Budapest Külső - Józsefvárosi Református Egyházközség

Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!





 

F Ü G G E L É K

 

 

I. Édesapám kölnivize.

 

 

A háború alatt parókiánk mindig a tisztek szállása lett. Így volt 1941-ben. Magyar tisztek laktak nálunk. Kölcsön is kérték az Opel Kadettot. A szerb front zajlott mellettünk. Bár ez minket kevésbé érintett. Az elején ellenállás nélküli visszafoglalása volt a magyar területeknek. Olasz gyártmányú repülőgépeket vetettek be a támadásra. Ez volt az első magyar légitámadás. Sok gép le is zuhant. Még ma is vannak a Balatonban belefúródott masinák. Tőlünk délebbre voltak harcok, a frontvonalat ott kellett áttörniük a magyaroknak. Hitler megengedte, hogy a visszafoglalt részeket kapcsolják vissza Magyarországhoz. Örültek a felszabadított területen élő testvéreink. Dicsőségesen vonultak be a magyar katonák diszkapuk alatt, felzászlózott utcákon. A harcok befejeződtek. Katonáink elvonultak.

 

Ez után három év múlva jöttek kora ősszel a németek. Ők elég sokáig táboroztak falunkban. Az iskolában is katonák laktak. Nem volt tanítás. Tervezték a nagy ellenállást. Az orosz előrevonulás radikális leállítását. Fegyver nélkül még ez sem sikerült.

 

November 29-én este megérkeztek a továrisok. Akkor ők foglalták el a parókiát. Mivel többször vonultak át falunkon, jó néhányszor volt tiszt vendégünk. Ott is aludtak. Édesanyám főzött. De először mindig nekünk kellett bőven enni az ételből. Amikor látták, hogy mi még élünk, ők is bátorkodtak meríteni. De csak abból, amit mi már megkevertünk és megkóstoltunk. Ők még jól felkeverték. Jóízűen ették a magyar kosztot.

 

A legkomolyabb tiszteknek édesapám bemutatta a legféltettebb szobácskáját, a fürdőszobát. Elmutogatta, hogy mi mire való. Borotvapamacs, zsilettes borotva. Ők a nadrágszíjon megfent borotvakést ismerték. Arcvíz. Bőrápoló. Fogmosáshoz illatosított alkohol. Ebből csöpögtetni kell a pohárba. Vendég-fogkefe. Púder az arcra. Bajusz fésű és még egyebek. Európa belsejében ezeket használták az úri emberek. Egymás után mehettek be a tisztek tisztálkodni. A melegítő kályhából lehetett leengedni langyos vizet. De kérhették volna a kádban való fürdést is. Ilyet az oroszok soha nem kértek. A magyarok, németek annál többször.  Ha újból érkezett néhány továris, édesapám újból mindent elmagyarázott, illetve elmutogatott. Rögtönöztünk egy szótárt, füzetbe írtuk a szavakat. Persze, fonetikus átírásban. A kutyára mindig géppisztolyt fogtak. Ezért is az első mondat így hangzott: ’Nye kuszi szábácska.’ Nem harap a kutya. Ezt mi is, gyermekek, gyorsan megtanultuk. Ne lőjék már agyon Basát. Nem is lőtték le. Hanem tavasszal, a bolgár megszállás alatt egy dum-dum golyóval végeztek vele. Az éjszakai, tolvaj-katonáktól védte a házat. Bár akkor sem harapott, csak fellármázta a családot.

 

Tehát jött az első tiszt a felszabadító hadseregből. Édesapám mutogat a fürdőszobában. Ő boldogan válaszol: dá, dá. Ezt a szót is megtanultuk. Jön a következő tiszt. Édesapám mutatja az arcát, amelyet le lehet mosni arcszesszel, utána púderozni. De valami hiányzik. Az arcszeszes üvegecske túl könnyű. A szájvizes tégely is üres. Édesapám felnéz a szekrény tetejére. Ott van a pótlás. Fel kell tölteni mindkét edénykét. Előveszi a nagyon vékony szárú tölcsérkét. Azt a helyén megtalálta. Beleilleszti a vékony szárát a kölnis üvegbe. Üres a nagy tartály is. Ejnye, a kutyafáját.

 

Amire körülnézünk, az első tiszt alszik a belső szobában. Ruhástól rávetette magát a nagy ágyra. Horkol. A kollegája nem tudja felébreszteni. Megállapítás. Megihatta az összes szagos alkoholt, amit csak talált. A tiszta szesz üvegje is üres. A végén baj lesz. Megmérgeztük a legelső tisztet, a körzet parancsnokát. Ki véd meg bennünket? Még egy tolmács sincs a környéken. Ha szabotázst gondolnak, azonnal lőhetnek. Hiszen a németek is ezt tették a sárbogárdi állomásnál. Édesanyám sír. Mi búvunk. Hideg vízzel próbálják ébreszteni a sok kitüntetéses kapitányt. Semmi eredmény. Lélegzik. Ha erre jön a politikai tiszt, bizony gyanúba keveredünk. Legalábbis édesapám. Ő mutatta be a féltett dolgait. Másnap a tiszt felébredt. Mi a konyhában aludtunk mindnyájan. A felnőttek ülve, mi, négy gyermek, egymáshoz bújva a díványon.

 

A nagy ijedtség után a hiánycikk lett a központi téma. Utólag úgy értékelem, hogy édesapámnak igazán akkor lett vége a háborúnak, amikor a siklósi Szentlélek Patikában megint lehetett vásárolni tiszta szeszt, alkoholt, illatosító szereket, arcápoló kölnivizet. Erre várni kellett néhány hosszú hónapot, de inkább évet. Ehhez jött még a másik fontos békebeli állapot felidézése. Ez pedig akkor történt, amikor megtudta édesapám, hogy a gőzmosó újból fogad keményíteni gallérokat és kézelőket. Ha valaki ment Pécsre, megkértük, adja le az állomás mellett ezt a kis csomagot. Ugyanakkor kérje el a BLB-jelzéssel ellátott tisztított anyagot.

 

 

II. Pofazacskó.

 

 

Amint említettem, ötödikben növénytant, hatodikban állattant, majd embertant és egészségtant tanultunk országszerte. Tehát hatodikos voltam a Gimnáziumban. A majmokról tanultunk. Már visszajöttünk a karácsonyi szünetről, amikor ez az anyag következett. Otthon édesanyám pulykával traktált bennünket. Csodálkozott, hogy ennyire összeszűkült a gyomrunk. Alig ettünk valamit. Legalábbis én. Ehhez még hozzáveszem, hogy a húst amúgy sem kedveltem. De azért Pécsett a 20 tészta-étkezés után csak jólesett a vasárnap déli sült húsnak nevezett cipőtalp, vagy ki tudja, micsoda. Hét reggeli, hét vacsora és hat ebéd volt főtt-tésztás eledel.

 

Édesanyám adott útravalót. De sokat nem csomagolhatott, hiszen megromlik a lakószobában. Visszatértünk az internátusi tésztaevésre. És akkor tanultuk, hogy vannak pofazacskós emlősök, majmok, amelyek egy hétre való eledelt, gyümölcsöt elraktároznak maguknak és kellő időben fogyaszthatják el. Én ekkor fakadtam sírásra, de inkább bőgésre. Nekem miért nincs pofazacskóm? Osztálytársaim a bőgőmajmot kezdték emlegetni. De, amit én éreztem, ők azt nem tudták.

 

III. Piroska ételhordása.

 

 

Hadd hozzak össze két történetet. Indulok a szülőfalumból és megérkezem első szolgálati helyemre. A főszereplő ugyanaz. Falu végén volt egy család. Sok lányuk volt. Nem is emlékszem az édesapjukra. Katolikusok voltak, de hozzánk járhattak volna iskolába, ha egyáltalán jártak. Édesapjuk talán katona volt és elveszett. A legkisebb lány kezdett járni iskolába. Egy szál pendely volt az öltözéke. Zsák-ruha. Amelyből kibújt a feje, oldalt felvágva egy kicsit, kilógott a két karja. Ennyi és nem több. Kislány volt, nem is volt hosszú a ruhája. Igaz, télen sohasem láttam. Otthon maradt a melegben. Cipője talán nem is volt. Az elemi iskolákban nem volt kötelező cipőben járni. Baj is lett volna! A kislány szegényes volt. Igazi zsákból a ruhája, zsákvarró cérnával durván összetákolva. Nem tudom, mikor mosta ki édesanyja. Talán akkor is szappan nélkül. Hiszen falunkban nem jártak pénzes koldusok, mint Móricz Zsigmondék felé, hogy adtak volna krajcárokat mosóporra. De én még mosóporra sem emlékszem. Valamit lehetett kapni a boltban, amit szódának neveztek. Az emberek házifőztes szappant használtak. Elhullott kövérdisznóból főzték. Gyűjtötték az avas zsiradékot, bélzsírt öléskor, s ki tudja még mit. Egyik faluban zsiradékért lehetett cserélni szappant.

 

Mi, magunk főztük a szappant. Ahogy nálunk mondták, a szappantot. Két szótagban túl rövid lett volna. Mint ahogy nálunk nem ’vett apám a vásárban lovat’, hanem vevett lovat. A kislány jött iskolába, félrehúzódva. A szája mindig nyitva. Nagy, széles, piros-bordó ajkai voltak. Zsebkendője nem volt, a ruhája alja megtette, ha nagyon kellett. Ha leguggolt, a nagyobb fiúk mindig nevetgélték, mutogattak neki, a levegőben rajzoltak. Később már észrevette, hogy nem illik úgy leülni a földre, hogy a térdét magasra emeli és széttárja. Otthon nem számított.

 

A sok nővére nem tanította illemtanra. Emlékeim szerint a nővérei talán sohasem jártak iskolába. A falu végén laktak. Azt tudtuk, hogy a megszálló katonák sokszor mentek beszélgetni hozzájuk. A nagyobb testvérei akkor már jól tízen-évesek voltak. Piroskának szép hangja volt, de nagyon félénk az éneklésben. Rábeszélni nem lehetett. Néha megfeledkezett magáról és énekelt valahol a bokrokban, fal mögött. A tanítónk, ha volt, nem engedte zavarni és közel ment hozzá, rejtőzve, hadd hallja a pacsirta-hangot.

 

Én hamarosan elkerültem a faluból. Jóval később láttam meg. Felismertem. Akkor már másik baranyai községben laktak. Ő volt otthon édesanyjával. Iskolát nem nagyon végzett. A TSZCS-ben dolgozott ő is. Édesanyja gyalog-munkás. Piroska összekötő, vízhordó, ételszállító. Az az időszak volt, amikor minden munkahelynek meg kellett szerveznie a közösségi étkeztetést. Minden faluban fillérekért kaptak a tagok gulyás-leves ebédet. Néha hamis-gulyás volt. Még mindig sokkal jobb, mint a semmi.

 

Nyáron hordta a mezőre Piroska a friss vizet, télen a meleg teát. Délben pedig mindkét kezében, ételhordókban, az ebédet. A ruhája annyira változott, hogy nagyobb zsák-ruhában járt. A régit, amit én Harasztiban láttam, kinőtte. Hogy az új faluban is nevetgélték, sajnos igaz. A nagy karkivágásoknál, a nyaknál leskelődtek a fiúk, legények, fiatalemberek. Azt is megcsinálták, amikor két keze tele volt edényekkel, hogy húzkodták a ruhácskáját és nagyokat nevettek, megjegyzéseket tettek. Ekkor már szégyellős volt, húsz felé közeledő, eladó. A felnőttek sem nagyon védték meg. Amelyik brigádban az édesanyja is dolgozott, ott fegyelmezettek voltak a munkatársak.

 

Piroska panaszt tett a brigádvezetőnél. Nem is egyszer. Jani bá nem hallgat meg. Nem intézkedik. Pedig én egy nagy ajándékot adnék az összes dolgozónak. Na, majd máskor, Piroskám. Csak hord szépen az edényeket, mint eleddig. De én éppen erről akarok beszélni mindenkivel egyszerre. Jani bá annyira a pártomat fogta, hogy már a faluban nem nevetgélnek, nem emelgetik a ruhámat. Édesanyám már régebben mondta, hogy ha belőlem csúfot űznek, vágjam hozzájuk a korsót, az ebédet. Hadd törjön az edény, dűljön ki az étel. Én még sohasem tettem ilyet. Tudja Jani bá.

 

Mióta kérem már, hogy amikor együtt vannak, adjon alkalmat arra, hogy elmondjam az én ajándékomat. Ennek is eljött az ideje. Piroskám, most sokan vagyunk együtt. Mondjad el az ajándékodat. Mondja. Nagyon vártam eztet a napot. Holnaptól kezdve én is másképpen fogok viselkedni. Most már olyan jók hozzám. Nem csúfolnak. Megszerettek ebben az új faluban. Még befejezem, amit akarok. Megígérem, hogy ha többet nem csúfolnak, nem piszkálnak, akkor többet a teába és a levesbe nem pisálok bele. Megtartotta ígéretét.

 

 

IV. Ruhátlanságom.

 

 

Bizony nem volt ruhánk. Mindenünk elveszett a háborúban. Tudtuk, hogy az egyházak kapnak ruhacsomagokat nyugatról. Hozzánk ebből soha egy darab sem érkezett. Gondolom, aki közel volt a tűzhöz, jobban melegedett. Édesanyám többször mondta, ha valakin meglátott egy újabb darabot. Ez is külföldi. Édesapámat szidta, hogy ő olyan ügyetlen, nem megy utána a dolgoknak. Ebben volt sok igazság. Édesanyám nem tudott kimozdulni a háztól. Állandóan emlegette, ha ő tudna kerékpározni, mennyi helyre menne és rendezkedne. De édesapám nem ment. Otthon olvasott. Úgy, ahogy szokott. Hangosan. Abban az időben volt a váltás. Régen mindenki hangosan olvasott. Arra is emlékszem, hogy a rendesebb internátusokban külön termet, termeket alakítottak ki a hangosan tanulóknak. Talán a II. Világháború után szűnt meg ez az állandóan hangosan olvasás. Persze, nem parancsszóra, nem egyszerre. Lassan és folyamatosan.

 

 1946. őszén elkerültem a rokonokhoz Sárbogárdra és a közelben lévő nagyanyámékhoz. Édesanyám úgy bocsátott el, hogy majd ők segítenek, adnak neked ruhát. Nem egészen úgy történt, mint ahogy gondoltuk. Éppen csak, hogy kezdtem megszokni Sárbogárdon, amikor egy este volt egy polgári összejövetel. Én vártam, hogy ha a faluban valami lehetőség van, én vagyok az első, aki részt veszek. Itt pedig mindenki készülődött, csak az öreg nagymama nem. Megérkeztek a nagybátyámék is, akik papír szerint keresztszüleim is, a jól kiöltözött kislányukkal. Nekem senki sem szólt. Amikor elindulnak, mondja nagynéném, hogy majd a nagymama, nem az én nagymamám, hanem a nagynéném anyósa, ad majd enni. Ez tette a pontot a mondat végére.

 

Köszönés nélkül elengedtem a csoportot a vacsorás előadásra. Én pedig sírtam, majd hangoskodtam. Sok-sok panaszomat elmondtam, hogy hogyan bánnak velem a rokonok. A cselédeknek csak annyiban rosszabb a sorsuk, hogy ők a pajtában alszanak. Szegény öregasszonynak talán fenyegetőztem is, hogy mi lesz, ha megnövök. Örzse néni csak hallgatta. Segíteni nem tudott. Valamit ő is megérzett szemrehányásaimból. Úgy éreztem mindig, hogy ő a saját házában is csak egy lakó. Rosszul nem bántak vele. Ellakhatott, táplálták, mostak rá. De azt éreztem, hogy jogilag nem egyenlő bármelyik családtaggal.

 

Örzse néni mindenről beszámolt nagynénémnek. Nem a fülem hallatára. Másnap kérdőre vont nénikém. Igaz-e mindez? Elmondtam, hogy nekem is van szép ruhám, a fekete. Ha azt felvettem volna, miért nem lehettem volna ott én is? Az pedig nem igaz, hogy gyermekek nem mehettek, mert Zsuzsi is ott volt, aki sokkal fiatalabb, mint én. Védekezett nagynéném, hogy ő elfelejtette, hogy vasárnaponként a fekete ruhámban szoktam menni templomba.

 

Ez volt az első, igazi fájó sebem a Nagy Életben. A számológépes békát akkorra már lenyeltem, ha még nem is emésztettem meg. Ezután jött még két jellemző esemény. Egyik az, hogy a két fiatalabb gyermekük Székesfehérváron, illetve Pesten tanultak, vagy legalább is kellett volna. Azért voltak ott.

 

Abban az időben, ha egy autó végigment a Fő-utcán, bizony sok gyermek és felnőtt kifutott az utcakapuhoz, hogy megcsodálja. Én is így voltam. Látom, hogy a kapunktól mintegy 100-150 méterre megáll egy pesti taxi. Piros-fehér kockás jellel az oldalán. Kiszáll belőle unokabátyám. Tegnap este várták haza. Nem jött. Majd jön ma délben a vonattal. Akarok futni be, szólni a családnak, hogy megjött Öcsi. Erős kiáltás, azonnal menjek oda hozzá. Sziszegve figyelmeztet, hogy senkinek egy szót se szóljak erről az autóról. Ha nem így lesz, nagyon megbánod. Együtt mentünk be. Én hallgattam. Édesapja gyanúsan nézte fiát. Védekezett az ifjú úr, hogy tegnap lekéste a vonatot és ma jött egy tehervonat, arra kéretőzött fel, ott ült az egyik fékezőboxban. Hitte, aki hitte. Én nem szólhattam. Van betyárbecsület a világon, illetve félelemből hallgatás.

 

Azt tudtam, vagy inkább éreztem, hogy a két diák annyi pénzt visz el hazulról, amennyit sikerül kipuszilgatni Apusból. Nem számított az összeg. Volt elég. Ezután jött egy másik eset. A szeretőszívű édesapa az otthonlakó, tanítónő lányának csináltatott egy kerékpárt. Nem vett, ’olcsó’ bolti árút, hanem csináltatott. Minden része nikkelezve. Dinamóval, lámpákkal felszerelve. Szoknya-védő hálóval a hátsó sárhányó mindkét oldalán. Minden része csillogott-villogott. Ilyen nem volt még egy, a világon sem. A boltban az új Csepel-kerékpárok ára 100-200 forint körül lehetett. Ez 1000 forintba került. Ennyi pénzért egy kis motort is lehetett volna kapni.

 

A gazdagoknak meg kell mutatni fölényüket. Régi paraszti elv, hogy inkább irigyeim legyenek, mint sajnálóim. Voltak is elegen. Én is. Arra gondoltam, s ma is arra gondolok, hogy ilyen fényűző életvitel mellett nekik semmi megterhelést nem jelentett volna, ha egyszer vesznek, vagy készíttetnek nekem egy szép ruhát. Mi ilyet tőlük sohasem kaptunk. De megjegyzést azóta is, hogy ők egy évig taníttattak engem és még a mai napig sem fizettük ki azt az értéket. Ők az én taníttatásomra nem lettek volna kötelezhetőek.

 

Most visszatekintek az elmúlt 60 évre. Családjukban volt 3 gyermek. Összesen 4 unoka. Abból kettő nem házasodott meg. Mivé lettek a pazarló gazdagságban felnőtt, merem mondani, belefulladt családok? Mindenük megvolt, csak éppen a szeretet volt hiánycikk. Ahogy látom, azóta is gyűlölködésben, veszekedésben élnek a leszármazottak.

 

Nálunk 4, nagy szegénységben és nélkülözésekben, lenézésben felnőtt gyermek. Négy család lett. Valamennyien egyetemet végeztek. Az unokák hasonlóan. Szélesedik a család. Fordított tölcsér. Ellenkezője az előbbinek. Nem akarok utólag ítéletet mondani. Ezért csak a történelmi tényeket vázoltam röviden. Emlékezetnek okáért.

 


V. Édesapám szemüvege.

 

 

 Az Úristen úgy alkotta meg az embert, hogy egyik tulajdonsága erősebben kifejlődhet, mint a másik. Különösen akkor, ha az egyik érzékszerve megromlik, esetleg hiányzik. A gyenge látású embernek milyen jó a tapintó érzéke és milyen hibátlan a hallása. Azzal pótolja a másik hiányát. Erre sok példát találunk az életben.

 

Egy kis excursus. A rabbi bácsi elmagyarázza a nebulóknak ezt a fontos tanítást. Móricka mindenképpen példát is akar mondani. Végre szót kap. Nekem van egy tántikám, akinek rövidebb az egyik lába. A másik azért hosszabb. Ezzel pótolta a rövidebbet. Igaza volt.

 

De térjünk vissza a mi tárgyunkra. Édesapám gyenge szemmel születhetett. Ezt onnan is gondolom, hogy a bátyja mindig sas-szeműnek titulálta. Ehhez jött még két baj. Az egyik a szülőfalujában történt. Március 15-ét megünnepelték a szomszéd fiúcskával, miszerint megfürödtek a patakban. Sütött a Nap. Virtusból fél napig a vízben voltak. Mi lett a vége? Hosszan tartó betegség, élet-halál harc. Ezután jött az országos influenza-járvány, a spanyolnátha. Édesapám annyira belekeveredett, hogy megint alig tudták megmenteni. Egyik füle elfolyt, erre teljesen megsüketült. De a másik olyan jól működött, hogy pótolta mind a fülhibáját, mind a látása gyengeségét.

Ezért is volt olyan biztos minden munkájában. Szemüvege volt, de azt nagyon ritkán használta. Ne mondják rá, hogy vaksi. Ha az utcán ment valaki, a lépéséről megmondta, hogy kicsoda az illető. Persze, néha tévedett és ebből nehéz volt tisztázni magát. Nagy kimagyarázkodás kellett hozzá és valami tréfával elütni a tévedést. Ez legtöbbször sikerült is.

 

A háború után érkezett egy új tisztviselő a faluba. Eljött bemutatkozó látogatásra. Édesapám engem mindjárt bemutatott, miként számolok. De jött velem öcsém is. A vendég váratlanul megkérdezi, hogy a kisebbik fiú a szemtengelyferdülést Laci bácsitól örökölte? Na ebből lett olyan nagy felháborodás, hogy többet sem lépte át a küszöbünket. Mit gondol, a falu papjáról így beszélhet? Hol van neki szemtengely-ferdülése, amit a kisfiú örökölt volna? A vendég megtanulta a haraszti illemet. Nekem eszembe jut a gyevi bíróság. Mindenkiről szabad bármit mondani, de a falu legelső emberéről csak jót. Mi, családtagok ezt tudtuk addig is.

 

 

VI. 12 habos kakaó.

 

 

Autónk volt. Megtettünk egy nyári, dunántúli körutat. Kisebb testvéreim otthon maradtak a cselédlánnyal. Akkor még nem volt Baranya megye és Budapest között végig kövesút. Kellett menni földúton is. Ezért csak száraz időben indulhattunk el, ha nem akartunk idegen helyen napokat tölteni. Voltunk Sárbogárdon. Meglátogattuk édesapám szülőfaluját is a Vértes hegy lábánál. Apai nagyanyámat, aki a bokodi evangélikus esperes lánya volt, talán ekkor láttam meg, amire már emlékszem is.

Adott időre felmentünk Pestre. Rokonaink is feljöttek. Kirándultunk. Akkor divatozott a kávéházban találkozni. Mi is így tettünk. A pincér tett sok ajánlatot. Végül is a bölcsek megegyeztek. Kértünk 12 habos-kakaót. De szinte mindenki más összeállításban. Kevés-habbal. Szaharinos édesítéssel. Kicsit több cukorral. A hab ne legyen túl édes. És így tovább. 11 féle recept. A kisfiúnak jó lesz, ahogy szokták. Ő nem válogatós. Mármint én. Igazuk volt.

 

Ilyen helyen még nem voltam. Legjobban az tetszett, hogy a pincérek siettek ki-be egy duplaszárnyú csapóajtón. Ha jöttek a konyha felől, egy nagy zörrenés és magától nyílt az ajtó. Ha mentek vissza az üres tálcákkal, egy nagy rúgás az ajtó bádoggal fedett alsó deszkájára és máris csapódott ki a nagy ajtó. Siettem a pincérünk után. Ezt már megnézem. Tanulnom kell Pesten. A pincér siet és beszól az ablakon. Séf, 12 habos kakaó!

 

Hamarosan megérkezik a pincér a 12 csészével, kiskanalakkal. Lestem, mikor borul le a széles tenyeréről ez az ormótlan nagy, fényes tálca. De hol az elejéről kapott fel egy csészét, hol az egyik, hol a másik oldaláról. Mindig egyensúlyba maradt a kezében a sok edény. Még meg sem billent. Na, majd otthon én is megpróbálom! Kitette a feljegyzést az asztal sarkára és olvasta fel a megrendelés szerinti adagokat. Én tudtam, hogy mindenki egyformát kapott. Nevettem magamban, hogy a szaharinos éppen olyan, mint az enyém. A kevés cukorral, több habbal, s bármelyik csak a papíron különbözött.

 

Egy életre szóló tanulságot vontam le a megfigyeléseimből. Mit jelent a vendég-jog? Ezt. A vendég örüljön, hogy kap valamit. Valakinek fizetni kellett a végén. Ki volt a meghívó? Szüleim. A vendégeknek nem lehetett kifogásuk. Mindenki megkapta, amit rendelt. Ingyen. Mi fizettük. A vendégnek csak egy szava lehet. Köszönöm. Akinek ez nem elég jog, ne menjen el vendégnek sehová sem.

 

VII. Áttérés.

 

 

 Amint említettem, szülőfalum mellett található Alsószentmárton kisközség. Abban az időben sokác falu volt. Mellette egy nagy cigánytelep. Úgy számolom, hogy a cigányok is voltak létszámban annyian, mint a sokácok. Tehát mintegy 300-an. Amikor a cigányok sok jogot kaptak, az 1960-as években, a sokácok egyszerűen elmenekültek a faluból. Nem tudták megvédeni a majorságot a tolvajok elől. Éjszaka elvitték az egyéb állataikat is. Mire felébredtek, már fel is dolgozták a hízott disznót a putrik sorában. Közösségben. Reggelre el is fogyott minden falatja.

 

Siklóson szinte utcasorokat vásároltak meg a horvát családok. Lehet mondani, hogy van sokác-telep. Siklós nagyközség, ma már város, ilyen részekből tevődik össze. A szerb telep központjában van a szerb templom. A református utcák közepén a kálvinista templom. Van Újtelep. Ennek központja a pártház. Most talán kultúrház. A XX. század közepén így alakult ki a sokác-telep. Nekik külön központjuk nincs. Római katolikusok. A vár melletti templomba járnak misére. A szép, ősi, színes, háziszőttes ruháikat levetették. Városi polgárok lettek. Nem tartom üdvözítő életformának.

 

A II. Világháború előtt még nagyon elkülönítve voltak a faluban lakó sokácok és a putrisoron élő cigányok. Ez utóbbiak hol katolikusnak, hol szerb vallásúnak nevezték magukat. A katolikus ünnepeken mentek köszönteni a családokhoz, hegedűvel, énekszóval. Mindig kaptak valamit. De a karácsonyt január 7-én tartották, mint a keletiek. Egyszerű oka volt. 6-án, vízkeresztkor, a vallásos katolikusok kirakták a karácsonyfákat. Aznap volt az ortodoxoknál a szenteste. Régi gyakorlat szerint, a megfelelő házak előtt, a kiskapuban várták a lekopaszított fenyőfákat és máris futottak vele haza. A kis fák nem száradtak el még gyökér nélkül sem. Hiszen a nem fűtött, tiszta-szobában, állt a feldíszített fácska. Hidegben nem hullatta le a levelét, nem száradt meg.

 

Amikor eljött az ideje, meg kellett keresztelkedni a cigányoknak. Nekem a Szent István korabeli kötelező keresztyénné létel jut eszembe. Ezek az egyszerű emberek könnyen beleegyeztek. Nem volt köztük lázadó Koppány. A cigányiskola felépült Alsószentmártonban. A tanévnyitásra meg kellett keresztelkedniük mindnyájuknak. Egyértelműen katolikusok lettek. De volt néhány kivétel. A cigányok házaltak egész életükben. Földjük, kertjük, iparuk nem volt. Csak kéregetés, mezőben talált gyümölcs, adta a megélhetésüket.

 

Előttem mindig az a kép van, hogy a cigányasszony egy bottal a vállán, előre görnyedve megyen. A bot végén, a hátához simulva lógott a cuka. Abban gyűjtött mindent, amit talált. Vitte haza a porontyoknak.

 

Volt, aki eljött hozzánk, ő református akar lenni. Tőlünk többször kapott valamit édesanyámtól. Édesapám megtanította az alapvető tudományra. Illetve, akarta megtanítani. Első mondat. Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten. Leírni hiábavaló lett volna. Ismételgetés, együttmondás. Jövő szerdán jöjjön megint. Újat tanulunk. Megjelent. Mondja a szöveget. Kimaradt az Atya. A következő héten megint hiányos volt a tudása. Apám azt ígéri neki, hogy ha legközelebb hibátlanul tudja a szöveget, megkapja a konyhamalacot. Megörült az ember. Mondogatta egy hétig magában, hangosan, el ne tévessze.

 

A konyhamalac csöcse vesztett állat. Amikor észreveszi a gazda, hogy az anyadisznó nem szoptatja, elkezdi cumiztatni tehéntejjel. Ezután az udvaron, konyhában szedegeti a morzsákat. A kis dundi konyhamalac egyet-egyet röffentve közlekedik. A gazdaasszony szeme mindig kísérheti. A kutya is vigyáz rá.

 

Jön az emberünk. Nevetve mondja a szöveget. Csak egy szó maradt ki belőle. Édesapám rákérdez. Hol maradt a Fiú? Csillogó szemmel válaszol: A kapuban áll a zsákkal, várja a malacot.

 

Ilyen szinten sikerült a felnőtt, konfirmációi oktatás. A gyerek majd jobban fogja már tudni. Ennek előtte történt más is. Talán éppen ebben a családban.

 

Megfagyott az asszony a nagy hidegben, a mi határunkban. Megtalálták. Felfektették a ravatalozóban a boncasztalra. Értesítették a családot. Édesapámat kérték a temetésre. A kántortanító rábízta az osztályokat néhány nagyobb lányra. Két énekesfiút visz magával. Indulnak a temetésre. Fagyos út, szétesik a rázóson a koporsó, az asszony felül. Futnak előre és szólnak, álljanak meg, feltámadt az asszony. Persze a megígért fafűrészelés és faaprítás a család részéről teljesen elmaradt.

 

Évekkel később jelentkezik az ember. Igazán meghalt az asszony. Jönnek három napig fűrészelni, csak temessék el megint olyan szépen. A funerátor férj a kaputól visszafordul. Tisztelendő Úr! Most ne azon a rázós úton menjünk, mint a múltkor. Tetszik emlékezni rá, ott történt a szerencsétlenség. Másik úton elérték énekelve a temetőt.

 

 

 

VIII. Első párttitkárunk.

 

 

 

            A háború után a Magyarországon maradt svábok féltek. Mikor kerül sor a kitoloncolásukra. Az 1944. őszén elvándoroltak közül senki sem jött vissza. Nyugatra menekült magyarok érkeztek vártan-váratlanul Ausztriából haza. Benes megbélyegzése után jöttek a vonatok Szlovákiából és rakták ki a magyar családokat. Állítólag a Nagyhatalmak, amikor aláírták, nem ilyen népesség-cserére gondoltak.

 

1919-23. között a szerbek és a magyarok milyen szépen megoldották a lakosságcserét. Aki innen el akart menni, eladta a vagyonát. A Bank átváltotta a pénzüket. Szerbiában kaptak érte ugyanolyan értékű birtokot, házat, felszerelést, mint amit itt eladtak. Így jöttek haza a magyarok is. Volt példa arra, hogy az emberek megbeszélték a cserét. A magyar ott nem maradt kisebbségben. A szerb is nemzeti közösségbe került. Ez volt a példa a nagyhatalmak előtt. 20 év múlva is ilyen okos lakosság-cserének kellett volna lennie. Benesék nem így gondolták. Kitoloncolni a németeket, magyarokat és helyükbe nem ment Magyarországról talán egy lélek sem. Hogy politikailag ez mit jelentett a szlovákoknak, nem tudom. Őnekik kellett a kudarcot átérezniük. Az ottmaradt birtokokat, házakat, vagyonokat kiosztották az agrár-proletároknak, szegényeknek, érdeklődőknek. Belső vándorlás lett. Igaz, ilyen a mi csonka országunkban is volt.

 

Az Alföldről jöttek nagy csoportok gyalog, esetleg kocsikkal, vonattal. Hozták magukkal az Ideiglenes Kormány papírját és a vörös zászlót. Ahol megjelentek, kaptak üres házakat, illetve azonnal telepítettek ki svábokat és befészkelték magukat ezek az alföldi nincstelenek. Amikor felélték a mozdítható értékeket, elpusztították az állatokat, indultak tovább. Pár faluval arrébb újból felmutatták a féltett igazolásukat. Elképzelem, hogy Szlovákiában is hasonló belső honfoglalás történt. A szép birtokok tönkrementek az új, semmirevaló gazdák kezében.

 

Szülőfalumból mintegy 5 család indult el echós-szekérrel az oroszok beérkezése előtt. A többi sváb ottmaradt. Köztiszteletben álló, többnyire sokgyermekes családok voltak. A volksbundisták elmentek. Az itt maradt sváb családok magyaroknak vallották magukat. Nekik eszük ágában sem volt itt hagyni házukat, földjüket. Generációkon keresztül nehéz munkával szerezték meg. Ez volt a szülőföldjük.

 

A svábok nagyon jól tudták feldolgozni a disznót. Messze híres a svartlijuk és a hasonló töltésű húsos hurkájuk. Hátha még megfüstölték és tavasszal vettük elő! Mennyei eledel. Manna. Édesapám egy sváb emberrel ismerkedett meg, még a legelején. Ő volt évente a böllérünk. Jön ijedten a háború után hozzánk, hogy már a szomszéd falukban is telepítik ki az itt maradt svábokat. Mit csináljon? Édesapám atyai tanácsot adott neki. A faluban még nem tudtak fogni párttitkárt. Senki sem vállalta. A párttitkárnak alá kell írni minden titkos iratot. Ádám lesz a párttitkár és nem fogja aláírni a kitelepítési határozatokat. Megmondja, hogy Harasztiban nincs egy sváb sem. Maga is magyar. Most ilyen világ van.

 

Ádámunk begyalogolt Siklósra és jelentkezett, hogy megalapítja a Kommunista Pártot. Azon órában ő lett a falu párttitkára. Soha nem írt alá kitelepítési parancsot. Megmentette az egész falu népét.

 

Minden héten be kellett számolnia emberekről. Különösen a burzsujukról és a megfigyelés alá vett személyekről. Meg is tette. Kellett írni 4 oldalas jelentést. Sötét estéken jött el hozzánk és édesapám diktálta neki a beszámolót. Leírta, hogy milyen ruhában látta a héten a megfigyelt embert. Milyen kalap volt rajta. És milyen parasztköténye van. Felesége mikor mosta ki az ingjét. Az állatokkal miként kiabált, amikor nem találták meg a kapujukat. És így tovább. A 4 oldalból lett 6-8 oldal is.

 

Az új párttitkárunk minden beszámoló után visszatért a refrénnel, miszerint nem ilyet vártak tőle, hanem ki, mit beszélt. Hogyan viselkedik. Édesapám erről is diktált oldalakat. Hogyan vett a boltban cigarettát. Hogyan kérte a három-centet reggel a kocsmában. Milyen hangosan énekelt a templomban. Az egész falu hallotta a kirívó zsoltározását.

 

Szegény párttitkárt leváltották évek múlva. Akkorra már vége lett a népesség-csere mozgalomnak. A Nagyhatalmak beleszóltak az embertelen módszerekbe. Ádámunknak ilyen politikai pályafutása volt. Nem bukott le. Forma szerint önként távozott. Az egész falu tisztelte. Senkinek nem lett semmi baja az ő regnálása idején. Később már nem ilyen párttitkárok lettek. Édesapám sem volt továbbá párttitkári, titkos tanácsos.

 

 

 

IX. Sport.

 

 

            A háború után a sportolás népszokás lett. Nem tudom, hogyan hatott a sportra az MHK, illetve az LMHK. A mozgás-szeretet, sport és a kötelező versenyeztetés bizonyára egymást segítették. A nagyobb iskolások beletartoztak a Munkára, Harcra Kész korosztályba. Ez önkéntesen volt mindenkire kötelező. Minden iskolai osztályban a sportnak külön tanulmányi jegye volt. Iskolán kívülről, állami igazolást kellett vinni arról, hogy a korosztálynak megfelelő MHK-vizsgát letettük Úgy emlékszem MHK-próbának neveztük. Ha ez nem volt meg, nincs év végi bizonyítvány. Egyfajta katonai előkészítő. Két fő részére emlékszem. A futás és az úszás. Arra is gondolok, hogy ennek mintája a háború előtti Levente lehetett. Onnan 16 éves kortól kezdve hívhattak be katonának ifjakat.

 

Az Úttörő nem tudta ezt az űrt pótolni. A Cserkészetnek sem lett folytatása az úttörő-mozgalom. Hiszen úttörőnek politikailag megbízható egyének gyermekeit vehették fel. Ők aztán különös nagy kedvezményeket élveztek. A Balaton mellett volt a nagy Úttörő-tábor. Az úttörőnek az előkészítője volt a Kispajtás csoport. Az úttörőknek 10 pontjuk volt. A kispajtásoknak csak 6 pontot kellett betartaniuk. Az MHK-nak az előkészítője volt az LMHK. Légy Munkára, Harcra Kész! Erre szükség volt a békeharc érdekében.

 

Tito láncoskutya lett. Imperialista ügynök. Bármikor támadhat. A békeharcot már az óvodában el kell kezdeni. Az LMHK a kis iskolásoknak szólt. Mindenki benne volt. Falunként kellett megszervezni a tanév vége előtt a versenyeket. Értékelés is volt. Nem országos norma, hanem helyi sorrend. Három féle jelvényt kaptak a gyerekek. Arany, ezüst és bronz.

 

A fiúk népi játéka a futball maradt. Leírni nem is tudom helyesen. A magyar neve erőltetett. Láblabda. Kézilabda, röplabda elfogadott átültetés. Legtöbbször rongyból tekertünk labdát és máris futballoztunk. Kevesen voltunk, egy kapura játszottunk. Vagy vészkapus megoldással, két kapussal. Azt jelentette, hogy a kapus csak vész-helyzetben fut a kapujához védeni. Ott már kézzel is érinthette a labdát. Mi még a büntető eseteket is többnyire angolul mondtuk.  Így volt ’henc’, ’korner’. A tizenegyest csak magyarul kiabáltuk. Gyakorlatunk volt, hogy három korner egy tizenegyes. A lesállást megint csak angolul mondtuk, illetve magyarosított angollal, obcájd. Ilyen volt a sport nyelve. Emlékeim szerint a sportújság, a Népsport is így tájékoztatott.

 

Az újságokban érdekesnek találtam a kapura lövések bemutatását. A nagyobb, veszélyesebb lövéseket a tudósítók rajzzal jelezték. A megrajzolt kapu határolta területen fekete pontok jelezték a lövéseket. Minél erősebb rúgás, annál nagyobb a karika. Mellette egy szám, a percet mutatta. A hazaadás fehér karika volt. A gólokat bekarikázott pontocskák jelezték. A ’gólt’ sem fordítottuk le magyarra. Ma is gól és nem ’kapu’, vagy ’találat’. A csapatok felállása: 5 csatár, 3 half, 2 bekk és a kapus. Ma már nem nagyon ismerik ezt a tölcséres-tükrös beosztást. Tehát az egész ország fiai futballoztak. Kicsik és nagyok.

 

Nyáron minden vasárnap délután volt meccs, valamelyik szomszéd faluval. Gyalog érkeztek a játékosok. Ha a mi felnőttjeink mentek valahová, az iskolások játszottak meccset. Lehetőleg ők is hívtak meg a szomszéd községből gyerekeket. A falu népe körbeállta a pályát. Csúnya bekiabálások nem voltak. Lerúgásra sem emlékszem. A megérkezett vendégek a kocsmában kipihenték magukat. És két templom után mentek ki a falu népével a pályára. A kocsmában kerestek bírót. ’Taccs-bíró’ nem nagyon volt. Mindent látott a játékot vezető, megbízott ember. Ha a nézők közé kifutottak a játékosok a labdával, sípjelre ’taccsot’ dobtak. Ezt kézzel végezték el.

 

Minden falunak megvolt az önszervezett sport élete. A legizgalmasabb mindig a nősök – nőtlenek játéka volt. A nagy izgalommal várt összecsapás volt a nyári játékok koronája.

 

Amikor Budapest után már a kormány, a minisztériumok, figyelme a falukra is kiterjedt, a sportot is segítették. Szakembereket küldtek ki. Megszervezték a játékokat. Előre tudhatták, ki kivel, mikor fog játszani. Írták az eredményeket. A távolabb utazók kérhettek teherautót a megye székhelyéről. Jelöltek ki ügyesebb embereket hivatalos bíróknak. Legalább egy önkéntes kellett taccs-bírónak. A pályát mészporral kijelölték. 2 méterre állhattak a drukkerek. Megszervezték a megyei- és járási-bajnokságokat. Annyira élő volt a sport-szeretet, hogy a játékosok áldoztak rá.

 

 Falunkban a TSZCS megígérte, hogy sportruhát, labdákat, bírói sípot vesz a csapatnak. A fiatalság elment morzsolni egész nyárra, munkaegységre, amíg összejött a felszerelés ára. Fogadtak mosónőt. Ezt is fizette a központ. Nem véletlen, hogy az 1952-es olimpiai bajnokságon elsők lettünk, világbajnokságokon is jól szerepeltünk. A világ szeme rajtunk volt.

 

Próbálták megszervezni a női bajnokságokat is. Nem sok sikerrel. Az oroszok behozták a röplabdát. Ahol hetekre megtelepedtek, mindig alakítottak ki maguknak pályát. Egyszerű volt. Kifeszített drót, azon háló lógott és máris kezdhették a felállást. A röplabdában már részvettek a lányok, fiatalasszonyok is. Ez lett nálunk, a falunkban, a női sport. A fiúk nem hagyták el a lábjátékot. Röplabdában talán sohasem értünk el világra szóló eredményeket. Fiaink futballal dicsőséget szereztek a magyaroknak.

 

Arra hadd ne térjek ki hosszan, hogy ha a Szovjetunióval kellett akár barátságos, akár versenyszerűen játszani, baj volt. A játékosok előre tudták az eredményt. Megsúgták nekik. Ezekről a meccsekről mindig sok vicc született. Emlékszem egy történetre. A Jugoszlávok ellen győztek az oroszok. Vagy a szovjet válogatott, vagy a Kijevi Dinamó. Bár a kettő szinte egyet jelentett. Miért vesztettek a Jugók? Csak kilencen játszottak. Egy őrizte a ruhákat, egy pedig a karórákat. Ennyire durva megjegyzések kaptak lábra az oroszokról, helyesebben a nagy Szovjetunió csapatáról.

 

Egy magyar-szovjet mérkőzésen Puskás leáll az orosz kapu előtt. Fogja a labdát és nevetve beemeli a kapus kezébe. Érthető. Nem rúghatta be a forgatókönyv szerint. Nem akart bekerülni az Andrássy út, akkori nevén vagy a Magyar Ifjúság útja, vagy a Köztársaság útja 60-ba. Nem jó híreket mondtak a kínzókamrákról.

 

 

 

 

 

X. Dondra.

 

 

A háború után, orosz megszállási háttérrel, próbáltak a kommunisták megbízható párttagokat beépíteni mind szélesebb körben. Szülőfalumba is megérkezett egy Kutrucz Rózsi nevű, városi nagylány a Községházára. Az ő dolga az adóügyek ellenőrzése. Semmihez sem értett. Inkább hallgatózott. Valószínű, megfelelő ütemezéssel adta le a jelentéseket a megbízóinak. A faluban csak Rózsinak ismertük. A Rőder-házat elfoglaló Tóthéknak volt egy lányuk Rozália. Ő Rozi. Rozika volt. Rózsika neve a faluban senkivel sem volt összetéveszthető. Nem kellett megkülönböztető jelzőt tenni a neve elé. A csipkelődők mégis másképpen ejtették ki a vezetéknevét. Olcsó szellemesség. Csakhogy, sajnos, igaz volt, igaz lett.

 

Rózsi a városban polgárosodott. Rendszeresen cipőt viselt. Mégpedig dorcó-cipőt. Az írás szerint ejtette ki a márkát, c-betűvel. A latin műveltségű régi urak mondtak k-t a c-betű helyett. Az elvtársak c-betűvel beszéltek. Nyár volt. Ruhája egyszerű. Kombiné és egy kartonból készült városi, nyári ruha. Mindenki köszönt neki a faluban. Neki ez is szokatlan volt, de elfogadta. Igyekezett ’Szabadság!’-gal köszönteni a felnőtteket, de ezért kinevették. Megmaradt ő is a ’Jónapot’-nál. Senki sem tegezte. Ezt is felismerte, alkalmazkodott. Mosolygott. A legények kacsintgattak reá. Azonnal reflektált és igyekezett szóba elegyedni a fiatalokkal. Milyen kitüntetést kaphatna, ha ő hamar megalakítaná az EPOSZ-t. A falusi fiatalok baloldali szervezetét. Lányok nem álltak szóba vele. Régebben is csak a fiúknak kellett „Leventébe” járni.

