhás tábori püspöknek. Szobafogságra ítélve. Vasárnaponként lakásáról szolgálati autóval elszállították a Vas-utcai volt KIE-székházba és ott tarthatott protestáns istentiszteletet. Addig az egyik termet nem foglalta el a Színművészeti Főiskola. Még az orgona is szólt vasárnaponként, kirendelt kántorral.

            Lajos bácsi elmondta, a racionalizmus korából átmentett stílusban, a prédikációt. Volt egy könyve a világ vallásairól. Széles látókörű, művelt ember. A nyugdíjazása napjáig végezte vasárnapi szolgálatait. Rokonaim ott laknak ma is a szomszéd házban. Tőlük tudom a külső formákat. Néhány környékbeli, idősebb ember volt a hallgató az istentiszteleten. Egyik gyülekezethez sem volt beosztva ez a prédikáló állomás. Élt, mint egy szekta. Felügyelet nélkül.           

            Megszorult Pap László. Alig tudta jó nyelvtudásával kimagyarázni, hogy ne menjenek meglátogatni, cikket írni a nyugati világnak a magyar katonák lelki szolgálatairól. Nagyon érdekelte őket, hogy a római katolikusok, a baptisták, a zsidók milyen szolgálatot végeznek a katonák között. Egy lelkigondozó pásztorhoz hány katona tartozik, stb. Dékánunk beleizzadt a zsinati küldött felelőtlen fecsegése miatti helyzetbe. Végül is a folyosón súgott valamit az egyik érdeklődőnek és a vendég intette le társait.

            Az ünnepi sorozat központjában volt díszdoktorrá avatás is. Keletről és Nyugatról voltak meghívottak. Teológiánk professzorai példaadóan összefogtak. A diákság is egységes volt. A beépítettek mindenben részt vettek, így végezhették legjobban áldásos munkájukat. Pap László a jövő év nyarára meghívta a világ reformátusait Galyatetőre, konferenciára. Olyan tekintélye volt, hogy megtehette. Ez ellen megint nem tudtak mit tenni a zsinati vezetők. Tehát világra szóló ünnepség-sorozattal kezdtük meg az 1955/56-os tanévet. Ekkor hirdették ki a teljes ingyenességet. A gyülekezetek felajánlásából, talán közalapi segélyekből, valószínűleg külföldi adományokból, illetve ezekre számítva kezdhettük meg az új tanévet. A népművészeti terítőket még mindig szövő gyülekezetek, vállalták egy-egy szoba berendezését. Élénk színű asztal- és ágyterítők. Függönyök. Rongyszőnyegek. A falakon rózsás tányérok egész sora. Az amerikai adományozók ámulattal tekintették meg a gyönyörű szobákat. Bizonyára megértették, hogy miért csak ennyit tudtunk építeni-változtatni az ő sok pénzükből. Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Nekünk eddig ért.

            A díszebéd a nagyon szépen feldíszített ebédlőben volt. Ami nálunk közétkeztetésnél elképzelhetetlen volt, varázsolt a konyha. Baromfi-leves, főtt hús, rántott csibe, sült tyúk. A magyarok érthetetlen csodálkozással fogadták.  Hol lehetett ennyi baromfit összeszedni, amikor minden jóvátételbe ment a megszegényedett Szovjetunióba?

            A paraszt-gazdaságokban az állatok szigorúan számon voltak tartva. Községi Tanács engedélyével lehetett levágni, főleg nagyobb állatot. Egy-egy baromfit mégis megfőzött családjának a parasztasszony. A bibliás ember tudta a citátumot. Nyomtató ökörnek ne kösd fel a száját. Igaz, falunként sok rókát kellett jegyzőkönyvezni, amelyek elvitték az éppen leadásra szánt állatot. Mivel a rókák nem voltak megkötött háziállatok, el kellet fogadni a tanácsi küldötteknek, hogy sok róka, menyét él a kertek alján.