 

Kis faluban mindenki tud mindent. Ajánlották neki, szombat este menjen el fürödni. 20 fillér egy belépés, 20 percre. Külön fürdőszobák, kád- és zuhanyfürdővel. Ilyen még Pécsett sincs! Az új kisasszonyt, ő elvtársnőnek mutatkozott be, elkísérték a ’Zöldkereszt’-be és bemutatták Katica néninek. Sorba vette, illetve ültette és megmondták, mikor kerülhet rá a sor. A legények az utcán beszélgettek. Meglesték, melyik szobába ment be az imént Rózsika. Az udvar felőli fal legtetején volt szellőző ablak. Keskeny, lapos, kinyitható, lezárható. Nyáron nyitva tartották, kitámasztva. A ház magas kőlábazatra épült. Egyik legény a falnak dőlt háttal a kiszemelt ablak alatt. Rabló létra. A másik fiú a vállára mászott és a harmadiknak kellett felérnie olyan magasra, hogy bedughassa fejét az ablakon.

 

Megvolt az első kukucsi. Valaki sustorogva számolt háromszor hatvanig. 3 perc. Gyors csere. A következő rangidős került felülre. A vége felé következett Dondra. Nem magas, kövérkés fiú, ifjú, erős. Mint kezdő legényke, eddig ő volt az alsó létra. Most a bátyja váltotta ki. Közelben laktak. A két tartó fiú úgy pihenhetett, hogy a leskelődő beljebb hajolt, elosztotta a súlyát, hasalt az ablakban. Szegény Rózsika hiába állt fel a kád oldalára, Dondra sokkal többet szeretett volna. Felülről látta fejecskéjét és két kicsi gombocskáját. Legalább a kezét hadd fogjam meg! Rózsika nyújtózkodott. Legfiatalabb legényünk oly erősen fogta a leányka vizes kezét, hogy oda szorult bele minden férfias-hazafiúi érzése. A lábujjhegyen nyújtózkodó elvtársnőnek talpa megcsúszik a síkos kádperemen. Zsupp! Bele a kádba mindketten. Az ablak megcsörrent. Most jött a java.

 

A kint állók tudni akarták, mi történt a kiöntött ürgével. Katica néni is felfigyelt a nagy cuppanásra. Rózsikaaa! Mi törtééént!? ’Semmi! Semmi, elvtársnő. Nem nyithatom ki az ajtót! Ne feszegesse elvtársnőőő! Kérek 5 perc hosszabbítást!’ De annyian várnak itt kint. Öltözködjön, siessen, mert segítséggel kirántjuk az ajtót! ’Nem lehet! Nem lehet’, sikonyál Rózsikánk.

 

Közben az utcán nagy hang. Fiaim! Hol vagytok? Siessetek haza! Etetni kell. Ellődik a tehén. Nekem ott kell lennem. Az a jámbor boci is jókorra tartogatta az időt. Bár igaz, hogy a 9 hónapot pontosabban tartja, mint sok emberlánya. De éppen most. Percre pontosan. Micsoda szerencsétlenség!

 

Dondra bátyja készségesen segítene pórul járt öccsének. De éppen most kiabál api. Hozni kéne hazulról száraz ruhát. Jó volna levenni a kisharang kötelét. Azon kimászna a kelepcéből Rózsika gavallérja. Mi lesz, ha rányitnak? Már harmadszor kért hosszabbítást a fürdőző hölgy. Ha megtudja ezt a pap, hogy egy katolikus lányhoz bemászott az ablakon a református fiú, soha sem fogja megesketni. A család és a falu szégyene lesz. Talán, ha édesanyja egy karkosárban bevinne száraz ruhát a fürdőbe? De mit keresne a mama egy idegen fürdésénél? Szó sem lehet róla! Közbotrány készül.

 

Katica néni megy ki szénért a vederrel. A legények riadtan futnak szét. Mászás át a kerítésen, hasalás a földre. Szerencsére az udvari villany a ház másik oldalán van, a Fő-utca felől. Valamiben megbotlik a néni a szeneskamra előtt. Ki vagy te? Mit csinálsz itt? Legyen már csendbe, Katica néni! Nagy baj van! Segítsen nekünk!

 

Idegen családtól hoztak ki észrevétlenül száraz ruhát. Megérkezett a harangkötél is… Kedves Olvasóm! Fejezd be a történetet hited és fantáziád szerint. Mi, ártatlan kisiskolások, ennyit tudtunk meg a legényektől. Ha túlzás van benne, akkor engem is átvertek.

 

 

XI. Buksi.

 

 

            A fehér komondor, göndörszőrű házőrző kutyánkat a tolvajkodó bolgár katonák dum-dum golyóval agyonlőtték. Pedig jól tudták, hogy ’Nye kuszi szobáka’. Őket sem bántotta éjszaka, csak jelzett. Kutya nélkül nem jó ellenni egy falusi háztartásban, udvarban. Az oldi kocsmárosnak volt egy nagy kutyája. Eladó. 40.—Ft. Őrült nagy pénz. Egy hold föld megszántása, boronálása. Szüleim ezt a fizetési módot választották. Akkor volt kocsisunk. A kijelölt helyre elment. Kimérték az egy holdat. Felszántotta, elboronálta. Egy napi komoly munka. Hazafelé hozta a kocsin Buksit. Másnap pihentek a kis konyik. Igyekezni kellett, hogy két kis lóval ekkora szántást elvégezzenek.

 

Megismert bennünket a kutya. Kapott is bőven enni. Már ne szökjön vissza. Megszokott. Nem megszökött. Következtek a nehezebb évek. Padlássöprés, váratlan, alaptalan kulák- és klerikális-adók kivetései. Ha valaki hangoskodni, vagy morogni próbált, éjszaka meglátogatták az autós elvtársak. Inkább ne! A családnak még jutott élelem, de a kutyának valahogyan mindig kevesebb. Édesapám erőst kérdezte reggel, este. A kutyát jól elláttad, Erzsike? Szegény pára kezdett berendezkedni önellátásra.

 

A belső udvarban volt a fából készült kutyaól. De sokszor a szalmakazal mellett, illetve alatt bújt meg. Fogott magának vadnyulat. S ki tudja még, hogy mit. Egy csendesebb időben a kutya ugrál át a kerteket elválasztó kerítéseken. A szájában feltartva egy kocsikerék kenyeret hozott. Valahol kenyérsütés lehetett és őrizetlenül maradt a padon, a kisült kenyér. Buksi választott. Mire megközelítettem volna, már a szalmakazal alatt volt s hiába hívogattam magamhoz. Étkezett. Jól lakott. Utána jókedvvel keresett meg.

 

Egy nyári reggel korán kijöttem a lakásból, még reggeli előtt. Édesapám mosakodott a fürdőszobában. Buksi ül a kutyaól előtt. De furcsán! Szeme mintha kocsányon lógna. Sietek. Egy drót áll fel a feje felett. Azonnal segítettem. Rézdrót, hurok a nyakán. Oly kicsire összeszorítva, mint egy méretes hüvelykujj. Kiakasztom a hurkot. Fellélegzik az állat. Szemei felhúzódnak. Pár perc múlva fényképezésre is készen áll. Hálásan néz rám. Megmentettem.

 

Zörgés az utcai kiskapun. Átlátni nem lehetett. Erős deszka kapu. Korán volt, még nem nyitotta ki senki. Kiabálás. Nyissák már ki! Futottam a téglajárdán mezítláb. Áthajtom a reteszt, húzható a tolóka. Nagy hanggal lép be a párttitkár elvtárs. Már akinek elvtársa. A mozgolódásra Buksi átugrik a belső udvar kerítésén és mindent kikerülve rohan ki a hátsó kertbe, határba. Az elvtárs kiabálásából, fenyegetéséből, a kutya után dobálásból és a megijedt pára viselkedéséből összeállítottam a történetet.

Az ember nagy kártérítést emlegetett. Nekünk az egy hónapi megélhetésünket jelenti. Édesapámat hívogatom ki az udvarra. Ő előbb befejezi a tisztálkodást, fürdőszobázást, öltözködést. Végre-valahára megjelenik az ajtóban. Eléje megyek, odavezetem a mérgelődő bácsihoz. Most aztán elmondja pontosan a bajt.

 

Amikor észrevette, hogy a jégvermüket kifúrta valami állat és az eltett zsírt kinyalta a fedeles edényből, hurkot tett fel. S amikor már biztos volt az agyonütésben, a kutya akkorát rántott az acélos dróton, hogy elszakadt s a fejsze éle a földbe vájt. A náddal és földdel fedett, kamrának használt jégverem oldalát lyukasztotta át újabb helyen. Ez az érzés lehetett a kutyában, amikor a gazda megismerésére átugrotta még a legmagasabb kerítést is. Megmenekült. Az éhes ember együtt szereti a zsírt és kenyeret. Az 1950-es évek első felében minden nap tettek fel Sztálinnak is Budapesten a bronz-mására zsíros kenyeret. A kutyának jó volt így is, hogy előbb megette a puszta kenyeret, majd elnyalogatta a zsírt. Édesapám a siklósi híres ügyvédhez irányította a párttitkár elvtársat, Tóth Mátyáshoz. Ő ad hivatalos felszólítást és utána majd nyugodtan megbeszélik a kártérítést.

 

Szegény ember elmondta, hogy ez lett volna az összes zsírjuk a decemberi disznóvágásig. Azért volt hidegre téve, hogy ne avasodjék meg. Szépen rajta volt a zsíros bödönön a szellőzős teteje is. Amikor akarták bevinni a nagy véndő zsírzót, akkor vették észre a lyukat és az üres edényt. Tönkre tette a 3 tagú családot a koszos kutya. További történetét nem tudom. Valószínű kimérgelődte magát az elvtárs és megoldotta a kérdést. Hiszen az elvtársak bármikor kaptak zsírjegyet, amelyet beválthatott valamelyik nagyobb városban. Nem beszélve arról, hogy a párttitkári állás nagyon jól fizetett vállalkozás is volt. Tehát a mi kutyánk miatt semmi kárt nem szenvedtek. Esetleg valami utánajárásba került.

 

A vezető elvtársak ingyenes utazási igazolványt is kaptak. Sőt még személyautót is rendelt nekik a járási párttitkár, fontos esetben. Ez pedig tényleg az egyik legfontosabb ügye lehetett egy falusi párttitkárnak.

 

Talán ezen a nyáron, de inkább egy későbbin, volt a másik életveszélyes kirándulása Buksinak. A valamikori segédjegyzői házban tanácsi bérlők laktak. Megmaradt a szép, régi, vadszőlővel befuttatott, hosszú folyosó. Egész nyáron hűsen tartotta az épületet. Déli oldal. Volt egy külön épített, nyolcszögletű pihenő az udvar közepén. Azt is vadszőlő árnyékolta volt. Az étel hidegen tartásnak kialakultak a lehetőségei. Mindenki ismerte.

 

A falunak volt egy nagy jégverme. A gazdák télen telehordták jéggel. Letakarták vastagon szalmával. Naponta egyszer bement a korcsmáros. Kiválogatta a hideg szalma közül a tegnap betett üvegeket és újakat helyezett el. Ha valaki nagyon kérte, pár napra tehettek be ételt is. A házi jégvermek nem voltak jellemzőek. De a kútban, a víz színére leengedett étel, gyakorlott forma volt. Vizes edénybe kötözött kanna, abban a tej, hús, leves, rakott káposzta, töltött paprika, vagy torta. A kút vízszínére engedték. Másnapig hidegen maradt. Ha a kútvederbe volt a védendő élelem, a kút kerekét erősen lekötözték, hogy senki se mozdítsa meg.

 

 Ennél egyszerűbb megoldás volt, hogy a hűvös éjszakára kiakasztották köcsögben az előre elkészített ebédet szabad helyre. Vékony ruhával lekötötték, ne mászhasson bele bogár. A fülénél felakasztják jól védett helyre. Másnap délelőtt felmelegítik és kész az ebéd. Reggel korán felkelnek, talán munkába akartak menni.

 

Egy kutya, fején köcsöggel, sétál az udvarban, illetve zavarodottan futocskál. Gyertek ki! Agyonütjük a pap kutyáját! Valamit megértett Buksi. Nekifutott ijedtében a falnak. A cserépköcsög összetört. A kutya felmérte a helyzetét. Egy körfutás és máris ugrott át a magas kapun. Akkor tudtuk meg Buksi újabb kalandját, amikor jött a családfő jelenteni a kárt és segítséget kérni. Édesanyám még nem főzött. Nem adhattuk át az ebédünket. Dr. Tóth Mátyás siklósi ügyvéd urat ők sem keresték fel.

 

1953. májusában átköltöztünk Siklósnagyfaluba. Erősebben zárt porta volt, mint Harasztiban. A kutyának nem számított. Itt is csak termelődött a gyomorsava. Új hely. Új lehetőségek. Az új helyen télen is éhes volt. A kutyát mindenki ismerte, aki csak egyszer is volt a parókián vagy templomudvarban. Senkit nem harapott meg. Az érkezést égnek emelt szájjal, vau-val jelezte. De erre sem volt nagy szükség a modern technika eredményeként. A boltokban az ajtó teteje egy csengősort mozgatott meg. A több csengettyű hármashangzatozott. Nagyfaluban a kapura tettem egy érintkezőt. Ha megmozdult a kiskapu, bent megszólalt egy villanycsengő. Ez biztos jel volt, hogy valaki nyitja a kaput. A kutya is megszokta és erre figyelt.

 

Édesapám lépett ki az előszobába, fogasról fejére kapta a kalapját és nyitotta a folyosóajtót. Akkorra már a belépő is az udvar közepére érkezett. A kutya csak asszisztált. Mivel Siklósnagyfalu is eléggé mély részen feküdt, a házak még rendszertelenebbül épültek, mint Lúzsokon. Minden 3-4 ház egy utcasort jelentett.

 

Magukról mondták az őslakosok, hogy amikor Siklósról a Gelencsér, a cserepes, jött árubemutatóra, az egyik sarkon hétszer is megállt. Nem ismerte fel, hogy ott már kirakta portékáját. Édesapám is sokszor sétált a faluban. Ismerkedett. Először az utcákkal, közben a lakosokkal is. Örömmel vette, ha mi mentünk vele felfedező útjaira. Az ő látása inkább csak egy kapu felismeréséig terjedt. Egy utcasort nem látott végig.

 

A faluban a legkisebb hír is országos jelentőségű lett. Mindenkit érdekelt. Ha pankráció volt, siettek publikumnak. Jó is volt. Nem kellett mástól megkérdezni az eseményt. Csak értékelni lehetett. Gyors hír. Harangszó nélkül is terjedt szájról-szájra, háztól-házig.

 

Tolvajt fogtak! Ilyen még nem volt Siklósnagyfaluban. Ez a mai, istentelen világ. Fényes nappal lopják Hajdunétól a füstölt árut. Szegény asszony. Nagy nehezen vágott egy disznócskát. Ez lesz egész évi hús adagja. Kapott is elég tölgyfa-fűrészport az asztalosoktól. Lassan, finoman lehessen füstölni. Mások visznek a fűrészporért egy darab füstölt kolbászt. Tőle sohasem fogadták el a műhelyben. Nagyon szépen megköszönte. Ez volt az igazi hálálkodás. És most tőle lopják el. Késő délután, de még világos van. Az udvar tele emberekkel. A nyári konyha, amiben a kemence is van, télen füstölő. Így van ez minden gazda házánál. A nyári konyha külön épület. Télen nem fűtik. Olyankor jobb a benti konyha. Este ajtót nyitnak és a hálószoba is kellemes meleg lesz.

 

Az udvari konyha ajtaja befelé nyílik. Gyere ki, te gazember! Úgyis megvagy! El nem menekülhetsz! Add meg magad! A konok betörő makacskodik. Pedig innen el nem mennek. Szegény öregasszony már 10 forintot ígér a bátornak. Nyissa ki valaki az ajtót. Sietni kell, sötétedik. Mama felkapcsolja az udvari lámpát. Hoznak viharlámpát is. Úgyis kergetni kell majd a tolvajt. 20, 30, 40 forint a kikiáltási ár. Ígérik, hogy majd összeadják ezt a horribilis összeget a szegény özvegynek. A falu érdeke a tolvaj közös megverése. Aki először belép, annak sok mindennel számolni kell. Kés, esetleg fegyver lehet nála. Rablógyilkosság lesz a vége. Az emberek féltik a tixar életüket. De 40 forintért egész héten járhatnak az erdőre, nehéz munkára. Akkor sem keresnek ennyit. A TSZCS-ben egy havi munkáért nem fizetnek ennyit!

 

Vállalkozó már van. Igaz, pénz még nincs. Majd lesz. De bátorság sincs. Berezelt az illető. Újabb legény 40 forintért. Először kiabál mindenféle ijesztgetőt. Ne veresse magát agyon! Száz vasvilla áll úgyis belé! A kéményen forró vizet öntünk be. Úgy jársz, mint a törökök Egernél.

 

Édesapám is hazafutott a szomszédba, elemlámpáért. Talán ezzel bátrabb lesz az önfeláldozó. Édesapám biztatja az ifjút Dugovics Titusz példájával. A lámpát előre adta. Ő a hátsó sorban foglalt helyet magának. Elnémult falu. Megmozdult az ajtó. Befelé tolják. A vasvillák hegye a rés felé mutat. De, ha hirtelen berántja az ajtót, a másik felén elszaladhat. A figyelmeztetésre a vasvillákat új helyzetbe hozzák. Az egész ajtó felülete megcélozva sok villogó acéllal. Lassan nyílik az ajtó. Hullaházi csend. Még nem férne ki egy ember.

 

A vállalkozó hasra esik, neki az ajtónak. A következő utána. Valami mágnes húzta meg őket. A sötétben észreveszik, hogy egy nagy kutya futott el a lábuk között, a miatt vesztettek egyensúlyt az első hadisorokban. Már át is ugrotta a kaput. Akkor szólaltak meg a meglepetéstől megnémult érdeklődők. A pap kutyája! A pap kutyája!

 

Jóapám lemondott az elemlámpáról és szó nélkül kilépett az utcára. Célba vette a parókiát. A kutya már otthon várta. Farkcsóválva fogadta hazatérő gazdáját. Másnap valaki meghozta a zseblámpát. Ilyen és hasonló élményeket szerzett nékünk Buksi. Öcsém is szerethette. Amikor Hollandiában kutyát kapott, Buksinak nevezte el.

 

 

 

XII. Visszaélt a gyülekezet türelmével.

 

Dr. Pap László dékán úr, aki maga is öt gyermekes édesapa volt, ismerte a teológusokat. Tudta, hogyan kell előkészíteni őket a legációra. Az electio azzal kezdődött, hogy felolvasta az előbbi legáció után kapott gyülekezeti beszámolókat, leveleket. Mikor együtt volt az összes legátus-jelölt, egyenként felszólította az elkövetőket, a lelkipásztori beszámolók tetteseit.

 

Ilyesmi: ’A teológus kitette a szobája elé a cipőjét. Amire felébred, a nagytiszteletű asszony tisztítsa ki. Szemtelenség!’ Dékán úr ránéz Köcsögre. Irul-pirul a fiú. Még dadogni sem tud. A senior védte ki gyors válasszal. Dékán Úr! Köcsög cipője oly büdös, hogy abban a szobában nem lehet aludni, ahol este leteszi a bakancsát. Nagytiszteletű úrék félreértették a megszokott és belenevelt ösztönös cselekedetet. Tessék szíves lenni kivédeni.

 

Hallgassátok a következőt. A karácsonyi legátus visszaélt a gyülekezet türelmével. Ünnep másnapján este. Hideg templom. Ünnepzáró istentisztelet. Eléneklik a főéneket. Feleségem az orgonánál ül. Addig játszik, amíg a legátus felérkezik a szószékre. Már tíz, húsz perce várják. A Mózes széknél bement az ajtón. A szószéken nem jelent meg. Közben elveszett. Gondok úr utána megy. Rosszul lett? Ideges? Megijedt? Egyik sem. Ül a legfelső lépcsőn. Kezében a rajzfüzet. A szószék hátuljára a templom átépítésekor feltették a régi oratórium feliratos tábláját. Latin szöveg. Nagy betűkkel kiemelve az évszám. A gondnok siettette. Addig nem volt hajlandó felállni, míg az egész táblát le nem rajzolta. A latin szöveget szépen leírta.

Végre elhalkul az orgona. 45 perces prédikáció. Tizenöt perces imádság. Visszaélt a gyülekezet türelmével. Dékán úr ránéz Alira. Negyedéves. Palástjoggal szolgált Cecén. Szeretne elbújni a rajzmester. Kitűnő rajzoló. Művészlélek. Nincs mit felelnie.

 

További kisebb-nagyobb történetek. Mindenki ígéretet tesz. Ezután sokkal jobban fog szolgálni. Most a kis Pubi választotta Cecét. Másod éves. Még nincs palástviselési joga.

 

Mindenki megérkezett a húsvétilegációról. Leadjuk a libellust és a pénz-küldeményt. Hamarosan újabb választás. Készülünk Pünkösdre. Megint cecei levél Radics esperes úrtól. Kedves Dékán  Úr! A húsvéti legátus helyre tette a karácsonyi ügyetlenséget. Nem egészen így gondoltuk. Ugyanis a legátus elfelejtett prédikálni. Csak ének és Miatyánk volt az istentiszteleten.

 

Nagy Pubi öccse, Kis Pubi feláll. Elmondja. Ő kezdő ember. Még nem volt ilyen nagy templomban szószéken. Reszketett. Fent vette észre, hogy a bibliájából kihullott minden papír, jelző, liturgiai sorrend. Úgy megijedt, hogy meg sem tudott szólalni. A Miatyánkot elkezdte és szerencsére mondta a gyülekezet magától. Utána elénekelték a záróéneket.

 

Ezen már nem tudott segíteni igazgató úr sem. Belenyugodott. Legalább kiegyenlítődött. Jó volna abbahagyni a cecei levelezést. Dékán úr tett ajánlatot, hogy ki menjen Cecére.

 

 

XIII. Gyülekezeti diakónia vasárnap reggel.

 

 

Ifjúsági bibliaóra volt szerdánként este a Külső-Kelenföld-i gyülekezetben. Szombat délután pedig megkezdtük a játékórákat. Néhányan voltunk hangadók, hívogatók, vezetők, felelősök. Külvárosi gyülekezet. Nem tűnt fel, hogy mi ott rendszeresen hangoskodunk. Gábor bácsitól kaptunk kulcsot. Amikor végeztünk, a kulcsot elvittük a lakására. Beszéltem a diakóniáról. Az egymásért érzett felelősségről. Az egymásért való imádkozásról. Akadt egy tízen, erősebben huszonfelé járó leányka, aki mindig segített és ajánlotta a szolgálatát. Ő volt, aki elsőnek jelentkezett a vasárnap reggeli diakóniára is. Ő felkél korán, itt lesz. Mennyit fogunk imádkozni! Milyen jó lesz! Kérjem el a kulcsot Gábor bácsitól és korán reggel kezdjük az imádságot az irodában. Mi ketten! Előre örülök neki! Én is, erősítettem. Kértem, hozzon egy fehér kötényt. Gondolkodott. Kér édesanyjától. A konyhában szokta használni. Reggel hétkor találkozunk a kapu előtt. Ő már előbb is ott lesz. Ő túl pontos, én elég pontos voltam.

 

Hívtam, jöjjön. Indulunk. A kulcsért? Nem! Diakóniába! Siessen. Várnak már. Nagyon ragadhatott szandáljának talpa az aszfaltba. Állandóan ösztökélnem kellett. Nem értette. Megérkeztünk egy sokgyermekes családhoz. Az édesanya nem jöhetett templomba, mert vasárnap reggel olyan sok a munkája. Megígértem, hogy héttől kilencig segítünk neki a reggeli munkában és ő is ott lesz délelőtt a templomban. Ezt neveztem diakóniának. A kislányt sokat kellett biztatnom még ott is. Szegénykém nem szokta a munkát. És nem is erre gondolt. Pedig ez a diakónia. Nem a kántorral összebújva vasárnap korareggel imádkozás címen. Többet nem sietett diakóniázni.

 

Komolyan kell venni a gyülekezeti diakóniát. Mindennek rendelt ideje van. Az imádkozásnak is, a munkának is. Ora et labora! Imádkozzál és dolgozzál! Orando et laborando. Imádkozva és dolgozva.

 

 

XIV. Február.

 

 

Bizony én két hónappal előbb megszülettem, mint kellett volna. Ugyanis, ha februárban születek, akkor szinte az egész katonaidőmet szabadsággal tölthettem volna. Az illetékes parancsnok úr kézben tartotta az engedélyek kiadását. Volt, aki korlátlanul kapott szabadságot. Rájöttek a kiskatonák, hogy milyen metódus szerint megy az engedélyezés. Nem a-b-c, nem kor, nem szolgálati beosztás szerint. Hanem. Hónap szerint. Megtudták, hogy a főelvtárs februárban született. Aki vele ünnepelt, bármikor mehetett haza, kérhetett eltávozást hosszabb-rövidebb időre. Mindenkor megkapták.

 

Egyenként kellett bemenni és eltávozást engedélyeztetni. Megkérdezte a születési dátumát. Rájöttek, hogy őt csak a hónap érdekli. Azt is úgy kellett mondani, hogy február. Nem úgy, hogy nulla-kettő. Az úgy tényleg nulla. Hanem Feb-ru-ár! Nagybetűvel kimondva! Többet nem kérdezett, mehetett haza. Máris indulhatott, le ne késse a vonatot. Ha az ügyetlen baka emlegette, hogy majd délután indul, zavarta a főnök, hogy az előbbi vonattal menjen, ne éjszaka érjen haza. Mit szólnak otthon, ha éjjel felzavarja álmából a fáradt családot?! Varázs-szó a ’február’.

 

Amikor leszerelt a század, behívta koccintásra a február-osokat. Sokadik pohár után elmondta. Májusban van a virágzás ideje. Azok pedig februárban születnek meg. Ő már csak tudja! Látjátok, a tisztek között is mennyi hülye van. De én! Februárban születtem! Aki nem februári születésű, az mind hibás. Elfogyott a kis hordó bor. Egymás ölelgetése után a sokaság elindult haza. Ő pedig egy napi szabadságot vett ki. Kipihente magát. Jöttek az újoncok. Azok között is voltak májusi virágzás fiai. Nekem ebben van egy jó hírem és egy rossz hírem.

 

Kezdjem a rosszal. Kora szülött vagyok. Nem a virágzással volt a baj. A sietéssel. A jó hírem pedig az, hogy nem is voltam katona. Akkorra a teológusokat már nem hívták be. Később nem pótoltatták velünk a kisesét. Inkább fizettük egy darabig a katona-mentességi adót. Pedig kedves dolog lett volna a két év, amikor minden héten hazautazhattam volna. Erről már végleg lemaradtam. Most már mindig itthon vagyok. Nem kell a főelvtárs kegyét kérnem.

 

 

XV. Magyarbóly nemzetiségi terület.

 

 

Egymás mellett 3 Bóly nevű község található. Beremend mellett Püspökbóly. Nem volt önálló község. A püspöki birtokok központja. 1940-ben itt volt a csendőrség szállása, mikor március 14-15-én jött a Karasica árvize. A gátat megnyithatták volna a püspöki búzaföldekre, de ezt nem engedte püspök úr. Ekkor rendelték ki a csendőröket, akik védték az egyik oldali gátakat. A másik oldalt kinyithatták. Ennek köszönhetően került az egész Magyarbóly víz alá. A teljes ófalu összedőlt. De ez nem számított, mert itt nem laktak katolikusok. Lehet, hogy nagyon éles a szembeállítás. De hadd gondoljak vissza a gályarabokra. Igaz, az Inkvizíciós Bíróságot feloszlatták 1908-ban. De a szellem mintha megmaradt volna. Hány család életét keserítette meg a reverzális-harc. A régi jezsi jelmondat megmaradt a szívükben. Az eszközt szentesíti a cél. Ha pedig a búza szépen beérik az aratásra, fontosabb, mint az ezer lelkes protestáns falu kiöntése.

 

A búzát a fogadott munkások kaszával szépen learatták. Egyezség szerint megkapták a 11%-ot, vagy minden 9. kévét. Nehéz volt az aratóknak kiszámolni, hogyan járnak jobban. Egyik csapat a százalékért, a másik a 9.-ért aratott.

 

Közben Magyarbóly országos összefogással újjáépült. A frissen érkezett telepesek, a domboldalban, befogadták a falu népét állataikkal együtt. Emberéletben nem esett kár.

 

A másik Bóly teljes neve Németbóly. Ott csak németek laktak. A háború után lett a neve Bóly. A harmadik Bóly volt a kettő között Magyarbóly. Itt, ahol egyetlen magyar szót sem lehetett hallani, mégis Magyarbóly volt a neve. Ahogy akkor mondták, Ungarbohl. Valahogy azt éreztem meg, hogy a gyakorlatban volt Püspökbóly, Németbóly és Bóly. Teljesen alaptalan volt hozzámondani a ’magyar’ szót. Úgy sem volt igaz. Hiszen, amikor a 38 család letelepült, miniszteri felszólításra kellett olyan kisbírót alkalmazni, aki el tudta olvasni magyarul is a hirdetéseket.

 

Somolyogva gondolok arra, hogy miként szótagolta a sváb kisbíró a fonetikusan leírt magyar szavakat az Új-utcában. Vajon megértették-e a mi alföldi magyarjaink a dunántúli ’magyar’ beszédet? Vagy összebújtak és megbeszélték, hogy mit is doboltak?

 

Eszembe jut a svábok magyaroskodása. A falunkban előadták a János Vitézt. A királyleány zengedezve énekelte a szerepét. Ocsaknefolnék Gyengelehányka Akitaszelötölis ófnak. Bátranrohanék Énacsathába Hangjánatrohombita Szonak. Ojszépakhürt, Hacsatábakhüld… Megbizonyították magyarságukat. Őket ne telepítsék ki. Igazi magyarok.

 

Egy másik sváb jött édesapámhoz. Ne engedjen már tisztelendő úr minket kitelepíteni. Emlékszik, én a magyar abc rendjében kereszteltettem a gyerekeimet. Ászló, Béder, Coltán, Divadar, Fiktor, Gároly. Magyaroknak vallották magukat. Nem is telepítették ki őket.

 

A kommunizmus előtt, a mi falunk lehetett a Bóly. A felszabadítók megszállása után pedig a kitelepített németek nem érdemelték meg, hogy ’német’ nevű község maradjon Magyarországon. Ezért azonnal törölték a Németbóly falunevet és az lett a Bóly. Püspökbóly, mint egység megszűnt. Beremendnek lett külterülete. A nevét is lassan elfelejtették. Hiszen a ’püspök’ szó sem tetszett az ateistáknak. Klerikális, reakciós kifejezés. A feudális középkorból maradt ránk. ’A múltat végképp eltörölni’ kell és nem megtartani községnevekben.

 

A falu lakossága a népességcsere programmal eléggé kicserélődött. Maradt hét szerb család Magyarbólyon. Az öregasszonyokkal annál többet nem lehetett magyarul beszélni, minthogy ’dobredán’. Ebben minden benne volt. A sváboknál valamivel jobb volt a helyzet. A Fő utcát Kossuth utcának nevezték el. Házszám táblát mindenki maga készíthetett. Így került tábla az egyik svábházra. Kosutuca. Vagy rövidebben Kosuca. Fonetikus átírás. Mindenki megértette. Sem idegen, sem helybeli nem tévesztette el, hogy a Kossuth-utcában sétál.

 

A XX. század első felében mi úgy tanultuk, hogy az ’utca’ szót nem írjuk egybe az előtte álló névvel, hanem kötőjellel kapcsoljuk össze. Tehát Kossuth-utca. Ugyanígy Kálvin-tér. Nem tudom, milyen moszkvai hatás érte a Magyar Tudományos Akadémiát, hogy a háború utáni Helyesírási Szabályzat bevezetett egy harmadik formát. Az összetartozó fogalmakat nem kell összekapcsolni. Hanem lett Kossuth utca és Kálvin tér. Értelmetlen újítás. De így akarta Pártunk és Kormányunk.

 

 

XVI. Eszter.

 

 

Mindenki ismerte a gyülekezetben. Nem hiányzott bejelentés nélkül egyetlen alkalomról sem. Előre igazolta várható távolmaradását. Testvérét ápolta. Elutazott. Adakozásban is első volt. Egyszerű ember. Az énekeket előre kikereste és jelzőket tett a könyvbe. Hamarabb megtalálja, ha sorra kerül az ének. Az énekkart erősen szervezte. Mindenkit invitált. Hallásból tanulta a dallamokat. Mindenkinél jobban tudta. Énekelte is. Nem vette észre, hogy eggyel több szólam lett az együttesben. Rövidlátással a szöveget nézte, nem a karmestert. Lelkesedése mindenki fölé emelte. Hónapokig megsértődött, amikor elhallgattatták a nem leírt szólamot. De szíve mindig visszahozta. Helye volt a szopránban is, az altban is. Kovács Eszter volt a teljes neve. Volt férjezett neve is. Az adakozásoknál úgy írtuk be. Mindenkinek csak Eszter volt. Igyekezett tegeződni. A gyermekekkel tegeztette magát.

 

A gyülekezet felmérését magam végeztem. Az első látogatást megtettem. Jegyzeteltem beszélgetés közben. A bibliaórai közösségben vállalkoztak további kapcsolattartásra, segítésre. Külső kérésre meglátogattam egy szerencsétlen asszonyt. Területünkhöz tartozik. Egészséges korában távolabbi gyülekezetbe járt. Ezért kért meg egy kollega, vegyük át a patronálást.

 

 Egyedül élő asszonyka. Újév napján ment a Kálvária téren keresztül, a kifőzdébe, ebédelni. Ennyire emlékszik. A többit mások mondták el a rekonstruált helyzetből. Öt nap múlva ébredezett a Vas utcai kórházban.

 

Hóesésben, délben, üres volt az utca. Leütötték. Értékeit, táskáját, nagykabátját elvették tőle. Berakták a havas bokrok alá és letakarták hóval a levetkőztetett asszonykát. Ezután egy teherautó leállt a ház előtt. Személyazonosságijával megkeresték a házmestert. Kérték, segítsenek lehurcolni minden bútorát, holmiját.  Férjhez megy. Ma költözik le vidékre. Erről a néni sohasem beszélt senkinek. Hallgatag ember volt. Nem szokta elmondani dolgait. Sok szerencsét kívántak neki a ház lakói. Hiszen hamar híre ment a fontos eseménynek.

 

Délután valaki felfigyelt a bokrok alatt valamire. A rendőrséget értesítették. Amire a mentők kórházba szállították, lefagyott az egyik lába teljesen. Szinte tőbe levágták. A másikat nem kellett levágni. Kezelték fagyással. Később próbáltak műlábat rászerelni. Olyan kicsi volt a maradék csonk, hogy nem lehetett jól rákapcsolni. Nem figyelmeztették, a csonkot erősen le kell kötözni, mert ösztönösen előre húzódva állapodik meg és ahhoz tényleg nem lesz lehetséges felerősíteni a műlábat. Ezt már tudja. Eső után köpönyeg. Nem lehetett a beállt csonkot helyére szoktatni.

 

Nagyon köszönte a látogatást. De olyan cigarettafüst fogadott, hogy csak átöltözve jöhettem be lakásunkba. Hetente háromszor jön hozzá a tanácsi bevásárló. Egy kis hideget eszik, tömény szeszt hozat magának és táska számra a cigarettát. Elmondtam, hogy én többet nem tudok jönni látogatni, mert nincs annyi ruhám, hogy minden látogatás után másikba öltözzem. Megértette.

 

Kérte, hogy a jövő héten, a kórházban, látogassuk meg, ott úgy sem lehet cigarettázni. A bibliaórán Eszter jelentkezett elsőnek, ő rendszeresen látogatni fogja. Elmondtam, hogy egy féllábú asszony, melyik szobában keresse. Gyülekezetünk nevében látogassa meg. Vigyen ajándékot. Hozzon a vásárlásról számlát. Megtörtént.

 

Eszter beszámolt győzelmes útjáról. Mindenki együttérzéssel, hálás pillantásokkal nyugtázza elmondását. Az első ágynál megtalálta a beteget. Valami rosszat érzett. Fél lába nincs meg. Meggyőződött róla. De olyan piszok volt a takaró alatt, ami elmondhatatlan. Nem volt tisztába téve. Felsebzett bőr. Saját piszkában fetrengett. Mosdatlan. Piszkos, büdös ágynemű. Betessékelte a nővért. Azonnal előteremtette a főnővért is. Kitakarta. Fürdetést és tiszta ágyneműt, új matracot kért. Bevezette az orvost. Ő is segített rendezkedni. Elment a főorvost megkeresni. Megérkezett. Először bosszankodva nézte az esetet. Arra nem tudott felelni, hogy milyen vizitet tartott naponta, hogy ezt nem vette észre. Ő is bekapcsolódott a munkába.

 

Teljesen új ágyat hoztak. A régit vitték a fertőtlenítőbe. Felmosták a környéket. A nénit lefürdették. Megkínálták étellel, itallal. Lesték óhaját.

 

Eszter megköszönte az orvosok és nővérek gyors segítését. Minden nap jönni fogok. Ilyennek szeretném találni. A felfekvés három nap múlva tisztuljon le a bőréről. Hívjanak ide bőrgyógyászt. Ennek az asszonynak a gyógyulásáért mindent megtegyenek. Többen fogunk jönni látogatni.

 

A beszámolóban Eszter boldogan mondta el. Mindent hozzáértéssel elintézett. A főorvos, a főnővér, a beosztottak mind bocsánatot kértek és megígérték, ilyen többet nem fordul elő. Eszter nagyot nőtt a szemünkben. Látszik, hogy ő egészségügyben dolgozik régóta. Ilyennek kell lenni egy református diakóniai munkásnak.

 

A nénit továbbvitték egy másik kórházba. Egy hét múlva jön a telefonos üzenet. Azt ígértem, hogy meglátogatom az ismerősömet és még be sem mentünk hozzá a közeli kórházba. Siettem be valami tévedést korrigálni. Eszter volt helyettem. Őnála senki sem volt. Egy másik beteget talált a kórteremben fél lábbal Eszterünk. Annak rendezte el a dolgát oly ügyesen. A Jézus küldötte diakónusnak még a tévedése is áldott.

 

 

XVII. Ügyetlen pénzbeosztás.

 

Jézus Urunk tanítása, miszerint szegények mindig lesznek köztetek, folyamatosan gondolkodtat. Úgy érzem, a szegénységnek van lelkülete. Akire nem lehet rábízni semmit, mert azonnal elkölti. Marad szegény, sohasem lesz gazdag.

 

Emlékszem az egyik falunkban Matilra. Így ismerték a hétgyermekes asszonyt. Valószínűleg leírva Matild lett volna. Férje régebben egy ideig volt TSZ-elnök is. Nem sokáig. Munkás lett. A három felnőtt fiának és férjének minden reggel kellett készíteni ebédet, tarisznyába. A korai busszal indultak munkába. A boltunk 6 órakor nyitott. Matil ott állt reggelenként. Bevásárolni a négy induló családtagnak. Előbb átment a szomszédba Káróékhoz. Kért 50 forintot. Mihelyt lesz, megadom. Délután megérkezett a férj és a három dolgozó fiatalember. A kocsmából is hazaédesgették őket. Matil átnézte a zsebüket. Összeszedett 50 forintot és megadta a reggeli tartozást. Ez így ment emberemlékezet óta.

 

Káró, az ötgyermekes családfő, egyszer megunta. Az új év első munkanapján előkészített ezer forintot, vagyis 10 darab százast. Akkor még nem volt 500 és 1000 forintos. Papírpénz volt a 10, 20, 50 és a 100 forintos. Matil itt van ezer forint. Oszd be. December 31-én visszahozod. Utána újból kapsz egy évre kölcsön ennyi pénzt. A meglepett asszony kinyújtotta kezét az asztalon lévő pénzért. Félúton megmererevedett a karja. Végre megszólal. Káró, ezt nem fogadhatom el. Inkább jövök minden reggel és estére meghozom. Ha most elviszem a boltba, elköltöm azonnal. Ennyi pénzt nem tudok este összeszedni a kocsmából maradt fillérekből. Adjál most ötvenet. Estére meghozom. Holnap reggel újból jövök. Tartsuk meg a régi szokásokat és rokonságot.

 

Igaza volt Matilnak. Mindkét család Vajáról került ide. S mindenki koma és rokon volt. Ezen a szegénységen nem lehet segíteni.

 

Hadd tegyem még hozzá, hogy ötven forintért bőven tudott vásárolni a nagycsaládnak útravalót, szalonnát, felvágottat, kenyeret, savanyúságot. Úgy, hogy az otthon-maradottaknak is vitt reggelit, ebédet és vacsorához az egész családnak főznivalót. A mai árakban ennek százszorosa is kéne. Nem csodálom, hogy sokaknak a gulyás-kommunizmus korszaka emlékezetes maradt. Ma is visszavágynak. Várják újból azt a korszakot. Amit megkerestek az emberek, elköltötték még aznap a kocsmában.

 

Ha az asszony ügyes volt, tudott annyit összeszedni a fillérekből, hogy főtt étel is legyen a háznál. Egy kiló tőkehús erősen 40 forint alatt volt. A két kilogrammos kenyér hét forint 20 fillér. Felvágottakból 1-2 forint 10 dekagramm. A fizetés címen, vagy alkalmi munkából megkapott pénzt, nem kellett adóztatni. Nem ismertük abban az időben még a fogalmát sem az adónak.

 

Naponta, hetente, félhavonta, kézbe kaptad a pénzt és oszd be. Vásárolni nem is lehetett tartós dolgot. Bútort, motorkerékpárt, személygépkocsit, ha akartál venni, évekkel előre le kellett kötni, jó részét letenned előlegbe és bölcsen várakozni. Mikor a tervgazdaságban sorra kerülsz, időben szólnak, fizesd ki a másik felét, s akkor hónapokon belül megkapod az igényelt és a párttitkár által jóváhagyott, értékesebb tárgyat. Ennek is köszönhető volt, hogy az emberek nagy része nem törekedett vásárlásra. A ház jó volt úgy, ahogy öregjeink megépítették. A bútort is megszoktuk. Okos embernek nem jutott eszébe, hogy valami préselt fűrészporból készült bútort vásároljon. Ez is a szegénységhez tartozott.

 

Becsületesebbnek tartom a szegény családban felnőtt gyermeket, mint a gazdagok fiait-leányait. A kirakatban meglát egy gyermek valamit. Azonnal meg kell venni. A gazdag szülő máris fizet a pénztárnál. Útközben talán eldobja a kicsi az új játékot. A szegény gyermek édesanyja azt mondja az övének, fiacskám mi ezt nem vehetjük meg, mert vacsorát kell vásárolnom. A gyermek ebben nő fel. Megszokja, hogy mindent meg kell becsülni. S csak azt veszik meg a családban, amire feltétlen szükség van. Hogyan fejlődik a két gyermek gondolkodása? Az egyik rosszul, a másik jól.

 

Nem régen volt az árvízkárosultaknak az érték-gyűjtés. Vitték az emberek a féltett kincseiket. Lelki szemükkel látták, hogy egy kisgyermek majd rendes iskolába járhat. Felépül egy elsodort ház. Ruhát kapnak a rászorultak. És még mennyi örömet lehet szerezni az árváknak, nincsteleneknek, bajba jutottaknak. Ez az egyik oldal. A másik oldalon ott álltak a gazdagok. Lesték, mire lehet licitálni. Ha ezt megveszi, másnap már duplájáért eladhatja. De jó! Megduplázzák a pénzüket egy-két nap alatt. S közben őket dicsérik. Nekik köszönhető, hogy sikerült az akció. Hurrá! Kedves Olvasóm!

 

Ismersz gazdagot, aki önzetlenül tud adni bárkinek a sajátjából? Abból, ami telekkönyvileg, számlával igazolva az övé? Ilyen cselekedeteket történelmünk nagyjairól tudok. Nem a mostani, istentelenül meggazdagodottakról.

 

Jézus is az utolsó garasát Isten dicsőségére átadó szegényt dicsérte meg, nem a felesleges aranyaiból perselybe dobáló gazdagokat. Szegények mindig lesznek köztetek. Kell is. Gazdagok között szörnyű az élet. Szeretnék lenni, mint Ő! A rókáknak barlangjuk van. Az égi madaraknak fészkük. Az Ember Fiának nincs fejét hová lehajtania.

 

 

 

 

 

XVIII. Cigányok.

 

Az én fülemben ez a magyar nevük és nem romák. Ahogy a románok nem a klasszikus Római Birodalom képviselői az újkorban, ugyanúgy a cigányok sem képviselik az ókori Rómát. Ők cigányok. Másoknak ’a cigányok’. Olyan helyen születtem, hogy állandó szomszédaink voltak a cigányok. Igaz, a falunkban nem laktak. A szomszéd falu és az én szülőfalum között volt a Cigánytelep. Putrisor. A sokác lakosú Alsószentmártonhoz tartozott, mint falurész. A postás Harasztiból járt hozzájuk is. A faluban volt bíró. Úgy emlékszem, a cigányoknak pérójuk volt. Valahogy sohasem volt szerves része a Cigány-utca a sokác falucskának. Naponta jöttek kéregetni. A kutyák sokkal jobban megugatták a cigányt, mintha fehérbőrű jött valahonnan. Kertet nem műveltek. Zöldség, gyümölcs nem kellett nekik. Csak húst ettek. Az 1930-40-es években már számon voltak tartva. A jegyrendszerben ők is kaptak a Községházán élelmiszerjegyet, melyet a Hangya-boltban beválthattak volna. Árulták az élelmiszerjegyüket. Egy tyúkért odaadtak mindent. Nem tudták értékelni.

 

Édesanyám csak értékben fogadott el tőlük cukorjegyet. Gondolom, más házaknál egy döglött tyúkért is odaadtak minden utalványukat. Primitívségükért és butaságukért nevetségesek voltak. A háború utáni infláció idején állandóan becsaphatták őket. Egy régi száz Pengősért hozták a tekenőket, kosarakat tízesével. Örültek a százasnak. Előbb-utóbb rájöhettek, hogy semmit sem ér. Az utcán kiabálták nagy hangon, hogy száz Pengőért mit adnak. Szüleim hiába figyelmeztették őket, hogy milliósokat kérjenek az árúért, később már bélyegzett pénzt, azután meg adópénzt. A szerencsétlen ember boldog volt, hogy neki milyen sok százasa van.

 

Ahogy ma Budapesten a hajléktalanok gyűjtik össze a kitett papundekli dobozokat és viszik leadni fillérekért, ugyanúgy szedték össze veszekedve, ha valahol megtudták, hogy elhullott állat van. Kiszedték a ganajdomb alól a tyúkvészben elhullott baromfit. Ha úgy adódott, holdfénynél dolgoztak és visszaásták a gödröt éjszaka. A dögkutaknál megfigyelőik voltak. Édesanyám nem egyszer megkínálta volna őket étellel. El sem fogadták a főtt ételt. Ők csak sült húst esznek.

 

Ebben az időben épült meg, 1942-ben, az új cigányiskola. Édesapám, mint körzeti iskolaszéki elnök, felszentelte az iskolát. Az új tanító megkezdte a gyerekek összeírását, oktatásukat. Majd a fiak már mások lesznek. Csiszoltabb fővel fogják megítélni a világot. Reménységünk szerint. Az ő számukra mit jelentett a felszabadulás, nem tudom értékelni. Az elején bizony valószínűleg nem sokat. Később erősen öntudatosodtak. Elüldözték a sokác lakosokat és most már ők laknak Alsószentmártonban.

 

Amint említettem, a háború előtti években megtörtént a cigányok számontartása. A fiúknak kötelező volt ’Leventébe’ járni. Át kellett jönniők Harasztiba. Hetente kétszer volt oktatás. Édesapám szerette őket. Szófogadóak voltak. A szovjet megszállás után is jöttek a cigányok kéregetni. Most is csak abból éltek. Édesapám a cigány-leventéknek kiosztotta az egyenruhákat. A gyakorlatokon mindenkinek volt számozott ruhája. Vagyis felöltöztette őket. A jelzéseket, parolikat le kellett tépni és máris örömmel használták a tiszta, ünnepi ruhákat. Egy-két napig szép volt. Utána várták a mosást, vasalást az ingek. Hiába.

 

A következő fontos találkozásunk a cigányiskolában volt 1945. elején. Édesapámat elvitték a katonák, mint német kémet. A bolgárok az alsószentmártoni cigányiskolában tartották fogva. Amikor meglátták a legények a parancsnokukat, bementek és kiabálták, hogy dobre csovek! Dobre csovek! Nem engedhették mindjárt szabadon, de valamit bizonyára jelentett a fogvatartás idején. Újabb élményeim Lúzsokon születtek.

 

 

XIX. Szegénység.

 

 

A világháború után találkoztam a szegénységgel, ruhátlansággal. Úgy gondoltam, nem kell nekem bemutatni, mi a nincstelenség, nélkülözés. És mégis. Meg kellett tapasztalnom, mi az a becsületes szegénység. Lúzsokra kerültem 1961. kora tavaszán. Még abban az évben 125 cm3-es motort vettem. Kéz alól egy Danuviát. A Csepel 125-esnek egy formásabb változata. Burkolt. Közös ülés van rajta. Az egész motort nem kell döntögetni, ha fogy a benzin. A csapnak van normál állása és tartaléka. Tulajdonságaiban egyezik az elődjével. A motor gyújtásánál nem a kalapács van testelve, hanem az üllő. Ez csak a szerelőknek mond valamit is. Hamarosan motorvizsgát is tettem. Addig csak kisebb utakra, a szomszéd falukba mertem elindulni.

 

Feketéék kint laktak Kápolna pusztán. Valamikor uradalmi központ volt. Sőt falucska. Kemsére onnan húzatták be a fatalpas református templomot ökrökkel 1901-ben, a mostani falu közepére. 1913-ban kőtorony épült a meglévő templomhoz. Még orgonát is vettek a hívek. Praeorantia volt. Előkönyörgő tanító a nevelő és a lelkipásztor egy személyben. A keresztelést és az úrvacsoraosztást, mint két sákramentumot, csak felszentelt, palástos lelkipásztor végezhette. Ilyenkor Piskóról elhozták kocsival Szabó Józsi bácsit.

 

Földúton elmotoroztam Kápolna pusztára. Könnyű volt megkeresni a sokgyermekes Feketééket. Az ember pásztor. TSZCS-pásztor. Juhász. Néhány gyermeküket ismertem a parókia udvarán lévő iskolából. Oda jártak tanulni, nem Kemsére. Nem tudom, miért. Amikor kiérkeztem, összefutottak a motorhangra, a lakók. Inkább csak gyermekek, ők voltak otthon. A szülők dolgoztak. Egy vékony asszonyka lép ki az ajtón. Szorosan mellére szorítva a picikét. Biztatja is. Ne sírj! Szopjál! Bemutatkoztam. A lakókonyhában sorakoztak a kisebb gyermekek. A nagyobbak elmentek segíteni az apjuknak. Szerettek vele lenni, ha nem kellett menni iskolába. Egy szál pendelyben voltak a kicsik, illetve a nélkül. A meglepetés után hamarosan kezd sírni, nyafogni a négy éves forma. Éhes vagyok! Eredj, igyál! Fogd a bádogot, meríts! Igyál!

 

Az ajtó mellett, a kopott konyhaszéken volt egy régi, levert zománcú, vizesvödör. Mellette a ’bádog’. Valamikor edény lehetett. Talán ’félliteres’. Ilyennel mérték a folyadékot, tejet, bort a házaknál. Ez a szegény ’bádog’ már semmire sem hasonlított. Egy kicsit lyukas is lehetett. De az nem számított semmit. Az asszony nézi a vödröt. Szemével int a síró gyermeknek. Ügyeskedjen. A kicsit átfordítja másik mellére. Hagyja már abba ő is a sírást. Nem lehet tőletek szót érteni! Menj már ki! Éhes vagyok! Mondja az óvodás korú kis meztelenke.

 

Megtudom, hogy ők alföldi hívők. Mi szektásoknak mondanánk őket. Kovács Imre írt az alföldi szegény emberek vallásos életéről a Néma forradalom c. könyvében. Talán az elevenedik meg most előttem. Ilyen közelről nem ismertem az Alföldet. Beszélgetünk a síró gyerekek között az életükről. A TSZCS pénzzel nem fizet. Ők pedig hozzá nem nyúlnak senkinek a javaihoz. Még egy birkát se vágtak le. Hányszor mondták nekik. Igazolják segítségként, hogy széttépték a kutyák. Ellopták. Kevesebbet ellett. Mindenki biztatja őket. Nevetnek a becsületes szegénységükön. Ilyen tag nincs több a Csoportban. A vezetőség nem segít nekik. Úgyis tudják, hogy mindenki lop. Ami nincs lehegesztve, reggelre elveszik. A traktorosok feketén szántanak. Zsebre dolgoznak. Ugyanígy a fogatosok. A Csoport disznaiból mindig lopnak el. Sosincs meg a tolvaj. Leírják. A brigádvezető aláírásától függ az igazolás.

 

Feketééknek is aláírnának mindent. Rossz nézni a szegénységüket. Nekik nincs tartalékuk, mint az egy-gyermekes kulákoknak. Lehet, hogy a régi parasztok valamit felélnek a félretett holmiból, pénzből, értékekből. De majd visszarakják azt, csak jöjjön el az idő. De ezek a Feketéék! Miért nem segítenek magukon? Nem Bibliát, de közmondást idézgetnek nekik. Segíts magadon, az Isten is megsegít. Éheznek, ruhátlankodnak, fáznak, de fillérig becsületesek. Talán még fizetik a tizedet is valahová?

 

Értékelem a magyar állapotokat. A kommunizmust az oroszoknak találták ki. Ott mindenki lop. Minél ügyesebben csal, hazudik, annál jobban megél. Becsületes embernek nem való ez a keleti rendszer. Elbúcsúztam a tanyán. Azóta sokszor velük álmodom. Nem ismertem ezt az életformát. Ők a legbecsületesebbek az egész területen. A gyermekek nőttek. Bekerültek Vajszlóra, felsőbb osztályokba. Állítólag jó tanulók.

 

Karácsonykor a falu minden gyermeke kapott a gyülekezetünktől ajándékcsomagot. Jelképesen 5 forintot kértünk a családoktól, csomagonként. Igaz, egy kis Mecsek csokoládé 25 fillér, a Balatonszelet 40 fillér volt. A szaloncukor kilója 22 forint. A 10 dekás táblacsokoládé 10 forint alatt. A nápolyis szeletek 1 forintnál olcsóbbak. Amit lehetett kapni, az nem volt drága. Húspapírból készítettünk zacskókat. Fűzőgéppel fogattam össze oldalánál. Jól megtömtük. Feketéék nem jöttek be az ünnepségre. Magam vittem ki motorral a fagyos úton hozzájuk a csomagocskákat. Ez lett a karácsonyi édességük. Szép piros almák is voltak a csomagolva. Azt valami ágra igyekeztek felakasztani, hogy nekik is legyen karácsonyfájuk.

 

Télen a disznóölések ideje van. Az egyik háznál az udvaron főtt az abálnivaló. A szegény gyerekek közül néhány belépett az utcáról. A forró abaléből az egyik kikapta a fél disznófejet. Észrevették őket. Megkergették. Kutyát is uszítottak rájuk. Mire utolérték őket, már megették a forró húsdarabokat a fejcsontról, futás közben. Nem tudták tőlük elvenni a gyorslábú ifjak. Az éhség gyorsabb volt a versenyfutóknál. Hogyan égette meg a szájukat, nyelőcsövüket, gyomrukat? Nem tudom. Bizonyára erősen. De életben maradtak mind a hárman. A verés, rugdosás nem számított. Egyszer ők is ettek a télen, disznótorost.

 

Volt egy harmadik eset is a falunkban. Ez már tragikomikus. Az egyik cigánycsalád szépen gyarapodott. OTP-s, sátortetős téglaházban laktak. Amikor odaköltöztem, a lányuk már felsős volt. Hamarosan férjhez ment. Ősi módon. A Péró összeadta őket. Áldást is mondott rájuk. A közösség is tudta a rendet. Mindenki elmondta a magáét. Az anyák elsiratták magzataikat. Az örömapák boldogok voltak. A szép házban a szobák összenyitva. Asztalokkal megtömve. A szakácsok az udvaron főztek. A meghívottak várták az ebédet. A nagy meglepetés ekkor következett. A váratlan pillanatnak is volt előzménye.

 

A sok, szegény, ismerős a kerítésen kívül álldogált és beszélgettek a szakácsokkal. Csak egy kis falatot, egy darabot, egy kis levest, egy sültet, és amit láttak, mindent elkéregettek. Pillanatok alatt minden elfogyott a főtt-sült ételekből. Amikor az egyik főrendező kijön, hogy már tálalhatnák az ebédet, senkit sem talált az udvaron. Az összes bogrács üres. Semmiből egy falat sincs.

 

Még egy történetet hadd írjak le. Az egyik családtól összeszedték a porontyokat. Elvitték a gyerekeket állami gondozásba. Rajtütés szerűen érkeztek autókkal. Ne tudjanak felkészülni a fogadásra. A legkisebb gyermeket nem találták meg. Talán a mai napig sem. Amikor eszméltek, a szomszéd asszony, akinek is nyolc gyermeke volt, a pólyást felkapta észrevétlen és eldugta. Mindenki gondolta, hogy ki lehetett a főszereplő. Kideríteni nem tudták. Soha sem került a hatóság kezébe a felnövekvő gyermek. Közben eljöttem Lúzsokról, nem tudom mi lett a fiúcskával. Ma is vallom. Jobb egy szerény körülmények között, családban növekvő gyermek élete, mint bármelyik állami gondozotté. Valamikor így tanultuk: A munka nemesít. Folytatom. A szegénység nemesít.

 

 

 

XX. Fuszekli.

 

 

Történetünk főszereplője Debella Maris. A front előtt, de már a háborús években, négy kisgyermek volt a háznál. Az élet napról-napra nehezebb lett. Nagy szükség volt a konyhakert és a hátsókert jó megmunkálására. Falusi lányok mindig szívesen elmentek cselédlánynak. Persze a szülők távolra nem engedték. Nagyon sok rossz hír keringett a városba került lányokról. Nem alaptalanul. De a falun belől, a papékhoz, jegyzőékhez, orvosékhoz, segédjegyzőékhez, tanítóékhoz, szívesen elmentek. Egyrészt mindenük bőségesen megvolt, másrészt pedig egy kis pénzmagot is kaptak.

 

Édesanyám úgy szerette volna, hogy tegye minden hónapban takarékba pénzecskéjét, és majd egyszerre tud venni valami nagyobb dolgot. Ha havonta hazavitte, azonnal elolvadt, mint a jég a napon. Velünk, gyermekekkel, édesanyám szeretett lenni. Édesapám olvasott egész nap. Déltájban a postás meghozta az újságot. Naponta többször is hírek voltak a rádióban.

 

Fontos volt a kert gondozása. Ez a leány pedig olyan erős volt, hogy túl tett sok legényen. Felásta a kiskertet egy húzásra. Édesanyám szerette. Nálunk nem volt ismerős az órabeosztás, hogy reggel 7-től este 5-ig van szolgálatban. Nem volt ’szabad nap’, mint a városi cselédeknek. Velünk együtt dolgozott, étkezett, mosta a ruháját. Sokszor hazamehetett.

 

 Édesanyám jól főzött. Beosztással. A főzelékhez mindig volt egy kis feltét, húsocskával. Bőséges, lecsós lé. A sült húsokhoz sok körítés. Mártások egész sora. A tésztához is mindig volt egy kis erősítés. Darás tésztához, sósan, szalonnás-hagymás tojásrántotta. De volt porcukor, lekvár, dzsem is. Választhattunk. Először sósan. Másodszor édesen szerettük fogyasztani. Ugyanígy volt a túróstészta is. Szalonna-pörc saját zsírjában feltétnek, locsolással. Vöröshagyma saláta hozzá. De volt cukor, lekvár is. A káposztástészta is sósan vagy édesen. Gombócos ebédnél hagyma-leves picike gombóckákkal. Utána szilvás vagy lekváros gombóc. Szerettük a liszt-tercet egy kis mártással, főtt hús feltéttel.

 

A reggeli habos-tejeskávé, kenyérrel. Vasárnap tejes-kaláccsal. Édesapám mindig natúr tejet kért. Ő azt szokta meg. Vagyis forralt tej kenyérrel, illetve kaláccsal. A vacsora maradék, vagy tejbegríz, tejberizs. Szerettük a tejszínhabot lekvárral felverve és kenyérrel faltuk. Szegény Szegfű tehenecske nem győzte adni a sok tejszínes tejet. Finom vacsora volt a pirított kenyér fokhagymával, teával. Azt vettük észre, hogy Maris inkább a feltéteket, húsokat kedvelte a főzelék helyett is. Kifőtt tészta helyett pláne.

 

Vagyis néha hiányzott a kolbászból, a füstölt húsos hurkából, disznósajtból, sonkából, szalonnából, maradék húsokból. Könnyű volt következtetni. Édesanyám így is szerette Marist. Vasárnap délután sétáltunk a faluban, a négy gyermek, édesanyámmal. Egyszer meglátja az egyik szegénylegényen édesapám fuszekliját. A faluban csak édesapám használt fuszeklit. A többi úriember harisnyát hordott. A bakancshoz pedig kapca járt. A háromnegyedes falusi nadrágból nagyon kilógott a fuszeklitartó a hozzávaló rövid harisnyával.

 

A németektől meghallottuk a fuszeklit. De a handeklit már nem. A nyelvújítóktól megtanultuk a kéztyűt, kesztyűt. De nem használjuk a lábtyűt. Hungárikum. Kezemre kesztyű. Lábamra fuszekli.

 

Édesapám észrevette a hiányt. Édesanyám megoldotta a kérdést. Más is veszett el. Hetente kijöttek a csendőrök a faluba. Volt egy fenntartott szobájuk a község tulajdonában lévő egyik házban. Kerítés nem volt. Egy szegény család lakott még a végében. Édesapám a jegyzőségen leadta a kérést, hogy a kiszállás napján keressenek meg bennünket a csendőrök. Kerékpárral jártak. Mindig párosan. Akkor a rendőrség a városi közlekedést irányította. Vidéken csak csendőrök voltak. Édesapám elmondta a panaszát, hogy Maris lop. Van rá bizonyíték. Kísérjék be és pofozzák meg.

 

Közre fogták és vezették. Öcsém is már jól közlekedett az utcán. Utánuk mentünk. Behajtották a külső deszkaajtót is az őrszobán. Hallgattuk, hogy fog csattogni, amikor pofozzák Marist. Mivel édesapám nagyon dühös volt a lopásért, kárörvendők voltunk. Édesanyám nem javasolta a bekísértetést. Mégis megtörtént. Mi kint álltunk az ajtó előtt. Nem nagyon közel, de hallótávolságon belől. A beszélgetés nem hallatszott ki. Halkan vallatták és írták a jegyzőkönyvet.

 

Egyszer csak nyílik a külső ajtó és gyorsan be is csukódik. Meglepetten nézett ránk a hosszabb kakastollat viselő csendőr. Egyik keze a nadrágzsebben könyékig süllyesztve. Fél kézzel nyitotta-csukta a deszkaajtót. Sietett a ház végéhez. Ott volt az árnyékszék. De valami betegséget olvastunk le az arcáról. Túl piros, izzadt. Kapkodja a levegőt. Amíg kilépett, mi belestünk. A másik csendőrt láttuk, illetve a hátát. Alacsonyabb volt, mint a lopós cseléd.  Maris meg elbújt. A ruhája teljesen felhajtva. Nyakától a fején keresztül dobva. Egy pillanatig volt betekintésünk. Ami megmaradt a recehártyán, azt tudtam leírni. A hosszabb tollú csendőr a kútnál húzott egy veder vizet. A vályúba öntötte. Megmosakodott. Nyári meleg volt. Hamar megszáradt. Jön az ajtóhoz. Kellene írni a jegyzőkönyvet. Előbb minket elzavart onnan. Hiába mondtuk, hogy mi Marissal megyünk haza. Megmutatta, merre lakunk. Tudtam addig is.

 

Két házzal arrébb megvártuk az utcán. Együtt mentünk haza. Szüleim nem látták az arcán a pofonok helyét. Én tudtam, hogy úgy büntettek a csendőrök, mint a tanító bácsi. Akit pálcázott, fel kellett húzni a ruháját, el ne szakadjon. Gazdaságilag nem büntetheti a tanító bácsi a családot a gyermekük rosszasága miatt. Az én időmben az iskolás lányok kislányok voltak. Semmi rosszat nem jelentett a ruha felhajtása.

 

Akkor nem SzaDaSZ-os oktatási miniszter volt. Most már alsóban megtanítják a házasélet örömeit a kisiskolásoknak. Felsőben meg a droghasználat, cigarettázás szinte kötelező. A választási plakátokon Kovács Pistike a minta. Miniszter úr már KISZ-titkár korában is ajánlotta, ahol lehetett meg is tette, hogy a meztelen KISZ-bálra meghívták a felsős, 12-14 éves lányokat. Hadd tanuljanak bele előre a KISZ-életbe. Akkor még azok a templomos mamák hangoskodtak emiatt. Nem engedték többet el lányaikat ilyen KISZ-estére. Miniszter úr már ’elvtárs’ korában is előrelátó volt.

 

Térjünk vissza az őrszobához. Marisnak is ezért húzták fel a nyakába a vékony nyári ruháját. El ne szakadjon a büntetés perceiben. Csak amikor a tanító bácsi fenekelte a gyerekeket, azoknak le kellett hajolniuk. Maris meg egyenesen állt szorosan háttal a falnak. Ő mégsem gyerek. A faltól nem tudott nagyot suhintani a vesszővel popsijára a csendőr bácsi. Feltalálta magát, hogyan kell viselkedni a csendőrségen.

 

Amikor hazaérkeztünk, a cseléd hamiskásan lefelé nézett. Édesapám kérdezte. Kellett ez magának? Szónoki kérdés. Nem szabad felelni. Minden visszaállt a szokott rendbe. Folyt tovább az életünk. Maris mindig éhes maradt a húsra. Édesanyám nem talált meg kimosott ruhadarabokat. Édesapám nem találta a kombinált fogót, csavarhúzót. Újabb fenyegetés. Legközelebb megint elővezetteti. Ezt nem várta meg Maris. A fuszeklis fiatalemberhez megszökött. Kereshettünk új cselédlányt.

 

 

XXI. Anyós bablevese.

 

 

A rosszmájú vők sokszor túloznak. Néha még a régi szakállas vicceket is úgy mondják el, mintha éppen őnáluk történt volna meg a minap. Kis falukban évente egyszer kötelező menni tüdőszűrű vizsgálatra. Hirdetik, hogy szerdán délelőtt tartózkodjon mindenki otthon. A nagyobbacska iskolások is. Jön a Röntgen-autó. Mindenki vigyen magával vizelet-mintát is. Nyolctól tízig a nők és asszonyok. Tíztől délig a férfiak lesznek soron. A munkába járók kapnak igazolást. Állítólag ilyenkor történt, hogy a fiatalember mintájából megállapítják, hogy terhes. Felkiált az eredményhirdetéskor. ’Az eszetlen anyósom elcserélte az üvegemet!’ Persze, ez sok szempontból lehetetlen. Ezt csak viccnek veheti a legszúrósabb szemű anyós is.

 

Gerzson bácsi nagyon óvott bennünket a Teológián az ilyetén rossz csipkelődésektől. Így tanított: Meglátják Tiszteletes Urak, milyen érzés lesz, amikor jön a csomag és mindig találnak benne egy jól lezárt levelet és abban megbúvik egy nagy értékű papírpénz. Mindig erre gondoljanak.

 

Falunkból a vándorkocsi délutánra már ment tovább a szomszéd településre. Sok jót tett nekünk az ilyen mozgó-szűrőállomás. Az egyik lányos házhoz benősült egy uránbányász. Lúzsokról járt be minden reggel Pécsre. A bányában rendszeres ellenőrzés. Védőitalok. Sokan mondták, hogy vigyázni kell. Aki egyszer oda bekerül, nem jön ki épen. Belebetegszik. Károlyról megállapítják, hogy teljesen roncs a tüdeje. Nevetve védekezik, hogy a nyár elején volt utoljára a bánya orvosánál vizsgálaton. Neki nincs semmi baja.

 

Augusztusban szűrték és karácsony szombatján temettük. A bánya küldötte eljött. Próbált valami szép kommunista búcsúztatót mondani. A prédikáció után kapott szót. Nem tudott semmi okosat.

 

Hadd menjek vissza időben egy másik anyóshoz is. Felsőkörtvélyes pusztán nyaraltunk nagyszüleinknél, testvéreimmel együtt. Este vittük a tejet a csarnokba. A falon függött egy petról-lámpa. A mérőbe beöntötték a tejet a családi kannából. A mérést beírta a csarnokos mind a kiskönyvbe, mind az ottani nagykönyvbe. Gyenge fény, jó szem. Egyszer csak megszólal váratlanul az átvevő. Julis, mit hoztál!? Kimarkol egy darab szalonnát a szűrőből. Felel a családtag. A marha anyósom a vacsoránkat, a bablevest öntötte bele a tejeskannába a langyos víz helyett. Ezek szerint a langyos víz maradt otthon vacsorára a családnak.

 

 

XXII. Diakónia.

 

 

Országos központunkban ’Szeretetszolgálati Osztályt’ találunk. Az újszövetségi görögből ismerjük a diakonosz szót. Szolgálót jelent. Bibliai szolgálat. Az első jeruzsálemi gyülekezetben volt hét diakónus. Latin után magyaros átírás. Ha nőkre vonatkozik, akkor megint görögösen mondjuk: diakonissza. Szolgáló nő. Ahogy a más vallásúaknál az apácák ruházata is eltér az utcai öltözéktől, a református diakonisszák egyenruhája is egységes. Kék és fehér variációja. A diakónia minden keresztyén közösség természetes munkája. Jelenti a gyengék, elesettek, árvák, öregek segítését. Akik rá vannak szorulva mások istápolására. Őket segítik a diakónusok, diakonisszák.

 

Nem véletlen, hogy az első kórházak, ispotályok jóravaló vallásos emberek segítésével jöttek létre. A Vörös Kereszt mozgalomnak is keresztyén eredete van. Minden krisztusi ember egyenként is, de közösségben is végzi a szolgálatot, diakóniát. Katolikus testvéreink inkább karitásznak mondják a gyülekezeti segítő munkát.

 

Magyar Református Egyházunk megtalálta küldetését az 1948-as államosítások után is. Elvettek minden iskolánkat, árvaházunkat, aggmenházunkat. A munkásokat szélnek eresztették. Kereshettek állást állami intézményekben. Akik a leghűségesebbek voltak és megmaradtak Krisztus szolgálatában, megtalálták helyüket. Aki keres, talál.

 

Egyházunk magához ölelte a beteg, idióta gyermekeket és sokat összegyűjtve, végezte szolgálatát. Nagyon nehéz körülmények között. Legtöbben nem pénzért, hanem lemondással, álltak be segítőnek. Zsinati Irodánk számon tartotta az Egészségügyi Gyermekotthonokat. Ezt a munkát nevezzük Intézményes Diakóniának. Egyezségünk volt a Minisztériummal. Ők adtak át idióta gyermekeket, ha volt hely valamelyik Intézetünkben.

 

Gyülekezetek komolyabb tagjai vállalták, hogy elmennek dolgozni rendszeresen vagy alkalmilag és segítenek az ott szolgálóknak. 20 évig vettem részt aktívan az intézményes diakóniai munkában.

 

Vannak nagyobb Gyermekotthonaink. Ilyen helyeken 100-200 között volt az ápoltak létszáma. A kisebb Otthonokban 20-40 beteg gyermek lakott. Amikor mentünk segíteni, mindig vittünk valami ajándékot is. Gyülekezetekben készítettek száraztésztát és küldték, vagy vitték magukkal a segítők. Az államtól átvett gyermekek után fizettek tartási díjat. De az egyházközségektől érkező betegeket ingyenesen vették fel.  Nagyon be kellett osztani a kis pénzt, hogy mindenre jusson. Voltak emlékezetes útjaink.

 

Egy alkalommal megérkeztünk segíteni, autóval, Baranyából, Őrbottyánba. Nagy dobozokba vittük a finom levestésztát. Hetekig minden este jöttek az asszonyok és vágták finomra a kisodort sárga leveleket. Megszárítottuk. Sokáig eláll, csont száraz. Vigyázva vittük, ne törjön össze. Hajnalban indultunk, 10 óra körül érkeztünk. Isten hozta magukat! Mit hoztak? Több láda levestésztát. Az Úr küldte! Megvan az ebéd! Grízes tészta lesz!

 

A velem lévő három asszony majd sírva fakadt. Finom levestésztát hogyan lehet elherdálni és nem levesbe tenni? 12 órakor már osztották a kórtermekben a darás tésztát. Ilyen finom metéltből még a világon nem ettek grízes tésztát. Holnapra majd megint megadja az Úristen, mit főzzenek. ’Ne aggodalmaskodjál, Nézz Istenedre fel! Ő felruház és táplál. Rád gondot Ő visel.’ A gazdag ember talán sohasem érzi meg Isten gondoskodó szeretetét ilyen valóságosan.

 

Volt egy másik emlékezetes utunk. Minden családtól a gyülekezetekben és a szórványokban kértünk tisztított, frissen vágott baromfit. Akkor még nem volt hűtőszekrény divat. A felajánlott tyúkokat szedtük össze reggel korán és megérkeztünk délre. A két személyautó tetőrácsára felkötött ruháskosár tele volt tisztított baromfival. Az Intézetnek már volt hűtője. Sokáig lehetett húslevest, pörköltet készíteni az ajándékból. Naponta több mint 200 személyre főzött a konyha.

 

Az Illocskán lakó két sógornő, a családjuk segítségével, és mindkét udvarban bemelegítve a kemencéket, sütötték a kalácsokat, süteményeket. A két Szűcs család napokig csak erre készült és gyűjtötték, takargatták a finomságot. Egy autót megtöltött a sok édesség. Ekkora mennyiségű süteményt, tortát, krémest nem kapott még az Otthon, egy gyülekezettől sem. Első napokban elfogyott a sok kenőcsös édesség. Utána következett a szárazabb tészták sora.

 

Konfirmandus gyermekeink minden nyáron ott dolgoztak, mint diák-munkások. Voltak köztük olyan ügyesek, hogy hívták őket egész nyárra. Néhányan állandó munkások is lettek. Mintegy 27-en voltak próbaidősök három hónapra. Néhányan ott mentek férjhez. Egyik alkalommal egy hétgyermekes családot költöztettünk az Intézetbe. Kaptak lakást. A két felnőtt dolgozott, a hét kisgyermek iskolába járt.

 

Egyik évben a Villány-Virágos-i gondnokkal mentünk el karácsony és Újév közti napokra. A Gyermekotthonnak voltak hízódisznai. Egyet mindjárt levágtunk. Kurátor úr feldogozta. A hurkát nem töltöttük bélbe. Nagyméretű tepsikbe kisütöttük. Mennyei mannával vetekedő finom vacsora lett a gyermekeknek-dolgozóknak. Ezen úton velünk jött Újpetréről a 10 gyermekes nagytiszteletű asszony is. Férjére bízta a kisgyermekeket és egy hetet felajánlott Isten dicsőségére.

 

Karácsony harmadnapján is tartottunk ünnepséget. Nagytiszteletű asszony számolt be arról, hogy ő mit tapasztalt. Az egyik vak-süket-néma fiúcska félre volt téve a sarokba. Szép ruhába felöltöztetve. Vele nem szoktak játszani. Nem is lehetett. Ildikó asszony ölébe vette a 10-12 éves kisfiút. Lovagló ülésbe ültette szembe magával. Magához ölelte. ’Akkor éreztem olyan csodálatosat, amit még soha. Az a kisfiú úgy átölelt engem, ahogy még senki. Talán ez volt életében az első ölelése. De abban minden benne volt. Ilyen szeretetteljes ölelést még a saját gyermekeimtől sem kaptam’. Ilyen és hasonló élmények erősítettek bennünket a szolgálatban.

 

Teréz Testvér, az Otthon vezetője, minden gyermeket ismert, név szerint, méret szerint és tudta-érezte kívánságukat. Amikor mentünk karácsonyra vásárolni, a gyermekeknek egyenként választotta ki a játékot, ruhát, cipőt. Többször bejöttünk Pestre, amire minden ápoltnak megtalálta a megfelelő ajándékot. És minden dolgozónak is kiválasztotta, mit szeretne, mi volna számára a legszükségesebb. 20 év alatt sokszor voltam Őrbottyánban.

 

Amikor Magyarbólyon nagyon kitágult a gyülekezeti területünk, le kellett mondanom az ottani sűrű segítésről. Persze vonattal akkor is sokan érkeztek tőlünk. Más volt, ha személyesen kísértük, vittük el az érdeklődőket, mintha úgy küldtük őket.

 

Magyarbóly-Villányi körzethez csatolták Nagyharsány-Kisharsány-Nagytótfalu községeket. Megszerveztük Társegyházközségnek. Hamarosan megkaptuk Pécsváradot is mintegy tíz szórvánnyal.

Gyülekezetünk folytatta a patronálást. Mentek kétkezi segítséggel szolgálni fiatalok és idősebbek Őrbottyánba. Volt egy kiemelkedő lehetőségünk. Esperes urunk a volt községében, Kölkeden tartott egy diakóniai-missziói hetet pécsi gyülekezeti tagoknak. Megtért, templomba járó asszonyoknak. Özvegyek is lehettek már.

Évekkel azelőtt a kölkedi parókia üresen maradt. Mohácshoz csatoltatott. Társegyház címen. Persze, aránytalan. Nagy Mohács, város és egy kis határőrközség. Ebből a parókiából és sok mellékhelyiségeiből alakította ki Szabó Mihály nagytiszteletű úr a Konferencia Telepet. Mohácsról lehetett kihozni készételt. Kölkeden csak melegítő konyha volt. Hideg reggelit és vacsorát ott állítottak össze. Padlástérrel együtt elfértek több, mint hatvanan. Elfogadható volt. Nem kellett igényesnek lenni.

 

Igazi lelki vezetője sohasem volt a Telepnek. Amikor az első évben elvittem 13 éves kislányomat, azzal jött haza, hogy ugye, többet sohasem kell ide elmennem. Nem kellett. Én sem sokszor mentem. Gyülekezetünkből sem küldtem-vittem.

 

Néhányszor feleségemmel mentek diakóniai hétre, missziói hétre, felnőttek. Reggel mentek, este jöttek haza. Így még kibírható volt.

 

Tehát pécsiek konferenciáztak Kölkeden, esperes úr vezetésével, diakóniai héten. A diakóniáról annyi szépet lehet mondani, hogy bizony érdemes öt napig hallgatni az előadásokat. Egyik napra meghívták Juhász Zsófia lelkésznőt, aki mint diakónus-lelkipásztor dolgozott Őrbottyánban. Megérkezett, előadását megtartotta. S most következett a kollokvium, vizsgáztatás.

 

Ma estére visszamegyek az Intézetbe. Holnapra nincs emberem, aki a gyerekekkel legyen, vagy a konyhában segítsen. Három nap alatt eddig is jól megerősödtek hitben és lélekben. Szeretnék három asszonyt elvinni magammal, hogy ennek a hétnek hátralévő napjaiban szolgáljon a gyermekek között. Jelentkezzenek! Teljes némaság. Pedig az imént annyira üvöltötték a ’lelki énekeket’, a Halleluja-dalokat, az ’új’ énekeket. Még gitár is szólt hozzá, hogy jobban érintse meg a lelküket. Hajrá! Tessék jelentkezni! Csak az elöl ülőknek lehetett az arcát látni. Ők is hátra fordultak. Az összes többi bújt az előtte lévő mögé.

 

Talán mégsem ennyire diakóniázni! ’Ne legyenek ennyire szerények!’  Biztatta az asszonyokat Zsó. Leolvashattuk a résztvevők arcáról: Nem így gondoltuk. Nem ezért jöttünk Kölkedre. Mi lelki táplálékért jelentkeztünk. Nem szolgálatért.

 

Végre esperes úr törte meg a csendet. Nem gondolja az Országos Diakónia vezetője, hogy a hívő asszonyok elmennek más gyerekeire vigyázni, mosni, öltöztetni, etetni. A sajátjukat is cselédlányok rendezték. Ők imádkozni tanították kicsinyeiket, nem szolgálni, másoknak segíteni. Pláne! Ingyen segítetni! Ezt már nem!

 

Szegény Zsófia próbálta említeni a Diakónus-Krisztust. Senkit nem érdekelt. Ők nem Diakónus-Krisztushoz jöttek, hanem evangélizációra. Az Igét hallgatni. A szép ’lelki énekek’ itt szólnak igazán. Éneklik a Halleluja-énekeket. Lehet halkan-erősen, újból elhalkulva. Refrénesen. A vers elejét a Rózsika néni egyedül énekli. Ő a szólista. A ráfelelő részt mindenki mondja. Hangosan, szívből-lélekből. Esperes úr is olyan szépen énekel. Jó hallgatni! Ez kell nekünk! Nem a kakás pelenka Őrbottyánban!

 

Esperes urunk összefoglalta a választ. Innen pedig senki el nem megy. Még ha akarna, sem engedném. Mi Kölkedre jöttünk lélekben erősödni. Nem kétkezi munkára. Pláne olyan messzire. Azt sem tudjuk, hol van Őrbottyán. Talán még Deberecennél is messzebb!

 

Köszönjük a szolgálatát Zsónak. Az útiköltséget vegye fel Pesten, a Szeretetszolgálati Osztályon. Ha kér vacsorát, találjon magának a konyhában. Siessen haza, ne sötétben érkezzék. Áldás-Békesség! Ez a Magyar Református Egyház hangja. Zsinati tag is vagyok. Ez a pécsi Betánia üzenete. Mi imádkozni jöttünk a konferenciára. Nem dolgozni. (Ora et labora! Imádkozzál és dolgozzál! – Ezt nem Jézus mondta. Valami pogány bölcselkedés.)

 

Feleségem is felállt a három asszonnyal. Bementek a konyhába. Nem vacsorázni. Az előre megvett vacsorát már csaknem eszik meg a szegény városiak elől. Leni néni átölelte Zsófiát. Megyünk Zsó néni! Mi nem jelentkeztünk, mert mi itt csak vendégek vagyunk.

 

Jöjjenek! Nem vacsorázunk! Indulunk! Milyen öröm lesz Őrbottyánban! Holnap reggel minden kórterembe tudok beküldeni legalább egy főt. Jöjjenek! Az Úr küldte, hogy éppen a mai napra érkeztek ide a konferenciára Hajnalkával. Isten adta ezt a találkozást.

 

Volt hasonló alkalom több is. Még ennek előtte építették át a Konferencia Telepet Tahiban. Minden esperes felajánlott segítséget. Kivéve Baranya. Akkor úgy oldottam meg a kérdést, hogy a Trabantba beültünk hétfőn reggel négyen és elindultunk. Jött Leni néni férje, Gyula bácsi.  Nyavádi kurátor úr és még egy presbiter, Takács Sándor. Ott dolgoztunk egy hétig. Megépítettük az autó-parkolót. Egy héttel később, a húsvéti szünet hetében pedig négy konfirmandust vittem magammal. A konyha átépítésénél segítettünk Baranya nevében. Esperesünk tudta nélkül. Ha tudta volna előre, akkor akarata ellenére mentünk volna.

 

Ilyen diakónusok voltak espereseink. Bizonyára ezzel is összefüggött, hogy engem egyik esperesünk sem szeretett kiemelten. Sőt! Most újból ezek az anti-diakónus vezetők hangoskodnak a rendszerváltás után. Nekünk nem a diakónia kell! Nem a Diakónosz-Krisztus! Nem! Hanem a Tanító-Krisztus.

 

Vesszük vissza az iskoláinkat. Hangoskodunk a pénzért. A gyülekezetek nem áldoznak az iskolákra. Így is kineveljük az igazi, öntudatos református tagokat a gyülekezeteknek. Csak éppen hívő tanáraink nincsenek. Rá se figyeljünk! A Lélek tud működni hitetlen tanárok által is! Csak hittanpótlót tartanak néhány Református Gimnáziumi osztályban. Nem akarnak hittant tanulni a gyerkőcök. Ide jöttek, mert a kisvárosban nincs más gimnázium, középiskola. Ezekből a fiatalokból lesznek a jó presbiterek, elhívott lelkipásztorok. Ravasz László ötven évvel ezelőtt így csodálkozott. Papok dacára is van még Egyház! Érvényes most is a felismerése néhai, boldogemlékezetű püspökünknek.

 

 

 

 

 

 

XXIII. Lukmaharc.

 

 

Szótárban nem találom a kifejezés értelmezését. Talán baranyai tájszótár kellene. Sajnos nekem nincs. Kákicsi Kiss Gézának kellett ismernie ezt a szót. Benne élt. Akár, mint tanítógyerek, később pedig, mint lelkipásztor. Minél kisebb a falu, annál élesebb volt a lukmaharc. A katolikusok párbérnek mondták a papnak való fizetnivalót. Az egyháznak külön ment az adakozás. Perselypénz, céladomány, gyűjtés. A református falvakban volt ismerős a lukma. A presbitérium kivetette, egy fő után mennyit kell adni a termésből a prédikátornak. Még ma is találni a kis falukban mérő-edényeket. Fahordó, abronccsal. Azt kellett teleönteni búzával. Egyenes léccel szépen lesimították. Amennyi benne maradt, az járt a papnak.

 

A búza mellett volt kukorica járandóság is. Azt csövesen hozták. Nem tudom, régen hogyan mérték. Az én időmben már kilóra volt kivetve. A lukma-harc pedig azt jelentette, hogy a papnak miért jár annyi termés, mikor nem is dolgozik. A mester általában fele annyit kaphatott, mint a nagytiszteletű úr. Ezen kívül lehetett hal, bor, gyümölcs járandóság. Sőt volt sonka- és csibe-lukma is. A leányok pedig napszámmal tartoztak, a papkertben segítettek. Legtöbbször a nagytiszteletű asszony irányította és hívta a segítségeket egy-egy napra, évente.

 

A lukma-harc azzal kezdődött, hogy miért kell adni annak, aki nem is dolgozik. Hiszen a jobbágysorsból felszabadult paraszt ember csak a kétkezi munkát tartotta dolognak. Ők nem tudták értékelni a szellemi munkát. A faluban a parasztok között az jelentette a státuszszimbólumot, hogy ki mennyit tudott lealkudni, kimagyarázni a nadrágos embernek járó fizetnivalóból. Persze nehéz volt akkor, amikor a csendőrség teljes erővel a jog mellett állt. Nem tehették, hogy nem fizetnek a papnak, tanítónak. Írás volt róla. Végre kellett hajtani.

 

Az első világháború után mindig nehezebb lett a parasztokat féken tartani. Nekik egy fegyverük volt. Nem fizetnek a papnak. Összebeszélve egységesen tehették. Egy egész falut büntetni egy ember miatt, már nem nagyon sikerült.

 

Erős érv volt a kezükben a kitérés. Így lett baranyai faluk népe unitárius, mint Zaláta is. Vagy gondoltak arra, hogy evangélikusok lesznek. Az Oldon lakók így próbálkoztak. Felekezeten kívüliség nem volt jellemző. Hiszen az nagy szégyen lett volna, ha a pap nem temet. Nem szólal meg a harang, amikor kérik. Az egyházi törvénykönyv szerint a legnagyobb fegyelmező erő az úrvacsorától való eltiltás volt. Ez is csak a XX. század első felében lehetett még valamilyen büntetés. Amikor a gyülekezet elhanyagolta a sákramentumokkal való rendszeres élést, már nem lett fegyelmező eszköz.

 

Arra emlékszem, hogy a század közepén már nehezen lehetett bent tartani istentisztelet után a híveket, hogy még maradjanak úrvacsorára is. Leegyszerűsítették az alkalmakat a három sátoros ünnepre és az újkenyéri, újbori úrvacsoraosztásra. A böjtit nem tudták megtartani. Helyette néhány helyen advent első vasárnapján tartottak úrvacsoraosztást, hogy meglegyen az évi hat alkalom.

 

Az 1600-as években még az újholdi napokat jelöli ki a Zsinat a kötelező úrvacsoraosztásra. A XX. században már az évi 5 alkalom volt csak megtartható. Vagyis a gyülekezet részéről már nem lehetett nagyon fegyelmezni a köznépet. Ők pedig éreztették, hogy a pap az ő alkalmazottjuk. Ha a kanásszal baj volt, nem adták ki neki a bért. Elmehetett. Ugyanez a megoldás volt a tanítóval és a pappal szemben is. A papmarasztás szokása megtört. Az 1800-as években már nem volt szabályos. De az, hogy éreztették vele, már mehetne tovább, jogos volt.

 

Amikor új körzeti orvos érkezett Csányoszróra, meglátogatta a területén lévő templomokat, papokat. Így érkezett el Zalátára. Czere Horváth János kollegánk szívesen fogadta Henriket. Ettél-e már átkozott sonkát? Mi lehet az? Gyere velem és meglátod. Kimentek a nyári konyhában, ahol füstölni szokták a disznóságokat. Itt egy ágas végű bot. Akasszál le egyet. Ez az átkozott sonka. Amikor a parasztok kijelölik a papnak a sonkát, előbb megátkozzák. Kötelességből hozzák, nem szívvel. Most eszünk átkozott sonkát. Szegény katolikus orvos nem értette, mi az a lukma. Valamit megérzett belőle. Evett átkozott sonkát.