            Igazgatónk kérése szerint egyszerű volt a megoldás. A nagyobb gyülekezetek adjanak össze egy-két csibét, tyúkot. Tokaj tájékáról kaptunk egy hordó bort is. Az amerikaiak piszkálták a finom csibehúst, tették félre a tányérjukból. Megtudtuk, hogy őnáluk ez a szegény ember étele. Gyárakban nevelik a csirkéket, táppal. Nagyon nehezen eszi meg válogatós ember a halízű, sőt, se-ízű baromfit. Most nem a nyelvükön levő szemölcsökkel vizsgálták meg az ételt, hanem előítélettel néztek rá az ebédre. Szegény, háborút vesztett magyaroknak, ez is finom étel. Utólag úgy értékeltük, hogy a véres marhahúst ették volna szívesebben. Erről nem tehettünk, hogy ennyi esze van egy jóléti társadalomban felnőtt generációnak. Bizony, a tokajit nem tolták félre. Öntögették a poharakba és öblítették torkukat. Itták a bort a nem-ebédre. Nagy baj nem történt. Szegény teológusok másnap is csibehúst ettek. Minden rosszban van valami jó is. A friss rétesek, kelt tészták, sütemények, torták hamarosan eltűntek az asztalról. Ez már ízlett nekik. Nyelvük mégsem mondta fel a szolgálatot. A nagy, édesség-érző szemölcsök épek voltak.

 

 

119. Bizonytalan országvezetés.

 

            Teológusok tanulgattunk. Kellő időben vizsgázgattunk. Professzorok, óraadók vigyáztak az előadásokra. Nem akartak maguknak sem bajt, de a szeretett egyházuknak sem. Úgy érzem, ez nem kétkulacsos politika volt, hanem józanság. A nagy viharban a füvecske lehajtja magát a földre, ezzel védekezik. Az első napsugárra felemelkedik, mutatja magát, növekszik. Most éppen szeles-orkános idő van. Valamikor ennek is vége lesz. A törökök is csak 150 évig bírták hazánkat. Aki benne élt, annak az öröklétet jelentette. Csak a történelem tudja a másfél évszázadot. Csodák mindig történhetnek. Csendesen jutottunk napról-napra előre.

            Pap László egyre elfoglaltabb ember lett. Készítette elő a nyári konferenciát, Galyatetőn. Kínos volt a külföldi telefonálás. Előre kellett megmondani, kivel, miről fogok beszélni, milyen nyelven. Akkor még nem volt hangrögzítő gép, a mai értelemben. Csak lemezre lehetett felvenni hangot, erős tűvel. Ezért minden külföldi beszélgetést lehallgattak tolmácsok. Ez nem volt titok. Mindenki tudta. Ezért is kérdezték előre, milyen nyelven fogunk beszélgetni. Egyszerre sok vonal nem működhetett. Minden kapcsolás Pesten történt, a központi postán. Akkor még a telefon a postához tartozott.

            Nyugatiak, ha jöhettek is be vízummal, mi nem mehettünk nyugatra. Keletre sem. Öntudatosak voltunk. Megelégedtünk saját országunk szépségeivel, javaival. Még nem fejeződött be a tanév, amikor megjelent az „N. Nagyfalu” című tanulmány a Tiszatájban, ha jól emlékszem. Hűen vázolta a parasztnép valóságos és válságos helyzetét. Sokan Nagy Imrét, az 1953-ban félreállított miniszterelnököt várták vissza a kormányba, elnöknek. Rákosi már Moszkvában ette kegyelem-kenyerét. Nem volt sem az országnak, sem a Pártnak vezetője ezekben az években. Sztálin halála után a Szovjetunióban is bizonytalan volt, ki is a vezető. Így volt a többi megszállt országban is. Utólag azt mondhatnánk, amit a Bírák könyve refrénszerűen emleget. Mindenki azt csinált, amit akart, mert nem volt király az országban.

 

120. Az 1955/56-os tanév.

 

 

            Az 1955/56-os tanév lefolyt a maga rendjében. A nagy létszámú évfolyam absolvált, segédlelkészek lettek. Elég kínos körülmények között. Amint már említettem, a grafikonon a kurzusok ügye a béka feneke szintje alatt volt. De a segédlelkészeké is. Bizonyára nem véletlen, hogy Szamosközi István pécsi lelkipásztor, majd esperes, azután pedig püspök, nagyon keservesen emlékezett vissza a 16 évig tartó kápláni idejére. Három gyermekével hánykolódott. Miközben baloldali érzelmeit emlegette, ha kellett, ha nem.

            Lakás nélkül élt a kelenföldi segédlelkész is. Ágyra járást keresett. Minden este belopódzott a Teológiára. A snapszlizó, vagy másnaponkét feleségével, Margit nénivel, zsírozó, portásunk mellett könnyen ment. Dezső bácsi annyira belemerült a keverésbe, játékba, hogy csak a hangos telefoncsengő volt képes kimozdítani töprengéseiből. A megérkezett segédlelkész úr az én ágyam alatt aludt, rejtve. Reggelre mindig eltávozott. Tudta, mikor van kapunyitás és utána öltözködik Dezső bácsi. Észrevétlenül elillanhatott. Egy másik segédlelkész, a Kőris utcában, erős fegyelem alatt élt. Munkaidőben felesége nem tartózkodhatott otthon, vagyis a hivatal mellett lévő segédlelkészi szobácskában. Egész napos szolgálat volt. Kettő órakor, minden nap, pontosan megszólalt a telefon. Ellenőrzés volt, hogy a káplán megérkezett-e már az ebédről.