 

Kisharsány bortermő vidék. Szegény papjuk részeges volt. A végén öngyilkos lett. Ott a sírja a temetőben. Az emberek nem adták meg a bor-lukmát. Úgyis csak elinná. Szépen tud beszélni vasárnap. A búzát, kukoricát, sunkát, vagy helyette egy pár csibét, megkapta. A bort nem. Egyszer csak jelentkezik a kurátor és a kiskurátor, a dékán, hogy tisztelendő úrnak úgyis jár az évi 12 kocsi fuvar. Egy kocsit iderendelek, menjen el egy napon meglátogatni a környékbeli kollegáit. Azon időben mi pedig beszedjük a borlukmát. Ez már lerendezett ügy volt. A papnak csak beleegyeznie kellett. Minden folyt simán.

 

Kollegánk nagyon kíváncsian érkezett késő délután haza. A két kurátor előre kinyitotta a nagykapu két szárnyát. Egyik jobbról, másik balról kapaszkodik a deszkába. Mindenki meghozta! Ilyen még nem volt. Hová tették? A nagy hordóba. De az csak 270 literes. Nekem pedig 360 liter bor jár. Legyen nyugodt, tisztelendő úr, megvan. Jól megtömtük.

 

Másik eset. Hozza a gyermektelen család a kukorica-lukmát. Zsákkal lemérik. Levonják az egy kilót, a zsák súlyát. Pontosan megvan a mennyiség. Édesapám kiönteti a magtár sarkába. Az ember mindenképpen fel akarta vinni a padlásra. Amikor ránézünk a puclira, a hitvány csövekre, és csodálkozunk, megszólal az atyafi. Tudja tisztelendő úr is, hogy az idén milyen gyenge termés volt. Pedig kiválogattam a javát. Abból hoztam a lukmát.

 

 Édesapám nem nevette el magát, de vissza akarta merni a zsákjába a parasztnak. Felkapta a zsákot és futás közben köszönt el. Már ilyen szégyen csak nem lesz, hogy a 20 kiló kukoricát hazaviszi. Édesanyám megetetett minket, a négy kisgyermeket. Tiszta ruha és indultunk. Elmentünk Kecskemétiékhez. Éppen kukoricát morzsoltak a konyhában. Fél méteres csövek. Szép nagy, sárga szemek. Édesanyám nézegeti a kosarakat. Pár gúnyos megjegyzés. Érdekes, hogy a 20 kiló más termésből való, amit délelőtt hoztak. Feltalálta magát az ember. Neki olyan termett, de vett néhány mázsát magának. Ez éppen abból való, amit úgy vett. Sánta kutya szindróma.

 

Drávaiványin méhészkedett a pap. Nem akarták megadni neki a lukmát. Az egyházi földekre járt ötévenként egy kocsi trágya minden háztól. Azt sem adták meg. Nem árt a saját földjüknek sem az érett istállótrágya. Csendőrök intézkedtek. Kijelölték a napot, amikorra meg kell hordani az egyházi földekre a trágyát. Akinek hátraléka van, azt is pótolhatja most.

Reggelre úgy körbe volt rakva a parókia trágyával, hogy ajtót nem lehetett nyitni. Csak a felső ablakokon tudott segítséget kérni a beszorított, csendőri segítséget igénybe vevő, lelkipásztor úr. Minden család elvitte a megfelelő kocsi trágyát egyházi földre. Ezzel nem oldódott meg a kérdés.

 

Kitérnek evangélikusnak vagy unitáriusnak. Ilyen templom a közelben nem volt. Tehát csak szórványok lehetnek. Vagyis nem kell fizetni többet lukmát. A tanító maradhat, hiszen az nem baj, ha a gyerekek megtanulnak írni-olvasni. Talán majd veszik hasznát.

 

Akkor történt, hogy a szerbek megszállták Baranyát. Bővítették Jugoszláviát. Szentlőrinc lett Észak-Baranya központja. Kinevezték a szerb járásbírót. Tudott magyarul. Minden ment a törvények szerint tovább. Vallást változtatni, reverzálist kötni, csak a járási főszolgabíró aláírásával lehetett. Kitérhettek az emberek. Háromszor kellett jelentkezni, két tanúval. Spórolás, hogy a három emberből kettő a másiknak tanúja lett. Hárman mentek, hárman kijelentkeztek.

 

Megunta a főszolgabíró a drávaiványi kanassza-járást. Behívatta a bírót. Írja össze, kik akarnak kitérni. Vitte a teljes falu névsorát. Ez már nagy ügy. A Járásbíróság hivatalból kiszáll és helyben fogja elintézni az ügyet. Augusztus 15-én a délelőtti órákban legyen minden készen a Főtéren. Állítsanak fel emelvényt. Hintókkal megyünk.

 

Megérkeznek. A főszolgabíró úr első útja a parókiára. Kérése van. Készítsenek nagy ebédet. Három hintóval jöttek. A falu vezetői is ott legyenek. A bíró azonnal szedessen össze annyi csibét, hogy minden bőven legyen. Az ügyesebb asszonyok jöjjenek segíteni. Az osztályteremben készítsenek asztalokat, székeket.

 

A falugyűlés megkezdődött. A nép megbízottja jelentett. Felolvasta a névsort. Teljes családokat. Csak a pap és a tanító maradt ki. A gyűlést vezető főszolgabíró úr rákérdez. Hány család nem írta alá a kérvényt? Egyöntetűen mindenki! Mi a kérésük? Át akarunk térni egy jobb, olcsóbb vallásra. Gondoltunk az unitáriusokra. Az evangélikusok németek. Mi nem tudunk németül.

 

Mikor már minden érvből kifogytak és közelgett az ebédidő, megszólalt a főszolgabíró szép, magyar kiejtéssel. Megértem a falu kérését. Mi is gondolkodtunk a dolgon. Érdeklődtem a magyar viszonyokról. Tudom, mindkét ország erősen vallásos. Nagyon vigyázunk a nép vallásos életére. Nem szeretjük a felekezeten kívülieket. Nálunk Szerbiában nincs is olyan. Mindenki igazhitű. Úgy mondják, ortodox. Magyarországon több féle vallás van. Dél-Baranyában a legtöbb család református. Ezen a szép, festett templomon is csillag van. Reformátusok. Nekem kötelességem, hogy azonnal papot, tanítót hozassak ide. A gyermekeknek tanulni kell. Az embereknek részt venni misén. Ha bármelyik hitre térnek át, minden úgy lesz, mint volt eddig. A törvények egyformák.

 

Európában van egy vallás, ami nagyon hasonlít a reformátushoz. Szeretik maguk a zsoltárokat? Szeressük!!! Ezek ótestámentomi énekek. A zsidó vallásban mindig csak zsoltárt énekelnek. Nem kell új énekeket tanulniuk. Az istentiszteleti rend is hasonlít a reformátushoz. Olvassák a Bibliát. Imádkoznak. Zsoltároznak. Ez a Mózes-vallása. Erre a vallásra nem vonatkoznak az állami törvények. Nem lesz többet végrehajtás. Nem lesz kötelező a lukma-fizetés. Majd a tanító úr és a rabbi úr elrendezik, hogy milyen legyen az adó. Csendőrök nem fogják végrehajtani, ha valakinek tartozása lesz.

 

Bemutatom az új papjukat. Rabbi úrnak kell szólítani. Feláll, meghajol. Itt az új tanító úr is. Ő lesz a ’mester’. Minden jóra megtanítja a kis iskolásokat. Rabbi úr a parókiára, tanító úr az iskola épületébe költözik be hamarosan. Szeptemberben kezdődik a tanév. Addig legyenek türelemmel.

 

Régi szokás szerint a rabbi úrnak 12 gyermeke van. Őnékik meg kell élni az itteni fizetésből. Mester úr még fiatal, neki még csak négy gyermeke van. Úgy látom, bővíteni kell mind a parókiát, mind a mesterlakást. Ez majd az Önök dolga lesz. Megbeszélik az új vezetőikkel. Továbbá bemutatom a sakterokat. Hárman felállnak. Egyikőjük végzett orvos is. A másik kettő a lefogó legény. Ők segítenek elkötni a vérzést, fertőtleníteni.

 

Kérem bíró urat és az idősebb férfiakat, álljanak előre. Utána a fiatalabbak, legények, iskolás fiúk és a legvégén a kisfiúk. Megkezdődik a körülmetélkedés szertartása. Közben az egész falu énekelje a zsoltárokat. A három sakter előszedi a felszerelést. Kötszereket, késeket, injekciós tűket, ollókat. Beöltöznek szép, fehér köpenybe. Körülnéznek. Egyetlen férfi sem maradt a láthatáron. Néhány bárgyú kislány csodálkozott az emelvény előtt. Most már ők is közelebb férkőztek, hogy megnézzék az idegen bácsikat.

 

 

A parókián nyitva volt minden ablak. Hadd hallják ebédfőzés közben, mi történik a téren. A fellélegzett lelkipásztor úr családjával és a tanítóék, bekísérték a vendégeket a tanterembe. Leültek ebédelni. Elfogyasztani az utólag megátkozott csirkéket. A falu református maradt. Ezt a történetet, az 1913-ban Piskóra megválasztott lelkipásztor, Szabó József úr mondta el.

 

Azt is tőle tudom, hogy Piskón hogyan maradt meg a református falu. Amikor Baranyában dühöngött a lukma-harc, az ő falujuk sem maradt ki belőle. Piskó gazdag falu volt, nagyon fösvény gazdákkal. A papföldeken maga gazdálkodott az új lelkipásztor. Jól. Két gyermeke volt, akiket városban taníttatott. Bizony, megfelelő iskolát megfizetni és jó ellátást biztosítani két gyermeknek városban, nagy szó volt. Ők pedig úgy akarták, hogy a legjobb legyen gyermekeiknek. Külön fiúiskolában és internátusban a Józsi Elemér és megint más helyen a leányka. A két gyermek taníttatása szinte felemésztette a falusi, papi jövedelmet. Nagy szükség volt arra, hogy a lukmát megkapja a család. A föld haszna is kellett a kiadások fedezésére.

 

A harmadik forrás a falusi embernek, ismert módon, a vásározás volt. Vagyis minden terményt beétetni állatokba és első osztályos áron eladni a 6 hetes választási malacokat, illetve egyéb állatokat. Sokszor meg is járta elődöm a Piskó-Vajszló utat gyalog. Befelé hajtotta a hátukon színes tintával megjelölt malacokat. Hazafelé pedig sétált egyet. Közben fütyörészte a 150 zsoltárt.

 

Kodolányi egy kicsit gúnyosan írja le ezt a történetet. Pedig nem volt igaza. A falusi ember, akár mesterséget űzött, akár nadrágos ember volt, csak félig lehetett egyik. A másik fele parasztnak kellett, hogy legyen. Ez volt a módi.

 

Szabó József nagytiszteletű úr gavallér volt. Felajánlotta a fele lukmát a falu népének. Vagyis ő mindenből csak a felét kéri a hívektől, mint amit eddig fizettek. A mérő búzát két személy után. Ugyanígy a kukoricát. A sonkát, vagy helyette a pár csibét is kétévenként egy gazdától. Ebbe örömmel beleegyeztek először. Hangosan beszélték a többieknek Vajszlón a piacon és Siklóson a hetivásárban. Megindult az erjedés. Később már azt is bánták, hogy ennyit felajánlottak a papnak. Miért nem elég neki, amit magának megtermel. Mi is ebből élünk. Sokaknak még annyi földje sincs, mint a papnak. Ez a lukma-harc eltartott a gyülekezetekben 1948-ig. Illetve a háború éveiig.

 

A háború alatt már nem lehetett végrehajtani a lukmát. A férfiak valamennyien katonák voltak. A földek nem akartak teremni. Az állatokat nem tudták jól értékesíteni. Sok el is veszett a háborúban. Elvitték a megszálló katonák. Élelmezni kellett a sáskahadat. Rekvirálás. Mindenki szegény maradt.

 

Az egész rendszer befellegzett az államosítás évében. Kihirdették, hogy természetbeni adományt semmilyen munkáért nem lehet adni. Erős volt a beszolgáltatás. Minden terményt le kellett adni a felvásárlóknak. Csak a fejadagot tarthatták meg a termelők. Később már azt sem. Hanem kenyérben kapták meg az emberek a fejadagot. A malmok már nem őröltek gazdáknak. Minden járásnak volt egy kenyérgyára. Ott sütötték az egész környéknek a kenyeret. Pénzért kellett megvenni. Akinek volt pénze. Mások éheztek, vagy loptak. Vagyis a lukma-harcot a kommunisták oldották meg radikálisan.

 

Az embereket bele kényszerítették a TSZ-ekbe. Az iskolákat körzetesítették. A falukban megszűntek a tanítói állások. Bezárták a paplakokat. Egy nagyobb községből a lelkipásztor elláthatta az egész környéken az istentiszteleteket. Ahogy tudta. Ezzel tönkrement az egész Ormányság és a Baranyai-Háromszög falvai. Beszögezett ajtók-ablakok. Gyom felverte udvarok. Aki tehette, menekült még a környékről is. Így érkeztünk meg a XX. század második felébe. Ez lett a gazdag parasztok országa. Boldizsár Iván nem ezt álmodta meg. Dánia példája nem ilyen tájat sugalmazott.

 

 

XXIV. Ö c s é m .

 

 

Szegénynek bele kellett nyugodnia, hogy mindig fiatalabb maradt. Sohasem ért utol. Ha üzenet, levél jött, ha beszéltek rólunk, mindig úgy kezdődött, Emil és Laci. Ez bizony nem volt jó mindig. Amikor elkerültem Pécsről, ő még maradt két évig. Addig lett ő Laci, és nem Emil és Laci. Amikor a Teológiára kerültünk, kezdődött a szomorú élet újból. Emil és Laci. Talán úgy volt, mint az Osztrák-Magyar Monarchiában. Amikor valaki kiejtette, valahogy így hangzott, hogy Osztrák-m Monarchia. A második szó az mindig rövid és kicsi maradt.

 

Hasonló volt a helyzet két húgomnál is. Ha együtt voltak, Ibolyka és Hajnalka. Fordítva egyszer sem. Öcsém szinte fellángolt, amikor én Pestre kerültem, ő maradt Pécsett. Felszabadult. Meg is látszott a tanulásán is. Meg a gazdasági helyzetében. Addig is kinyavalyogta, hogy ő minden rendezvényen részt vesz, ahol nem kell tanulni. Minden mozira jelentkezett, minden este ment volna színházba. Tőlem függött, hogy befizetem-e a részvételi díjat. A felszabadulás után ő volt mindig az első jelentkező, majd a szervező. Minden napra szeretett volna valami felfrissülést az internátus falain kívül. Én utánam már nem kellett fizetni taníttatási díjat. De az a különbség, ami megmaradt édesapáméknak, öcsémnek nem volt elég zsebpénzre. Ezen a korkülönbségen nem tudtunk segíteni, még valamilyen családi összefogással sem.

 

De hadd térjek vissza életünk kezdetére, kicsi korunkra. 1944. nyarán mind a négy gyermek Felsőkörtvélyesen nyaraltunk, nagymamáéknál. Nagy gazdaság. Minden bőven megvolt. De már érezni lehetett a háború hatását. Mi a pusztán nem arra figyeltünk. Citrom helyett savanyítót tettünk a teába. De nem sokszor. Volt elég tej. A reggeli mindig tejeskávé volt. Hogy miért nem kávés-tejnek neveztük, nem tudom. Hiszen a sok tejben volt egy kis színező feketekávé. Vettük nagy csomagban a pót-kávét, a Franck-kávét, a Maláta-kávét és még talán valami más pótszert is.

 

Nagymama nagy edényben megforralta a feketekávét, a tűzhely végére húzta a nagy lábosban és ott leülepedett. Abból aztán merített ügyesen a csészékbe a fekete lé tetejéről egy kis merítő-kalánnyal. A tűzhely leghevesebb részén a kifutott tejből mindig maradt annyi, hogy valamennyiőnknek elég lett reggelire.

 

Azt is megtudtuk édesanyámtól, hogy nem megyünk haza szeptemberre, hanem ott maradunk a front miatt. Azt még nem értettük, hogy mi az a front, de meg kell tanulni sok mindent az életben. Húgaimmal énekeltették a Magyar Rádió adása után megtanult kis slágert, gyermekdalt, siratóéneket, miszerint: ’Nénik-bácsik, merre van a posta, Ahonnan a levelemet elviszik Messze Oroszországba, Messze Oroszországba?’ Minden nap felettünk úsztak nagyon alacsonyan a repülőkötelékek. Oldalról néhány vadászgép körözött a sok búgó bombázó mellett. Este volt a legrosszabb, amikor Sztálin-gyertyával kivilágították Budapest felett a légteret és még Fejér Megyéből is látni lehetett a nagy sárga-világosságot.

 

A Fehérváron felszálló riadósok legtöbbször ott csaptak össze Sárbogárd felett az ellenséges gépekkel. De ahogy láttuk, nem mertek közel jönni hozzájuk. Volt annyi eszük. A bombázókat védő vadászgépek pillanatok alatt nekirohantak és olyan géppuskazaj lett, hogy a magyar-német gépek jónak látták visszarepülni védettebb helyre.

 

A cselédek örültek is az ilyen légicsatáknak. Hasznuk lett belőle. Kora hajnalban futottak arra a részre, ahol gondolták, hogy leszórták a réz-hüvelyeket a repülők és gyűjtötték. Néha zsákszámra hoztak haza patronokat. Ebből aztán sok mindent gyártottak házi szerszámokkal. Maga készítette öngyújtója minden cselédnek volt. Mindenképpen rakták el a sok sárgarezet. Lehet még ennek értéke. Hiszen összeszedték a harangokat, orgonasípokat. De még sok helyen a réz karnisokat, kilincseket is kicserélték alumíniumra.

 

Minden rosszban volt valami jó is. A nagyobb gazdaságoknak ipari növényt kellett termelni holdszámra. Szakkönyvek írták le a termelés módszerét. Nagypapámék szójababot, ricinust és csalánt termeltek, küldött magból. Leírva volt az aratás, szedés, illetve a nyűvés ideje, begyűjtés módja, értékesítés formája. Mindenről el kellett számolni. Naplót vezetni. A termést a kijelölt helyen leadni. Ezzel kapcsolatos öcsémnek az első csodálatos megmenekülése a haláltól.

 

Nem egészen hat éves korában. Októberben lett volna hat éves. A balesete pedig még augusztusban történt, vagy még júliusban. A hónapok már összekeverednek emlékezetemben. A tanya körül voltak a földek. Az egyik bérest kiküldte nagyapánk, hordja be a szójababot, terítse szét a nagy ponyván száradni. Egyedül volt. Mi ketten nézelődtünk. Kérte, menjünk fel a kocsira és tapossuk, hogy minél több felférjen. Öcsém elsőnek vállalkozott. Szarvazta a rakodó a kocsit. Vagyis a sarkokat erősítette, hogy tudja rakni a közepét. Öcsémmel tapostatta. Lecsúszott, s a vállára esett. Nem sírt, de valami történt.

 

Este vacsorázni kellene, előtte mosakodni, vetkőzni. A fiú nem tudja emelni a bal kezét. Ekkor mondtuk el, hogy mi történt. Nagymama másnap a korai vonattal ment Székesfehérvárra. Vitte öcsémet. Megröntgenezték és kulcscsonttörést állapítottak meg. Néni menjen haza, pár napra itt marad a kisfiú. Nagymamám védekezett. Ő minden reggel behozza, ameddig kell, de itt nem hagyja egyetlen éjszakára sem.

 

Másnap reggel újból megérkeznek Székesfehérvárra. Nincs meg a gyermekkórház. A pincében van az egész épület. A szőnyegbombázók eltévesztették a két épületet. A vasútállomás helyett a gyermekkórházat tették a földdel egyenlővé. Az összes bent levő gyermek és személyzet meghalt. Öcsém megmenekült. A család számára csoda volt nagyanyánknak az unokája iránti felelősség érzése.

 

Jöttek újabb csodák is. Öcsém mindig nyugtalan volt. Nem tudott megmaradni egy helyen. 1956-ban is sokat mászkált, amikor nem kellett volna. Igaz, 23-án este együtt mentünk a Horánszky utcán. Este későn megnéztük volna a nagynénéméket a Bródy Sándor utcában. A kereszteződésben állt egy fegyveres ávós. Mi ketten mentünk a Mikszáth tér felől a járdán. Egyszer csak öcsém beránt az egyik kapu alá. Abban a pillanatban egy géppisztolysorozat kaszált végig az utcán. Ránk lőttek. Öcsém számított rá. Azért vette észre, hogy menekülnünk kell. Én nem figyeltem annyira előre.

 

A következő napokban, csütörtökön öcsém nem kapott lövést a Parlament előtt. Hanem amikor jött hazafelé, a Kálvin-téren, a Múzeum előtt gyalogolt. Egy orosz tank elment mellettük és kinyitotta a géppuskáját menet közben. Öcsémet két golyó súrolta. Az egyik a bal fülénél, a másik a jobb felén az arcánál. Két golyó közé szorult a feje. 150-200 centiről kapta a tüzes lövést. Levitték a WC-be, fellocsolták és bekötözték. Jött haza nagy turbánnal a fején és a nyakán. Az Úr megtartotta. Ezután újból kiment a Kálvin térre. Az egyik tűzfal alá húzódtak be. Felettük lőtték a padlást. Valószínűleg onnan figyelték az oroszokat. Leszakadt az oromfal teteje a cserepekkel együtt. Az ott szorosan lapulók fejére hullott a tégla, törmelék. Öcsém újabb kötéssel jött haza. Harmadik fejsérülése két nap alatt.

 

Egyik társunk felkötözött kézzel, gipszbe tett csuklóval érkezett este. Elmondta, mi történt. Egy teherautóval mentek fegyverekért. Nagy zászlót tűztek a vezetőfülke mellé. Egy másik autó jött utánuk. Énekeltek, integettek nekik. Leelőzték őket. Behívták egy mellékutcába a csoportot. Egyszer csak fegyvert rántottak és kényszerítették, szálljanak le az autóról felemelt kézzel. Sorba állították őket és egyenként eltörték minden fiatal jobb alsókarját puskatussal. Elvették irataikat és a teherautót tőlük. Megkeresték a vérző gyerekek a legközelebbi kórházat és gipszesen érkeztek vissza. Ezek után látta jónak öcsém, hogy eltávozzon az országból. Így lett ő 56-os nyugatos. Nyugdíjas korára hazaköltözött. 2005. októberében eltemettük.

 

XXV. Fordított világ.

 

 

Bizony megfordult a világ. Az ’elnyomott’ szemét felülre került. Kákicsi Kiss Géza írja, hogy a parafaszemét mindig a víz felszínén úszkál. A Váradi Jeremiád 1566-ban így kesereg: ’Kegyetlen szolgák nagy dühösséggel rajtunk uralkodnak. Nem találhatunk már reménységet szabadulásunknak…’ Nekünk mindig volt cselédlányunk a háború előtt. Volt köztük öntudatos is. Nem volt elég szerény. Nem is sokáig tartották ott szüleim. Felszedett ilyen szlogeneket, hogy 8 óra munka, 8 óra szórakozás, 8 óra pihenés. Családban nem egészen így folyik az élet. Nem volt megelégedve az ebéddel sem. Nem ő vehetett először a tálból, hanem édesanyám osztotta ki. Ő a végén kapott. Valahogy a fehér húsát várta a tyúknak. A csibének mindig a két combját. Ez bizony nem sikerült. Múlik az idő.

 

A leányból elvtársnő lett. Egyszer csak meghív bennünket ebédre. Nagyobbik húgommal képviseltük a családot. Abban a közösségben, ahol mindenki ismeri a másikat, a gondolatok előre érkeznek. Elmondták a jóakarók, hogy mit tervez Mari.

Ketten fogunk menni. Ezt meg ő tudhatta előre. Működött a drót nélküli posta. Éreztük a feszültséget, de mi mindig jókedvűek voltunk. Elmondja, hogy most nem fogunk imádkozni ebéd előtt és után. Neki elege volt nálunk, hogy mindig imádkozni kellett. Még este is a gyerekekkel. Ilyenkor fel szoktam állni és ott hagyni az asztalt, a pogány családot. De most ketten magunkban imádkoztunk és vártuk a poént. Hamar el is jött az ideje.

 

Húsos tál. Szépen kiosztja szüleinek, testvéreinek a porciót. Ő maga is tálal tányérjába. Utoljára következhetünk mi, mint a legfiatalabbak az asztalnál. A tálban maradt a két lába és a nyaka-feje a tyúknak. Ez a tiétek. Nálatok én is mindig ilyeneket kaptam. A javát mindig kivette édesapád meg édesanyád, meg Ti is. Húgom boldogan tett vallomást arról, hogy emlékezzél csak Mari, hogy én mindig a ’kaparóját’ kértem magamnak. Köszönöm a figyelmedet, hogy ezt most nekem meghagytad.

 

Én is mosolyogva emlékeztettem, hogy én a húst sohasem ettem meg. Nekem sohasem volt húsadagom. Én mindig mártást és főzeléket ettem bőven kenyérrel. Hús helyett zsírban pirított kenyeret készített édesanyám. De most megmutatom, hogy a húsos részből is tudok jó étvággyal ebédelni. Nagyon köszönöm a nyakát és a fejét. Az eszét külön kiveszem a csontok közül. Ezek a legfinomabb darabjai a baromfinak. Így aztán mindketten jó étvággyal megebédeltünk. Megköszöntük a finom, kedvünkre való ebédet és elbúcsúztunk. Bizony, nem ezt várta Mari és szülei.

Hamarosan visszajött a hír, hogy milyen mérges volt az elvtársnő, hogy a legfinomabb falatokat hagyta meg nekünk, mikor ő éppen az ellenkezőjét akarta. Kitolni velünk. Vártuk, hogy majd legközelebb mellhússal és combokkal tart jól bennünket. Erre eleddig nem került sor. Ilyen a fordított világ.

 

 

XXVI. Tanítóink.

 

 

Mindig az a jó helyzet, amikor választani lehet. Hát, még amikor a jókból lehet válogatni! Az már paradicsomi állapot. Rossz és jó között mindenki képes határt húzni. De a jók közül kiválasztani a legjobbat. Az már művészet. Még az imádkozó, keresztyén emberek is tévedhetnek. Hát még az istentelenek. Kis túlzással mondhatjuk, hogy azok mindig tévednek. Tudom, van ellenvetés. Hadd túlozzak egyszer én is.

 

Emlékszem klasszikus kántor-tanító választásokra. Bizony pályázni kellett. Jó helyekre csak a legkiválóbb énekeseknek volt értelme jelentkezni. Annak idején tanítókból túlképzés volt. Elég sokan lemaradtak, kiestek. Persze, a leggyengébbek, tehetségtelenebbek, kicsapongók, rossz hírűek. A sok katolikus Líceum ontotta a képzett férfiakat. Nyolc elemi után öt év tanítóképző és kész embereket adott ki az iskola. A reformátusoknál kántortanító képzés folyt. Hiszen a kis paraszti falukban mindenhol csak kántortanítót választottak. A katolikusoknak nagyobb községekben, városokban, ipari centrumokban voltak többségében az iskoláik. Ott kellettek tanítók orgonista-kántori vizsga nélkül is. Tehát sok 19-20 éves fiatalember tengődött, diplomával a zsebében Ezt oldotta meg országunk harmadik dúlása, az úgynevezett felszaba-dúlás. (Tatárok, törökök után jöttek a szovjetek.) Az iskolák egy tollvonással elintézett államosítása.

 

Paptanítók választhattak. Voltak, akik lelkipásztorok akartak maradni. Mások lemondtak palástjogukról és továbbá csak tanítók lettek. Kántortanítók néhányan vállaltak főállású orgonista-kántorságot. A szerzetesi iskolákból mind elűzték a papokat, kedves nővéreket, akik tanítottak. Egy nyáron több száz, több ezer tanítóra lett azonnal szükség.

 

Állást kapott az összes kidobott, kimaradt, de diplomával rendelkező fiatal. Nem számított semmi múlt. Ha meg belépett a Pártba, azonnal igazgató, járási oktatási osztályvezető, tanfelügyelő lehetett. Nyugdíjasok is visszajöhettek. Baloldali szöveggel felügyelők, tanácsadók, terület-felelősök, tanárok lehettek. Sok tanító tanárrá lépett elő a szerzetesek helyére. Voltak érettségivel tanítók. Majd később tesznek vizsgát esti tanfolyamon. Most csak álljanak be és tanítsanak. A kis iskolákban is külön választották az alsós és felsős csoportot. Eleinte még nem kezdték el a körzeti összevonásokat. A legkisebb településen is volt iskola. Nem számított hány gyermekkel. Az érvényesüléshez a legfontosabb a pártigazolvány volt. Az megvédett mindenkit. Nem lehetett olyan sötét, gonosz ügye, melyért felelősségre vonták volna. Nem a minőség volt a lényeg, hanem a mennyiség. Ezer és ezer új pedagógusállás. ’Minden gyermek jobban tanul, Nem marad le egy sem!’ üvöltöttük az új dalt. Megbuktatni nem lehetett. Nem is kellett. Minél többen végezzenek Általános Iskolát! Kell a statisztika.

 

Utána még érettségiztetni is kell a gyermekeket. Példánk a nagy Szovjetunió. Ott minden gyermek érettségizik a 10. osztály végén. 16 éves korban mehetnek főiskolára, egyetemre. Nálunk bevezették a szakiskolákba az érettségit. Ugyanolyan jogot adott a felsőoktatáshoz, mint a gimnáziumi érettségi. Volt is keveredés, válogatás, kiesés. De ezt is megakadályozták illetékesek. Minél többnek kell végezni főiskolát, egyetemet. Ne maradjunk le egyetlen haladó államtól sem! Közelítsük meg a nagy Szovjetuniót!

 

Húgaim jártak volna a faluban, iskolában. De az új tanító reggel kiment néhány fiúval pecázni. Déli harangszóra megjöttek. Az iskolában rosszalkodókat leszidta, miért nem mentek már haza. Biztosan készen van már otthon az ebéd. Ez így ment naponta-havonta. Télen szánkózni mentek el. A többiek rosszalkodtak. Bizonyítványt mindenki kapott. Mégpedig társadalmi rétegződése szerint.

 

Édesapám két húgomat átjelentette Siklósra. Ott tanulhattak. Bejárók lettek. Régi gimnazista módszer volt. De legalább tanultak valamicskét. Évekig így ment a tanítás Siklósnagyfaluban.

 

Lúzsokra kerültem 1961-ben. Pápáról volt ott egy leányka. Tanított. Kiabált egész délelőtt. Hangos volt az udvar, a környék. Meg akarta érdemelni fizetését. Év végén jött ellenőrizni a körzeti igazgató, Vajszlóról. A tanévnek már vége volt. Új tanítónk lesz. Átadás napja volt. Nyári meleg. Forró júniusi nap. Az iskola kályhájában ég a tűz veszettül. A leányka rakja a sok papírt a kályhába. Füstöl a kémény, a teremben is valami rossz állapot lehet. A tanító néni néha kijön pirosló orcával az ajtóba. Friss levegőt szív és megyen vissza. Hangoskodik közben, hogy milyen lassan ég a tűz. Megérkezett az igazgató elvtárs. Mivel a parókia udvarában volt az iskola, köszöntjük egymást és siet a tanterem felé. Forróság, füst. Mit csinál Ilonka? Elégetem az összes régi iratot. Minden régebbi anyakönyvet, irattárat, faliképet, kölcsönző könyveit. Ami csak éghető volt. Mindent be a kályhába. Az igazgató üvölt. Mintha megverni akarná a boszorkányt. Ő sírva fut ki az udvarra. Át akarja adni tisztán a tantermet. Minden régi kacatot elégetett. Megtörtént a hivatalos átadás.

 

Az igazgató urat jó munkájáért kiemelték. Beremendre helyezték. Nagyon rossz hírek terjengtek az ottani ’tanári kar’-ról.

 

Egy öreg harcos, Babszy lett az új, kinevezett igazgató Vajszlón. Férje is valamikor tanító volt. Mindketten nyugdíjasok lettek volna, de visszaálltak tanítani. Az új igazgatónő a férjét helyezte ki Lúzsokra. Otthon nem merte alkalmazni. Ismerték a községben. Kocsmatöltelék, árokban alvó, nevetséges figura. Felesége részegen nem engedte be az ajtón. Azért lett hajléktalan. Télen valaki befogadta az istállóba, pajtába. Ne fagyjon már meg, ha az Isten ide teremtette Vajszlóra.

 

Reggelenként jött az autóbusszal Lúzsokra. A megálló a kocsma előtt volt. Ott leszállt és bement az Apák Boltjába. Valójában vegyes felvágott féle volt ez a helyiség. Egy helyen volt a falu boltja és kocsmája. Akármelyikbe igyekeztem, a másikba is bementem. Egy személyt alkalmazott az ÁFÉSZ, aki mindenese volt a szervezetnek. A boltozás púp volt a hátán. A kocsmából jól megélt.

 

A gyermekek minden reggel jöttek iskolába. Télen meleg terem várta a tanulókat. Bekészítve mellé egy vödör szén. Eta, a nagylány, aki még mindig elsős volt, elkezdte énekelve a versét: ’Ki játszik, ki nem? Majd megmondom, minek!’ Csoportosultak a gyerekek és kezdődött a körtánc. Unásig járták. Utána váltottak. Bementek a terembe. Majd újból kijöttek. Déli harangszókor hazamentek. A tanító bácsi egyetlenegyszer sem jött el az iskoláig.

 

Reggel letáborozott az egyik székre az apák boltjában, és ott ült délután négyig, amikor készülődött visszamenni Vajszlóra. Így telt el két teljes iskolaév. Félévkor és év végén kijött az igazgatóasszony. Megírta a bizonyítványokat és ezzel megtörtént az évzáró is. Befejeződött a tanítás. Eta, aki 14 éves koráig elsős volt, most másodikos lett. Majd harmadikos.

Jött egy új tanítónő. Elvált asszony. Két gyermeket hozott magával, akik már felsősök voltak. Bejártak Vajszlóra. Lúzsokon csak az alsó négy osztály tanult. Panaszkodott szegény asszony, hogy még a betűket sem ismerik a lúzsoki gyerekek. Pedig mindegyiknek milyen jó bizonyítványa van. Egységesen kezdte az elsős anyagot. Legalább tanított. Felelősséget érzett a munkájáért. Még a háború előtt végzett református Képzőben.

 

Kemsén ismertem egy családot. Fiúk velem lakott a Református Internátusban, 1946-ban. Leánytestvére a szemben lévő Polgáriba járt és ott is lakott. Valamikor korcsmáros volt édesapjuk. 1950-ben őket is kitelepítették Nádudvar környékére, a juhakolba. Kis csomagot vihetett mindenki magával. Abból éltek. Közben rendeződött a helyzetük. A telep kapott nyersanyagot. Főzzenek maguknak, ahogy tudnak. Ki hozott magával tűzhelyet, bográcsot, nagy fazekat? Senki. Több száz család az egymás mellett lévő hodályban lakott. Illetve bemászott aludni. Nappal inkább kint voltak. Hiszen júniusban, a tanév végén történt a kitelepítés.

 

Szegény család legjobban az akkor 16 éves lányukat féltették. A ’fiatalokat’ mindig külön hajtották munkára. Szülő, felnőtt nem lehetett velük. A fiúk dolgozhattak együtt a szüleikkel. A nagyobb lányok már nem. Őket válogatták az elvtársak. Kinek, melyik lesz jó. Faluban a lányok elég korán mentek férjhez. Ő is már elvégezte a Polgárit Pécsett. Tehát már nem készült tovább iskolába. Volt egy udvarlója. Tanító. Párttag. Sikerült neki kiváltani az internáló táborból a mátkáját. A húga még kicsi volt. Ő dolgozhatott a szülei mellett a bátyjával együtt.

 

A kötelező iskolába járás nem vonatkozott az internáltakra. A tanító többször bejött a telephelyre és beszélgetett az elvtársakkal. Megmondta nekik, hogy ha az ő menyasszonyát illetik, szétver közöttük. Az iskolázatlan fegyveresek tartottak a művelt elvtárstól. Hamar megtartották a szűk körű esküvőt az ifjak. Részben örömszülők nélkül. Megnyugodott a család. Csak ez a kisebb lány is ne nőne. Ne figyelnének fel reá az ávósok. Mert akkor aztán ő is a nagylányokhoz fog tartozni. Istenem, tartsd meg kicsinek a lányunkat!

 

Ezt a megmentő tanítót ismertem meg Kemsén, mint családtagot. Ő mesélte el, hogy amikor megesküdtek, az egyik faluban kaptak lakást. Neki egy tanyaközpontot jelölték ki a Dráva partján. Ott tanítson. Nagyon humorosan emlékezett vissza azokra az évekre. Megérkezett kerékpárral, vagy gyalog. Az első háznál bekiabált és elindultak a gyerekek. Összegyülekeztek. Elbeszélgettek, játszottak, tanulgattak és hamar eltelt a délelőtt. Sétálhatott haza.

 

Valamikor ott laktak a tanítók az iskola tanítólakásában. Akkor másként értették a feladatukat. Most ennek a formának jött el az ideje. Nagyon megsajnáltam ezt a férfit. Két gyermekük volt. A nagyobbik Pécsett ipari tanuló. Szerelő lesz. Gyakorlatból jövet a nagy melegben egyet fürödtek. Beleugrott a Hullámfürdő medencéjébe és elveszett. Szívgörcsöt kapott. Eltemettük.

 

Menjünk vissza még egyszer Beremendre. Oda helyezték jutalomból a vajszlói igazgatót. Nagy község. Szép, felújított iskola. Itt lett nyilvánvalóvá az egyik eléggé botrányos eset. Szabadszombat-rendszer még nem volt. De a tanítók és nyolcadikos leányok szombati bulit tartottak. Jól előkészítve. Meghívóval. Zárt ajtók mellett vigadoztak. Meztelen bál. Lebukás nem volt. Mindenkit megvédett a Párt. Először a heti találkozót ritkítani kellett. Majd megszüntették.

 

 Amikor Magyarbólyhoz tartozott Beremend és hetente többször is megfordultam a községben, mindenki múlt időben beszélt a dolgokról. Nem a szellem változott. A politikai kerekasztal már működött. Gyengült ’a Párt’ ereje. Én csak a saját faluimat ismerhettem. Ott gyűjtöttem a tapasztalatokat. Hány Lúzsok és hány Beremend volt az országban? Lesz-e ennek valaha is megmondhatója? Ebből az erkölcsi mélypontból és a kommunistáktól átvett gárdákkal kellett volna az Antall-kormánynak tabula rasa-t csinálni. Lehetetlen volt. Az értéktelen parafaszemét mindig felül akar lenni. Úszni a napsütésben. Lehetőleg minden napsugarat felfogni és a többieknek csak árnyékolni. Így van most is.

 

 

XXVII. Életmentő rántás.

 

Amint már említettem, a vasutasok és a postások nagyon becsületesen végezték, többségében, munkájukat. Mindig tiszta vasutas ruhában, illetve postás ruhában jelentek meg utcán, érkeztek munkahelyükre. Az egyenruha kötelezte őket. A tisztességes öltözethez sapka is tartozott.

 

A MÁV-hoz bejutni, még a legegyszerűbb munkára is, nagy szó volt. Kitüntetés. FIX-es állás. Havonta fix-fizetés! Nyugdíjra számíthatott a család. Betegség esetén biztosítottak voltak. Családi pótlékot kaptak. A feleség is családtagnak számított. Őutána fizették a legtöbb családi pótlékot, asszonytartás címen. Meg is becsülte magát minden vasutas. Nem lehetett rájuk panasz. Ha valaki nyugdíjba ment, ezren jelentkeztek a helyére. Korabeli leírásokból tudom, hogy amikor a MÁV-nál munkásfelvételt hirdettek, tízezrek, talán százezrek is jelentkeztek. Hasonló volt a helyzet a postásoknál is. Akit egyszer felvettek, az nagyon megemberelte magát. Még egyszer nem lesz ilyen szerencséje az életben. Őket nem hívták be katonának. Hiszen mind a közlekedés, mind a hírközlés stratégiai fontosságú szolgáltatás volt. Nem lehetett elhanyagolni. Még tanítókat is behívtak a hadseregbe, de vasutast nem. Becsületes munkát végeztek. Bátrak voltak. Kiálltak a legnehezebb időkben is. Ha kellett, késeltették a közlekedést. Máskor meg erejükön felül segítették.

 

A postások tudták, mikor kell kézbesíteni egy táviratot. Miért kell elkésetni. Melyik levelet kell megsemmisíteni. Melyiket kell titokban elolvasni. Céljuk volt, hogy segítsenek a bajbajutottaknak, B-listásoknak, kulákoknak, reakciósoknak. Ezek a szolgálatban álló emberek magyarok voltak. Ha valaki nevük vagy anyanyelvük miatt tagadná magyarságukat, akkor így javítom a mondatot, hogy magyar-érzelműek voltak. Merem példának hozni Petőfi Sándort. Magyar volt? Igen! Dugovics Titusz, a Zrínyiek. És még sorolhatnánk neves, vagy névtelen Kárpát-medencei hősöket.

 

Szent István népe között minden idegen magyar lett. Ilyen vendégszerető közösségben nem is lehettek mások. A nehéz időkben jelentett ez a magabiztos viselkedés feladatot, küldetést, igazi segítőmunkát. Mind az ország érdekében, mind a kisemmizettek életének javításában.

 

A posták nyitva voltak szombat-vasárnap is. Aki jelentkezett dolgozónak, ezt tudta. Ők ’szolgálatban’ álltak. Csak pontos munkát végezhettek. ’Mint ahogy csillag jár az égen.’ A Postának volt egy népszerű szolgáltatása. A neve: Minta érték nélküli áru. Fél kilóig lehetett megtölteni a szabvány-zacskót és a legegyszerűbb levél portója kellett rá. A háború után 60 fillér volt bármely levél és a ’Minta érték nélkül’-i kiscsomag is. Számíthattunk rá, hogy meg is fogja kapni a címzett.

 

A kitelepítetteket elhurcolták munkatáborba. Birkahodályba volt a lakhelyük. Kevesebb joguk volt, mint a piramist építő rabszolgáknak. Azok legalább enni kaptak, hogy bírják a nehéz munkát. A mi testvéreink még rendes kosztot sem kaptak a Kr. u.-i XX. században. Igaz, hogy akkor az istentelenek nem így mondták, hanem ’Időszámítás előtt és Időszámítás után’. Elég értelmetlen átírás, mert mindig volt időszámítás. Jézus Krisztus pedig egyszer jött el a Földre, eleddig. Ha még egyszer megérkezik, akkor már nem lesz szükség földi időszámításra.

 

A kitelepítetteknek csomagot, levelet nem lehetett küldeni. De ’Minta érték nélküli’ ajándékot igen. Ehhez kapcsolódik a rántás. Nagy lábosokban, serpenyőkben pirították a jobb érzésű magyarok a zsíros lisztet. Mérlegen elosztották 45 dekás részekre. Becsomagolva lehetett 48-49 dkg. Nyugodt lelkiismerettel felvehette a postáskisasszony. Legtöbbször meg is kapta a címzett. Az exkommunikáltak. A jogfosztottak. Az állati sorba kényszeríttettek. Főzhettek maguknak rántott-levest! Várva-várt manna. Zsíros, sós, kömény-maggal ízesített. Ha volt valami maradék fejadag kenyerük, ünnepi eledel.

 

Az internáltaknak, ólakban lakóknak, a jegyrendszerük is más volt. A vezetőség vagy elintézte, vagy nem. Ha beváltották a jegyeket, akkor is vagy kiosztották, vagy nem. Egy számozott rabnak ’Hallgass!’ a neve. Óvatosságból nem egy névre szoktuk küldeni a csomagokat, hanem a családtagok nevére, egyenként. Hetente egyet kapjon egy családtag. Nehogy feltűnjön valakinek. A vezetőség örömmel beengedte a rántásokat. Senki nem halt éhen, ellátták magukat. Milyen jó spórolás volt a Magyar Államnak. Hacsak nem zsebre dolgoztak az ÁVÓ-sok. Utólag ez utóbbit tartom valószínűnek. Így lett a rántásunk életmentő.

 

Abban az időben, az országban főzőolajat még nem lehetett kapni. Arról hallottam, hogy valahol zúztak napraforgót és a gazda kapott saját üvegébe olajat, a bevitt magért, cserében. De a zsír, mint népélelmezési cikk, nehezen beszerezhető volt. Csak egy példa. Magyarbólyból.

 

 Sólyomné, a 16 gyermekes Erzsébet asszony, elutazott Siklósra zsírért. Ott hallotta, hogy Pécsett adtak reggel zsírt. Kiállt az útra és felkéretőzött egy teherautóra. Korabeli autóstopp. Bement Pécsre. A megyeszékhelyen azt mondták, hogy Komlón, a szocialista bányászvárosban lehet kapni zsírt, hosszú sorbaállás után. A néni oda is elment. Kora délután megérkezett. Beállt a sorba. Kapott fél kiló zsírt. Ezért utazott egész nap. Fizette a közlekedési költségeket. Jeggyel vagy borravalóval. Estére hazaérkezett, pénzért vett fél kiló zsírral a szatyrában. És most adja oda egy részét a még szegényebbeknek. Maga készíti el rántásnak, hogy a héten ő is küldhessen néhány kiscsomagot az elvállalt címekre. Hívő asszony volt Sólyomné. Így éltünk mi a század középső éveiben. 1948. és 1952. tájékán. Aki élt akkor, egészítse ki jegyzetemet emlékeivel.