            A 10 semestert szabályosan lezárt ifjaknak, bármi áron is, el kellett vállalni a segédlelkészi évet, hogy mehessenek papi vizsgára. Ezután pályázhattak kisebb, vidéki gyülekezetekbe. Ha itt is letöltöttek öt évet és az esperes úr igazolta, hogy minden rendben folyt, azután lehettek nagy-papok. Meghívhatták őket városba, vagy vidéki nagyobb gyülekezetbe. Azért mondom, hogy meghívhatott valakit a presbitérium, mert annyi jelentkező lett volna a pályázatra, hogy a meghívás volt a leggyorsabb és legbiztosabb útja a választásnak. Aki egyszer bekerült valamilyen módon, ismeretség, családi kapcsolat, ügyeskedés útján egy zsírosabb helyre, onnan ki nem mozdult, amíg a hamut mamunak nem mondta. A választások nem időszakra, hanem életre szóltak. Ennek volt köszönhető, hogy a nagy többség megrekedt egy kis faluban, szórványos helyen. A felső vezetés nem szólt bele az elhelyezésekbe. Csak a segédlelkészeket tudta azonnali hatállyal kirendelni, áthelyezni, ha kellett. Ha az egyházi vezetők megfelelő helyen beleszólnak a kialakult rendbe, maguk alatt vágják a fát.

            A XIX. században nagy öröm volt a református prédikátorok között, hogy évek-évtizedek vergődésével el tudták fogadtatni a presbitériumokkal a papmarasztás szokásának az eltörlését. Minden kis faluba a püspöknek, világi főgondnoknak személyesen kellett elutaznia, a helyi presbiterekkel megtárgyalni, szívükre hatni, lelkükre beszélni, gyakorolják ők is a törvényt. A lelkészválasztás életfogytiglanra szóljon. Erkölcsileg a presbitériumoknak volt igazuk. Ha jó prédikátort hívott meg a gyülekezet, úgy is maradhatott sokáig. Ha részeges, menyecskéző, csúnya beszédű, feslett életű volt, vagy legalábbis így ítélte meg a faluközösség, menjen tovább, ahová tud. Amelyik gyülekezetben éppen akkor akarták elengedni a papjukat, vagyis nem-marasztani, kínos helyzetbe keveredtek. A régi módi választás két évre szólt. Utána vagy marasztották, vagy nem.

            A XIX. század első felében a püspököknek a makacs presbitériumok meggyőzése volt a legnagyobb munkájuk. Lovas kocsival járták be az egész területüket, ha kellett többször is. Az is igaz, hogy ráértek ezt az ügyet intézni, a törvényt végrehajtatni a presbiterekkel, kurátorokkal.

            Második József császár és király, rendelete érvényben volt. A Budai Zsinat, 1791-ben megerősítette a református egyház jogait, és a Kalapos Király öccse, Lipót, mint császár és magyar király, aláírta. Épültek a református templomok sorban. Rendeződtek valamelyest a nem-katolikusok által elvégzett házasságkötések, keresztelések, temetések érvényes volta. Teljes megnyugvást nem jelentett a királyi törvény, de az éles vallási harc csillapodni látszott, ha csak időlegesen is. Mi, ifjú teológusok, akik sok mindent megtanultunk az egyház-történelemből, mint II. évesek, igyekeztünk minél bátrabban bizonyságot tenni, hogy mi Jézus Krisztus elhívott szolgái vagyunk és már most felelősséget érzünk a holnapért, egyházunkért.

            A felettünk lévő három évfolyamban nem voltak annyian, mint mi. Elsősök jöttek szép számmal, az igaz, de ők mégis csak kezdők voltak. Azt is észrevettük, hogy őket már nem érintette meg a háború utáni evangélizációs hullám. Mi voltunk annak az ébredési korszaknak az utolsó hírnökei. Az újabbak, mintha nem lettek volna valamelyik kegyességi irány féltett gyermekei. Inkább a szülőktől táplált református életvitel gyermekei. Az egyetemi és főiskolai felvételek is szigorúak voltak, kellett hozzá jó kádervélemény a párttitkártól. Bizonyára emiatt is jöttek védett helyre néhányan.

            A professzorok közé beékelték külső-felső nyomásra, Kádár Imre zsidó színészt. Valamikor megtért, református lett. Gyermektelen család, baloldalai nézéssel és látással. Mint idehelyezett, ejtőernyős ember, mindent a kezében szeretett volna tartani. A tanári kar egységét nem tudta megtörni. Falnak ütközött. Valahol annyi munkát talált magának, hogy külön óraadót tartott.

 

121. Nyugdíj nélküli sokaság.

 

            Az 1950-ben kitelepítettek nagy része felszabadult, elköltözhetett a kényszer-lakhelyből 1953-ban, Nagy Imre rövid miniszterelnöksége idején. Falujukba, haza nem mehettek. Akkora ereje nem volt Nagy Imrének. Hamarosan a belső erők őt is félreállították. Hiszen még a faluban ott volt a párttitkár, aki javaslatot tett a kitelepítendőkre. Ők még próbálták tartani a Párt tekintélyét.

            Budapest tele volt lakásra járó koldusokkal. Akik a régi rendszerben voltak értelmiségiek, nem kaphattak a demokráciában nyugdíjat. Ismerős családoknál kéregettek rendszeresen élelmet. A forma végtelenül változatos volt. Akkor még sok háztartásban főztek naponként. Egy család nem csak egy rászorultnak adott ebédet vagy vacsorát. Hanem beosztották. Pl. rokonaimnál. Egy volt katonatiszt minden szerdán este kapott vacsorát. Egy volt törvényszéki bíró hétfő este jöhetett. Volt egy özvegyasszony, aki ebédre volt beosztva hetente egyszer. A rongyos ruhás asszonyt merték fogadni nappal is. A férfiakat csak este. Persze, ez alaptalan félelem volt. A beépítettek még az utcai mozgást is figyelték. Nem is beszélve arról, hogy minden utcasarkon posztolt rendőr.

            A kéregetők között volt sok, akik rendszertelenül jártak kéregetni. Ezeket nem szerették a lakosok, mert gyanús alakok voltak. Elmondták, ők kik voltak, milyen reakciósok. Ha nem jelentette a családtag, abból lett baja. Ha feljelentette a házalót, hogy mit mondott magáról, lehet, hogy nagyon rosszat csinált. Elképzelhető, hogy nem beépített volt, hanem már több napja nem evett szegény magyar. Ezt sohasem lehetett tudni. Ilyenkor, ha nem beszélt, csak tartotta a tenyerét és tátotta a száját, akkor kapott valami ételt. Persze, az ételen darás tésztát, káposztás tésztát, hagymás-szaftos tésztát kellett érteni. Esetleg főzeléket egy kis vöröshagyma feltéttel, vagy pedig csak egyszerűen zsíros rántással. Kenyeret nem adhattak a kéregetőknek. Jegyre ment. Napi 25 dkg. Gyereknek fele ennyi. El ne hízzon.

            Megjelentek a ’talponállók’. Mellmagasságú asztalok, négyen tudták körülállni. A helyiségbe belépő vásárló egy üvegfal mögött meglátott néhány tányérban ételt. Kiírva az étel neve és az ára. Pl. szalontüdő zsemlegombóccal 1.80 forint. A pénztárnál befizetted, a jeggyel sorba álltál. Bevette a jegyet egyik elvtársnő. Másik ablaknál kiabálták a megérkezett étel nevét. Néha elvették egymás tányérját az éhes várakozók. A kiszolgálás nem abban a sorrendben folyt, mint a jegyek bevétele. Amikor elkészült egy néhány megrendelt ebéd, a kukta tálcán odahozta a kiosztó elvtársnő ablakához. Az elvitel az étel nevének bemondására történt, és valaki felkapta a tányért. Ennél a sornál nem lehetett tudni, ki milyen jegyet, illetve egyáltalán adott-e be jegyet. 

 

            És ha semmilyen jegyet nem adott le, csak elvett egy tényár ételt? Kiabálás, veszekedés, lökdösődés. Kiütötték a kezéből, már máskor is itt volt, valaki ráismert. Verjék meg, hívják be a rendőrt a ház elől. Próbált elmenekülni, elbújni, tolakodott a mellékhelyiség felé, ott az ablakon kimászni szabad helyre. És még egyéb apróságok tették emlékezetessé a talponállói étkezést. Persze lehetett italt is kérni. Mégpedig elsősorban sört. Nagy neon-reklámok hirdették országszerte: „A sör folyékony kenyér”. Történtek komikusabb esetek is. Az éhes nézelődő, ha meglátott egy falat maradékot, már kapta is ki a tányérból és nyelte le. Csak tisztára nyalt tányért lehetett visszaadni. Ha nem így vitte volna valaki, kivették a kezéből és lenyalták.