 

 

XXVIII. Úr vagy paraszt.

 

 

            Az 1600-as években minden prédikátor nemességet kapott. Külön passzus vonatkozott a lányokra. Nem mehettek jobbágyhoz, férjhez. Tartani kellett a nemességet. Ahogy én emlékszem, a falusi lelkipásztorok is ugyanolyan kettős életet éltek, mint a falusi iparosok. Hogyan élhetett volna meg Villányban, a pár ezer lakosú községben 9 kalapos mester? Csak úgy, hogy mindnyájan földművesek is voltak. A kettő nagyon jól kiegészítette egymást. Télen ráértek a műhelyben dolgozni. Tavasztól őszig pedig dolgoztak a földeken. Csak a vásárra való felkészülés mozdította ki őket a fontos munkából. Így volt ez minden falusi mesternél, boltosnál. Nem véletlen, hogy a boltajtón ott függött a sok csengő. Valaki belépett, éles csengetés zavarta meg a ház csendjét. Felfigyeltek a családtagok, de még a házi állatok is, kutyák, macskák, papagájok. Ha valaki belépett a boltba, műhelybe, mindjárt nagybetűvel írott Vendég lett. Ő körülötte forgott a világ. Budapesti vendéglősök írják le ezt a helyzetet nagyon szépen.

 

Emlékeznek vissza a klasszikus időkre. Amikor a vendég szót tényleg nagybetűvel ejtették ki. Vendég! Ő éltet bennünket. Ő hozza a pénzt. Ha belépett, nem szabad elszalasztani. Mindenképpen meg kell tartani. Ne kívánkozzon máshová menni. Itt mindent megtaláljon.

 

Emlékszem a háborús időkre. Egyházasharasztiban nem kaptuk meg a gyülekezettől a fajárandóságot. Kénytelenek voltunk áttérni a széntüzelésre. Megvettük a szén-kályhákat. Samottos, kis, tömzsi kályhák. De füstcsövek is kellettek. A zománcos füstcső beszerzése nagyon nehéz volt. Amikor bementünk az Ígért-féle vasboltba és kértük a hiányzó könyököt, ők maguk beszerezték. Az egyik inast azonnal küldték a ’hátsó raktárba’. Ott biztosan találsz 118-as, fehér könyököt. A kis inas a kerteken keresztül, ha kellett, kerítést átugorva is megérkezett a másik vasbolt hátsó bejáratához és a föld alól is előszedtek egy keresett füstcsövet. Emlékszem, csak világos barnát tudott hozni a ’hátsó raktárból’ az ügyes inas. A tulajdonos nagyon kérte a bocsánatot. Hivatkozott minden nehézségre, a csúnya háborúra. Jönnének már haza fiaink. Lenne vége! És akkor majd lesz fehér könyök is. Ingyen kicseréli, csak tessék majd szólni. Ilyen volt az iparos és a kereskedő. A nagybetűvel írt Vendég, illetve Vásárló minden kérését teljesíteni kellett! Nem mehetett el üres kézzel.

 

Tehát az iparos, aki legtöbbször a parasztcsalád egyik fia volt, értett a kerthez, állatokhoz, földhöz. Az iparos családok már polgároknak érezték magukat. Mindent megtettek, hogy gyermekeik Polgári Iskolába tanuljanak. Ha jobb fejű volt, nem sajnálták az internátusi díjat, legyen gimnazista. Így lettek írnokok, művelt kereskedők, tanárok, papok, jogászok, mérnökök. A sokgyermekes parasztcsaládok fiai pedig folytatták apjuk mesterségét. A jobbak ipart tanultak. Sőt a legjobbak érettségivel főiskolát is végeztek.

 

Ebben a környezetben érkezett minden faluba kántortanító és pap, lelkipásztor. A mestert és a papot megillette az illetményföld a nagy kert mellett. Különbséget teszek a nőtlen katolikus papok és a görögkeleti, görögkatolikus és protestáns lelkipásztorok között. A kántortanítók mindenhol családosok voltak. A katolikus pap egymagában éldegélt. Nem volt rászorulva nagy jövedelemre. De a többi felsorolt lelkipásztor bizony családot, legtöbbször nagycsaládot tartott el. Számított minden darab föld termése, minden cső kukorica, minden kéve búza, minden zsák krumpli. Ezért sok helyen a családfő vezetésével művelték a földet. Sokszor kiemelkedő példamutatással.

 

Sok helyen bevezették a modern földművelést. A szakszerű trágyázást, a gépi vetést, a célszerű vetésforgót és az optimális fajtákat termesztették. A gyümölcsös kert kezelése pedig minden esetben a lelkipásztorok, kisebb falukban a kántortanítók feladata, kötelessége volt. Tanították a gyümölcsfák nemesítését, a méhészkedést, a korszerű állattartást. Ügyesen választották ki az állatokat. Melyik a legjobban tejelő szarvasmarha, a legkönnyebben hizlalható sertés.

 

Szegény lelkipásztor család ott találta magát a két part között. A parasztok közül már kiemelkedett. De a városi urak nem fogadták be maguk közé. A parasztok között úriasan viselkedtek. Az urak között modorosan. Az adott helyzet determinálta a családot, a családi közösséget a toleráns viselkedésre, amely környezetben éltek-laktak. Az 1960-as években a hiricsi kollegám vett egy televíziót. Akkor még ritkaság számba ment a lelkipásztorok családjában ilyenre költeni. Azzal vágta ki magát, hogy így legalább néhány este lát intelligens arcokat és hall olyan beszédet, amire vágyna egész életében. A kis faluban erre nincs lehetősége. Sokat mondó vélekedés.

 

Aki nem így gondolkodott, nagyon elsüllyedt a faluban. Igénytelen lett. Leszokott a rendszeres olvasásról, továbbképzésről. Egyik kollegánk, aki a TSZ-ben keresett bárminő munkalehetőséget, teljesen elszokott a lelkészi közösségtől, felelősségtől. Amikor esperesnek nevezték ki a kommunista időben, csodálkozva fogadta, hogy ő legyen egyik alkalommal Tahiban a lelkésztovábbképző héten felelős-vezető. Megkérdeztük, hogy eddig miért nem láttunk egyszer sem Tahiban? Azt felelte, hogy nem gondoljuk, ő a drága szabadságát majd tanulással, továbbképzéssel tölti el. Nem is tanult. Nem is képezte magát. A technikát használta ki az észbetartásra. Az íróasztalába magnetofont szerelt be a fia és gombnyomásra kapcsolta be, ha valaki belépett az Esperesi Irodába. Persze, ez meg aljas visszaélésre adott lehetőséget.

 

 Titokban ügyködött. Jobb lett volna, ha az emlékező tehetségét csiszolja és nem utólag mondaná meg a véleményét, hanem frissiben. Tiltott technikával pótolta tehetségtelenségét és ebből fakadó tehetetlenségét. Amiről írtam, ez a kettősség, hogy egyik helyen sem voltunk igazán, mint papgyerekek, mégis nagy segítség volt. Első lépcsőnek nagyon jó. Innen már sokkal könnyebb volt tovább lépni, mint mélyebbről indulni.

 

Nagyon érdekes lenne egyszer már felmérni minél szélesebb körben, hogy a lelkipásztorok gyermekei mik lettek. Úgy látom, ezt csak járásonként, megyénként lehetne elkezdeni és az eredményt összegyűjteni, rendszerezni. Ha lesz erre jelentkező, az Úristen áldja meg és segítse munkáját!

 

 

XXIX. Bátor kiállás.

 

 

Perőcsényi történet. Amikor oda kerültem segédlelkésznek, akkor még friss élmény volt az emberek szívében. Igaz, hogy súgva, de elmondták. Két éve történt. Faluhelyen másképpen folytak le az események 1956. októberében. Dr. Hős Géza harmadik éve volt a Társegyház-község lelkipásztora. Kerékpárral járt át Vámosmikolára vasárnap reggelenként. Hangosan, fiatalosan prédikált. Vettek harmóniumot, felesége a kántor. Eddig hangszer nem volt a templomban. Önttettek nagy harangot. Milyen szép az emlékharangozás. Beindították a toronyórát. Kollegámnak volt írógépje. Egyetlen a faluban. Addig mindent kézzel írt esperes úr is. Igaz, mostanában a Tanácson már van egy írógép. De nincs, aki használja. A parókián történtek másolások, annak idején. Jó, régi, strapabíró táskagép. Vékony papírból még tizet is betehettek indigókkal. 1956-ban készültek a körlevelek. Csak az új lelkipásztor úr tudott géppel írni. Az írógépekről nagyon könnyű mintát venni. Minden gépnek van valami jellemzője. Egyik betűt egy kicsit mellé veri. Vagy egyik betű magasabb a többinél. Ezt ezer közül is azonnal ki lehet választani a mintákból. Tehát egyértelmű volt, hogy az új pap gépén készültek a röpcédulák, másolatok. Csak ő írhatta.

 

Államellenes összeesküvés. Letartóztatás. Börtön. Ott marad a három kisgyermek a feleséggel. Klára asszony nem fejezte be a teológiai tanulmányait férjhez menése miatt. Ezért még káplánnak sem nevezhetik ki. Bálint bácsi, a falu éjjeliőre és harangozója. Kevés osztályt végzett. Bölcs ember. Amikor észrevette, hogy éjszaka jön egy katonai autó a faluba, sietett fel a toronyba és félreverte a nagyharangot.

 

Az egész falu gatyában, ingben futott a templom felé. Hamar rájöttek, miről van szó. Nagytiszteletű urat kivezették már felöltözve, beültették a gépkocsiba. De a nép annyira körülvette az autót, Eszter-láncban, egymás kezét fogva, mind nagyobb és nagyobb körökben, hogy az autóval megmozdulni sem lehetett. A nép énekelt. Himnuszt és Szózatot. Felváltva. Egy király, egy katona. Már hajnalodott. Az emberek elfáradtak az éneklésbe. Módosítottak. Fele mondta, a többi pihent. Majd cseréltek. Egy-egy menyecske vagy gyerkőcke hazafutott pokrócokért. Mindenkinek jutott. A karok szorosan egymásba fonódva. Gyerekjátékszerűen: Adj király katonát! Szétbonthatatlan lánc.

Elmaradt a hajnali harangszó. Világos reggel lett. Egyszer csak nagytiszteletű úr kilép kíséret nélkül a dzsipből és indul a parókia felé. Most ő körülötte sorakozik a többrétű embergyűrű. Kinyitották a nagykaput. Bekísérik. Amíg az autó el nem ment a faluból, lezárták a parókia bejáratát. Megmenekítették szeretett ifjú papjukat. Őrség maradt, a többiek hazamentek pihenni. Harangszóra bármikor riadnak.

 

Ezután a falu legértelmesebb emberét, Halas Jánost, idézték be a Járási Rendőr-kapitányságra. Bátor, becsületes, magyar ember. Presbiter. Rá hallgat mindenki a faluban. Ha bíró rendszer lenne ma Tanács helyett, bizonyára ő lenne a falu bölcs bírája. Vallatják. Ki gépelte a röpcédulákat? Én. Tud gépelni? Mindenki tud. Üljön le az íróasztalhoz! A letakart gépet felfedik. Ismeri az írógépet? Olyan, mint a többi. Ezzel írta a röpcédulákat? Ha a nagytiszteletű úré, akkor igen. Nem ismeri meg? Nem, hiszen minden írógép egyforma. Látott már sokat? Nem. Akkor honnan tudja? Mindegyikkel írni lehet. A betűt leütjük és megjelenik a papíron az írás.

 

 Azt kell tudni, hogy még a leggonoszabb csapatban is vannak jók. Egyik rendőr befűzött egy írólapot. Írjon! Mit? Amit akar. Nem akarok semmit. Diktálunk. János bátyánk kereste a cudar betűket. Mindig elbújtak a szeme elől. Végre megtalálta. Megsújtotta. Megjelent a betű. Leíratták a saját nevét. Miért nem nagybetűvel írta? Erre nem tudott felelni. Megint egy jóindulatú egyenruhás segített neki. Rátette balkezét a 'Váltó’-ra és megmozdult a henger. Emelkedett felfelé. Dejó! Most majd nagybetűt fog ütni. Sikerült neki. Életében először. Most már helyesen leírta a nevét. Hát maga meddig írt egy oldalt? Amíg be nem fejeztem. Ez a tétel magában igaz lehet.

 

Ha az ellenforradalom ilyen lassan indult volna, még most sem kezdődne. Ez is igaz tétel. Lám! Mindenki tud okosat mondani. Máskor meg úgy áll a bál, hogy bolond likból bolond szél fúj. A járási rendőrök milyen jegyzőkönyvet terjesztettek fel a perőcsényi ügyről, arról nem szól a fáma.

 

XXX. Lakosságcsere.

 

Mivel Baranya Megyének a nyugati oldalán laktam 20 évig, megismertem a sváb falukat. Magyarbóly volt az első. Két évtized elég idő arra, hogy belelásson valaki a múltból kicsírázó jelenbe. Múlt nélkül nincs jelen és jövő. Magyarbólyon mindenki telepített volt. Vagy ki-, vagy betelepített. 1919-ben a szerbek hazamentek. Akik a legbátortalanabbak voltak, azok maradtak. Néhány család. A nagygazdák elmentek. A németeket 1947-ben kitelepítették. 90%-ban. Csak a leggyengébbje maradt itt. 1940-ben megérkeztek Vajáról a magyarok. Onnan kik jöttek? Akik a szülőfalujukban semmire sem mentek. Megpróbálnak újat kezdeni a gazdag Baranyában. Vállalták a birtok árának 25 évi törlesztését. De itt mindenki saját ura lesz. Új házban laknak. Annyi földet kérhetnek, amennyit megmunkálnak.

 

De jó volna ilyenkor egy prófétai előrelátás. Mi lesz ebből? Az egyik családot azonnal visszaküldték Vajára. Nem ismerte kellőképpen a Tízparancsolatot. Ragadt a keze. Ilyenekre nincs szükség. Az igazi lakosságcsere 1947-ben, a németek kitelepítésekor történt. Történt volna. Ide nem hozhattak nagy számban felvidékieket. Ugyanis a Püspökbólyon lakó uradalmi cselédek elfoglalták az üres házakat. Akkori gyakorlat szerint jogosan. Nevükre is írathatták.

 

Vajáról pedig 120 család készült Baranyába. Otthon eladóztak, és itt nem épültek fel a házak a harcok miatt. A rosszul járt emberek, illetve családok, valahol meghúzták magukat a háború alatt és jelentkeztek, mint lakásigénylők. Ők is kaptak házat, birtokot. Nem maradt üres ház. Ezért mindössze talán csak három családot tudtak letelepíteni a felvidékiek közül. Így nem sikerült a tervezett népesség-csere. Németek elmennek, jönnek helyettük Csehszlovákiából magyarok.

 

Villány járásszékhely lett a háború után. Vasúti elágazás van az állomáson, több sínpárral. Erre a sváb vidékre irányítottak egy nagyon hosszú tehervonatot. A járási vezetők osszák szét a sváb falukban a vagonok lakosait, felvidéki magyarokat. Nagyon nehéz volt kijelölni a német családokat, kiket üldözzenek el az országból. Tudunk arról is, hogy sokan elbujdostak. Hegyekbe, présházakba, rokonokhoz, istállókba, pajtákba, polyvásba. Másik megyébe elszegődtek kocsisnak.

 

A helybeliek és a járásiak nem akarták vállalni a felelősséget, hogy kiket tesznek földönfutóvá a sváb községekből, mint Németmárok, Pejland, Kisjakabfalva, Villánykövesd, Vokány, Németpalkonya és a többi. A megérkezett vagonokból a gazdákat összeírták. Elküldték őket csoportosan egy-egy faluba. Házszám szerint írják fel, hogy otthon milyen házat hagytak el. Annak megfelelőt kapnak itt is. Nagyobbat, kisebbet, istállósat, gépszíneset. Ezen kívül írják le, ki mennyi földet és állatot hagyott otthon. Továbbá, hogy bútorozott lakást kérnek, vagy hoztak magukkal elég bútort. A házba még ma beköltözhetnek. És utána megkapják az állatokat, és nevükre írják a földbirtokot. Olyan szépen hangzik, hogy örömében sír az ember. Ilyen szeretettel fogadni az elüldözött testvéreinket! Délután már költözhetnek is a kiszemelt házakba, lakásokba.

 

Igaz, hogy most azonnal fertőtleníteni nem tudják, de majd azt maguknak megteszik az új lakók. Utaltatnak ki kellő mennyiségű oltanivaló meszet. A vagonokban megérkezett magyar családokból egy-egy fő elindult a megnevezett faluba. Végigjárták. Utcáról nézve felírták a házszámot, melyik felelne meg az otthon maradt háznak. A gazdák visszaérkeztek az állomásra. Ez után a falukba futárok indultak, hogy azonnal költözzenek ki a következő családok. Bárkihez mehetnek szállásra, csak a kijelölt házak legyenek elhagyottak. Bútor, állat, mezőgazdasági felszerelés, minden maradjon a helyén.

 

A jövendő gazdák név szerint megkapták, melyik faluba induljanak házfoglalásra. A vagonokba maradt holmijukat majd a következő napokban kocsikkal beszállítják. Vegyék át a teljes gazdaságot. Vigyázzanak az állatokra. Mivel minden gazdának lehetnek lovai, kocsija, a napokban behordják a vasúton maradt csomagjaikat.

 

Érdekes volt, hogy Csehszlovákiából elvileg mindent hozhatott magával egy-egy család, ami belefért egy vasúti kocsiba. Volt, aki még állatot is szállított. Szarvasmarhát, lovat, bárányt, baromfit. Mások bútorokat, mezőgazdasági felszerelést. Ekét, boronát, hengert, kertművelő szerszámokat. Zsákokban termést, kukoricát, lisztet. Hogyan fogadták a községekben a megérkezőket?

 

Kedves Olvasóm, szomorodj el és gondold meg. Ha téged váratlanul kitennének a lakásodból és beköltöztetnének egy idegen családot, akivel még beszélni sem tudsz, mert másnyelvűek. Te mit szólnál hozzá? Szívesen fogadnád őket vacsorával, rétessel, borral? Vagy kívánnád őket a fészkes-fenébe?

 

Amikorra a német családokat összeszedték, hogy vagonba rakják őket és indítsák Nyugatra, a népességcsere leállt. A magyarokat már áttolták a határon, de kifelé már nem indultak el a vonatok.

 

A szomszédban összezsúfolva két sokgyermekes sváb család. Az üres házban pedig laktak az egykés, felvidéki magyarok. Ki mit érzett a szívében? Az egyik helyen, ahol legátusként ebédeltem, a sváb család a nyári konyhában lakott. Az új lakos pedig a nagy házban. A birtokot ráírták a magyar nevére. Ha hozott magával bútort, a régit kirakhatták az udvarra, pajtába. Az ilyen feleslegessé vált anyagot összeszedték és nagyon jó lett az újonnan szervezett kollégiumokba, városi szegényeknek. Teherautókkal beszállították Pécsre és ott lehetett válogatni az igénylő papír szerint. Az államosításkor mi is így kaptunk néhány szekrényt az Internátusban.

 

Jogilag megoldódott az új gazdák betelepítése, de erkölcsileg még a mai napig sem. Melyik sváb család fogja megérteni, hogy őtőle elvették a teljes birtokot és házát, míg a másiknak mindene megmaradt és még ők tartoznak a szomszédnak lakásért, ellátásért, amit évekig kaptak tőlük.

 

Hány magyar visszatelepült volna a Kisalföldre. Csak engedték volna! De nem lehetett. Három évtizedig még útlevelet sem kaptak. Hátha ott akarnak maradni és az milyen szégyene lenne az országnak, hogy innen valaki is elköltözik. Úgyis elég baj volt a disszidensek miatt. Sportolók, kiküldöttek, és aki tehette, elfelejtett hazajönni.

 

Emlékszem, édesapámat is mennyire igyekeztek meggyőzni, hogy hozza haza fiát Hollandiából. Megígértek minden jót, csak jöjjön haza. Édesapám nem állt kötélnek. Ő még életében nem volt külföldön, nem akar most sem kimenni. Arany János is örömmel írja le, hogy ő még nem lépte át a magyar határt. Igaz, ő még Magyarországon élt és nem ’Csonka-ország’-ban. A megbántott svábok siratják szülőföldjüket. A kitoloncolt magyarok itt sírnak, nem ez a szülőföldjük. Öreg fát áttelepíteni nem lehet.

 

 

XXXI. Fraternitas vagy Hivatal?

 

Tudom, rossz maga a cím is. Hiszen nem szeretek idegen szavakat használni. Úgy gondolom, hogy a Lelkipásztor Testvérek, akikről és akiknek leírom gondolataimat, megértik. Hogy a Hivatalt miért Nagy Betűvel írom? Helyesírási hiba. De nem lélektani hiba. Sajnos. Egyházunkban olyan nagy lett a HIVATAL, hogy szinte minden betűjét Nagy Betűvel kell leírni. Ez lett szolgálatunk központja. Alfája és Ómegája. Kezdete és vége. Célja. Irányítója. Nem így volt ez Atyámfiai! Ma sem így kellene ennek lennie! Miért kell tanulnunk a Világtól? Miért kell leutánoznunk az ateistákat. Talán a közömböseket. A prédikációkban megmaradt a ’Testvérek!’ megszólítás. Hetente, a 168 órában egyszer. És a többi 167 óra, 59 perc, 59 másodpercben? Talán egyszer sem. Miért? Akkor már nem ’Testvérem’ a másik ember? Bármelyik ’kis közösségbe’ beköszönök, ott csak Testvért találok. Nem csak hetente egyszer. Ezt ők találták ki, vagy mi mondtunk le a szép kifejezésről?

 

Ha igaz, hogy e helyett jött be a Főtiszteletű, vagy Főtisztelendő, Nagytiszteletű, Tiszteletes, Tisztelendő megszólítás, tévútra, zsákutcába kerültünk. Elvilágiasodás, szekularizálódás. Prédikátor helyett lelkész, kurátor helyett gondnok, agapé helyett teadélután. Szentelés helyett felavatás. Imádságra szóló harangozás helyett hajnali, déli, esti harangszó. Imaház helyett gyülekezeti terem.

 

A nyelvújításból miért kellett átvenni a tehén – tehenész mintájára a lélek – lelkész szót? Kifejezőbb, mint a lelkipásztor? Ismereteim szerint az egész világon ’pásztor’, vagyis lelkipásztor. A Kárpát-medencében a reformátusoknál lelkész. Ebből lett a Lelkészi Hivatal. Ha így folytatjuk, lassan már azt is kiírhatjuk, hogy Temetkezési Hivatal.

 

Az utcai árnyékszéket kezeli a gondnok. Tűz esetén értesítendő a gondnok. A gyülekezetben kurátor szolgál, nem gondnok. Atyáink megértették a régi kifejezést, hogy prédikátor, prédikáció, textus, kurátor, parókia, zsoltár. Nekünk miért kell mindenképpen feladni a múltat? Nem nekünk kellene a ’világtól’ tanulni homályos kifejezéseket, zenének alig mondható dallamokat, életvitelt, szokásokat, hanem, mint hegyen épített város, felmutatni a Világosságot, Jézus Krisztust, életét, váltságmunkáját.

Ötven évig kis falukban éltem. Az egyházi élethez mindig közel voltam. Espereseinket atyánkként szerettük, tiszteltük. Ahányszor találkoztunk, mindig hivatalos idő volt. Bármit megbeszélhettünk. Hivatalos iratokat átadhattunk. Nem a megszólítás volt ’atya’, hanem a szeretetet sugárzó szava, tekintete, kézfogása volt atyai. Bármelyik esperest ’atyai barátnak’ tartottuk. Tizenöt éve Budapestre kerültem. Itt egy más életet ismertem meg. Ezelőtt nem mentünk el egymás parókiája előtt, hogy be ne szóltunk volna. Öregjeinktől így tanultuk. Ha valaki elmegy a másik lelkipásztor háza előtt és nem látogatja meg, valamelyik gazember. Pesten talán nem így van. Harmadik esperes van szolgálatban, mióta itt vagyunk. Fokozatos a ’Hivatal’ szerepe.

 

XXXII. Szovjet határ.

 

Az első kárpátaljai utazásunk is a diakóniai munkánkhoz kapcsolódik. A reformátusok Lapja közölt néhány beszámolót a sokgyermekes családok között végzett gyülekezeti munkánkról. Magyarbóly és környéke telepesek területe. A sok sváb faluból kitelepített, vagy elüldözött svábok helyére jöttek az újak. Hivatalból a felvidéki kitoloncoltaknak lett volna itt az új lakóhelyük. De a belső migráció is hozta a népet.

 

A Debreceni Ideiglenes Kormány papírjával jöttek a sokgyermekes családok foglalni. Voltak, akik meg is maradtak. Márokon is így lett gyülekezetünk. Néhány komolyabb felvidéki gazda család és néhány sokgyermekes, alföldi nincstelen. A kitelepítés elől elbújkáló svábok visszaszivárogtak még időben. Ők alkotják a falu többségét. Ők katolikusok. A gyülekezetben próbáltuk a reformátusokat összefogni. Amikor a diakóniai munkát kiterjesztettük minden sokgyermekes családra, megjelentek új arcok, családok, gyermekek, az Imaházban. A hagyományos, templomos családoknak nem is nagyon tetszett. A feszültséget igyekeztem oldani és simítgatni.

 

A diakóniai munkánkhoz sok helyről küldtek segítséget, ajándékot, pénzt. Jöttek érdeklődő levelek Csehszlovákiából és a nagy Szovjetunióból is. Kértek címeket. A kiscsomag rendszer működött határokon keresztül is. 3 kilónál könnyebb ajándékcsomagot küldhettünk, kaphattunk. Kivétel Románia. Ott annyira megvámolták, hogy a megajándékozott családok visszaküldték, nem váltották ki. Többszörös áron vették volna meg a zsákbamacskát.

 

 Kárpátaljáról is jött egy szép ruhaanyag az egyik sokgyermekes családnak. A férfi presbiter is volt. Mutatja nekem a pontos címmel feladott csomag borítóját és a benne lévő levelet. Keménypapírra felhajtott, női ruhaanyag. A legvégén volt belehajtva a levél. Miszerint, ’Kedves Testvérek, siessetek már, szabadítsatok fel bennünket a Szovjet elnyomás alól.’ Abban az időben bizony ez kimerítette az államellenes összeesküvés fogalmát. Szerencsétlen asszony, ki lehet ez? A család kérésére én köszöntem meg nevükben az ajándékot. Az ajándékozó özvegy néni nagyon megörült a levélnek és meghívott bennünket hozzájuk látogatásra. A határ szélén laknak.

 

Küldött meghívót, erre könnyen kiadják az útlevelet, vízumot. Teljes ellátást ígért feleségemnek és nekem. Közben érkezett jó néhány levél, hogy mit vigyünk. 43-as fekete félcipőt, a szomszédja ilyet kér. Másnap értesít, hogy a feleségnek is vigyünk 39-es nyári cipőt. Közben megadta a családjuk méreteit is. Kinek ruha, kinek ing, kinek kardigán, kabát és még egyetsmás, milyen jó volna. Az újabb levél módosítja az eddigi megrendelést és a fekete helyett barna cipőt, de inkább egy számmal nagyobbat, mert hátha kicsi lesz.

 

Egy táska levéllel elindulhattam Pécsre vásárolni. Csakhogy ennél több eszem volt.

 

A tanév végén vonatra ültünk Hajnalkámmal. Nekem volt egy aktatáskám, feleségemnek egy kézitáskája. Semmit nem vittünk. Csak Bibliát, többet is és vallásos könyveket. Figyelmeztettek még a határ előtt, hogy ha újság, könyv vagy bármi nyomtatott anyag van a poggyászokban, dobjuk ki az utolsó állomáson. Nemcsak elvétel, de letartóztatás is lehet belőle. Mi bólogattunk a jóindulatú határőrök felszólítására és könyörögtünk magunkban. Határon átértünk. Sorbaállás.

 

 Minden csomagot átnéznek. A szembejövők, a Vámhivatalban, rakják ki csomagjaikat hosszú, simára gyalult, keményfa asztalokra. A szopogatós cukorkákat egyenként kibontogatja a vámos. Később megtudtuk, a kiskatonák szoktak Rubelt becsomagolni a cukorkák papírjába és kicsempészik külföldre. Ez pedig azért veszélyes, mert lemásolják a Rubelt külföldön és tönkreteszik a Szovjetunió pénzét, teljes gazdasági felépítményét. Hiszen, ha a Nagy Szovjetuniót meglepik külföldről sok Rubellel, tönkremegy az ország. Most már mondhatjuk, nem emiatt ment tönkre a világ legfejlettebb közössége.

 

Lassan-lassan mi is sorra kerültünk. Én háttal álltam a sorban. Kezemben tartottam a mágneses sakktáblát. Feleségemmel játszottunk. Tudtam, hogy ez szép, műveltséget árasztó, szellemi sport, a Szovjetunióban szeretik. Népsport. Hátrafelé lépkedtem, közben sakkot-sekket mondtam. Mindketten a táblára figyeltünk. Egyszer csak meglüknek, hogy figyeljek már a vámosra. Egyik kezemben az aktatáska, a másikban a sakktábla, kiterítve a tenyeremre. Jól megnézett a vámos és ágaskodva ránéz a mini-táblára. Megállapította a játszma hivatalos állását és intett a kezével. Kérdő hangsúllyal megszólal? Zsenka? Feleltem a sokévi orosz tanulásom után: Dá, dá. Megérthette, mert mosolyogva őneki is intett. Én hátráltam. Hajnalka pedig tolt, hogy mielőbb elmenjünk a kínos helyről.

 

Megérkeztünk. Ferike várni fog. Nem ismertük egymást még fényképről sem. Az özvegy mama azért küldte ki fiát, hogy segítsen majd a sok bőrönddel felszállni a vicinális vonatra. Én hangoskodtam, énekelve, Ferike! Ferike! Mikor megtaláltuk egymást, érdeklődött a csomagok hollétéről. Elvették a Vámnál? Csak ennyi maradt? Azonnal utána nézek! Hoztam magammal Rubelt, vagy lefizetem őket, vagy a vámot kifizetem. Egyiket sem ajánlottam. Érdeklődött, bedobtátok a Tiszába a senki földjén?

 

Ekkor rémlett fel a kép. Néhányan ott voltak a folyóban és nagyon figyelték a vonatot. Vannak leleményes emberek! Hamarosan rájöttem, hogy mindent el lehet intézni Rubellel. Kivinni, behozni, kimenni, bejönni, csencselni, vonaton jegy nélkül utazni, a Kolhozban autógumit szerezni, banánt, narancsot, citromot kapni pult alól. Ami csak kell, amit csak akarsz. Minden lehetséges a szemfülesnek. Erre mondta Ferike, hogy kiváltja a csomagjainkat a Vámnál.

 

Amikor megtudta, hogy ennyi az összes csomagunk, csodálkozva megsértődött és ugrottunk fel az éppen induló gőzösre. Ő a koraival elénk jött, de csak a délutánival vár bennünket a mama. A nemzetközi gyorsvonat nem késett, a vámolás gyorsan ment, elértük a délelőttit. Éjszaka nem aludtunk, jó lesz időben megérkezni. Na, majd ezt is meglátjuk. De előbb hadd térjek vissza a vonatra, a kiskatonákra.

 

A kalauzzal beszélgettünk. Látta, hogy mi új utasok vagyunk, nem csencselni megyünk. Elmondott történeteket. Hívott magával a másik fülkébe. Ott ült sok orosz kiskatona. Gyakran hazautazhatnak. A legfontosabb feltétel, hogy szerezzenek a raktárból civil cipőt. Ha így tudnak jelentkezni a tiszt előtt, hamar megkapják az engedélyt. De az egész kocsi legénysége mezítláb. Volt, aki a kapcát spárgával – orosz minőség, sodrott papírból készült madzag – átkötözte a lábán. Mégsem legyen egészen pucérláb. Ismertem ezt a formát a háború utáni Polgári Iskolából.

 

A kalauz nevetgélve beszámol. A laktanyának van néhány pár barna félcipője. A többit már eladták az oroszok a környékbelieknek. Jelentkeznek a kapitánynál. ’Rendben!’ Szabadságlevél. Kimegy a portán és máris dobja vissza a kerítésen a félcipőt. Jöhet a következő. És ez így megy a két pár félcipővel naponta, évek óta. Mikor összegyűlik egy csapat, megcélozzák a legközelebbi állomást versenyfutással, ahol megáll a gyorsvonat. Ingyen utazhatnak a dokumentummal.

 

Amikor jönnek vissza, akkor a kerítésen kívül húzzák fel a kilódított cipőt és jelentkeznek szép, polgári öltözetben. Persze, ha a cukorkák közül megajándékozzák a tisztet a Rubelesekkel, legközelebb is könnyen kapnak ’bumágát’.

 

Nehezebb a fényes, barna félcipőt kivárni, mint az engedélyt megszerezni. Utaztunk a félrészeg, mezítlábas kiskatonákkal. Végig énekeltek a vonatban. Ha az a hangoskodás éneklésnek volt nevezhető.

 

Vendéglátónkkal megérkeztünk Salánkra. Dél előtt volt a mi óránkon. Ott már a moszkvai idő szerint dél lehetett. Csakhogy mindenki a budapesti időt emlegette. Egyrészt a két órás eltérés nagyon durván eltolta az idejüket. Bizonyára közelebb álltak a mi napbeosztásunkhoz, mint a moszkvaihoz. Az iskolában is így volt kiírva, hogy 10 órakor kezdődik a tanítás.

 

Megérkeztünk egy kicsit fáradtan, egy kicsit álmosan. A néni éppen egy, két lábánál felakasztott, házinyulat nyúzott, amikor hangosan beköszöntünk az utcáról. Meglepetés. ’Délután vártalak Benneteket!’

 

Ferike kivédett bennünket. Kevesen jöttek Magyarból és hamar végeztek a Vámnál. Szegény néni megadóan beletörődött a változhatatlanba. Pihenjetek le, mosakodjatok meg. Várni kell az ebédre. Látjátok, még csak az előkészületi munkában vagyok. A menyecske bent takarít. Készíti a helyeteket.

 

A csomagokat kereste a néni. Szidta Ferikét, hogy miért nem intézte el a Vámnál. Mehet vissza érte. Inkább ne siettetek volna. Az lett volna fontosabb, mint a korai vonattal elindulni. Szegény mama viccnek vette, hogy mi egy kézi táskával utaztunk és nem nagy bőröndökkel. Azt sem fogadta el, hogy mi úri emberek vagyunk és nem csencselünk. Vendégségbe jöttünk, nem piacolni. Szegény egyszerre sírt is, nevetett is. Másképpen a szeme és másképpen a lelke. Amikor a szeme nevetett, sírt a lelke és fordítva is így lehetett.

 

Gizike néni háztartásbeli volt. Nem jöttünk rá, hogy Ferikének és ifjú feleségnek, mi lehetett a munkahelye. Aranyosak voltak. Vittek bennünket minden nap valahová. Mindenütt volt ismeretsége a fiatalembernek. Egyik nap elmentünk autózni. Az asszonyka bátyja teherautós volt a Kolhozban. Úgy osztották be, hogy mennek a városba. Minket elvisznek.

 

Kaptunk egy rossz, nagy ruhát, vigyük magunkkal. A teherautó előállt. Földutakon közlekedhetett mindig. Olyan sáros volt. Bent ült a vezető, mellette két rakodó. Ferike mutatta, hogy hogyan kell felkapaszkodni az első sárhányóra. Van azon egy személyszállítást megkönnyítő rúd ráhegesztve. Arra fel kell lépni és a sárhányóra épített helyzetjelző lámpában jól megkapaszkodni. Nem szabad elengedni a lámpát. Nem kell megijedni a rázóktól sem. A lábbal úgy helyezkedni, hogy a talpközép és a sarok között álljunk a rúdon. A lábakat előre dönteni, nehogy lecsússzon az ingyen utas. Ferike felült a motorháztetőre és a két ablaktörlő lapátban kapaszkodott. Úgy helyezkedett, hogy a vezető mégiscsak kilásson a baloldalon. Megnyugtattak bennünket, hogy lassan fog vezetni. Ne féljünk. Hiszen a félelem rossz tanácsadó. Emlékezetes kirándulás.

 

A városban levetettük a pilótaruhát. Cipőnket letörölgettük. Átvedlettünk és városi polgárok lettünk. Délben bementünk egy étterembe. Sokan voltak. Láttuk, hogy várnunk kell. Kértünk speciális ételt. Borcs-levest. Káposzta-répa leves. Egy kis hús is lehet benne. Ferike jó tolmács volt. A felszolgáló leányka nem értette a magyar nyelvet. Ferike segített. Arra nem jöttem rá, hogy oroszul vagy ukránul beszélgetnek. Mivel érettségiztem oroszból, hízelkedő hozzászólással segítettem ügyünket. Elmondtam, neki, hogy szépséges babácskám. Lefordítottam életem első orosz mondatát. Magam fogalmaztam. Építettem nyelvtudásomra. Mondtam is, hogy ’maja kraszívaja bábuska!’ Szemébe néztem a szolidan kifestett, rövidszoknyás, fehér, csipkekötényes leánykának. Villámlott a szeme. Ilyet sem láttam még. Ennyire örüljön a dicséretemnek. Boldog voltam, hogy segíthettem magunknak. A felszolgáló idegesen elfordult. Nem felelt. Nem köszönte meg hízelkedésemet.

 

Ferike a kezét harapdálja. A lány elment. Tolmácsunk kitör a nevetésben. Mi sem kapunk ma ebédet. Tudod, mit mondtál neki? Magyarul tudom. Te azt mondtad neki, hogy gyönyörűséges vénasszony! A bábuska nem babát jelent ukránul, hanem öregasszonyt, banyát. Ferike jól megharapdálta a kezét nevetőgörcsében és megkereste a kislányt. Elnézést kért a mondatomért. Ez dicséret akart lenni. Kivédett.

 

Fél óra múlva kaptunk levest. Nem mertem megszólalni. Talán nekem is bocsánatot kellett volna kérnem. Ráértem volna megtanulni, amíg vártuk a levest. Estére hazaértünk a teherautó-taxival. Jól megrázott a sárhányón való újabb utazás. Otthon lemosakodtunk és kaptunk rántott hús vacsorát.

 

Ebben a faluban annyi a házinyúl, hogy minden istálló tele van nyulakkal és lyukakkal. Más állatuk nem lehet a Kolhoz-tagoknak. Furkálnak maguknak házat a nyulacskák. Abban laknak. Nem ólban, mint mifelénk. A kutyák nem bántják a tapsifüleseket. A macskák sem. A külső kertet nem veteményezik, csak a kis zárt részt. Ahogy láttam, átássák magukat a kerítés alatt és bejutnak a legvédettebb helyekre is. Nem tudták megmondani, egy gazdának hány nyulacskája lehet. Szapora állat. Egy hónap vemhesség után ellenek és egy hónap múlva már önállóak a süldő nyulak. Évente ötször is leellenek az anyák. Egy alkalommal elég sokat. Ötöt-tízet. Úgy érzem, a házinyúl mentette meg az emberek erejét, életét, munkakedvét.

 

Csak tápláló húst fogyaszthatnak állandóan. Télen-nyáron. A baromfit, négylábú állatokat mindig számon tartották a hatóságok, és beszolgáltatásra kötelezték a gazdákat. Házinyúl adóztatásáról nem is hallottam.

 

Összehasonlítás a két ország élelmesei között. Sárbogárdon találkoztam egy rokonommal. Ők japánkacsát tenyésztettek. A kertjüknél volt egy nagy tó. Ott volt sok tucat fekete, némaréce. Azt láttam, hogy mindennap vágnak egypárat és mindig van sülthúsuk. Ezen él a család. Amikor én váratlanul megérkeztem, csak felhajtották a szakajtóruhát és a konyhaasztal közepén ott találtuk a nagy tál sültet. Kenyér van, savanyúságot hoztak és máris jól lakattak sültkacsával. Ennél rosszabb sora soha sem legyen az én magyar paraszt-népemnek.

 

Talán ilyen terülj-terülj asztalkámhoz vágytak vissza a pusztában vándorló zsidók is. Annak idején a Nílusban tenyészthették a némakacsákat és Gósenfalván a házi nyuszikat. Nyírő után én is mondom, hogy az én népem, az én magyar paraszt népem megél még a jég hátán is.

 

XXXIII. Pénz.

 

A pénz szerelme bűnt jelent. De én a szent pénzről írok, arra emlékezem. Van ilyen is. Jézus Krisztus és a tanítványai is kifizették az évi vallási adójukat. Amióta feltétel az élethez, a diakóniához a pénz, azóta kell, hogy legyen. Amit imádkozva adok, teszem a perselybe. Az szent pénz. A jeruzsálemi szegény, özvegyasszony két rézgarast helyezett a ládába a sok arany közé. Az övé volt a legértékesebb. Ő mindenét adta. Tudta, hogy az Úr énnékem őriző Pásztorom.

 

Emlékszem gyermekkoromra. Amikor semmi értéke nem volt a pénznek. A vásárban egy malac ára egy zsák pénz volt. Senki nem nézte meg, milyen és mennyi pénz van a zsákban. Úgy sem vitte volna haza a gazda a malacot a vásárból. Nem tudta etetni, tartani. Odahaza délután már csak egy tojást adtak egy zsák pénzért.

 

1946. augusztus 1-én megjelent a Forint. Egy hónap alatt mindenki szerezzen magának. Szeptember 1-től már csak Forinttal lehet fizetni. Édesapám megkapta az első kongruát augusztus közepén. Akkor láttunk először Forintot. Talán vége lesz a nélkülözésnek, éhezésnek, teljes ruhátlanságnak. Majd valamit lehet kapni a boltokban. Egy éve már csak cserevilág van. A boltok nem működnek. Semmi áru sincs az országban. Remélhetőleg most majd kezdenek termelni a gyárak, a kisiparosok adnak pénzért terméket. Vállalnak javításokat.

A Forint értéke a Pengő békebeli értékének 1/10-ével azonos. Pengőben  volt egy kiló pékkenyér 8-9 fillér. Az új ára a kenyérnek 85 fillér. Pengőben egy mázsa burgonya 1 Pengő. Most 10 Forint.

 

Megkaptuk a kongruát. A perselyekben kezdtek megjelenni az új filléresek. Indul az élet. Lehetett Költségvetést készíteni a csonka-évre. A lelkipásztorok majd kapnak fizetést, ha a gyülekezet pénztára egy kicsit feltelik. Addig csak a kongruára számíthattunk. Merem ezt a megkapott pénzt szent pénznek nevezni. Jelentette az életet, a háború utáni új kezdetet. Eleddig csak tengődtünk a cserevilágban. Hallottuk, hogy Pesten Dollárért lehet mindent kapni. Mi nem is láttunk Dollárt. Van Forint. Igaz, mindenkinek kevés. A filléreket nagyon meg kell becsülni. 17 fillér volt egy dekagramm élesztő. Két fillérért kaptam cukorkát a boltban. Egy szemet. De azt elszopogathattam órákig is.

 

A gyermekek lyukas két-filléresekben gyűjtötték vagyonukat. Mi, keresztyének, nagyon vigyáztunk a szent pénzre. Amit megkaptunk, ki nem adtuk feleslegesre. Még két fillért sem. Tudtuk a régi tanítást. Ki a fillért nem becsüli, az a Pengőt nem érdemli. Most már javítottunk a szóláson. Ki a fillért nem becsüli, a Forintot nem érdemli. Nem ám! Kevés pénz volt kint az embereknél. Piros 100 forintost szinte nem is láttunk. Az volt a legnagyobb értékű.

 

A pénz hígult. 2.60 lett egy kiló kenyér. Amikor aránylag sok pénzt adtak ki fizetésként, visszaszedték Tervkölcsön, Békekölcsön címen. Vagyis a fizetés 20%-áért kapott a dolgozó Tervkölcsön papírt. Majd évek múlva be lehet váltani. Illetve lottó volt. Némely számot kihúztak, és a szerencsések visszakapták a pénzüket, sőt még nyertek is vele. Ebben a pilitikailag kötelező lottózásban a nyereményeket mézes-madzagként húzkodták az emberek szája előtt. Nem volt fedezete a pénznek.

 

A boltokban nem volt áru a pénz kibocsátásának arányában. Hogy mit jelentett a ’szent pénz’, arra sok példa van. Gondolok a sokgyermekes falusi lelkipásztorokra. Akiknek nem volt más bevételük, mint csak a kongrua. Minden család szépen megélt. Szegényesen, de becsületesen. Másoknak többszöröse a havi bevétele, az egy főre jutó összeg és mégis panaszkodnak, sírnak, szegénykednek. Még akkor is, ha nem volt igazán jellemző rájuk, hogy egyszer hopp, máskor kopp.