            Sör volt bőven. De pénze már nem mindenkinek. A pohárban nem maradhatott egy csepp ital sem. Ekkor történt, hogy valakit megszorított a természet. A fél pohár sörre rátett egy papírt felírással. ’Beleköptem!’ Mire visszaért, megbővült a jegyzet: ’Én is!’

            A bort elvitték jóvátételbe Keletre. A sört nem, mert ott kvászt ittak. Kenyérhéjból erjesztett sörféle ital. Orosz órán gyártottunk is szójátékot: U nasz kvász? Önnek van kvásza?

            A sörgyárak épségben megmaradtak Magyarországon. Fokozták a termelést és reklámozták városban, falukban, mindenütt. Kenyér nem volt, de sör bőven, olcsón. Nem fél literes üvegekbe palackozták, hanem másfél literesbe. Ez volt a ’családi sör’. Tehát ha valaki sört vett, mindjárt 15 decit kapott a kezébe. Gyorsan megitta még a boltban, a betétes üveget visszavették azonnal. Ennél jobb megoldás volt, hogy nem is fizetett betétet, mert ott a pénztár mellett megissza egy húzásra és az üveget, máris helyezi vissza a gyűjtőbe.

            Sörünk azért lehetett bőven, mert a tavaszi árpa nem kellett testvéreinknek jóvátételbe. A búzát vitték, amennyit csak tudtak. Idehaza, a humán fogyasztásra nem ajánlott, ocsú-búza maradt. Na meg kaptunk Nyugatról elég olcsón ipari búzát. Nekünk kenyérnek nagyon jó volt. Került bele egy kis fahéj, nem fűszernövény, hanem fatelepi. Ennél finomabb burgonya is és szépen kisült a két kilogrammos barna kenyér. Sörgyári élesztő volt bőven, szépen lehetett keleszteni a tésztát. Akácrőzsével kifűtött kemencében szép pirosra megsült a kenyér és vásárolhattuk a boltban, mármint a húsboltokban.

            Sörivásban elsők lettünk. Úton-útfélen olvashattul: ’A sör folyékony kenyér’. Utolértük a bajorokat. Ott fél literes és egy literes söröspoharakat használtak, nálunk másfél liter volt az egység. A folyékony kenyér reklám olyan fontos volt az erősödő demokráciánknak, mint a fémgyűjtés szlogenje. ’Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!’

            Külső békében éltünk, belülről nem volt minden békés. Bárhol valami baj történt, mindjárt találtak bűnbakot, kulákot, reakcióst. Ha voltak, az akkor éppen uralkodó elvtársak között rosszakarói, akkor könnyen kapott életfogytiglanit, vagy halált. Gondolok a kommunista szlogenre: A legfőbb érték az ember.

 

122. Államosítás a kisiparban.

 

            Visszatérek családunkhoz. Nagyapám Felsőkörtvélyes pusztán behívta Rideget, a cselédek között az elsőt és letett az asztalra minden kulcsot. Annyit mondott, vigyázz mindenre. Minden a tiétek. Nagymamával egy kis utazótáskát megrakva, elindultak Sárbogárdra. Gyalog. A vasúti sínek mellett. Ott lakik a fia. Leányáék már elköltöztek Budapestre, elrejtőztek a kuláküldözés miatt. Nagybátyámékhoz, vagyis a fiához mehettek. Nekik két leányuk volt. A fiatalabb meghalt 1946. augusztusában. 6 éves volt.

            A kislányt felkészítették, hogy megyen iskolába. Egy háborúból ott maradt árokba megzökkent a spediterkocsi első kereke. A kislány édesanyjával együtt előre esett. A lovak közé. Senkinek nem történt semmi baja. A lovak nagyon szelídek voltak. Még egy ijedt, jaj sem volt. A lányka nem tápászkodott fel. Kivették. Halott. Hárman maradtak a családban.

             Egyik éjszaka meglepték a házukat. Fölverték álmukból. Falhoz állították őket, hátra arccal. Amíg találtak a házban, udvarban, padláson, pincében valamit, amit érdemes autókra rakni, addig hálóingben támaszthatták a falat.

            Nagybátyámék sörnagykereskedők voltak. Ipari üzemük volt. Hordóban kapták a sört vasúton Kőbányáról. Ők palackozták és szállították ki a környező falvakba.

            Az elvtársak mindent leszereltek, még a kútból a víznyomó motort is. Spediterkocsit, a lovakkal elhajtották. A lakásból, konyhából, ami tetszett valakinek, vitték. Ruhát, bútort, képeket. A telefont leszerelték. Amikor kikerült az utolsó szállítmány is az utcán, udvarban várakozó teherautókra, egyszerűen otthagyták őket.

            Meg mertek mozdulni és elkezdtek beszélni. Felöltöztek, illetve még pihenni kellett volna, hiszen hajnal előtt végeztek a szerelők a munkával. Ezt nevezték Kelet-Európában államosításnak. ’A nép nevében!’

            Reggel megjelentek a lakásfoglalók. Ők már hoztak papírt is a Tanácsról. Szabó Sándor kuláktól – a nép nevében – a teljes házat átveszik szocialista megőrzésre. A legfontosabb ruhájukat vihetik magukkal. 10 órára megérkezik a teherautó és bepakolnak. Orosz tiszti lakás lesz az új hasznosítás.

            Arról nem szólt a fáma, hogy a tulajdonosok hová költözzenek. Van elég rokonuk a nagyközségben. Kerékpáros futár közvetítésével annyi engedményt kaptak, hogy a nyári konyhába átpakolhatnak. A lakásból bútort, ágyat nem vihetnek ki. Nem tudják még, mi fog kelleni az új bárisnyának. A kapitány úr családjával és tiszti legényével együtt költözik a lakásba. Ha nekik nem kell valami bútor, később adhatnak a kiköltözötteknek.

             Nagyanyám már feküdt a balesetben kapott sebével. Jobb mellét levágták, a seb nem gyógyult. A nyári konyhában egy ágy fért el, meg egy sparhelt. De a konyhából nem vihették ki a tűzhelyet, amit addig használtak, majd valaki ad nekik az ismerősök közül.

            Nagybátyám ügyesen eszkábált ágyat. Igyekezett minél szélesebbet, amekkorát az ajtó nyitása engedett. Ugyanakkor emeletes is lett az ágy. Betétet, matracot nem vihettek ki a lakásból, hanem a szalmakazaltól szalmával megtöltötték a deszkát és úgy terítették le. Nagyanyám került betegen az alsó ágyra. Nagypapa vállalta, hogy ő majd ülve alszik az ágy végében. Nagybátyámék hárman, az emeleten pihenhettek. Ez lett évekig a lakásuk. Munkát nem vállalhattak a felnőttek, exkommunikáltak voltak. A tartalékukat kellett jól beosztani. Közben nagymamát eltemettük 1953. augusztus 20-án. Attól kezdve a nagyapa és unoka alhatott az alsó ágyon, a szülők magaslati levegőre predestináltattak.

 

123. Tarlórépa korszak.

 

            Ilyen családi körülmények között érettségiztem, kerültem Teológiára, dolgoztam, tanultam. Pesten lévő húgomat segítettem, s közben állandóan gondoltam haza. Kis húgom skorbutot kapott. Avitaminózis. Teljes vitaminhiány. Ezt a betegséget az egyháztörténelemből is ismertük.

            A török időkben, majd a labanc háborúk idején, -- egyik sem volt jobb a másiknál – a bujkáló hitsorsosaink leveleiből ismertük ezt a betegséget. Ők nem tudták ilyen szépen, latinul megfogalmazni. Azt írták le, hogy a bőrük kiütéses, fekélyesedik és mintha rothadna le a húsuk. Ez nem lepra volt, hanem egyoldalú táplálkozásból fakadó vitaminhiány.

            Édesanyáméknak is olyas féle volt otthon a táplálkozásuk, mint a diákoké az internátusban. Szárított tarlórépát lehetett kapni és ebből főzeléket készíteni. A gumósok közül a legértéktelenebb a tarlórépa. Azért nevezik tarló-répának, mert aratás után lehet vetni tarlóba. Gyorsan fejlődő, növény. Szinte gomba módra hízik. Hálás az öntözésért. Vitamin tartalma nulla. Tápértéke sem sokkal több. Töltelék árú. A nagy Szovjetunióból kaptuk a magot, ajánlották népélelmezési cikknek. Ott is ettől haltak éhen milliószámra az emberek. A kollégiumnak nevezett internátusban még kaptunk valami feltétet hozzá, akármit is, de otthon csak magában fogyaszthatták szüleim a finom keleti növényt, főételként. A napi 25 dkg kenyér jelentett még valamit, ami erősítette az embert.