 

A hívő ember kezében mintha megsokszorozódna az érték. Jut tizedre, segítségre a rászorultaknak és marad is. Amire csak kell. Nem feleslegesre! Amikre csak kell! Amire nem kell, arra nincs. Ne is legyen! Két példát hadd jegyezzek fel.

 

Magyarbólyon évtizedekig szolgált evangélikus lelkipásztor a háború után. Hatalmas körzete volt. Több mint a fele megye. Motorkerékpárral, majd személy-gépkocsival járta a falukat. Megszüntették a központot. Mohácshoz kapcsolták az egész Dél-Baranyát. Kollegám költözzön át oda. Építsenek parókiát.

 

 Ormos Elek bácsi volt az első mohácsi lelkipásztor. Saját háza volt. A kertjét átadta templomteleknek. Fel is épült az Isten háza. De, amikor nyugdíjba ment az öreg szolga, kellene paplak. A templomhoz tartozott egy kis háromszögű sarok-telek. Mivel más helyük nincs, ide kellene építeni parókiát. A telek nagyon kicsiny. Csak több szintes épületet tervezhetnek. De kellene garázs és olajtartály az udvarban. Akkor az olaj volt a modern és olcsó tüzelési forma. Mindennek előírása van. Távolság az épületek között. Autóbejáró. Földbe tett olajtartály. Annak megközelítési lehetősége. Utcától, épületektől való távolsága.

 

 Szigetváry mérnök úr megtervezte az építkezést. A Tanácson elfogadták. Kivitelező kell. A magyarbólyi parókiáért kaptak 350.000.—Ft-ot. Ehhez jön még kerületi segély és a gyülekezetek adakozása. Most kell csodáért imádkozni. Az emberek felajánlják kétkezi segítségüket. Legyen kivitelező, aki vállalja az alkalmi segítségeket. Nem begyakorolt segédmunkások.

 

Jött egy megoldás. Az egyik nagy Állami Építkezési Vállalat vezetője, evangélikus mérnök. Segíteni fog. Ingyen fuvarok visszáruként. Olcsó és gyors építkezés. Nekik ez a munka a gyárak, a lakótelepek építéséhez képest, szinte játék. Felajánlja, hogy a 1,3 millióért kulcsra készen átadják. A felajánlott kétkezi munkát az emberek fizessék be adományként. Ha nem ilyen egyházi építkezés lenne, ennek több mint kétszereséért vállalnák el. De így ajándék-áron. Szegény kollegám védekezik, hogy ők többet nem tudnak összeszedni 650-700 ezer forintnál. Kinevették szegényt naivságáért. Ők imádkoztak tovább és egy év múlva állt a ház a maga teljességében és még pénzük is maradt gépkocsi vásárlásra. Erre merem mondani, hogy szent pénz. Van ilyen.

 

A másik történet. A hollandok jöttek segíteni a diakóniai munkában. Egyik munkás beszámolt otthon fényképekkel, diákkal, hogy milyen szoros helyen élnek, egy régi kastélyban, a 100 gyermekkel. A hollandok összebeszéltek és segítettek. Megmondták, hogy mérnökeik mindent ingyen elvégeznek, itt csak vitelezzék ki a munkát. Valamennyi minisztériumi segítséget is kaptak az őrbottyáni új épülethez. Hiszen árva-idióta gyermekeket gondoztak.

 

 Ünnepélyes átadás. Mind a hollandok eljöttek, mind pedig az Egészségügyi Minisztérium képviselői. Varga Terézia intézetvezető testvér beszámol az építkezésről. Pontos összegekről. Mennyit, honnan kaptak. Mibe került a sok munka, berendezési tárgyak. A miniszter elvtárs böködi Túrós Aladárt, a Zsinati Iroda Szeretetszolgálati osztályvezetőjét, hogy egy nullát mindig elhagytak a beszámolóban. Papíron bemutatják neki a teljes elszámolást. Az elvtárs csak rázza a fejét, hogy itt egy nagy fekete-pénztárnak kellett működnie. A Minisztériumtól ilyen tervre ennek sokszorosát kérték volna előre. És mindig várható, hogy az elszámoláskor még nagy összeggel ki kell egészíteni a tervezetet.

 

Az ateista elvtársak búslakodva mentek haza, hogy ilyen is van a világon. Nem csalják-lopják el az anyagot, az időt. A munkások tudják, hogy ez szent ügy. Itt csak becsületesen szabad dolgozni. A Minisztériumban ezt nem értették. Az istentelen ember sohasem fogja megérteni, mi az a szent pénz. Ez a szent pénz, amikor emberé a munka, Istené az áldás.

 

 

XXXIV. Érettségi.

 

A játékos rokon fiú szívesen eljött hozzánk. Idősebb volt, mint mi, négy testvér. Az ebédlőasztal körül, a szőnyeg szélén, szívesen lovagoltunk a hátán. Az udvaron is együtt futkostunk, kergetőztünk, bújócskáztunk. Nem is volt semmi baj. Nyár volt. Nagygazda fia. Érdekelte a mezei munka. Szívesen társalgott a kocsissal. Jól megbeszélték, mi a következő munka.

 

A baj reggel 8-9-ig volt. Latin óra. Azért küldték hozzánk. Gimnáziumba járt. De mintha latin órán nem egészen magyarul beszéltek volna. Itt kezdődött a hiba. A magyarországi régi nyelvtanulás a nyelvtan, a ragozások pontos megtanulásában rejlett. A szabályokat versben kellett megtanulni a szegény deáknak. A ragozásokat pedig ütemes mondóka szerint. Emlékszem a polgárista német tanulásra. Die, die, den der. Valaki szójátékot is készített hozzá: Didereg a dendi. Latint is sokszor versesen kellett, vagy kellett volna tudni. A latinban ismerős a skandálás. Tá-ti-ti-tá-tá… és ehhez hasonlók. De a declinatiokat és coniugatiokat nem mindig versben kellett mondani. Valahogy így: Singularis nominativus terra. Accusativus terram. Genitivus terrae.

 

Ez a szó volt a nyolc osztályos gimnáziumokban az első paradigma, mintaragozás. Az én rokonom már sok éve kínozta szegény tanárait. Amikor édesapám felszólította, hogy halljam a terrát! Síri csönd. Édesapám bemutatja: terra-terram-terrae. Az én játszótársam felemeli a két ujját, mintha a ’Talpra magyart’ kezdené szavalni és bizonygat. Laci Bácsi! Én ezt még soha életemben nem hallottam. Ne mondd! Tavaly nyáron is ezt mondogattattam veled a szünetben. Na kezdjük! Mondjad! Terra. Mondja: tella. Hangsúlyozva a középső mássalhangzót. Fiam, jó gazda lesz belőled, de latin tanár nem. Boldogan felelt. Nem is akarok!

 

Toronyóra üti a kilencet. Mehetsz játszani. Édesapám panaszkodott édesanyámnak a konyhában, hogy ezt a nyarat is eltölti a ’terrával’. Augusztus 20-a. Ünnep után kell indulni haza. Pótvizsga lesz. Kedves rokonok, mit fognak szólni, ha nem sikerül a pótvizsga. Megint osztályismétlős legyen a nyüves latin miatt?

A siklósi állomásra begyalogol. Délre beér. Délután már otthon is lesz. Édesapám kiabál a kocsisnak. Jöjjön már ebédelni! Nincs sehol. Kerteken keresztül futok a kocsmába. Jöjjön haza. Valaki mondja, hogy a határban látta, valahová sietett. Sanda gyanú. Elcsalta a rokongyerek magukhoz ezt az ügyes kocsist?  Na, ez a hála a több nyári latin tanításért. Kocsist kapunk, bármikor. Csakhogy ez kiemelkedően ügyes volt. Ha nem ivott be, mindent rá lehetett bízni. Olyan ókori szolga-leszármazott volt, akiket kiemelten véd a Tízparancsolat. Mózes a felsorolásban közvetlen a családtagok után említi. A család egyik felnőttjének számít.

 

Volt nekünk Totoma Jancsink. Ferenc bácsink is kocsis. Őket nem csalta volna el az élelmes rokongyerek. Emlékezetes nyár. A kis falukban is történnek megbeszélni való események. A tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrakolója – megszökött. Minden csoda három napig tart. Még aznap este jöttek a jelentkezők. Nehéz volt elküldeni őket. Ezt a pihenős, paraszti állást sokan szívesen elfogadták volna. Ilyen kosztot nem sok helyen kaptak a kocsis legények.

 

Térjünk vissza a közelgő érettségihez. Ha minden jól megyen, két év múlva érettségi lesz. Legalább is a naptár szerint. Háború van. Csapataink tervszerűen vonulnak vissza. Az angol rádióban sokat hallottunk a Dón-kanyari tervszerű visszavonulásról. A hóba fagyott több tízezer katonánkról. A teljes kudarcról. Szentpétervár három éves körülzárásának a megszüntetéséről. A Vörös Hadsereg győzelmeiről. Mi lesz velünk? Mikor lesz nálunk rendes tanítás és érettségiztetés?

 

A városi iskolák diákjai bunkerekben tanulnak. Nyavalygás, hogy egy pincerészben négy osztály is tartózkodik. Felettük bombáznak és ők tanulják az ’Ante-apud-ad-adversust’. Az érettségi előtt álló diákokat, főiskolásokat Sas-behívóval elvitték ágyútölteléknek. Mikor lesz itt rend? Hány iskola marad meg a szőnyegbombázások után?

 

Isten kegyelmes volt a magyar néphez. Az ázsiai barbár banda végigpusztította az országot. Persze, a visszavonuló kultúrnemzet fiai mindent tönkretettek. Egy híd, egy berendezés, gyárak gépei, múzeumok értékesebb tárgyai, királyi korona, a Pengő arany fedezete, nem maradhatott meg. Puskaporuk volt elég a robbantásokhoz. ’Utánam a vízözön!’

 

Az amerikai fegyverekkel győztes ázsiai banda betetézte a borzalmakat. Az egész megszállt országot vérbajjal ajándékozták meg. Őelőttük nem volt kislány, vénasszony, kismama, áldott állapotban lévő asszony, csak nő volt. Géppisztoly-csővel kényszerítettek mindenkit az engedelmességre. Tekintélyt nem ismertek. A püspököt liturgikus ruhájában agyonlőtték, mert védte volna a templomban az asszonyokat, lányokat.

 

Minden élelmet, vágni való állatot begyűjtöttek. Hiszen utánpótlásuk nem volt. Csak az, amit az előretolt partizánjaik a németektől megszereztek a katonai élelmiszerkészletből és ezzel várták a felszabadító hadsereget. Illetve ehhez jött még, amit falunként zabráltak. Tatárjárás (tatár-dúlás) – török-dúlás – felszaba-dúlás.

 

Egyszer csak vége lett a háborúnak. Leglábbis nem ropogtak a fegyverek. A félben maradt, illetve az elmaradt tanéveket kellene pótolni. De a latint nem törölték el az érettségi tárgyak közül. Pedig nagy öröm lett volna sok butuska gimnazistának. Már évek óta keveredtek a szünidők a szorgalmi hónapokkal. A tél a nyárral. Kínozta az embereket az állandó légiriadók mellett a szénszünetek miatti bizonytalanság. A honvédelemhez behívott tanárok helyettesítése, a nyugdíjból visszahívott pedagógusok helyzete. Sokszor nem a saját tantárgyaikat tanították, hanem besegítettek. A 16 év feletti leventék, cserkészek, hadba szólítása. A sok nyugatos, akik bizonyára év-vesztesek lesznek. Az érettségi tekintélyét meg kell tartani.

 

Megvetendő-e az a városi, évek óta éhező tanár, aki a falusi diákokat soron kívül tanítja, segíti. A régi szokások szerint saját diákját nem korrepetálhatja a szaktanár. Szükség törvényt bont. Éppen azt az anyagot beszélik meg a délutáni különórákon, amit majd az érettségi vizsgán kapni fog a diák. Nagyon keményszívű embernek kell lenni, talán kőszívűnek, aki ezért megveti az öreg tanárt, aki éhezik a családjával együtt. Évek óta egy jó falatot nem tudott vásárolni a boltban, ha még kap is rendszeresen fizetést. Az dobja rá az első követ, aki megingathatatlan lenne.

 

Így kerültek a féldisznók zsákokba az érettségi utáni napokban, és feladva a pesti hat tanár címére. Ha most azt mondom, az sem számított, hogy ezen tanárok nem is keresztyének voltak. Vallásuk tiltja az egészen kettéhasadt körmű, nem kérődző állatok tudatos fogyasztását. Úgy gondolom, jobb életben maradni és megbánni a bűneiket, mint az éhség miatt megbetegedni, tönkremenni, esetleg elpusztulni.

 

 

1948. után megérkezett az új idő. A Vallás- és Közoktatási Minisztérium helyett kommunista Oktatási Minisztérium lett. Előtérbe került a cél. Minél több népi származású fiatal érettségizzen. Ezekből lesznek a művelt káderek. Az kell nekünk az átalakításhoz. A sok reform végrehajtásához. Megérkezett a butuskák várt ideje. Nem lesz tovább latin érettségi! Igaz, bejött helyette az orosz. Azt pedig nem tudták tanítani. Nem volt egyetlen szaktanár sem az országban. Jó volt így is. Sokan érettségiztek. A célt elértük.

 

XXXV. Úrvacsora.

 

A keresztyének istentiszteletének a legszentebb pillanata. A golgotai kereszten felfüggesztett Mester, Isten Fia valóságos teste és vére. De nem emlékvacsora. A bűntörlés legfontosabb lehetősége. A bűnbocsánat elérkezése a bűnbánó emberhez. A szent helyen a kenyér és a bor nem a mindennapi fogyasztást jelenti. Itt más. Itt átváltozás. Communio cum Christi. Egyesülés Jézus Krisztussal. Közösség teremtés a Megváltóval. Találkozás az Idvezítővel. Az átváltozás pillanatában a térdeplő nép felett megszólal a harang, csengő. Megtörtént. Jertek Atyámnak áldottai! Mint valamikor az apostolok, kapnak a megtöretett kenyérből és isznak a közös kehelyből.

 

 

Az Etel-közben őseink még nem voltak keresztyének. De ők is mintha ilyenformán cselekedtek volna. Vér-testvérek lettek. Soha egymást el nem hagyják. Mindenben egymás segítségére lesznek.

 

 

Gyermeknek nem szolgáltatjuk ki az úrvacsorát. Várjanak egy kicsit. Majd megkapják ők is. Amikor már ismerik hitünk ágazatait, tanításait. Több éves felkészülés kell az első úrvacsoravételhez. Utána is mindig csak lelki felkészülés után kapja meg bárki a szent jegyeket. Csak kellő előkészület után élhet a sákramentummal, a szentséggel. Azt is érzi mindenki, hogy ezt a pillanatot csak egyféleképpen lehet átélni. Más formára képtelen az ember. Egy református nem tudna aktívan részt venni az evangélikus, vagy az ortodox kommúnióban. Ott úgy osztják az úrvacsorát. Mi pedig így. A hagyománytól nem lehet eltérni egy fikarcnyit sem. Veszélyes alkalom.

 

 

Csak méltóan lehet odajárulni az úrasztalához. Mert, aki méltatlanul eszik és iszik, kárhozatot eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úrnak testét. Tudnám, mit jelent a méltó, vagy méltatlan állapot. Vigyáznék jobban, mint bárki. Bizonyára nem jelenti a bűntelenséget. Hiszen éppen azért jövök, mert bűntörlést várok. Azt jelentheti, hogy elhatároztam, abbahagyom tudatos engedetlenségemet az Isten Törvénye iránt. Ehhez kérek és kaphatok segítséget. Amit Ő tilt, amit Ő nem ajánl, az mind bűn.

 

 

Katolikus testvéreink naponta járulhatnak az úrvacsorai szent asztalhoz. Mi, reformátusok, évente hatszor, vagy havonta egyszer. Néhol már hetente osztanak úrvacsorát. A gyülekezeti tagoknak nem kötelező, hanem lehetősége a kommúnióban való részvétel. Van ahol a szokás szerint mindenki, minden alkalommal részt vesz az úrvacsoraosztásban. Van olyan gyülekezetünk, ahol alig néhányan fogadják el Isten kegyelmét, a bűnbocsánat ajándékát. A régi istentiszteleti rend szerint egy külön szertartás volt az ünnepi istentisztelet után.

 

 

Az ortodoxoknál ma is az ókori gyakorlatot használják. Az úrvacsoraosztás előtt felszólítást mond a pap: Katechumenusok távozzatok! Akik még nem vehetnek úrvacsorát, gyermekek, hagyják el a templomot. Talán ennek a gyakorlatnak a folytatása a zártkörű úrvacsoraosztás a reformátusoknál. Amikor csak tehettem, annak adtam hangot és bemutattam a gyakorlatot, hogy az úrvacsoraosztás legyen az istentisztelet központja. Aki nem akar venni, vagy valami miatt nem vehet úrvacsorát, üljön a helyén és énekeljen, amíg a gyülekezet többi tagja járul a szent asztalhoz.

 

 

Egyszer meghívott Dobos Károly bácsi Pesthidegkútra. Augusztusban ott prédikáltam. Újkenyéri úrvacsoraosztás is akkor volt. Ajánlotta a régi rendet. Azt kértem az idős kollegától, engedje meg, hogy mindenkit meghívjak, maradjon bent úrvacsoraosztás alatt a templomban. Aki nem jön ki az úrasztalához, helyén énekeljen. Várja meg az istentisztelet végét. Egyszerre menjen haza a teljes gyülekezet. Károly bácsi hitetlenkedett. Ilyen még nem volt. Csak kis töredéke szokott bent maradni úrvacsora vételre. Te megteheted. Baranyából jöttél. Próbáld meg! Így is történt. Szinte mindenki vett úrvacsorát. Látszott az arcokon, sokan meghatódottak. Nehezen választottak, jöjjenek vagy ne az úrasztalához. Volt, aki elmondta, hogy konfirmációja óta nem élt a szentséggel. Az ő családjukban ez volt a szokás. De most milyen jó volt, hogy ott maradhatott. Máskor is így cselekszik.

 

 

Nehéz kérdés ez a méltatlanság. ’Próbálja meg az ember magát…’ Nem tehetem magamat méltóvá. De könyöröghetek érte. Isten adjon erőt és tegyen csodát az életemben. Azt is Ő teheti meg, hogy ne méltatlanul érkezzem a szent jegyek vételéhez. Felnőtteket nem szoktam elküldeni a szent asztaltól, akik valami miatt nem konfirmáltak, de a Lélek mozgatja őket. Arra kértem, a lelkiismeretük szerint cselekedjenek. Hiszen a betű megöl, a Lélek megelevenít.

 

 

XXXVI. Baranyai Bizottság.

 

Baranya a legtávolabbi egyházmegyéje Kerületünknek. Izraelben a legtávolabbi megye, Galílea, a ’pogányok Galíleája’ volt. Jeruzsálemben lenézték őket. A cselédlány szerint már a tájszólásos beszédjük is elárulja őket. Csonka-Magyarországban Baranya volt messze a fővárostól. Állítólag megtörtént, hogy a legnehezebben levizsgázókat azzal a megjegyzéssel engedték át a Teológián, és nem buktatták meg, hogy ’Baranyába is kellenek papok!’ Ennek a megjegyzésnek lehet valami igazsága. De én nem tudnék rá példát mondani.

 

 

 

Olyan testvéri összetartás, mint Baranyában, a lelkipásztorok között, példa nélküli volt. Baranyából került Baksay Sándor, Szamosközi István, Hegedűs Loránd a püspöki székbe. Tolnában egymás után három esperest kaptak Baranyából. A II. Világháború után az ország miniszterelnöke baranyai presbiter volt. A köztársasági elnök pedig baranyai származású lelkipásztor. Az 1990-es új kormányba két baranyai minisztert is bevettek. Aki próbálja bántani Baranyát, meggyűlik a baja a becsületesekkel. Jobb, ha elhallgat. Persze hibák ott is voltak és bizonyára vannak is. De csipkelődő megjegyzést ne tegyen az országban senki sem. Kis gyülekezetek megyéje.

 

 

 

Pécs ma már nagyváros, megyeszékhely. A XX. században kezdődött a reformátusok szervezkedése a városban. Baranya sok száz éven keresztül megélt Pécs nélkül. Pécs egy napig sem lehetett meg Baranya nélkül. Minden református a kis falukból került Pécsre. Esetleg az ország más részéből. A XX. század második felének erős urbanizációs törekvésében a faluk elnéptelenedtek. Ezt segítette az egykézés is a század első felében. A legkisebb faluban is díszlik a csillagos templom. A legtöbb műemlékileg védett. Van köztük első osztályú műemléki épület is. A Műemléki Hivatal nem tudja rendben tartani a templomokat, parókiákat. Ugyanakkor előírásokat ad, minként kell javítani, renoválni.

 

 

A gyülekezeteknek fűthető, a lélekszámhoz arányított termekre, imaházakra van szükségük. Az iskolákat elvették 1948-ban. Csak a hideg templom maradt. Esetleg a parókia egy szobája. Ha lakott a parókia, az is kérdés. Tóth püspök úr kért egy részletes jelentést Baranyáról. Esperes urunk, aki maga sem ismerete Baranyát, képtelen volt beszámolót írni. Segítséget meg nem mert kérni, mert azonnal észrevennék az ő tájékozatlanságát. Általános, semmit mondó felterjesztés került a Püspöki Hivatalba.

 

 

Püspök úr kiküldött egy bizottságot Baranyába. Kerületi költségen kezdjék el a gyülekezetek és épületeik, vagyontárgyaik teljes körű felmérését. Engem jelölt ki a Bizottság titkárának. Ez elfogadhatatlan volt esperes úr előtt. Hiszen magáról úgy tudta, hogy ő a legokosabb és egyetlen autentikus személy, aki Baranyáról beszámolhat, jelentést adhat. A Bizottságban volt néhány szakember. Múzeumos, levéltáros, zenész, fényképész. És tagja volt esperes urunk is. A megye épületi- és műemléki-előadója és egyben a Bizottság titkára voltam. Az akkori Megyei Tanácson azonnal megkezdődött a lejáratásom. Majd minden úgy lesz, ahogy esperes úr irányítja a dolgokat.

 

 

100 millió forinttal gazdálkodhattunk. Püspök úr ennyit irányzott elő. Ez olyan mennyiségű pénz volt, hogy talán ötven templomot is lehetett volna belőle teljesen felújítani, illetve építeni. Cél volt gyülekezeti termek kialakítása meglévő épületből, illetve új építése. Ahol szükséges, a templomok külső-belső rendbetétele.

 

 

Nagy kérdés volt, mi legyen a bezárt templomokkal. A falu képéhez hozzátartozott a község egyetlen nagy épülete. Gyülekezet már nem volt körülötte. Gondoltunk arra, hogy le kellene bontani, ha más felekezet nem kéri el. Még ingyen is adhatnánk. Magyarlukafán 1916-ban bontottak le református templomot a falu elnéptelenedése miatt.

 

 

Esperes úr az országos és a megyei műemlékeseket nagyon felhúzta püspök úr ellen. Amikor előjött, hogy Pécsett új templomot építsenek, akkor meg felbőszült az egyházmegye vezetősége. A megyei gondnok a násza esperes úrnak. Egy család a megye elnöksége. Könnyen rávette esperes úr elnöktársát, mint jogtanácsost, hogy segítsen meghiúsítani a tervet.

 

 

Pécsett még van sok üres hely a meglévő templomban. Ha valaki akar templomba járni, jöjjön az 1908-ban épített református templomba. Az eredmény az lett, hogy Pécs mellett kapott helyet a Bizottság templom-teleknek. Pécs térképének a legszélén, de mégis elfogadható, mert abban az irányban épülnek az új panelházak. Az Óvárost délről határolja a vasútvonal. Ez alatt van az Újváros.  Elég nehéz az átjárás a két városrész között. A déli résznek épült fel az új templom. Szétvált a pécsi gyülekezet és ma már két református központja van a megyeszékhelynek. Hozzávetőleges számítás szerint a Baranya Megyében található összes reformátusság fele Pécsett lakhat. Tehát a felének van két temploma, a másik felének 102.

 

 

Püspök úr tartott, erősített, bátorított, hogy maradjak csak a Bizottság titkára. Beválasztottak egyházkerületi jegyzőnek is. Az Országos Béketanácstól kaptam egy kitüntetést.

 

 

Egy példa a piszkálódásból. A Ráday Levéltár vezetője egy hétfői napon lejött ellenőrzésre az egyik ormánysági faluba. Vártam az állomáson és elvittem Drávaiványiba. Dél felé végeztünk a munkával. Elkészítette az elmaradt felmérést.

 

 

Esze Tamás, akkori főgondnok úr, az ottani egyházi iratok között igen értékes adatokat talált Táncsics Mihályról, illetve arról a korról. Ezért kellett tüzetesen átnézni az ott maradt iratokat egy szakembernek.

 

 

Nagy Edit nagytiszteletű asszony kért, hogy Sellyén vegyünk valami reggelit, mert ő még ma egy falatot sem evett. A boltok 10 órakor bezártak, délután 3 órakor nyitnak. Nem várhatjuk meg. Az étterem hétfőn zárva van. Erősítettem Editet, hogy már bírja ki Csányoszróig. Az ottani kollegám felesége távoli rokonom. Jóban is vagyunk. 10 évig egymás melletti faluban szolgáltunk, amikor még én is ormánysági voltam.

 

 

Beköszöntem a parókiára és kértem Nagy Editnek egy darab puszta kenyeret és egy pohár kútvizet. A kedves rokonasszony egy kis zsírral megkente a szelet kenyeret. Elmondtam az okát váratlan megjelenésünknek. Kedves búcsúzás. Örültek, hogy megismertek egy fiatal paplányt.

 

 

A legközelebbi Bizottsági Ülésen esperes úr megtámad. Képzeljétek, Kovács Emil mennyire visszaélt a Bizottság titkári pozíciójával. Rokonai jöttek. Elvitte őket megmutogatni az ormánysági festett templomokat. Délben váratlanul beállít Tóth Sándor csányoszrói kollegájához, hogy azonnal állítsanak össze a nagycsaládnak egy gyors ebédet. Ennyire átformálta az egyszerű történetet a gonosz szívű ember. Jegyzőkönyvbe nem vették bele az esetet.

 

 

Volt egy másik ügy is a Bizottságban. Megint engem tett meg bűnbaknak esperes úr. Drávacsehiben a templomot szétlőtték 1945. tavaszán. Nem ez volt a bűnöm! Ezzel mégis összefügg.

 

 

A harangokat felállították az utca közepén egy ácsolt állványra. A templomfalból egy kis rész maradt meg. A Sirató-fal. Megérkeztek időben a Bizottság tagjai Magyarbólyra. Szeretnék megnézni a két rom-templomot, Drávapalkonyán és Drávacsehin. Csehiben nem találtuk meg a templomromot. Forgolódunk autóval és int nekünk egy asszony és kérdezi, hogy kit keresünk a faluban. Mondom, hogy a templomromot. Nevetve mondja, hogy megvették a katolikusok a telket és felépítették az új templomot a régi alapokon. A férje a katolikus gondnok, ő pedig a református ’kúlátor’. A katolikusok megengedték, hogy ők is tartsanak istentiszteletet, amikor éppen szabad a templom.

 

 

Építési és műemléki előadó vagyok. Egyházmegyei közgyűlés intézkedik az épületek vétele, eladása, felújítása, közös használatba vétele tárgyában. Csak kellene tudnom erről valamit.

 

 

Az asszony elmondja a történetet. A siklósi református tisztelendő úr hozta az esperesi papírt és ők mindent szabályosan tettek.

 

 

Ha akartam, ha nem, ezt az ügyet hamarosan megtudták a Püspöki Hivatalban. A Bizottságnak adta ki püspök úr a kivizsgálást. Megint én voltam a bajkeverő, hogy jelentgettem az esperest, aki fel akarja építtetni a romos templomokat. A Bizottság nem engem rótt meg. Kedves Olvasóm, gondold meg, hogy milyen feszült helyzetet lehetett ülésről-ülésre teremteni.

 

 

 

 

XXXVII. Bujkáló papgyerek.

 

1956. október végén sok minden történt országszerte. A legtávolabbi kis falukban is voltak magyarok, akiknek megdobbant a szívük az első hírekre és örömet éreztek. Lesz megint Magyarország! Nem leszünk tovább Szovjet-gyarmat! Új élet, új lehetőségek. 1948. óta sok Tanács alakult. De egyik sem népi választásra, hanem kommunista kijelölésre. Most aztán lehet szabadon választani. Minden üzemben megalakult a ’Munkás Tanács’. Így történt Beremenden is a nagy Cementgyárban. Szabó József Elemér volt a főkönyvelője a gyárnak. Kitűnő szakember. Református papgyerek. ’Reakciós’, mégpedig ’Klerikális reakciós’. Szaktekintély volt. Maradhatott egyelőre főkönyvelő.

 

Majd termelnek ki az új iskolarendszerben ’szocialista realista’, tehát haladó gondolkodású értelmiségieket. Addig meg kell becsülni ezeket a régi vágású embereket. Különben is Szabó Elemér ’elvtárs’ egy év alatt annyira kiemelte a gyárat a mélypontból, hogy már államsegély nélkül is megél. Sőt, tőkét tudott felhalmozni. Erkölcsileg, szellemileg felette van az egész kommunista vezető-gárdának. A járásiak, megyeiek sem tesznek ellene. Azóta minden jobban, sőt már jól megy. Első lett Beremend a Cementgyárak versenyében.

 

Október végén a nép egyhangúan őt választotta meg a Munkás Tanács elnökének. Közfelkiáltással, mint 500 évvel ezelőtt Hunyadi Mátyást. Végezték a munkát. Nem állt le a termelés. Amikor mindenki tüntetett, szónokolt, Beremenden folyt az élet a normális mederben. Józsefünk ünnepelt ember lett. Bár ő maradt olyan szerény, vékonyka, mint addig is volt. Felesége latin tanár a Siklósi Gimnáziumban. Három kisgyermekük van. Kicsik. Óvodások, talán már a nagyobbak járnak iskolába.

 

 

Kádár árulása. Újabb Szovjet-dúlás. A volt pékinas, Buci Gyuri nagy, fegyveres kísérettel megérkezik Siklósra. Előkerültek a Véres-zászlók. Nagygyűlés a Járási Kultúrházban. Ki szervezte ebben a Járásban az ellenforradalmat? Az előre beépített elvtárs felkiált: Szabó Elemér. Hol van Szabó Elemér elvtárs? Otthon.

 

 

’Százados Elvtárs! Azonnal megírni az elfogatóparancsot és letartóztatni Szabó Elemért!’ Ezzel kezdődött az egy évtizedes kálváriája Szabó József Elemér bátyánknak.

 

A második nevét használták a családban, hogy megkülönböztessék az édesapjától, a Piskón élő nyugdíjas lelkipásztortól.

 

 

A tisztiszolga a hátsó sorban ült. Valami ötlete támadt. Észrevétlenül kilépett az ajtón. Nyúlcipők. Versenyfutás az idővel és a dzsippel. Győzött. Beszólt, hogy azonnal tűnjön el főkönyvelő-elnök úr valahová, mert már az utca végén világít az autólámpa. A macskaköves úton lassan ér ide, de jönnek letartóztatni. Egy igazi megoldás lehetséges. Falun vagyunk. A kerti árnyékszéknek lejár az ülőkéje. Belemászni és visszatenni a deszkatetőt a helyére. Sikerült.

 

 

’Férjem a nagygyűlésre ment el,’ – védekezett Mária, a feleség.

 

 

Hogy az a vacak világítás abban a nagy teremben! Senki sem szólt, hogy ott ül. Biztos, ami biztos. Házkutatás. A kisgyermekek kikérdezése. Hogy fogja az az óvodáskorú kicsinység megérteni a pillanatnyi változást? Sehogy sem. Hacsak be nem igazolódik a Biblia tanítása. Megmondja a Szentlélek, azon órában mit kell szólnotok.

 

 

 Megfordult az autó az üzenetekkel. Addig nem mehetnek el a házkutatók, amíg meg nem találják a bujkáló reakcióst, ellenforradalom szervezőt. Sőt még erősítést is küldtek utánuk. Mikor már a lisztet is kiöntötték a ládából, az ágyakat kiforgatták, a szekrényeket kidöntögették, a vékonyka emberkét nem találták sehol sem. Elnyelte a föld. Kedves Olvasóim! Mi aztán igazán tudjuk, hogy elnyelte a Föld! A hívő ember ott is Isten tenyerén van. Na, de azért nézzük meg, hány napig lehet élni a gödörben?

 

 

Jeremiás is így járt valamikor. Csakhogy őt úgy dobták bele a ciszternába és erősebben lefedték. Józsefet kiszáradt kútba dobták, de még aznap kötélhágcsón kihúzták. Jeremiást zörgetésére találhatták meg a hódítók. Szabó úrnak elég volna kiabálni is segítségért. Csakhogy őrséget hagytak a ház előtt. Valahonnan elő fog keveredni a piszkos ellenforradalmár. A régi kommunista plakátot az iskolában is tanították: Ellenforradalmárok reszkessetek!

 

 

A gyerekeket vitte anyjuk óvodába-iskolába. Mária, a feleség, ment tanítani. Férje Isten tenyerében. Érdekes, hogy már latint nem nagyon tanítottak az országban. Nem kellett ezen klerikális nyelvből már érettségizni. Siklóson, a Táncsicsban latint tanultak a gimnazisták a kötelező orosz mellett. Akkor az oroszt kényszerből oktató tanárok egy-két leckével jártak előrébb a diákoknál. Valahogyan úgy, ahogy Károli Gáspár fogalmazta meg a képet szellemes szójátékkal. Vak vezet világtalant. Az őrség megunhatta a strázsálást. Éjjel-nappal leskelődni, hallgatózni. Közben mindenki tudhatta, hogy a főkönyvelő elvtárs Svájcba érkezett. Kellemetlen illatú kölnivizet használhattak 1956. őszén Svájcban!

 

 

Bemutatok egy másik klerikális reakciós embert. A nagyharsányi nagytiszteletű úr kisebb fia ezermester volt. Mindenhez értett. Siklóson gépkocsivezető lett a Mentőknél. Előtte nyert megyei szántóversenyt. Tele volt újításokkal, tervekkel. Olyan sokat gondolkodott, hogy a végén elfelejtett megnősülni. Nagyharsányban új lelkipásztort választottak. Az özvegy édesanya átköltözött egy üres parókiára. Felajánlották neki Máriagyűdön a nagy paplakot. Elfogadta. Fiának is az lett az otthona.

 

 

Siklós és Pécs között meg-meglátogatta édesanyját, amikor nem volt nagyon sürgős a beteggel való beérkezés. Szerették az ügyes sofőrt. Maga javította a gépkocsit. Minden szabadnapon készen állt, besegíteni. Vállalta az ünnepi szolgálatot. Ő ott élt. Szinte a munkahelyen. Szabad perceiben a kollegáknak is segített jó tanáccsal, kétkezi munkával. Kornél mindent tudott. Csúszós, jeges időben sohasem akadt el. Amikor a hólánc sem segített, ő pillanatok alatt felszerelte a ’karmos’ láncot.

 

 

Mária néninek tanítványa volt, nem is nagyon régen. Segíts Kornél! Elemér bácsit el kellene rejteni valahol a hegyekben, pincékben. Kornél hamar megoldotta a feladatot. Holnapután egész nap én leszek szolgálatban. Az egyik gyermeknek tessék beutalót szerezni Pécsre és ehhez mentőt kérni. Elemér bácsi elfér a beteg gyermek mellett. Sőt! Mária Néni! Holnapután reggel 8 órára hozom magammal a beutalót. Tessék rám bízni. Itthon tetszik maradni az első óráról. Vagy még az sem kell. Itt leszek hét órára.

 

 

A mentő beállt a beteg gyermeket felvenni. A magas, deszka nagykaput behajtották a kíváncsiskodók elől. Útközben meglátogatta édesanyját. Úgy állt le Máriagyűdön, hogy nekitolatott a parókia ajtajának. Elemér bácsi kapott egy szobát. Csak más volt ez, mint a földszint alatti ’svájci’ levegő! A gyermeket estére már haza is hozhatta a mentő. Nem kellett megoperálni.

 

 

Amikor úgy érezték, elmúlt a nagy veszély, még egyszer Pécsre vitte a kisgyermeket vizsgálatra. Elemért hazahozta. A kisgyermekek iskolások lettek. Talán már gimnazisták is. Egy alkalommal a folyosó ajtót befújta a szél. Bujdosónk kiment bezárni a szélmozgatta verandaajtót. A kis szomszédfiú megismerte Elemér bácsit. Végtelen örömre kelt és hangoskodott. Behívta a fiúcskát a disszidált bácsi. Valami szépet mondott neki. A kisfiú már leérettségizett, de még most sem mondta el senkinek, hogy ő volt Svájcban és látta Elemér bácsit.

 

 

Közben engem megválasztottak Lúzsok-Piskó-Kemse Társegyházakba lelkipásztornak. Annyit tudtam, hogy a fiúk 1956-ban, az utolsó pillanatban disszidált és Svájcban él. A három gyermeket többször vittem autóval Siklósra, vagy hoztam őket nagypapáékhoz. Mende-monda volt, hogy Mária milyen hűtlen. Szegény buta emberek! Kellett valami érzelgős pletyka. Kitaláltak egyet. Ez is kivétel. Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél. Most az egyszer mégis fújták, ha kellett, ha nem. 

 

 

1963. Amnesztia az ’56-osoknak. Kinyíltak a börtönök. Akiknek nem sikerült életfogytiglanit kiharcolni, jeltelen sírba kerültek. Máriánk bement a Megyei Párthivatalba. Haza hívhatja-e a férjét? Kap-e állást? Utólag ítélik el? ’Ne féljen! Hol van már Marosán György?! Befellegzett neki! Nem jön ki még egyszer Siklósra nagygyűlést tartani. Elemér visszakapja régi állását.’ De Beremend be van töltve. Elvtársnő! Hívja telefonon férjét. Most üres a TSZ-főkönyvelői állás Siklóson. Ezt azonnal felajánljuk.

 

 

Szó szót követett. Írásban foglalták. Azonnal kinevezték. Éjszaka repülővel megérkezett. Másnap reggel 7 órakor jelentkezett a TSZ-elnöknél a papírral. Nem az elfogató-paranccsal. Az azonnali kinevezéssel. Sok történetet tudtak az emberek. Hol rejtőzködött. Hiszen az országban sokan jöttek elő pincékből, disznóólakból, istállókból, pajtákból, présházakból, barlangokból, temetői kriptákból, akik eddig bujkáltak.

 

 

Talán a Szabadságharc után a Kiegyezéskor sem fedték fel magukat annyian, mint a Kádár-féle amnesztia rendelet kiadása után. Próbáltam összefoglalni a majd egy évtizedes történetet a leghitelesebb elbeszélések alapján. Nekem sokkal könnyebb volt, mint Lukács orvosnak az öreg pásztoroktól összeszednie a betlehemi angyal-szállás történetét.

 

 

 

 

XXXVIII. Húsvéti tojás.

 

Nem tudom a történetét, mióta érzik a házityúkok, mikor lesz húsvét. Bár a Hold járását esténként megfigyelhették, ha félszemmel felfelé leskelődtek az ajtó repedésein. De talán ösztönös a tyúknál, hogy márciusban adja le az évi tojásmennyiségnek a javát. Ilyenkor a legolcsóbb a piacon a tojás. Lehet, hogy a falusiak jöttek rá arra, hogy a tojást tegyék meg az egyik húsvéti jelképnek. Kettős haszon. Szép, díszes jelvény. És nagyon kelletős az étkezéshez.

 

Olyan magyar nincs, aki ne szeretné a jól megfőtt tyúktojást. Hát még, ha szépen szeletelt, tormás, húsvéti sonkával kirakott tányért szegélyez a sok félbevágott főtt-tojás.

 

A főtt tojáshoz kapcsolódik a legismerősebb, népi, húsvéti gyermekjáték. A leányos házaknál mindig festett tojást kaptak a locsolók, versmondók. Nagy gyülekezetekben tudok arról, hogy filléreseket kaptak a gyermekek. Hiszen még 100 helyre is elmentek köszönteni, a lányokat-asszonyokat meglocsolni. Akik korán kezdték, bizony nagyon szép, summás összeget szedtek össze 10 órára, a második harangszóig. Akkor már illett abbahagyni a járkálást. Mindenki készül a templomba.

 

Legátus voltam Diósjenőn. A lányos házak mamái álltak sorba a gondnoki hivatal előtt az ünnep első napján. Kérték a filléreseket, váltották be a forintosokat. Minél többnek tudjanak adni másnap reggel. Volt, aki egész évben gyűjtötte a filléreseket, hogy minden kisfiút, sőt legénykét is megajándékozhasson.

 

A mostani tízfilléres a háború előtt, a Pengős világban, egy fillért jelentett. Bizony, akkor rézből volt az egy filléres, meg a két filléres is. A háború után is rézből volt a tízfilléres egy ideig. Utána áttértek az alumínium pénzre. Ezzel véget vetettek a húsvéti játéknak, mert súlytalan filléresekkel nem lehetett jól célozni.

 

A játék a következő volt. Valaki húzott egy vonalat cserépdarabbal a földön, járdán. Kitette az ép tojást megfelelő távolságra. Aki dobni akart a tojásra, jelentkezett. Ha beleállt a pénz a tojásba, vihette a nyereményt. Ha rosszul célzott, a tulajdonosé lett a filléres. Minél ügyetlenebb volt a dobófiú, annál jobban járt a gazda. Emlékszem, ha nagyobb, ügyesebb fiúk álltak be a sorba, felvette a tojást a földről a játékszervező. Vagy pedig messzebbről kellett dobni a nagyoknak. Valahogy mindig kiegyenlítődött a napi játék. Emlékeim szerint senki sem nyert sok tojást és senki sem vesztett sok pénzt. Persze a legkisebbek többet dobtak melléje. A tanpénzt meg kell fizetni!

 

A tojást növényi színező anyaggal együtt főztük meg. Például vöröshagyma megszáradt levelével. Milyen szép lett a főtt-tojás! Hiszen hány féle árnyalata van a vörös- és lilahagyma száraz levelének. Ehhez tartozott a díszítés. Papírból vágtunk ki mintákat. Tulipán, szív, kör, négyzet, krumpli, virág. Ezt rátettük a tojás oldalára és átkötöttük gézzel, selyemharisnyával, valami hálós, ritka szövésű anyaggal és a ragasztott helyek festetlenek maradtak. Ez lett a dísze. Amikor megszáradt, kifényesítettük szalonna bőrkével. Finoman megforgattuk a zsíros anyagon. Ezután ruhadarabbal, egyenletesre dörzsölgettük a ráragadt zsírt. Majd szárazabb ruhával is megtöröltük. Ne legyen fogásra ragadós, kenőcsös, zsíros. Aki ügyesen formálta, csillogott-villogott a hímes tojás a kosárkájában.

 

Emlékeim szerint, amikor réz tízfilléressel dobáltunk a tojásba, egy forint körül volt a bolti ára a tojásnak. Ezt tartottuk normának. A kisebb tojásokat jérce-tojásnak neveztük. Azt a kicsik kapták a családban. A kényeskedő nagylányok, igazi hímes tojásokat festettek. Kifújták a nyers tojást. A két végét nagyon finoman beragasztották cigaretta-papír darabkával. Ezután színesre kifestették. Ezek inkább díszek voltak a lapos kosárkában, vagy a falon. Ha a legények jöttek nagylányokhoz locsolni, ők mindig igazi főtt-tojást kaptak. Sőt megtisztítottak néhány tojást és húsvéti sonkával, frissen reszelt tormával kínálták, a szívesen látott vendégeket, rokonokat.

 

A tojásba dobálás az utcán történt, mindenki szeme láttára. Tehát erős kontroll mellett. A szegényebb, éhesebb gyerekek mindjárt be is falták a finom falatot, ha eltalálták a kitett célpontot. Ha valaki nyert egy tojást, becsületesen ki kellett fizetnie a már benne lévő filléreseket, amit még az előző játékban beledobtak. Nehéz lett volna egyenként kihalászni, kipiszkálni.

 

A húsvéti tojásjátéknak volt egy szélesebb körű formája, a peckázás. Ezt is filléresekkel játszották utcán a fiúk. Lehetett alumínium filléresekkel is ügyeskedni. A földön húztak három párhuzamos vonalat. A középső egyenlő távolságra volt a két szélsőtől. Bármelyik oldalról meg lehetett célozni a középső vonalat. Aki legközelebb dobott a középső vonalhoz, illetve éppen rádobta, ő lett az első. Nem volt megmondva, hányszor lehet dobni. Amikor már senki sem próbálkozott, összeszedték és a találatok sorrendjében jött az osztozkodás. Az első feldobta a levegőbe a marok pénzt. Az írás az övé, a kép a következőé. Így ment sorrendben, amíg tartott a dobálnivaló.

 

Beesteledett. Mindenki hazament. Sok helyen a fiatalok húsvéti bált rendeztek. Ide elmentek a lányok édesanyjukkal. A mamák végignézték a táncolást. Jóval éjfél előtt hazamentek. Eltelt az ünnep a faluban.