            Faluhelyen nagyon akadozott a kenyérellátás. Járásonként igyekeztek nagy kemencéket építeni és onnan szállítani hetente háromszor a falukba kenyeret. Őrletni már nem lehetett a malmokban, mint régebben. De úgyis le kellett adni minden termést. Nem lett volna mit megőrletni. A cséplésnél is társadalmi ellenőrök voltak. Pontosan jegyezték, miből hány kilót csépeltek. Nehogy a parasztgazda, pláne a kulák, pár kilót félretegyen családjának vagy az állatainak.

            Kellene segíteni szüleimet is és a még mindig otthon lévő kisebb húgomat. Öcsém Pécsett tanul, vagy legalább is kellene tanulnia. Ott elég jó az ellátás, mint ahogy leírtam. A répafőzelékre legtöbbször volt egy kis hagymás, szalonnás, pörköltszaftos feltét. Reggelire műméz. Vacsorára valami könnyű étel. Tejbegríz is volt néha. Többször vízben gríz egy kis feltéttel. Hetente egyszer konzerv.

            A tömegkosztnál az volt a jó, hogy valami mindig volt. Rendszeresen. Egyszer sem mondták este, hogy elfogyott reggel, délben, a mai napra kiutalt nyersanyag. Vasárnaponként még egy szeletke hús is volt. Rizzsel vagy búrizzsel. Sőt még süteményt is kaptunk egy darabocskát. Legalább egy falat. A vacsorát vasárnap délben kaptuk kézhez. Egy délutánjuk legyen szabad a konyhásoknak is. Volt, hogy két darab nagy pogácsa a vacsora. Vagy egy szelet kenyér egy kis felvágottal. Egy tized vaj, vagyis 1 dkg. Esetleg körözött, egy szelet kenyérrel. Aki számított arra, hogy elmegy délután rokonlátogatóba, azonnal megette a hideg vacsoráját. Arra gondolhatott, hogy csak kap valami falnivalót a rokonoktól. Persze, aki okosan félretette magának a vacsorát, sokszor csalódhatott. Este nem találta meg. Meggondolandó, nem lett volna-e jobb még délben elpusztítania. Az ilyen vacsora-elveszést nem tekinthettük lopásnak. Az éhség Nagy Úr.

 

124. Krumpliföldünk. Diakónia.

 

            A falukban lehetett OFA-földet bérelni. Évenként meg kellett ismételni. Az egyháztól elvettek több tíz hold príma szántóföldet, mindegyik faluban. Édesapám területén, három faluban, a mintegy 100 holdat „felajánlotta” a presbitérium a magyar államnak. Most pénzért bérelhettünk egy holdat. Persze olyan helyen, ahol nem lehetett nagyüzemi módszerrel szántani. Árkos, bokros, kieső helyen. Nekünk is volt ilyen bérleményünk. TSZCS-s családok is kérhettek, ha volt iparban dolgozó családtagjuk. Drágán meg lehetett szántatni, boronáztatni. Volt olyan család, akik többen voltak és nekiálltak felásni. Nem volt pénzük megszántatni.

Gépállomás rendszer volt. Előjegyeztetni lehetett szántást. Az időpontot nem mondták meg. Az elvtársakat kellett mindig jó időre venni. A piszkos kuláknak akkor végezték el a munkáját, ha már máshová nem kellett küldeni gépet. A bántó jelzőket nem szívemből használom. Akkori szlogenként. Ahogy pár évvel azelőtt ’büdös zsidó’ volt minden Mózes-vallású hazánkban, úgy lettek most is állandósult jelzők. Aki nem használta, már gyanús volt.

A mi 1 hold földünk burgonyával volt bevetve. A határ legtávolabbi részében kellett megkeresnünk. Szegény édesanyám ültette el. Arra gondolt, hogy talán a megtermelendő krumplit nem fogják lesöpörni a padlásunkról. Ez a csodálatos növény sokféleképpen felhasználható humán étkezésre. Sőt még a baromfiaknak is lehet főzni az aprajából. Csépeltetni sem kell, csak felszedni és hazaszállítani. Arra kellett számítani, hogy segítenek majd megszedni a határban kóborló, keresgélő lopósok. Korán nem lehet kiszedni a földből, mert nem lesz elálló. Jó időben kell kiásni, délelőtt, egy kicsit szárad és délután hazaszállítani, pincébe, vagy verembe helyezni. Valahogy úgy kell irányítani a munkát, hogy egy nap felszedje a család, segítségekkel. Szárítgassák egy kicsit és délután feltétlen szállítsák haza. Amennyiben előre megkezdik valamelyik sort, jelt ad a tolvajoknak, hogy segítsenek betakarítani.