 

 

XXXIX. Falusi történetek.

 

     Petőfi ismerőse volt Pató Pál. Az én ismerősöm ennek lelki unokája. Egyedül élő, fösvény, öregedő. Vagyont örökölt annyit, hogy megélt a kamatjából. Vagyis a faluban kiadta a földjét és mindig kapott érte annyit, hogy nem halt éhen. Néha meg is hívták ebédre, vacsorára. Nem ért rá megnősülni. Pedig nem volt sem az agglegények társaságának tagja, sem pedig az örökös keresztapák egyesületében nem fizette a tagsági díjat. Kis közösségben mindenki ismerte a másik dolgát, ügyét, érzéseit, cselekedeteit. Elfogadták egymást, úgy ahogy voltak. Ezt szokták meg. Csak egy idegent érhetett meglepetés, amikor megérkezett a falunkba és látta, hallotta a mindennapi szürke történeteket. Nekünk ez volt a norma.

 

     A mellettünk lévő sváb községben is voltak hasonló esetek. De ott minden családban sok gyermek volt és nem lehetett nőtlen agglegény. Mindenkinek jutott menyecske. Ha nem volt pontos az 50:50 arány a férfiak és nők között, segítettek a dolgon. Ott történt, hogy a Trézi már a harmadik gyermeket nevelgeti a szülei lakásában. Az öreg Johann elment az egyik ismerőséhez beszélgetni. Szokás szerint vitte magával a vadászpuskáját is. Hátha meglát valamit a ritka házak között és megcélozhatja. Borozgatnak, mint a költő az édesapjával. Egy óvatlan pillanatban felkapja a vendég a puskáját és megcélozza az éppen belépő fiatalembert. ’Elveszed Trézit vagy lűlek agyon?’ Az apa még a fia védelmére sem kelhetett. Egy másodperc alatt megtörtént a leánykérés. Lett is lakodalom, a három gyermek felvállalása.

 

     Nálunk az agglegény Pató Pál unokát ismerte mindenki. A gyerekek nem szívesen mentek a kertje felé. Ott üldögélt, napozott egy kidőlt fa derekén és csodálkozott a világra. Ha szavával elérte valamelyik szomszédgyereket, odahívta. Kezébe adott egy rézgarast és elküldte a boltba pipadohányért. Amikor megfordultunk a boltból, kézbevette a paklit és mi vártunk még valamit. Végig kutatta a lajbi-zsebeket és morgott. Úgy adnék valami fillért neked, de nincs egy lyukas garasom sem. Ezzel megköszönte a gyalogfuvart. Kerültük is az öreget. Meg ne lásson.

 

     A legények is valamennyien így jártak kisebb korukban. Megtudták, az öreg készülődik másnap vásárra. Mivel a szamár igénytelenebb, mint a ló és főleg kevesebbet eszik, bácsinknak szamaras fogata volt egy hozzá való kis kocsival. Bemenni minden házhoz könnyen lehetett a faluban, csak a kutyát kellett ismerni. Bacsikánknak még kutyája sem volt. Minek a’?

 

     A legények a kis kocsit darabonként felhordták a pajta tetejére, ott összeszerelték. A szamarat pedig bemeszelték zöldre és bekötötték a gazos orgonabokrok közé. Szegény ember korán reggel, viharlámpával indul, előkészíteni az útra az állatot. Megitatni, abrakolni, mielőbb indulhassanak. Se hang, se kép! Üres a pajta. Üres az istálló. A kutyafáját! Ebből csendőrségi ügy lesz!

 

     A kocsit előbb-utóbb, előre kifizetett áldomásért, leszerelték a mesterek a tetőről. De a szamarat nem találták meg a vásárban. Kereste az egész Vármegye. Napok múltak el, amikor az egyik éjszaka megszólalt a szamár az udvarban. Megjött! Mégsincs sehol! A gazember legények megint becsapták az öreget. Valaki hűen utánozta az állati ordítást. Várták a fiatalok, hogy vérdíjat tűz ki a bácsi a szamár fejére. ’A becsületes megtaláló’ kap majd valami jutalmat. Emlegették is Pató Pál unokájának. De ő úgy volt, mint a dióval. Dióverés ideje van. Miért nem veri le a sok, szép termést a fáról, Pali Bácsi? Ha a Jóisten megadta, majd le is szórja ide az udvarra. Télen a hóval volt így. Ha a Jóisten megadta a nagy havat, majd el is olvasztatja a Napocskával.

 

     Újból megszólalt a szamár. Nappal van. Nincs senki a közelben. Mindenki dolgozik. Honnan lehet hallani az igazi szamárhangot? Újabb jeladásra a gazda átvágtat a csalántengeren, be az orgonás közepébe és ott állt a zöld szamár. Illetve már újból szürke lett. Lemosta az eső a héten. Igaza lett a tulajdonosnak. Ingyen megkerült a kedves háziállat. A vásárt a napján megtartották. Megéltek a lacikonyhások Pali bácsi sóvárgása nélkül is. Neki mindig csak fele annyi pénze volt, mint amennyibe került egy darab sült hús. Évente gyülekezett a tartozása az árusoknál.

 

     A legények tovább bosszantották a fukar, smucig agglegényt. Egyszer leállították Rozit, amikor a kert felől jött a hátsó ablakhoz. Kilesték előre a jelet. Hármat kopogott és sötétben kinyílt az ajtó. A becsületre vigyázni kell a faluban! Ilyenkor lámpát nem lehet gyújtani! Mármint gyertyát. Pali bácsinak csak olcsóbb gyertyája volt. A legények kapkodtak Rozihoz. Mindig úgy, hogy ne tudjon közelíteni a kert végétől a ház felé.

 

     Az eresz alatt álló kemény legény bekopog a kilesett Morse-jellel. Nyílik az ajtó. Pali bácsi bekíséri a fiúcskát az epedás díványra. Szegény legény elröhögte-e magát a csikálásban, vagy más oka volt, de fojtott hangoskodás. Nyílik az ajtó és löki ki az ál-Rozit az udvarra az önérzetében megsértett idősödő legényember. A fiú pukkadozva fut az épületek vége felé, ahol már várták a barátai. Legjobban Rozi csodálkozott, amikor meghallotta az imént ’vőlegénye’ hangját. Rájött a turpisságra. A legények Rozikát hazavezették szüleihez. Elmondták, hogy ifjúsági találkozón volt velük a lányka. Nem a nagynénjéhez ment el ma este malmozni. A mai Pató Pál így pörgette napjait az élet rokkáján.

 

 

XL. Irigykedés.

 

     Ronda betegség. Örökölhető. Nincs orvossága. Legalább is nem írnak fel receptet a doktorok. Talán a lelkipásztorok segíthetnek. De először fel kell ismerni valakinek, hogy lelki beteg. Keressen lelkigondozót. Amíg az orvosokhoz elmennek százszor is, ezerszer is, az alap-betegséget gyógyítani itt Magyarországon nem szokás. Hiszen a testi betegségnek is sokszor a lelkibetegség az oka. Gyógyulás akkor várható, ha mindkettőt egyszerre gyógyítgatja, kúrálja a beteg. Azt is tapasztaltam, hogy valaki minél gazdagabb, tehetősebb, annál irigyebb. Szegény embereket nem láttam még, hogy egymásra irigykedtek volna. Gazdagot már sokszor. Miért van neki több, jobb, mint nekem.

 

     Néhány példa a paraszti életből. Magyarbólyon annyira fejlődött a TSZ, hogy a kukoricát géppel törték. Kiszámolták, hogy a veszteség kevesebb, mintha kézi munkásokat fizetnének. Ebből következett, hogy a szárán ragadt csöveket böngészték a lakosok. Igazán nem számított lopásnak. Az elhagyottat hasznosították. Ezt a munkát azért is el kellett volna végeztetni a tagokkal, hogy ne maradjon kint a mezőn nagy mennyiségű kukorica az egereknek, pockoknak.

 

     Amikor észrevette a főpárttag a faluban, a Pécsről elnöknek kivezényelt bányász, azonnal intézkedett. A kukorica kombájn után küldte a mélyszántó ekéket. Azonnal szántsák le a szárat. A piszkos kulákok ebből, a TSZ-tulajdonból akarnak meggazdagodni. Nem voltak már ekkor kulákok. A nyugdíjasok értek rá keresgélni a szárán maradt kisebb csöveket. Volt, aki több zsákkal is összegyűjtött naponta. A TSZ-elnököt hiába figyelmeztették, hogy a leszántott kukoricaszár, rajtmaradt csövekkel, csak egérfészek lesz a határban. Elszaporodnak nagyon a pockok. Tönkre teszik a jövő évi termést. Bármit vessenek arra a helyre. Az egész határt rontják. Nem számított. ’Aki nem vetett, ne is arasson!’

 

     Megérkeztek a vagonok a MÁV-állomásra. Lehet hordani a cukorrépát. Neki a gépekkel! Szedték fel soronként, rakták a mellette lévő pótkocsira, és máris vitték az állomásra. A földben maradt termést megint elkezdték szedni az ügyesebbek. Ezt is meg kell akadályozni! Kezdődött a Rákosi féle ijesztgetés. Szigorúan meg lesz büntetve, aki a TSZ-tábláról cukorrépát hord haza. Pedig mindenki a felszedett területről keresett magának bent maradt gyökeret. Azt is azonnal mélyszántással felszánttatta az elnök elvtárs. A piszkos kulákokat nem szabad támogatni!

 

     Abban az időben az őszi iskolai szünetet a Nagy Októberi Forradalom évfordulójához kötötték November második hetében volt az ideje. Mindenki könnyen megérti. A novemberi események októberben voltak. Gyerekeimmel elmentünk a Szársomlyó déli lejtőjére. Csipkerózsa bogyót, hecsedlit szedni. Amikor megcsípi a dér, megpuhul és nagyon finom lesz mind teának, megszárítva, mind pedig lekvárnak, kifőzve. Szedtünk sokat a Szoborpark oldalánál. Alatta terül el a Villányi Gazdaság szőleje. Több tucat hektáros területen. Már régen megvolt a szüret. Gyerekeim bementek a sorokba és böngésztek. A több órás munka után jól esett az érett szőlőszem. Egyszer csak megszólal valami különös sziréna. Erős tölcsérrel figyelmeztetnek bennünket, hogy aki belép a szőlőbe, nagy büntetésre számíthat. Pár perc múlva egy motoros futár érkezik hozzánk. Megismer, hogy pap vagyok. Letol, hogy nem szégyellem magamat, hogy a gyerekeket lopni engedem. Mit várjanak másoktól?

 

     Kérdeztem, hogy mit lopnak?  Hiszen a leszüretelt tábla szélső sorába mentek be. Ide már nem jönnek úgysem böngészni a szüretelők. Kit károsítottunk meg? Őt nem érdekli. Ha nem tetszik, jelentkezzem a Járási Pártbizottságon. Ott majd megmondják a teendőt. Önként nem mentem a Pártbizottságba jelentkezni, hogy családommal együtt loptunk a szőlőből. Éjszaka olyan fagy és erős szél volt, hogy egy levél sem maradt a fákon, szőlőtőkéken. Amikor kijöttek ellenőrizni a lopást, látták, hogy minden fagyott, a szőlőszemek élvezhetetlenek. Eltekintettek a büntetéstől.

 

 

XLI. Cadaver.

 

     10 éves koromban a III. declinatio kivételei között tanultam meg ezt a szót. Édesapám segített megérteni. Valamikor ő is egyházi gimnáziumban tanult. Tudta a latint. A cadaver nem halottat, hanem hullát jelent. Milyen nagy különbség van a halott és a hulla között. Azzal magyarázta meg jóapám, hogy van egy kifejezés, amit a szerzetesek még a fogadalomban is elmondanak. A kadáveri engedelmesség. Egy hullának arrébb emelik a kezét, nem húzza vissza. Ha a fején fordítanak egyet, úgy marad. Az engedelmes beosztott így viselkedik. Nekem ez nem nagyon tetszett akkoron. Hát én bizony ilyesféleképpen nem engedelmeskednék. Nem, a’ bizony! A miért-re már nem tudtam volna felelni.

 

     Talán az volt az egyik dackorszak életemben. Az élet azóta megtanított engedelmeskedni. Kinőttem az összes dackorszakot. Bár már kezd visszatérni a második gyermekkor. Akkor pedig hozhatja magával a már egyszer leélt biológiai-lelki korokat. Csaknem! Vagy mégis?

 

     Hadd emlékezzem egy 20 éves történetre. Családunkban esett meg. Életveszélyes helyzet. Magamról nem tudnék elmondani ilyen vészes pillanatokat. Testvéreimet jobban megfigyeltem. Lehet, hogy ők meg rólam tudnak hasonlókat. Húgom, három gyermek boldog édesanyja, akkor már Budapesten dolgozott, mint KÖJÁL-ellenőr. Úgy tudom, a Közegészségügyi és Járványügyi Állomás mozaik szava ez az öt betű. Kádár elvtárs már a végét járta. Nem tudta mit beszél hivatalos helyen. Félreállították. Kapott egy ideiglenes állást. Meghalni ez is jó lesz. Kommunista Párt Elnök. Unikum. Hungárikum. Bele is halt hamarosan.

 

     Már mozogtak az alternatívok. Sok vállalkozónak adtak engedélyt. De meg kellett nézni a helyet, az üzletet, a műhelynek átalakított helyiséget. Akkor nagy szó volt a négyütemű Wartburg. Főorvosok és gazdagok gépkocsija. Húgomért a Hivatalba bejött egy jövendő vállalkozó. Menjen ki Pesthidegkútra, ellenőrizze le a boltnak kialakított helyiséget. Beültek az autóba. Siettek is a cél felé. Csakhogy a dombról jobban sietett egy fékezhetetlen, túlterhelt, utánfutós teherautó. A hátsó kocsin építési törmelék és homok maradék volt. Amikor a szerelvény eleje beleütközött egy sarki villanypóznába, a pótkocsi átvágódott rajta és maga alá temette a Wartburgot, és még felülről összenyomta az éppen arra haladó villamoskocsit is.

 

     Nagy pukkanás. Sok halott. Kézzel szedték le a törmeléket az eltemetett járművekről. Mentenék a bent lévőket. Kirakják a halottakat. Még letakarni sem volt idő. Valaki jelt ad, hörög, kiabál. Legyenek már csöndben! Hadd halljuk, honnan jön a hang! A személygépkocsi vezetőjét élve szedték ki az első ülés elől, a kormány megvédte. Keresi az ellenőrt. Megtalálja a sorban. Belső vérzés, fülén-száján bugyog a vér. A gyors orvosi vizsgálat is a halottszállítókat hívja oda. Már helyeznék el a gyűjtőbe, amikor valaki kiabál. Mozog! Él! Felnézett! Leszedik róla a mentés közben rádobált sittet és megszólal. Mi van itt? De mi ám! Megállapították, kirepült az oldalsó ablakon. Az üveg sértette meg a fülét, az vérzett. Nem belső vérzés volt. Húgom aznap nem folytatta az ellenőrzést. Ilyen váratlan pillanatai is vannak az életnek. Én Istenem! Köszönöm Neked, hogy megóvtál.

 

XLII. Baranya segítése Észak-Pestről.

 

     Az ország egyik legrendezettebb református traktusa volt a nem régen körülhatárolt Északpesti Református Egyházmegye. Pest Megyében négy Református Egyházmegye van 1952. óta. Mégpedig Budapesten kettő. Budapest-Észak és Budapest-Dél. A Megyében szintén kettő. Északpest és Délpest. A földrajzi központja mindegyiknek a fővárosban van. Itt vannak az Esperesi Hivatalok is. Fóton volt az északpesti esperes, Izsák Madarász Lajos. Az előnevet csak a nagy I-betűvel szokták jelölni. Sokan úgy tudhatták, hogy Első Madarász Lajos. Mivel csak lányai vannak, nem kell a megkülönböztető jelző, hogy idősebb vagy ifjabb. Helyettese a megye másik felén lakott, Tahitótfaluban. A Megyében van a Dunamelléki Egyházkerület Lelkészüdülője, Tahiban. Arra vigyáztak, hogy a mindenkori esperes felügyelete alatt maradjon a Telep vezetése. Gondolom, anyagilag is megérte. Úgyis az esperes a felelős, hogy mindenek szépen és jó rendben történjenek az Üdülőben. Legjobb egy kézben tartani, ellenőrizni, vezetni. Mindig a legnagyobb rend lesz itt is, mint az országos minta-megyében.

 

     Azt is éreztem, hogy ugyanakkor az ország egyik legelmaradottabb vidéke. Ezek a Pest környéki református falvak nagyon ragaszkodtak a hagyományaikhoz. Amikor segédlelkész voltam Perőcsényben, még versengtek a gazdák, ki szántja fel a papi földeket, ki adhat hozzá vetőmagot, ki kapálja meg, ki takarítja be a termést. Ez akkor történt, amikor még egyetlen lovasfogat sem volt a faluban. Csak tehenekkel szántottak, húzatták a kocsit a hegyes-völgyes határban. Gépeket nem is ismertek. A kőmíves fiának volt motorkerékpárja a faluban. Hosszú ideig senki másnak.

 

     Őrbottyánban a hetvenes években panaszkodik Ervin bátyánk. Egy újabb asszony hagyta abba a népviseletes ruhát hétköznap. Mi lesz ezzel a faluval, ha mások is így tesznek?

 

     Nógrádverőcén csak a régi énekeskönyvet használhatták és a mindenkori szárazkántor mondta be a kórusról az éneket és diktálta a szöveget. Ez a hagyomány. Ameddig így lesz, addig lesz igazi vallásos élet.

 

     Minden parókus állás betöltve a Traktusban. A lelkipásztorok naponta órákat töltenek az irodában. Mindennek hibátlannak kell lenni. Több mint egy évig voltam a Megyében segédlelkész. Fojtott a bürokrácia és a lélektelenség. A megyei jelentések mindig elsők voltak a Zsinaton.

 

     A Baranyai Egyházmegye lelkipásztorai szoktak kapni évente egy ingyenes hetet a tahi üdülőben. Ingyen jöhetnek a szegény papok. Jöttek is.

 

     Meghirdettek egy nagy missziót Északpesten. Ismerjük meg Baranyát! Jelezték előre, mikor jönnek. Hol szeretnének megszállni. Négy napos út. Minél több falut hadd lássanak. Akkor már magyarbólyon laktunk. Vezessem a csoportot. Saját autómmal, saját költségemen. Mondhatom, nagy misszió! Nekem egy kisebb sáskajárás jutott eszembe a levél vétele után. Azért is megmutatjuk nekik, hogy mi kik vagyunk. Esténként prédikáltak. Úgy, ahogy ők tudtak. Igeszerűen, kioktatóan. A hibákat észrevéve. Utat mutatva a jövőre.

 

     Amikor beszámoltam én is a gyülekezetünkről, szembeszálltak. Ez lehetetlen. Mármint, hogy minden gyermek jár hittanra. Nincs elmaradt konfirmandus. Anyagi életünk, a kis létszám mellett is felette volt bármelyik északpesti gyülekezetnek. Este elkérték a gyülekezet névsorát, anyakönyveit, naplóját. Több évre visszamenőleg mindent jól megnéztek. Utána én oktattam ki őket, hogy nem az irodában kell tölteni félnapokat, egész napokat, hanem a gyülekezetben látogatni minden nap.

 

     Énekes gyülekezetünkre irigykedve néztek. Náluk talán Fóton van ilyen biztos éneklés. Ők begyakoroltak énekeket és azt halljuk vasárnap reggelenként a református félórában, a Petőfi-adón. Mindenütt felsőfokú ellátásban volt részük. Péntek délután hazamentek. Megkaptam az értékelést. Az egyházmegye főgondnoka szűrte le a tanulságokat. Baranyát szeretnék a továbbiakban is segíteni. Egy fillért sem hoztak. Mi adtunk mindent a megszállóknak.

 

     Az értékelés legfontosabb része. Kor szerint nevezem meg a kollegákat: Szabó Mihály Mohácsról, Kovács Emil Magyarbólyról és Bóka András Újpetréről megkapják a meghívót Északpestre. Öt éven belül készítenek három helyet, ahová minket sorban meghívnak. Ezzel segítik Baranyát. Én említettem másik három nevet. Nem, nem! Ők ezt a hármat szemelték ki. Amikor azt kérdeztem, hogy mivel akarjátok segíteni az Egyházmegyét? Azt felelték, hogy három hűséges lelkipásztort megjutalmaznak. Felsorolták az ő megyéjük három legkisebb gyülekezetét. Milyen jó lesz, ha ott is ilyen munkát végzünk majd, amilyet itt láttak.

 

     A lefojtott mosolygásom nevetésbe váltott. Nem értették. Főgondnok úr! Te állatorvos vagy. Mi lesz a bősz, erős, törzskönyvezett bikával, ha kiherelik? Nem tudod? Megmondom. Ökör. Arra kérlek Benneteket, ne mondjátok el senkinek, hogy Ti voltatok Baranyában és milyen gonosz tervet gondoltatok ki a reformáció ősi portája ellen. József egyszer azt mondta a testvéreinek, hogy a ti gonosz terveteket Isten jóra próbálja fordítani. Kérlek, felejtsétek el, hogy Ti Baranyában megfordultatok. Ha engedi a lelkiismeretetek, mondjátok azt, hogy egyetlen megjutalmazni való lelkipásztort sem találtatok a legdélibb megyében. Bár én hármat ajánlottam. Az Úr őrizzen és tartson meg Benneteket ezután Baranyán kívül! Mi megmaradtunk Baranyában, ti pedig Északpesten.

 

     Az esperesek vigyáznak az üdülőre. Hiszen jó, zsíros falatokat lehet ott találni. Megdolgoznak érte. Én a gyülekezetben találnám meg a munkámat, nem a naponkénti mászkálásban.

 

XLIII. Magántanító.

 

     Sokszor számolgattam, szoroztam, osztottam magamban. Ha egy épület előtt elmentem, beosztottam, hogy hány lépést tegyek meg. A gyerekek nem értették, hogy miért olyan kicsiket, illetve máskor, miért olyan hosszúkat lépek. A számok voltak mindig előttem. Ezért is szerettem az összhangzattanban a számozott basszust. Nagyon tetszett, hogy bármelyik hangnemben játszhatom és építhetem a hangzatokat az alaphangra. Így a zene is számtan lett a számomra. Ami hiányzott a hallásomból, kiegészítették a számok.

 

     Egy alkalommal Szabó Mihály pasaréti lakos, III. éves teológus, keresett segítséget egy hetedikes fiúcskához. Számtant kellene tanítani, mert bukásra áll. I. éves voltam a Teológián. Aznap megkerestem a családot Budán. Megismertem egy gazdag famíliát. A szülők egyetemet végeztek. Annyi dolguk van, hogy nem érnek rá az egyetlen gyermekükkel foglalkozni. A pénz nem számít. Csak minden jól menjen. Háztartási alkalmazottat tartanak. Ő van otthon egész nap. A fiúnak nem lehet parancsolni. Nem tanul. Állandóan lóg valahol. Most is talán teniszezni ment el. Megjelöltem két délutánt. Ha a gyerek otthon volt, tanulhattunk. Jó eszű. Tanulás nélkül is megél. Jó eredményt produkál. De valamikor számtanból kiesett és azóta bukásra áll. Elmondtam az oszthatósági szabályokat. A legkisebb közös többszöröst. A legnagyobb közös osztót. Az aránypárt. A százalékszámítást. Azonnal felfogott mindent. Áttértünk az egyenletekre. A geometriára. Év végén négyest kapott számtanból. Ez volt az első házi tanítóságom.

 

     1956. decemberében Bodonhelyi professzor úr kért engem, vállaljam el két lányának a hittan tanítását. Pesten nem tudja járatni őket rendszeres hittanórákra. Félve elvállaltam. Két kitűnő gyermeket taníthattam. Még legutóbb is emlegette a latin-német szakos tanár édesanyjuk, hogy milyen nehéz anyagból vizsgáztattam őket a két és félévi tanítás után. Úgy emlékezett Marika néni, hogy az ótestamentumi tétel ’Izráel története a prófétai írások alapján’ volt. Állítólag férje még a teológusoknak sem mert volna ilyen tételt feladni. Ezzel be is fejeződött a diákkori házi tanításom.

 

  Segédlelkész koromban harmóniumot tanítgattam Perőcsényben arra érdemes konfirmandusoknak. Lúzsoki lelkipásztorként megint visszatérhettem a számtanhoz. Annyira megtanítottam az egyik gimnazistát, hogy pár év múlva sógornőnk lett. Feleségem öccse vette feleségül. Ez után Magyarbólyon tanítottam megint csak számtant. Budapesten is folytattam az utolsó időkig. Mindig szerettem gyermekek között dolgozni, tanítani. Kerestem a játékos formát. Nem emlékszem olyan időre, hogy a gyermekek unták volna az órát. Erre egy tanítónak rá kell éreznie és váltani. Így vagyok a prédikációban is. Figyelem a hallgatók szempárát. Azonnal észre kell vennem, ha valaki kalandozik. Most egy mondatot neki kell kiemelnem, hogy visszatérjen. Nem könnyű feladat. De így érdemes. Másképpen favágás. És csak József Attila biztatása segít tovább. Döntsd a tőkét, ne siránkozz! Ne szisszenj minden kis szilánkhoz!

 

XLIV. Vám.

 

     Az ókori nagy birodalmak, mint Babilónia, Perzsia, Róma, a határokon vámot szedtek. Nagyon modern jogi formát használtak. Kiadták a beszedés jogát átalányban. Biztosan számíthattak a bevételre. A határvédő katonák segítették fegyverrel is a vámszedők munkáját. A megszálló hatalomhoz átpártolt, vámot szedő bérlőket, a helyi közösségek megbélyegezték, kirekesztették a gyülekezetből. Az Újtestammentum sokszor egy sorba hozza a bűnösöket, a vámszedőket és a parázna nőket. Mindezek ellenére Jézus Krisztus választott egy tanítványt a vámszedők közül. Egy alkalommal pedig megdicsérte a publikánust, a vámszedőt, a templomban elmondott bűnvalló imádságáért. Az utolsó jeruzsálemi útján pedig a mi Urunk nemcsak elfogadta a vacsorára való meghívást Zákeushoz, a fővámszedőhöz, hanem a bűneit bánó, jóvátenni igyekező megtérőnek ugyanúgy meghirdette az idvességet, mint egy héttel később, a golgotai kereszten, a bűnbánó latornak. A vám, mint adó, több ezer éve ismerős Európában. De mindebből kirí a XX. századi, besúgó rendszerre épülő kommunista vámolás.

 

     Élelmiszert felhozni a fővárosba, illetve városokba, nem volt szabad. Át kellett adni az állami, szövetkezeti kereskedelmi szerveknek és ők tették rá a hasznukat. Ezért igyekeztek arra, hogy a rokonoknak, ismerősöknek a jó falusi falatokból, javakból, gyümölcsből, hadd hozna fel a mama, a rokon egy kis kóstolót. Erősen büntették az ilyetén jócselekedeteket.

 

     Történt, hogy Kunszentmiklósról egy kis ügyeskedéssel kellett felhozni a lakodalomra a finom, alföldi nedűt. Két testvér, Péter és Pál naponta jártak Pestre, középiskolába. Akkor még egy aktatáskába bőven belefért az összes, aznapra kellő könyv és füzet, felszerelés, tízórai. A szomszéd átvisz egy tíz literes demizsont és két darab literes üveget. Gyerekek, vigyétek fel a fiamnak a VII. kerületbe. Nem messze van a Keleti pályaudvartól. Naponta egy-egy litert mindketten bevisztek, átadjátok, öt nap alatt végeztek. Tudjátok, nem vagyok smucig. Eddig is segítettelek benneteket. Édesanyátok özvegyen taníttat benneteket nagy nehézséggel. Nagybátyjuk Brazíliában volt magyar-református lelkipásztor. Ez a két okos fiú is hadd lenne pap. Bizonyára, sokra viszik majd. Péter a fürgébb. Kigondolta a gyors megoldást és meg is tették.

 

     A padlásról lehozott egy 32 literes nagy, erősen használt, fonott üveget. Szépen lemosta, letisztította. Tölcsérezett bele 3 liter kútvizet. Lekötötte az üveg száját. Készen van reggelre. A szomszéd demizsonja pedig maradt úgy, ahogy meghozta. A két pintes üveget félretették. Másnap reggel 7 órakor kiszállnak a Keletiben. De még előtte. A vonat már erősen lassít, amikor Péter lelép a nagy demizsonnal, ugrál át a vonatokon és siet a Taxi-állomás felé. A civil besúgók utána. A bérautók között utolérik. Igyekszik az iskolába, mert ma ő a hetes. A nagy üvegben pedig falusi vizet visz. Ez a pesti erősen klóros. Betegek lesznek tőle az osztálytársai. És már fut is. Utána! Eléje állnak. Akkor még nem voltak igazolványok. Minden bemondásra megyen. Végül is megnyalintják, a hatalmas üveget a fejük fölé emelve. Rögzítik a tényálladékot. Falusi ivóvíz. 5 liter mennyiségben. A fiatalember gimnazistának vallja magát. Igazolja a táskájában lévő könyvek és füzetek címkéivel. A fiú idegesen aláírja a felvett jegyzőkönyvet és már fut is az iskola felé. Hiszen ő nélküle nem lehet osztálytermet nyitni és sok gyermek csak most ér rá megírni a leckéjét. Veri a lábához a nagy üveget és igyekszik a célhoz.

 

     A „vámosok” megdicsérik magukat a pontos jegyzőkönyvért. Elvégezték a napi munkájukat. Legalább is ennél a vonatnál. Szegény Pali, a vékonyabb testvér, pedig cipelhette a 10 liter szilvóriumot a megadott címre. Futott, hogy el ne késsen az első óráról. Nem kellett sem boros üveg, sem töltögetés. Egy szóra minden sikerült.

 

     Hasonló volt a helyzet 1956. decemberében is. A kisebb csomagot elvitték az adott házhoz. A féltéglákkal rakott nagy bőröndöt kutatgatták a leskelődők az egyik kapu alatt, addig a kisebb táskával szabadon elvitte a barát, a keresett holmit. Akkor ilyen világ volt.

 

 

XLV. Követ.

 

     Édesapámtól megtanultam, hogy nekünk, keresztyéneknek, mindig Krisztus követségében kell járnunk. Mást jelent egy lelkipásztornak, a családjának, egy gyülekezeti tagnak. Otthon jól megfigyelhettem, hogy édesapám miként tölti be küldetését, illetve hivatását. Reggel korán ébredés volt nálunk. Az első az állatok ellátása. Ehhez volt jóapámnak ’reggeli ruhája’. Kopott ruha, télen nagykabáttal. Egy pár, többször foltozott cipő. Régi kalap. Készen volt az istálló. Következtek a malacok, majd a baromfiak. Ezután jött a fürdőszobázás. Zsilettel való borotválkozás. Hideg vízben mosdás derékig. Télen, nyáron. Nem volt fűtött fürdőszobánk. Fehér ing, fekete ruha. 7 órakor várta a meleg tej édesapámat az asztalon.

 

     Negyednyolckor már az irodában volt. Reggel szoktak bejönni, könyörgés előtt, a betegek családtagjai, kiért imádkozzanak. Hoznak be Isten dicsőségére adományt. Úgy emlékszem, 5 Pengőt szoktak hozni. Bizony nagy összeg volt. Egy napi napszám 80 fillér. Édesapám beírta. Fél nyolckor megszólalt a második harangszó, mind három haranggal. 7 órakor volt az ’első’. Természetesen a hajnali 5 órás után. A hajnali az ébresztő volt. Mármint a lustábbjainak. A komolyabbjai olyankor már tisztogatták az istállót.

 

     Öt percig szólt a három harang. Az iskolások átjöttek az iskolából a tanító vezetésével. Édesapám belépett a templomba palástban. Sietett az úrasztalához. Tanító úr kezdte az éneket. Sorba vettük a Zsoltár-könyv énekeit. Imádkozás. Igeolvasás. Prédikáció nélkül. Újból ima. Ebben foglaltatott a betegekért való könyörgés. Miatyánk. Hirdetések. Ének. Felállás. Áldás. Indulás az iskolába.

 

     Nyolc órától újból nyitva a Hivatal. Édesapám délig bent ült. Pontos időben, déli harangszókor ebéd. Délután egy kis szieszta. Utána Hivatal. Este valamilyen alkalom. Bibliaóra. Vasárnapi iskola vezetőinek felkészítése. Színdarab próba. Kultúr este. Ifjúsági este. Bűnbánati héten esti istentiszteletek. Egész napos készenlét. Mint Krisztus követe. Egy ország követe is minden pillanatban képviseli a küldő kormányt. Bármit tesz, bármit mond, mindig a küldők nevében cselekszik. Mi pedig Krisztus követe vagyunk. Fiam, ezt soha ne feledd el!

 

XLVI. Úrvacsorai rend.

 

     Legszentebb dolog. Csak egy féle képpen tudja elfogadni az embernek fia. Ahogy látta az öregjeitől, ahogy megtanulta konfirmációkor. Ahogy visszaemlékszik az első úrvacsora-vételére. Nem lehet, nem megérezni a felséges pillanatot, a soha el nem múló átélést. Krisztus közelségét, jelenlétét életemben. Lehet, hogy gyermekkoromban én sem úgy éltem át egy-egy pillanatot, mint most. Valamit éreztem, mint papgyerek.

 

     Édesapámnak diadala volt, hogy a maradék úrvacsorai bort nem itták meg a presbiterek a szent kehelyből az irodában. Amit megkezdtek a kehelyben, azt mindig megkapta a harangozó. Ő már a harangkötélnél várta a percet. A forma az volt, hogy úrvacsoraosztáskor elnyúlott az istentisztelet. Addig nem harangozott Feri bácsi delet, amíg vége nem lett a teljes istentiszteletnek. Az egyik gondnok hozta ki kezében a boros kelyhet. Benne a maradék bor. Az üvegpohárba átöntött maradékbor a harangozót illette. A torony alatt megállt a kurátor és nyújtotta a harangozónak. Vagy fél kézzel húzta addig a harangot, vagy pedig mind két kézzel elengedte, hogy már ne locsolja ki a drága nedűt.

 

     Bizony, a környék legdrágább borából hozott a kiskurátor ilyen alkalomra. Lóháton járta be a vidéket. Célpont szokott lenni Máriagyűd, a Tenkes-hegy déli lejtője. Vagy a Szársomlyó déli oldala. Nagyharsány és Villány. Megtöltötték a csobolyót. Reggel elhozták a parókiára. Édesanyám a hosszú, kenyérvágó késsel felszeletelte a kocsi-kerék kenyeret. Elkészítette az úrvacsorai tálcára. A gondnokok megterítették az úrasztalát. Van egy családi terítőnk. Kézi-damaszt. Körben biblia történeteket ábrázol. Az egyik oldala a református úrvacsorázás képeit ábrázolja. Édesanyám ezt a damasztot ünnepre kimosta és elkészítette. Ez lett a legfelső terítő az úrvacsorai kereten.

 

     Harasztiban csak egy kehely volt. Lassan ment az úrvacsoraosztás. Sietni kellett haza ebédelni, hogy fél háromra visszaérjünk a hálaadó istentiszteletre. Fontos volt a délutáni istentisztelet. Úrvacsoraosztáskor nem voltak hirdetések. Ilyen napokon a délutáni alkalommal olvasták fel a fontos tudnivalókat. Mindenki vissza is jött. Még azok is, akik siettek haza befejezni az ebédet. Amire a később jövők érkeznek, párologjon a meleg leves az asztalon.

 

     Szegény presbiterek hiába várták már az irodában a finom vörös bort és a kalács-minőségű puha kenyér-szeleteket. Egyik oldalról nem illik berúgni, megittasodni a gyónási borból. Másrészt a pap magának spórolja a finom italt. Külön-külön mindkettő igaz. Egyszerre a kettő nehezen megoldható. Esperes látogatáskor a lelkipásztor kapott támaszt. Minden csoda három napig tart. Ezt is megszokták.

 

     Mint sákramentum, csak felszentelt, palástos lelkipásztor oszthat úrvacsorát. A liturgia is elég szigorú. Minden része szószerint leírva. Az élet néha rendbontásra kényszerít bennünket. Emlékszem egy szórványra, ahol az egyik presbitercsalád mindig vitt egy kis üvegben bort haza és egy kis darabka kenyeret. Felvidékről áttelepítettek gyülekezete. Az a szokás, hogy a kehelyben maradt bort kiöntik egy tiszta helyre, a virágok közé. A kenyeret pedig elégetik, ami már fel volt téve az osztótányérra. Ha nem volt parázs a házban, ezért begyújtottak és a parázsra dobták a kenyérdarabokat. Ebből a megsemmisítésre várt szent jegyekből vittek a családtagok, rokonok. Megtudtam, hogy a beteg szomszéd néninek viszik. Nem tud már eljönni az imaházba. Lakásán eléneklik a bűnbánati éneket. Beszélnek az Igéről. Elfogyasztja a kenyeret-bort. Nem úrvacsoraosztás. Ő mégis onnan kapott falatot-kortyot.

 

     Egy másik alkalommal nem érkeztünk meg a szokott időpontra. Sokáig vártak már. Énekeltek. A gondnok javaslatára fogyasszon mindenki a kenyérből és igyon egy kicsit a pohárból. Utána imádkoztak, énekeltek.

 

     Ők nem ismerték a baptistákat. Magamban értékeltem a helyzetet. A baptisták osztják így az úrvacsorát a közösségükben. Mi csak a palástos lelkipásztor kezéből fogadhatjuk el a kenyeret is, bort is. A szektásoknál nincs palástos lelkipásztor.

 

     Megtilthatta-e valaki ezt a ragaszkodást Krisztushoz? Meri-e valaki bűnnek nevezni az úrvacsorai asztalra adományozott kenyér és bor elfogyasztását ilyen szokatlan módon?

 

 

XLVII. Menjek-e?

 

     Baranyahidvégen először tartottam istentiszteletet. 10 faluba jártunk attól kezdve feleségemmel. Szorosan be kellett osztani az időt, hogy vasárnap elérkezzünk mind a 10 helyre. Gondnok úrék segítségével meghirdettük, beszóltunk több házhoz, adják tovább a hírt. Vasárnap 2 órakor istentisztelet lesz. Az iskolának bérbevett parókiánk egy kis szobáját külön bejárattal átalakították irodának. Télen a fűthető tanteremben tartottuk az alkalmakat. A templom hideg és huzatos volt.

 

     Egy idősebb, ormánysági-ünnepi ruhába öltözött néni vár a kapuban. Szeretne valamit halkan mondani. Erősen cukorbeteg. Ha leül, mindjárt elalszik. Amíg énekelünk, addig ébren van. De utána azonnal bóbiskol. Életében még nem maradt el vasárnap istentiszteletről. Ezután is szeretne jönni. Mit csináljak? Menjek-e templomba, vagy maradjak otthon? Sokan csúfolják is, hogy aludni jár a templomba. Mások megértik. A régi tisztelendő úr megengedte, hogy üljön a szélén. Csakhogy ő azért szeretne elöl ülni, hogy halljon is valamit.

 

     Most én következtem. Feleljek valamit határozottan, vagy bízzam rá a döntést. Hiszen nekem meg kell védeni a hosszú nyelvűekkel szemben is. A falu szája nem ad védelmet.

 

      Eszembe jutott szülőfalum. Egyedül élt egy öregember. Pedig volt leánya, unokája. Úgy emlékszem, enni kapott és a kamrában alhatott. Nagyon szegényen öltözködött. Amikor Feri bácsi az elsőt harangozta, még senki sem volt a templom körül. Ő felment a torony felőli karzatba. A hátát nekivetve az egyik saroknak, ült a téglapadlón, szinte elbújva a hátsó padsor mögött. Senki sem látja meg. Annyira szégyellte szegénységét, hogy ezért jött korábban és ment később haza. Ne lássák a rongyos ingét, nadrágját. Szegény öreg sohasem fázott meg, ma is csodálom. Edzett volt. Megedzette a leánya és az élet. A karzatban kuksolt délutánig. Amikor fél kettőkor újból az elsőt harangozta Feri bácsi a délutáni tiszteletre, még senki sem indult a templom felé, akkor sietett haza. Megint nem látta, talán senki. El nem mulasztott volna egyetlen vasárnapot, ünnepnapot sem. Erre gondoltam.

 

     A néni várta a választ. Megegyeztünk. Beül az első pad belső szélére és az lesz azután is a helye. Ő volt mindig az első megérkező. A régi hittan könyvekből én nem tanultam Eutikhus történetét. Gondolom, más falukban is így volt. Egyszer erről prédikáltam. Az öreg gondnok elővette a családi Bibliát és megkereste ezt a részt. Úgy érezték, igazoltam az alvós néni kérését. Bizony, így is igaz. A Biblia ismerete pedig fontos dolog.

 

     Nem régen történt, hogy a nyugdíjba készülő, agglegény lelkipásztort biztatja a gondnoka. Tudom, Nagytiszteletű Úr, miről fog prédikálni a búcsúzáskor. Arról, hogy ’Sosem füstölt a kéményem, mégis mindig jól laktam’. Egykori elődünk minden nap megérkezett valahová, délfelé, vagy estefelé, ahol nagyon füstölt a kémény. Neki is megtetszett az aranymondás.

 

     Persze, hogy így lesz! Megköszöni a falunak a sok-sok szívességet. Itt élte egész életét. Mint falubéli gyereket megválasztották fiatalon és itt is öregedett meg. Már csak hetek voltak vissza. A prédikáció is készen lenne, de a textus nem találtatott sehol sem.

 

     Segítsen Gondnok Úr! Hol van az a füstölős kémény a Bibliában? Már másodszor olvasom az egész könyvet végig és nem lelem meg. Gondnok úr mosolyog. Megengedjen már Tisztelendő Úr, én csak azt akartam, hogy olvassa egyszer már végig az egész Bibliát.

 

     A mi mostani gondnokunk hamarabb megtalálta az Apostolok Cselekedetei 20. fejezetét. Az Ormányságból nekünk is tovább kellett mennünk. Nem tudom folytatni az alvós néni történetét. Találkozzunk az Örökkévalóságban!

  

XLVIII. Mózes 40:16-17.

Három kosár kalács vala fejemen.

 

     A teherhordásnak ősi formáját ismerjük meg a bebörtönzött pék elmondásából. Fején voltak a lapos, fonott kosarak, egymásra illesztve. Megrakva friss kaláccsal, péksüteményekkel. Így szállította a királyi házhoz reggel korán a megrendelt mennyiséget. Hasonlóan hordták az asszonyok a vizeskorsót a fejükön. Ruhaanyagból hajtogatott koszorú vette körbe a fejbúbját és erre emelték fel a terűt. A fejet nem volt szabad oldalirányba dönteni. Előre-hátra annyit kellett billenteni, hogy induláskor ne essen hátra, megálláskor ne billenjen előre a korsó, kosár. Gyakorlat és erős akarat kellett hozzá.

 

     Arra gondolok, hogy a maltert, a sár-kötőanyagot, követ, téglát is így hordták a segédmunkások a létrákon az építkezéshez, bizony ezt már művészetnek is merem nevezni. Nem tévedhettek. Az anyagi kár mellett az emberéletben történt veszteség pótolhatatlan lett volna. Élt a szemet-szemért, fogat-fogért gyakorlat is. A felső fokról lebillenő terű az egész sor alatta kapaszkodót leüti a lábítóról.

 

     Emlékszem szülőfalumra. Minden szerdán és pénteken hajnalban indult a sor a homokszőlők mellett Siklósra, a piacra. Az asszonyok, lányok így szállították a megtermelt árut a városba. A krumplit, káposztát, zöldséget, paprikát, paradicsomot, túrót, tejfölt, hagymát, padlizsánt, gyümölcsöt, befőttet. Egész évben. Lehetett síkos, csúszós a keskeny, kitaposott ösvény. Egyszer sem esett le fejükről a drága portéka. Pedig közben beszélgettek, viccelődtek, daloltak. Oldalra kellett néha forgatni a nyakukat. Ez volt a pihentetés.

 

     Az este elkészített, megtömött kosarat, segítséggel felemelték a fejükre. Másfél órás gyaloglás után megérkeztek a nagyközség Fő-terére. Egymásnak segítve leemelték a kast. Kicsit megpihenve, megfigyelve a napi árakat, kezdték az árusítást.

 

     Ezek a piacos asszonyok voltak az igazi családfők. A kis földecskén megteremett a kenyérbúza. Továbbá az apróbarmoknak, a tehénnek és a hízónak való kukorica. A pénzügyeket az asszonyok intézték. Ők adták ki reggel a 3 cent pálinkára és este a 2 deciliter borra valót. Ezt megérdemelte minden felnőtt férfi. A pénzeszacskót jól elrejtették a mamák. Titok övezte a családi pénzügyeket.

 

     Nem véletlen, hogy a mi falunk mindig első volt az üvegestáncban. A lányok kicsit megvizezték a hajukat s ráhelyezték a pintesüveget. Jöhetett bármilyen fergeteges keringő. Az üveg megmaradt a lányok-asszonyok fején. Miként a nyeregbe ülő huszár sem eshetett le a lóról. Úgy belegyökerezett, mint a rozmaring a jó földbe. Így emlékszem derék anyáinkra, nagyanyáinkra, őseinkre.