Egyelőre még csak az elültetés történt meg. Akkor még nem volt ismerős az amerikai kolorádóbogár. Később is, egyszerűen csak krumplibogárnak nevezték. Ekkor még nem ette le a növény leveleit a kártevő bogár. De akkora gazban volt, amikor a nyári szünetre hazaérkeztünk öcsémmel, hogy mindjárt megismertük messziről a földünket. Édesapámmal kimentünk gyomlálni. Belefáradtunk. Amikor már jól látszottak a sorok, akkor lehet majd elkezdeni kapálni. Nagyon megörültem a jó meleg, napos időnek. Ing nélkül dolgoztam, hajladoztam. Egész nap sütötte a hátamat a tüzelő Napocska.

Estére olyan vörös lett a hátam, derekam, hogy édesanyám sírva fakadt, amikor meglátta. Kenegette zsíros házi tejföllel. Én nem jajgattam, tűrtem mindent. Nem kértem vacsorát. Mintha lázas lennék. Ábel Amerikában járhatott hasonlóan. Fázott egész testem, a hátam pedig sugárzott. Adta ki magából a beszedett meleget. Takaró nélkül, hason fekve próbáltam elaludni, nem nagyon sikerült. Hetekig tartott, amíg nem volt kedvem inget venni. Napra nem kívánkoztam kimenni, szinte egész nyáron. Orvos nem látott. Örültem, hogy megedződött a hátam. Elmondhatom, hogy megszenvedtem a család kenyeréért. Magam előtt láttam, hogy sokan egész nyáron ing nélkül élnek. Ők megszokták. Nem egyszerre ugrottak a legmélyebb vízbe.

Megnyugtatott, hogy a családnak lesz télre eledele. Igaz, hogy naponta krumplit enni unalmas, de majd tarlórépával felváltva, tűrhetőbb lesz, mint amilyen az elmúlt télen volt. Úgy tudom, hogy a szegény északi szomszédainkat azért nevezik sárga hasú tótnak, mivel ők csicsókán és krumplin élnek. Magyarországon sokan lettek ezen években sárga hasú tótok.

Összefoglalva ezen éveket, summásan így mondhatom: kibírtuk. Biztattuk magunkat, ki kell bírnunk a keleti despotizmust. Egyszer majd csak vége lesz. Kibírtuk a nyugatit is. Annak is vége lett. Igaz, nem váratlanul, sok vér kellett hozzá. Nem volt köztünk igaz próféta, aki jövendőt tudott volna mondani.

A keresztyénség is leggyorsabban a római birodalomban terjedt, a pogány császárok korában. Minél jobban üldözték Krisztus népét, annál többen lettek. Megállapították, hogy a keresztyének vére mag. Nekünk most kell a legerősebben hirdetni a Megváltót. Lehet, hogy szavainkkal nem mindig tudjuk, de cselekedeteinkkel annál jobban.

Református egyházunk gyönyörű bizonyságtétele volt a sok diakóniai otthon. Csak idióta gyermekeket mertek ránk bízni. Dunántúlon, Kőszegen volt egy csecsemő-otthonunk, de azt át kellett adni állami kezelésbe. Egészséges gyermekekkel nem foglalkozhat az egyház. Az ide irányított beteg gyermekeket olyan szeretettel fogadtuk, öleltük magunkhoz, hogy csodaszámba ment a világ előtt.

A mi 16 intézetünk mellett az evangélikusoknak volt néhány Egészségügyi Gyermekotthonuk. A római katolikusoknak egy sem volt. Nekik elég teher az öreg papjaikat, szerzeteseiket, elgyengült apácáikat elhelyezni, ápolni. A baptista egyház megint nem tartott fent diakóniai otthont. Mi reformátusok, kiemelkedtünk. Mind a kommunista világban, mind a nyugatiak előtt. Gyönyörű munka volt.

Most, amikor írom visszaemlékezéseimet a XXI. században, nem beszélhetünk református közegyházi diakóniáról. Legalábbis a maga nemes értelmében nem. Nekem fáj ez a közöny, közömbösség. Valamikor mi adtunk, áldoztunk, hogy segítsük a gyámoltalant. Most meg mintha azt látnám, hogy minél többen akarnak jól élni abból, hogy vannak még országos intézményeink. Fordított világ. 1990-ben ez is fejre állt. Nem a fej van felül és a láb alól. Hanem fordítva.

 



Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Honlapkészítés