 

     Azt is kezdem megérteni, hogy az 1930-as években a Siklósról délre, az országhatárhoz vezető kövesutat falunkon keresztül nem engedték megépíteni öregjeink. Pedig naponkénti autóbuszjáratot ígértek a Járás vezetői. Egyértelműen elutasították a község elöljárói, mint 20 évvel azelőtt a vasutat. Konzervatív emberek. Eddig is nagyon jó volt. Ezután is jó lesz így a közlekedés. Gyalog Siklósra. Libasorban. Útközben mindent megbeszélnek. Sokkal okosabban térnek haza délutánra. Így folyik ez Szent István óta. Ő építtetett minden 10 faluban egy templomot.

 

     Ne felejtsem! Siklóson vasárnap reggel is éppen úgy volt piac, mint szerdán és pénteken. Hiszen ez az ezeréves szokás. Vasárnapi piac, amit vásárnak neveztek régen. Ez volt az ősi rend. Ki merné megváltoztatni az Árpádházi Királyok törvényeit? Ezt még Werbőczy István nádor is megerősítette a Hármaskönyvben. Így szerepel az átdolgozott Négyeskönyvben is. Ne írjunk Ötöskönyvet! 

 

 

XLIX. Formabontás.

 

     Megszoktuk a templomi rendet, a liturgiát. Bár mi, reformátusok eléggé szabadok vagyunk. Sok közül választhatjuk a kötött szövegeket is. Talán az úrvacsoraosztásnál van a legtöbb szószerint elmondandó, a pontosság kedvéért, felolvasandó rész. A szükség itt is bonthat törvényt.

 

     Az erdélyi írótól ismerjük, a tavaszi árvízben miként dobta a templomdombról a palástos lelkipásztor a kenyér falatokat felesége, családtagjai és mások után. Majd megloccsantotta a kelyhet annyiszor a zavaros, törtető áradatba, ahány segítségért kiáltozó embert meglátott a hömpölygő, megduzzadt halálfolyóban. Úgy érzem, ez is szabályos, érvényes úrvacsoraosztás volt. Pedig Korintusban Pál apostol nem így tanította.

 

     Piskón voltam. Az első harangozáskor vártam a gyermekeket. Akkori rend szerint palástban tarthattuk a gyermek-istentiszteletet is. A kommunisták ne szólhassanak bele, hogy mi külön foglalkozunk a gyermekekkel. Egy sem érkezett. De sok iskolás fent volt a toronyban galambászni, amíg a harangozó húzta az elsőt és nyitva volt a toronyfeljáró. Az ajtóban megvártam a fiúkat. Sorba állítottam a megszeppenteket. Lépéssel ütemezve, körben járva a torony alatt, megtanultuk a „Fel barátim”-at. Aranymondást memorizáltunk és a Miatyánkot is többször elmondtuk, hadd tanulják. Formabontás. Erre volt lehetőség. Ez lett a misszió.

 

     Gondolok egy másik ormánysági falucskára. Kórós. Messze híres, bővített, festett, kazettás templomáról. A Teológián iskolatársam volt a székesfehérvári fiú, Németh Géza. Bátor, kezdeményező ember. 1956-ban ő fogta rá a Kiss-család legfiatalabb tagjára a Rákóczi korából megmaradt, elöl töltős, hosszú csövű pisztolyt. Emberünk portás volt a Teológián. Géza pedig bátor szabadságharcos. Dezső bácsi belebetegedett az ifjú segédlelkész ijesztgetésébe. Nem volt olyan bátor, mint az Ótestamentumból ismert Kís-család fia, aki király is lett Izraelben.

 

     Géza nem szerette a sok koloncot, nyűgöt. Járta az országot, mint képügynök. Zsebében a görög Újtestamentum. Magyarul tudta az egész Bibliát. Az eredeti szöveg jelentette számára a kommentárt. Megérkezett Kórósra. A legközelebbi vasútállomásról gyalog. Járta a házakat képeivel. Sok gyermek vette körül. Segítettek neki.

 

     Amikor már a falu minden gyermeke ott állt a csoportban, a nyári melegben, bementek a hűs templomba. Géza tartott egy nagy evangélizációt. Amikor a párttitkár ügyet kreált, kollegám védekezett, hogy ő megmagyarázta a gyermekeknek a kazetta-képek értelmét. A virágindákban elrejtett 200 éves üzenetet. Milyen formabontás! Nem ÁEH-engedéllyel, esperes kíséretével érkezett vendég-lelkipásztor hirdette Isten Igéjét, hanem egy képügynök.

 

       Harmadik ormánysági kis falu Sámod, amelyre most emlékezni kívánok. A háború után ifjú teológusok gyalog járták végig Baranyát. Nyári este kiültek a templom-dombra és ott tartották a szabadtéri vallásos estét. Talán úgy, mint Sztárai Mihály a hegedűjével.

 

     Ahányszor Sámodra érkeztünk szolgálatra, kérés volt, hogy a ’Megváltottak hálaénekét’, a CVII. zsoltárt énekeljük el. Felejthetetlen az a két este, amikor Péter János és barátai ott voltak és az egész falu zengette az addig ismeretlen psalmust. Ez volt az első ritmikusan megtanult zsoltár. Még az új énekeskönyv megjelenése előtt. Erről szólt a bizonyságtétel is. A Megváltóról és az emberek hálájáról. Ez volt a legemlékezetesebb istentisztelet Sámodon. Villany, lámpák nélkül, a csillagos ég alatt.

 

     Amikor Szentmártonkátára kerültem, kérték, énekeljük az ’Ott a messze földön, árván, hontalan’ kezdetű éneket. Valamikor az evangélizáción tanította nekik a vendég. A szószékre felvitt egy kis harmonikát. A karzatban a nagy, erőshangú orgona. Ők mégis erre emlékeznek, ez érkezett a szívükhöz.

 

      Találtam egy másik formabontásos istentiszteletet. Ott volt az egész falu. Gyermekek az első sorokban, felnőttek a padokban. Tömött templom. Mindenkit névszerint meghívtak. Talán még eddig nem is hallották a szót, hogy evangélizáció. Régi vallásos estékre emlékezhettek. Amikor még mozizás is volt. A jó fellépésű vendég kiejti a zsebéből a kártyacsomót. Segítsetek, Gyerekek! Ugrás. Mindenki szedett néhányat a földről. Megkérdezte a fiúkat, milyen lapok vannak a kezükben. Mind tudta, hibátlanul. Hol tanultátok? Esténként odahaza.

 

      Ezután kérdezett a gyerekektől zsoltárokat, dicséreteket, arany-mondásokat, imádságokat. Mondhatta, aki tudta. Nyögés, mellébeszélés. Azonnal meglett a prédikáció témája. Mit fogadtak kereszteléskor a szülők, keresztszülők? Milyen a családi áhítat? Hol tartják a Bibliát? Mire kapták valamikor?

 

      Bizony az is formabontás, hogy az evangelizátor a bibliája mellett pakli kártyát tart a zsebében és arról kérdezi a templomba járó gyerekeket. Voltak, akik megváltoztatták napi szokásaikat. Megszólalt a lelkiismeretük.

 

     Érdemes formát bontani. Tanultunk Klaus Harms-ról. Tudós prédikátor, evangelizált sokfelé. Tartotta életében a rendet, szokást. Vasárnaponként prédikálni kell a szószéken. Ezért kapja fizetését a gyülekezettől. Csakhogy. Egyszer megszólalt egy belső hang. ’Nem készültél Klaus!’ Ez pedig igaz. Oly nagy tudós, hogy 20 percig tud beszélni a gyülekezet előtt a szent dolgokról. A belső hang erősödik. Formabontás kell! Mit csináljon? Tájékoztatta a gyülekezetet, hogy nem készült a mai prédikációra. Most nem prédikál. Elmondta megtérése történetét. Ez lett a legemlékezetesebb prédikációja. Ettől kezdve komolyan készült minden héten és evangelizátor lett belőle.

 

     Keresek egy régebbi formabontást. Pál apostol megérkezik Európába. Teljesen jogtalan és szabálytalan istentisztelet Filippiben. Nincs ott 10 konfirmált férfi. A leírás szerint asszonyok ültek a folyóparton. Pál a Megváltóról beszél. A megígért Messiásról. Hamarosan megtörtént az első keresztelés Európában.

 

     Úgy érzem, Pál apostolnak az egész élete formabontás volt. A missziónak nincs menetrendje. A megtérésnek nem lehet sablonja. Minden megtérés egy csoda. Ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat és nincs két hasonló falevél, vagy nincs két egyforma hópehely a világon, úgy nincs két egyforma misszió, evangelizáció sem. Isten Szentlelke tudja megmutatni, miként kell formát bontani a régi rendben, liturgiában, életvitelben. Minden keresztyén élet formabontó. Nem szabad oldalra nézni, mi a szokás. Mi csak felfelé nézhetünk várakozással, mit mond az Úristen? És ha ez így van, nem kell félni semmiféle formabontástól. A próféták bevezetője: Így szól az ÚR. Én csak szolga, rabszolga, evezős rabszolga, hüperetész vagyok. Teszem azt, amit Uram mond.

 

L. Megsemmisítés.

 

     Megtanultuk dr. Budai Gergely professzor úrtól, hogy a rosszat gyökerestől kell kiirtani. Példát mondott. Kapott egy nagyon szép kötésű, aranyozott szegélyű könyvet valakitől. Ismeretlen volt mind az írója, mind a címe a könyvnek. Amikor sorra kerül, kezdi olvasni. Mindjárt az elején valami fertelmeset talált az írásban. Miszerint Jézus Krisztus egy római katona és egy rossz leány gyermeke. Több sem kellett. Tél volt. A kandallóban égett a tűz. Kinyitottam a kályha ajtaját és bevágtam az izzó parázsba az ajándékot.

 

     Tiszteletes Urak! Maguk is így intézzék el az ocsmány irodalmat. Ne sajnálják a szép kötését a könyvnek. Ha valakinek is a kezébe kerül, micsoda rombolást vihet véghez a lelkében, gondolkodásában. A gazt gyökerestől kell kitépni és azonnal kitenni a forró napra. Száradjon el. Nem kell gyűjteni a szemetet. Nagy tanulság. Élettapasztalat.

 

     Eszembe jutott a tanítás az első szolgálati helyemen. Szomszédom Feri és Margit családtagjaikkal. Az ő szomszédjuk Józsi és Mariska. Az egyik asszony elmondja nekem, megtalálta a titkos helyet. Józsi a szénapadláson rejtegeti a pálinkát. Eddig nem vettem észre, honnan ered, hogy néha olyan jókedvű, inkább részeg.

 

     Gondoltam, hogy Mariska kiöntötte a megtalált pintes üveg tartalmát az udvarra, nehogy valakit is tovább mérgezzen vele. Dehogy! Titokban eladta Ferinek fél áron. Ő meg örömmel megvette. Ezután Margitka árulja el a titkot. A régi vasak között, a láda mögött megtalálta az eldugott pálinkát. Feri a szerszámos kamrából szokott kijönni dülöngve.

 

     Pénzt csináltam belőle! Eladtam fél áron Józsinak, hogy Mariska ne vegye észre. A két asszony folyamatosan dugi-pénzhez jutott. Egyiknek kellett volna egyszer nyilvánosan kiönteni az udvar közepére a házifőttes mérget. A megoldást gyökeresen kell végrehajtani, nem így! Ha a bokrot nyesegetem, mindig megújul és nem kiszárad.

 

 

LI. Burzsuj.

 

      Jézus Urunk beszélt a szegényekről, a lelki szegényekről. Valamit hadd írjak a szellemi szegényekről. Akik ésszel nem tudják felfogni a pillanatnyi, valódi helyzetet, hanem mindent meg kell magyarázni nekik. De nem a tartalmában, hanem a formájában. Nem is érdekli őket a tartalom, a múlt, a jövő. Nekik csak pillanatuk van, meghatározhatatlan kis idejük, amit jelennek szoktunk volt mondani. Egy pillanatnyi időrészecske a múlt és jelen között. A mondat eleje már múlt idő, a vége pedig jövő idő. S hamarosan az is átváltozik múlttá és a következő mondatot nevezem, jelen pillanatban, jövő időnek.

 

     Amikor egyik nagynéném annak idején Törökországba utazott, az állomáson leszállt a vonatról és várta a hordárt. Végre talált az egyik padon egy pihenő, egyenruhás szakembert. Sapkáján és kabátján a hivatalos jelvény és sorszám. Ankara vasútállomásának 5. sz. hordára. Tánti felébreszti és kéri segítségét. Rosszkedvűen ébred és elintézi a fuvart: „Már ettem!” Nenikém délben 2 órakor kereshetett egy másik szolgálatra kész vasutas alkalmazottat, aki még „nem evett” ma ebédet.

 

     1919-ben, a 100 napos dühöngés idején, Budapestről egy deputáció érkezett Fejér Megye kis községeibe. Szervezkedtek gyorsan. Órák alatt megalakították a „Tanácsot”. Kineveztek párttitkárt. Összeírták az igénylőket. Földet, házat, állatot, felszerelést lehetett jegyeztetni. Megnevezték a burzsujokat. Kijelölte Szamuely Tibor elvtárs, kit, melyik családfőt, hová fognak felakasztani. Az életben maradó családtagok pedig majd elköltözhetnek rokonokhoz. A birtokokat kiosztják a szegényeknek. Csütörtökön térnek vissza jogászokkal. Akkor mindent jegyzőkönyveznek. Megadják a formáját az átalakulásnak. Zárjanak le minden utat. A kertbe sem mehetnek az emberek. Csak a saját udvarokon tartózkodhatnak. Bármilyen ellenállást, engedetlenséget megtorolhatnak a begyűjtött vadászpuskákkal.

 

     Smíd Emília, espereslány, özvegy, ő a nagyanyám. Neki is kijelölték a portával szemközti oldalon, a patak partján, az akasztófát. Utcára nem mehettek, az udvarban elláthatták az állatokat. Várták a csütörtököt. Hajnalban hadsereg masírozott végig a falun. Román királyi katonák. Felszabadítók. Bajban jobban megérezni Ady tanítását. ’Dunának, Oltnak egy a hangja.’ Ünnepelve fogadta a nép az egyenruhás, reguláris hadsereget. A masírozók megpihentek. El kellett fogadnók a község vendégszeretetét. Végig zúgtak a harangok, amíg a testvéri nép katonái felfrissülve átvonultak a Vértes lábánál elterülő, kis magyar falun. Özvegy Kovács Antalné, Smíd Emília életben maradt és nevelhette, iskoláztathatta két fiát. A fiatalabb fiú, László, az én édesapám.

 

LII. Jééézus Kriiisztus.

 

     Az 1947-48-as evangelizációs hullám még minket elért, akik 1954-ben jelentkeztünk Teológiára. Ma is úgy értékelem, hogy hullám volt. Annak pedig jellemzője, hogy eléri a csúcspontot, azután visszaesik. Sőt, a tehetetlenségénél fogva még mélyrepülést is végez. Azután még van egy kis utómozgása és kisimul. Marad minden a régiben. 1950-ben találkoztam Budapesten a Református Gimnáziumban a „megtértek”-kel. Egyszerű volt a forma. Nekünk, hitetlen diákoknak, kevés volt a vasárnapi istentisztelet, a minden reggeli és esti áhítat, az órák elején és végén közösen elmondott imádság. Ettől nem tértünk meg. Az Akadémián tanuló teológusok kiharcolták, hogy heti egy este minden tanulószobában érkezik egy megtért főiskolás és elkezdenek minket is téríteni.

 

     A felügyelő tanári kar bejelentette, hogy ezentúl szerda esténként nem lesz tanulószoba, hanem helyette bibliaóra, melyet tiszteletes urak fognak tartani. A tanároknak szabad estéjük lesz. Vártuk a napot, a csodát. Előszelek érkeztek hozzánk. Boldogok voltunk, hogy csak mi, bentlakók fogunk majd megtérni. Elérkezett az idő. Néma fogadás. Áldás-békesség! Ismerkedés. Kétoldalú. Bemutatkozott az ifjú Titán. Olvasta a névsort. Valaki mindig felállt. Ha egyszerre többen ugrottak fel, a hetes kijelölte, hogy ki maradjon állva. A többieket visszarángatták a székre.

 

     Szegény vendégünk nem értette, hogy ennyi rossz hallású gimnazista van. Hangosabban beszélt. Mi is fennhangon zúgtuk rá a „jelen”-t. Kórusban igazoltuk, hogy jó névsort kapott. Kezdődött az énektanulás. Írógéppel sokszorosított szöveget hozott magával. Mindenkinek jutott. Sorba jelentettük, hogy nem találjuk az énekeskönyvben. Melyik zsoltár, hányadik verse? Hiába az óvás. Hangosan olvastuk a könyv végéről az ábécés mutatót. Aki a végére ért, felállt, jelentett. Nem találtam meg. Mind a 33-an hangoskodtunk. Erősítettük egymást a felfedezésben. Nem tettük el az asztalról énekeskönyvünket. Nekünk azt kell tanulnunk. Nánási tanár úr ebből fog vizsgáztatni év végén. Elkezdtük keresni a könyvben laponként a 2. és a többi versszakokban a legépelt szöveget. Ott sem találtuk meg.

 

     A keresztyén türelemmel megáldott ifjú énekelte a legépelt „lelki éneket”. Hiába mondta, hogy figyeljünk rá és próbáljuk úgy énekelni. A somogygeszti fiú „Mint a szép híves patakra” dallamát tudta hiba nélkül. Azt a dallamot énekelte a gépelt szöveggel. Hangosan. Mintha otthon harangozna. Átvettük a dallamot. A szövegben hol elvettünk szótagokat. Máskor pedig addig hajtogattuk az utolsó magánhangzót, hogy a záró-hangon megpihenhet. Az eltévedt bűnös fiú csak meghallotta a távolban, hogy az édesapja hazavárja.

 

      A mi emberünk hegedűművész volt, majd megtért és Teológiára jelentkezett. Ma este feladta az énektanítást. Olvasta az Igét. Kértük, olvassa fel egyedül, mert a mi Bibliánkban másképpen található a szöveg. Ijedten felállt és kezdte nézni az asztalon kinyitott Bibliákat. Az egyik az Ótestamentumnál volt kinyitva. A másik a Jelenések könyvénél. Újból elmondta az evangélium nevét, fejezetét. Mi csak maradtunk idegen földön.

 

     A 60 perc már régen eltelt. Kezdtünk ásítozni. Valaki kezdte: „Én Istenem, jó Istenem…” Mindenki tudta. Elmondtuk a Miatyánkot is. Szépen. Komolyan. Fennállva. Vendégünk áldást kért reánk. Elköszöntünk. Ásítozva mentünk a hálószoba felé.

 

     A teológustársak várták evangelizátorunkat. Egymásnak beszámoltak élményeikről. Nagyon megelégedtek első esti munkájukkal. Mindenki megtért. Többször nem kellett jönniük. Ahányszor rágondoltunk az evangelizációra, mindjárt éneklés-formára állt a szánk és az ott hallott jellegzetes, nyávogó kiejtéssel csak annyit mondtunk: „Jééézus Kriiisztus.” Egy darabig érdekes volt nyávogásunk. Abbamaradt. Minden csoda 3 napig tart.

 

     Mivel voltak kapcsolataink a teológushallgatókkal, sokat tudtunk róluk. Még többet is. Nagyon népes évfolyamok voltak. Szép megtérési történeteket tudtak mondani a felvételi vizsgákon. Utólag sajnálom a professzorokat, hogy nem vették észre időben a sok átrázást. Akiknek nem tetszett a tanulás. Akik biztosak voltak előre az üdvösségükben. Akik szólamosan hangsúlyozták a vocatio internát, a belső elhívást, a kiválasztottságukat. Többségében ezek szellemi szegények.

 

     Magukat másképpen értékelték. Ők tudtak evangelizálni. A tékozló fiú történetét színesen elmondani. Csak azt éreztem, hogy mintha ők lennének az Atya, akihez hazatérhetünk. Bajuk volt a professzorokkal is. Nem megtértek. Különösen Bucsay professzor úr, a németnyelvű gyülekezet lelkipásztora, aki filozófiát és históriát tanított. Ő állt a legmesszebb. Talán még mindig a disznók vályújánál látták a 18 éves, alig érettségizet diákok, nagy tudású tanárukat.

 

     Szerencsétlen fiúk azzal védekeztek, hogy magukat beosztották a 144 ezerbe. A többi, becsületesen tanuló társukat pedig kizárták a mennyei közösségből. Nekik külön imaóráik voltak kora reggel, késő este. Külön énekeik. Gárdonyi és Csomasz professzor urak alig bírtak velük a zsoltárok tanításánál és a harmónium leckék gyakoroltatásánál. Nekik elég volt egy-két szent ének.

 

     Mi lett ezekből a hőzöngőkből? Néhányan lehűltek és komoly lelkipásztorokként ismerjük őket. Mások előbb-utóbb szétszóródtak. Jellemző rájuk a végtelen anyagiasság. Lehet, hogy nem a világ előtt, de az egyházi berkekben igenis megvetettük őket.

 

     Nem ismerték a szolgálat örömét. Minden idejüket pénzzel értékelték. Egy darabig fizették a tizedet. Sohasem a pogányok, a gyülekezet kasszájába, hanem a saját, illegális csoportjaiknak. Kiderültek néha turpisságok. Például, kettős könyvelést vezettek. A bennfentesek adományát más tömbbe írták, mint az alkalmi befizetőkét. Ez utóbbi befizetésekkel sohasem számoltak el. Könnyen hajlítani lehetett őket. A besúgók egy része is közülük került ki. A legnyájasabb modorban szedték ki a titkokat a rájuk bízott társaiktól. Mindig igeolvasással kezdték még a baráti beszélgetést is. Imaközösséggel kellett befejezni. Estére elkészült a titkos jelentés a látogatásról.

 

     Hadd ugorjak néhány évtizedet. Az 1988/89-ben szerveződött Ellenzéki Kerekasztalnál hány volt KISZ-titkár, -tag és besúgó ült? Nem egy. Előbb az volt a szólam, hogy reform-kommunisták. Majd ellenzékiek. Gyakorlatban ugyanazok a parafa szemétdarabok úsztak újból a víz tetején, mint évekkel azelőtt. Az érett kalász lefelé hajtja fejét. A zöld, a még éretlen, ágaskodik.

 

LIII. Zsuzsa.

Három magyar kulákcsalád drámája.

 

     Magyarbólyon szolgáltam. Mentem ki az utcára, egy nyári meleg este, a kapukat betámasztani. Zárni, lakatolni nem kellett. Késő este volt. Gyenge utcavilágítás. Valaki sántán ugrik be a torony alá. Gyorsan a falhoz simul. Megérinti a karomat. ’Ne szóljon senkinek!’ Tanultam az osztrákoktól. Ha nem kérdeznek, nem kell felelni. Aranyat érő élettapasztalat. Mindjárt meglátjuk.

 

     Eszembe jutott, hogy amikor Lúzsokon szolgáltam, többször súgott nekem a szegényesen élő szomszédasszony, hogy megint itt aludtak a pajtában. Azt mondták, ne tudja meg senki, majd elmennek. Igazán nem is tudom, hányszor jártak erre. Tájékoztatott továbbá, halkan, suttogva: Este a konyhaajtót bereteszelem. Az egész udvar nyitva van. Kerítés sincs. Az megy be, aki akar. Kutyám nincs. Még sohasem vittek el semmit tőlünk. Igaz, nem is tudnának lopni. Nincs mit.

 

     Határmentén lakunk most is. Végiggondoltam a lúzsoki beszélgetést. Becsukom a kiskaput. Csend van. Két ember siet a falu felé, nagyon nézelődnek. Megállnak. Elmondják, hogy keresnek egy sánta asszonyt. Segítsek nekik. Beszámolok arról, hogy én egy sánta férfit láttam ma a boltban. Felkapják a fejüket. Tanakodnak. ’Látod, átöltözött férfinek, úgy bujkál előlünk.’ Elmondtam, hogy a boltosunk a sánta férfi. Csak faggattak tovább, biztos-e, hogy a sánta férfi nem egy idegen asszony volt? ’Mit csinált a boltban?’ Sántikált, feleltem. Nekem adott egy kétkilós kenyeret. Leszámoltam a 7,20-at és eljöttem. ’Biztos, hogy férfi volt?’ Részleteztem. A régi magyar népviselet szerint, igen. A férfiak bokáig érő nadrágban járnak. A szíjjal fűzős bakancsot körülveszi a nadrágszára. Nyáron térdig érő fekete klottgatyát használnak. Legtöbbször mezítlábasan. Fehér Megyében láttam aratókat fehér gatyában és bőujjú fehér ingben. Az asszonyok pedig fehér, vászonümögben szedték a markot. Itt, nálunk sötét színű ruhát használnak. Az asszonyok hosszú szoknyát.

 

     Tanakodnak tovább. Nagyon ravasz asszony. Azért is kérdeztük, hogy ismeri-e a sánta férfit. Itt kell lennie Zsuzsának a faluban. Amikor beesteledett, a kiserdőben bujkált az évszázados gesztenyefa körül. Mi elmentünk a járdán és nem vettük észre, hogy ő meg fordul a fa körül.

 

     Úgy látom, kezdő emberek, ifjú elvtársak. Nem mindent jelent a párttagsági könyv. Később megtudtam, hogy jobban jár Zsuzsa, ha maga jelentkezik önként, mintha úgy fogják el bujkálás közben. Így is lett.

 

     Sok víz folyt el a Dráván, amikor újból hallottam róla. Nem akart kellemetlen helyzetbe hozni engem. Erősen éttételes szóbeli „köszönömöt” kaptam.

 

     A börtönben folyt az élet. Gondolom, a megfigyeltebb rabok közé tartozott Sánta Zsuzsa. A női osztály hermetice el volt választva a nagyobb résztől. Fegyveres nők őrizték. Férfiak nem léphettek be. Egymás között sem beszélgethettek. Kihallgatást kért Zsuzsa.  Bejelenti, hogy ő félidős terhes. Neki szabadság jár. Minden igaz lett. Elmehet a szokásos feltételek mellett.

 

     Utolsó kihallgatás az ezredes elvtárs szobájában. Ott kapja meg a papírjait. Szép szóval kivallatja. Hogy történhetett? Hol a férje? Feszült, őszinte beszélgetés. Tanuk nélkül. Egyezségre kézfogás. Magyar embernél többet ér, mint az alkoholos áldomás. Sánta Zsuzsa kérést hoz elő. Engedje el velem együtt a férjemet is. Mindent elmondok. Újabb kézfogás a nagy meglepetés pillanatában. Hívassa ide! Itt van a rabok között. Elővezetés. A házastársak összenevetnek. Megcsókolják egymást. Reménykedő újabb kérés. Ezredes Elvtárs! Úgy-e, mindketten szabadok vagyunk?

 

     Hamarosan lesznek. Előbb beszélgetünk.

 

     A reménykedő férjből folyik a szó. Ezredes Elvtárs! Hadd tegyek egy nagy ígéretet. Én vasmunkás, esztergályos, kőmíves, asztalos, ács, suszter mester vagyok. Feleségem nagykabát, férfiruha és alsóruha varrónő. Emellett kitűnő szakács. Ha bármikor segíthetünk, mindig számítson ránk. Szeretetéért minden időben szolgálatára állunk. A faluban a legtöbb kemencét én építettem. Szép, nagy birtokunk volt. Mokány lovaink. Édesapám, mint, kovácsmester, patkolta a lovakat. Én csak a vasat készíthettem. 10 éves voltam. Féltett, hogy megrúg a ló.

 

     Zsuzsának volt egy kérése. Ne csak kézfogással búcsúzzanak. Ő, mint nő, édesanya, hadd csókolja meg ezredes elvtárs homlokát.

 

     Lehetetlen! Ilyen közel nem engedheti magához a szabaduló rabot. Csak az íróasztalon áthajolva foghatnak kezet. Az érzelem törvényt bont. Ezredes elvtárs odaállt a két ember elé és lehajtotta fejét, mintha a pap keresztelni akarná. Lehet, ez volt életének tűzkeresztsége. Az asszony átfogja a tiszt fejét és kap egy nagy, cuppanós csókot. Most már kiegyenesedhetne. Várt. A megengedettnél közelebb maradt állva a két szabaduló előtt.

 

     A sánta asszony vette át a szót.

 

      Amikor a magyarok visszajöttek, díszkapukkal fogadtuk őket. Az iskolai ünnepségre minden lány kapott magyar-ruhát. Édesanyám varrta mindenkinek. Nagyra, bőre, hogy sokáig tudják majd használni és tovább adni kisebb testvéreiknek. A fiúknak hortobágyi csikósruhát tervezett. Fekete pantalló, bőujjú fehér, lobogó ing.

 

     Az ünnepségre az egész falu eljött. A nagy téren tartottuk a táncot. Ott volt a körzeti katonai parancsnok is. Az összes nadrágos ember. Mikor a csúcspont közeledett, mi táncosok, felmentünk a dobogóra. Magyar csárdások következtek. ’Felmegy a legény a fára... A lányok szedik a meggyet–makkot rózsás kötényükbe.’

 

      Következett a fergeteges. ’Ez az én szeretőm, ez a kicsi barna.’ A többiek már leszédültek a színpadról. Én jártam a párommal. A közönség állva tapsolt. A katonatiszt felkérte a jegyzőnét, a jegyző a papnét, és így tovább. Gyorsítottunk. Már mindenki kidőlt. Mi ketten forogtunk csak a deszkákon. Kifáradt a tomboló sokaság. A cimbalmosnak összeakadt a keze, ahogy később elmondták. Már csak a prímás bírta a tempót. Szinte földig hajolva húzta a vonót. Úgy csöpögött homlokáról a verejték. Mi ketten is elkezdtünk hú-hú-hújozni és megálltunk. Felemelve fogtuk egymás kezét.

 

      Tapsoltak, dobogtak. A vezetők futottak a dobogó felé. Ölről-ölre adtak bennünket. Csókolgattak. Olyan fáradt lettem. Talán el is aludtam a papné kebelén.

 

     Ezredes elvtárs az asztalához leült. Kezére hajtotta fejét. Zokogott. Most a férfi töltötte ki a csendet.

 

     Különös rajztehetségem volt. Édesanyám vett a postán bélyeg nélküli levelező-lapokat, duplalapot és kopertákat. Akkor divatozott az 1938-as évfordulós Szent István bélyeg. Minden értékben volt, de más-más színnel. A kopertára járt a 4 filléres, élénkpiros. Nekem volt a polgáriból egy tizenkettes gombfesték-készletem. Az ecseteket magam szoktam készíteni. Szépen telerajzoltam az üres lapokat megfelelő színű és értékű, Szent István szobrát ábrázoló bélyegekkel. Édesanyám sokat tudott levelezni minden rokonával, ismerősével.

 

      Folytatta: A házunk ámbitusára festettem egy nagy képet. Rajt volt egy falurészlet, tájkép a templommal. Gólyák, fecskék. Magyar ruhás lányok, csikósok. Aratók, cséplősök, katonák és minden házon zászló. Utána sok házra kértek festményt. Még a szomszéd falukban is jártam.

 

     Feleségem falujában a legszebb képet Bakóéknál festettem. Akkor már újítottam is. Magam előkészítettem a falat kecskeszőrős-meszes-homokos vakolattal. A hosszú kecskeszőr összetartja a habarcsot. Nem fog felrepedezni.

 

     Bakó Öcsi segített megnyírni a fehér kecskét. Előbb lefürösztöttük. Megszáradt a napon. Elővettem birkanyíró ollómat. Rátelepedtünk egy nagy ponyvára. Szegény állat tűrte a tortúrát. Utána egy darabig nem engedtük tüzelő napra. Az ólban mekegett napokig. Öcsi volt a nagyon ügyes segédem.

 

     Amíg a fal száradt, elkészítettem a vázlatot. Kértek őz-sutát, vadászt, erdős részletet, derékban elfűrészelt élőfát. Minden szomszéd elmondta a törpés, piroskás tervét. Rajzoltam a vázlatot. A fiúcska mondogatta, hogy nem ilyet gondolt, hanem amilyen a konyhai falvédőkön van. Meghallgattam mindenkit.

 

     Kiterítettem egy nagy, fehér csomagolópapírt a szétnyitott asztalra és terveztem. Rajta voltak a háziak is mindnyájan. Egy kicsit szépítve, elmásítva. Hiszen nem arcképet kértek magukról. Eszembe jutott a Családi Kör. Arany János verse. Hányszor szavaltam! Engedélyt kértem a költőtől és készítettem a vázlatot. Amire megszáradt a fal és meglátták a munkából hazatérők a képet, elcsodálkoztak és azt kérdezték, hogy milyen ragasztóval teszem fel a falra. Ennél szebbet és nagyobbat festettem a kecskeszőrös keretbe.

 

     A börtönparancsnok irodáján függött a tábla: NE ZAVARJ! Nem hozták az ebédet sem. Ezredes elvtárs elcsendesedett, talán elaludt. Felemeli zsebkendőbe kisírt arcát és könyörgő-sipegéssel szólalt meg. Ne kínozzatok tovább! Ila, veled táncoltam. Te voltál a párom. Jani! Ti eddig is tudtátok, hogy én vagyok a Bakó Öcsi? Nem bírom tovább az emlékeket. Ila! Te nem voltál akkor sánta. ’Most sem vagyok sánta.’

 

     Értékeli a helyzetet tovább az ezredes. Piszkos, gonosz világ ez! Mindenki álarcban, álnéven él.

 

     A szabadulók megpróbálnak búcsúzni. Öcsi! Mi most hazamegyünk. Összeszedjük gyermekeinket, akik szintén más néven vannak szétszórva. Visszavesszük régi nevünket. Nekiállunk az életnek. Keress meg bennünket. Tudom, van neked is sok mondanivalód. Annak is eljön majd az ideje.

 

     Forró kézfogás. Férfiúi ölelés. Buzdító szavak. Menjetek! Ila! Sántán menj ki a kapun. Hamarosan találkozni fogunk. Nem bírom sokáig ezt a hazug életet. Én is új életet kezdek. Szeretnék olyan magyar lenni, mint amilyenek ti vagytok.

 

 

LIV. CSALÁDOM

 

      Külön fejezetben szólok családomról. Pápán van egy Szalmavári utca. Kutatásaink szerint mind a pápai Kovács családnak, mind a bodméri Kovácsoknak az ősei között van a török időkből ismerős hős katona, Szalmavári. Ezek szerint elképzelhető, hogy feleségemmel mintegy tizedik fokon unokatestvérek lehetünk. Nem fogom kinyomozni a pontos történetet.

 

      1963. december 11-én, Pápadereskén, a Tanácson hivatalosan beírtak bennünket. Utána a templomban apósom megeskette elsőszülött gyermekét, Kovács Hajnalkát. Örök hűséget fogadott, illetve kölcsönösen fogadtak, Kovács Emil lúzsoki lelkipásztornak.

 

     A legszűkebb családi kör volt együtt. Ebéden, a parókián, mintegy harmincan ültünk asztalhoz. Kevés külsőség, annál nagyobb belső ragaszkodás. „Én és az én házam az Úrnak szolgálunk.” Apósom prédikációjának ez volt a textusa. Engem édesapám kísért el Baranyából. Akkor már édesanyám ágyhoz kötött volt. Siklóson azon év nyarán elütötte egy motoros. Többet nem tudott járni. Azóta szobakocsival közlekedett.

 

     Nyáron letettem az autóvezetési vizsgát és az új, Pannónia–Duna oldalkocsis motoromat elcseréltem egy használt Skoda autóra. Olyan köd volt az országban december elején, hogy nem lehetett autóval elindulni Baranyából Veszprém Megyébe. Vonatoztunk. Visszafelé is.

 

     Harmadnap megérkeztünk Lúzsokra. Harangszóval fogadtak bennünket. A beiktatásom már 1961. nyarán megtörtént. Szegényen kezdtük az életünket. Feleségem kinevezett segédlelkész lett. A 3 faluból álló Társegyházközség (Lúzsok – Piskó – Kemse) azon időben bővült Zalátával. Mindkettőnknek volt szolgálati lehetősége. A négy faluban minden vasárnap tartottunk istentiszteletet. Egyikőnk autóval, másikónk kerékpárral indult a szomszéd faluba.

 

     Hamarosan megkaptuk még Hirics – Vejti – Kisszentmártont is. A következő évben pedig Baranyahidvég – Sámod – Adorjás községeket. 10 templom, 9 parókia. Tízen éve ezek még önálló egyházközségek voltak. Kövesút minden faluhoz vezetett. Mégis nagy kerülőket kellett tenni. Ezek amolyan szákutca faluk.

 

     Munkanapokon minden falut érintett egy autóbusz. Reggel lehetett utazni Vajszlóra. Délután 4 óra körül pedig végigjárta ugyanazon autóbusz a sok kis falut. Akkor lehetett visszajönni. Vagy napközben gyalog Vajszlóról.

 

     A falukban volt néhány motoros fiatalember. Autó akkor még egy sem volt. A mi Skodánk lett az első személygépkocsi. A kisebb falukban kéthetenként tudtunk tartani vasárnapi istentiszteletet. Hittanórát, bibliaórát, konfirmációi előkészítőt gyülekezetenként, hetente, megtartottuk. Minden családot meglátogattunk, ismertünk. Jó gondnokok voltak. Átérezték felelősségüket. Az egyház fenntartói járulékot pontosan beszedték. Jó békesség volt a presbiterek között. A 10 faluban közös presbiteri ülést tudtunk tartani.

 

     Közös volt a teherviselés. A 10 falut százalékosan felosztottuk. Volt olyan község, amelyik 20% felett járult a közterhekhez. Egy kisebb gyülekezet öt százalékkal. A központi kivetések, mint a Közalap, továbbá a lelkipásztori fizetés és ennek terhei, a lakásul szolgáló parókia rendben tartása közös feladat volt.

 

      Amelyik faluban a templomra, javításra gyűjtöttek, azt a bevételt zároltuk. Másra nem lehetett sem kölcsönözni, sem felhasználni. Kemsén orgona-felújítás. Baranyahidvégen harangvásárlás. Lúzsokon és Kisszentmártonban torony fedése deszkával és lemezzel. Piskón a templomba villanybevezetés. Kemsén villanyfűtés, az orgonamotor vásárlásához előkészítés, erős áram bevezetése. Összes épületünkön ablakjavítás, üvegezés.

 

      1961. februárjában kezdtük a munkát az Ormányságban és megállás nélkül dolgoztunk 1970. októberéig. Akkor közérdekből átmentünk Magyarbólyba. Nem szívesen hagytuk ott a nagyon jól megszervezett Társegyházközséget. Igaz, hogy egy Díjlevél volt és ketten végeztük a munkát. Hajnalka családtagként segített. De olyan jól összeállított Egyezség- és Díjlevél volt, hogy esperes urunk visszadobta újabb tárgyalásra. Nem engedte jóváhagyni az Egyházmegyei Közgyűlésnek.

 

     Nem változtattunk rajta, hanem közös presbiteri határozattal érvényben tartottuk. A kifogása az volt, hogy Pécsett sem kap olyan készpénzfizetést a lelkipásztor. Csakhogy Pécsett a stóladíjak összege több volt, mint a készpénzfizetés. Vidéken a stóladíjakra nem lehetett számítani. Az évi 6-8 temetés és néhány esküvő bevétele nagyon kevés volt. A Társegyházközségben saját költségünkön vásároltuk és tartottuk fent az autót, motorkerékpárt. És magunk fizettük a fűtést, villanyt, vizet, szemétszállítást. De még így is megélt az egyre bővülő család. A kezdet nagyon nehéz volt.

 

      1961. februárjában megérkeztem. Az iroda volt beüvegezve és beállítva egy kerek, hordó kályha, melyet fával lehetett fűteni. Én hoztam egy ágyat, egy szekrényt és egy kanapét Sárbogárdról. Nagyszüleim hagyatékából. Az irodában fogadott egy asztal, egy polc és két darab szék. Ez volt összes bútorom. Amikor 1963. decemberében feleségem megérkezett, ő is hozott egy szobabútort.

 

     Konyhánk, tűzhelyünk nem volt. Igazán nem is kellett nekem a konyha. Sorkoszton voltam a három faluban. Ketten lettünk, a szomszédoknál tudtunk főzni. Újévre lett hivatalos a társítás Zalátával. Akkor azt kértem a négy gondnoktól, hogy adjanak össze egyezer forintot. Kellene venni egy konyhai tűzhelyet. Újévkor megkaptam az 500 – 200 – 200 – 100 forintot a gyülekezetek teherbírása szerinti arányban. Az első munkanapon megvásároltam Vajszlón a tűzhelyet és megfelelő csöveket. Barna bácsi traktoros pótkocsin hazahozta. Attól kezdve tudtunk odahaza is főzni-sütni. Mivel a konyha nem volt használható állapotban, a tűzhelyet is az irodába állítottuk be.

 

     A következő évben a szobába is vásároltam egy 197-es számú Kalor kályhát. Samottos, hengeres, szénkályha. Vettem 10 mázsa szenet is.  Eddig az iroda-konyhából tudtuk melegíteni a szobát. 1964. karácsonyára önálló fűtést kapott a hálószoba. Jó is volt. 1965. februárjában megérkezett Zsuzsikánk, elsőszülöttünk. Vasárnap reggel a szülőotthonban sírt fel, Sellyén. Közel 3 kg. Egészséges leánygyermek. Csak így tovább. 1966. novemberében Levente fiúnk érkezett. 1968. márciusa pedig Dávid Emil nevű, harmadik gyermekünk születési ideje.

 

     Amikor minden jól elrendeződött, át kellett mennünk Magyarbólyba. 1970. októberében költöztünk. 1971. májusában megérkezett Botond Árpád fiúnk. 20 évig szolgáltunk Magyarbólyban és környékén.

 

     1984. februárjában édesanyámat temettük, Zalán Árpád fiam pár nap múlva megszületett. Ekkor már Zsuzsikánk orvostanhallgató volt. Két fiú gimnazista Debrecenben, Botond pedig az utolsó osztályt járta Magyarbólyon.

 

      Levente matematika-fizika szakos tanár akart lenni. Beiratkozott Debrecenben az egyetemre. Igaz, előtte volt egy évig teológus. Majd katona. És csak utána kezdhette az egyetemet.

 

     Dávid fiam is katona volt érettségi után. A Budapesti Református Teológiai Akadémiának lett hallgatója.

 

     Botond pedig testvérei után Debrecenbe került. Ott érettségizett. Ezután Gyulán kántor lett főállásban. Közben elvégezte a hitoktatói szakot levelezőn. Beiratkozott a kántor-tanítóképző Főiskolára Nagykőrösön. Ezután lett Pesten teológus. Második évben elcsalták a Kálvin-térre orgonista-kántornak. A Teológiát levelezőn fejezte be Komáromban. Most segédlelkész. Egy év múlva készülhet a második vizsgára. Azután már választható lelkipásztor lesz.

 

      Ötödik gyermekünk, Zalán László, Magyarbólyon kezdett iskolába járni. A tanévet már Békésen fejezte be. Az ötödik osztályt Pesten a Váci utcai Zenei Általánosban kezdte. Hamarosan átiratkozott a 6 osztályos Református Gimnáziumba. A zene tanulását öt éves korában Siklóson kezdte. Ez után folyamatosan tanult zenét. Vonzódott a Zeneakadémia irányába. Érettségit már a Bartók Béla Zenei Középiskolában tett. Évek óta szorgalmasan tubázott. Pár évi várakozás után felvették az Egyetemre, Tuba-művészeti szakra. Jó eredménnyel lezárta az első két szemesztert.

 

     Zsuzsika lányom az elsőszülött. Magyarbólyon járt 8 évig iskolába. Beírattam Debrecenben a Református Gimnáziumba. Jó messze került a családtól. Ritkán jöhetett haza. Mint jó tanuló, hamarosan kollégiumi kedvezményekben részesült. Vasárnaponként kántorizált templomokban. Kicsi korától kezdve szolfézst és zongorát tanult a Siklósi Zeneiskolában.

     Pécsett végezte az Orvosi Egyetemet. Dombóváron, Budapesten és Gyulán volt kórházi orvos. Férjhezment és Pápára költöztek. Ott lett orvos, majd körorvos, talán ma család-orvosnak mondják. Egyházaskesző központtal több falu tartozik hozzá. Férje lelkipásztor és magyar tanár a Református Gimnáziumban. Négy gyermekük van, 3-13 évesek.

 

     Levente fiam kicsi korától kezdve jó szervező volt. Osztálytársai figyeltek rá. Irányította a közösséget. Még otthon tanult Magyarbólyban, a falu méhészeivel jó kapcsolata volt. Pergetés idején már 5 órakor ott volt a házaknál. Segített a méhészeknek. Sietett haza. Az iskolából sohasem késett el. Szerették a faluban. Kapott felszerelést, állított össze kaptárokat. Az elrajzott családok közül többet befogott és ő is méhész lett. Gimnazista korában szakcikkei jelentek meg a „Méhész” újságban. Debrecenben végzett egyetemet. Tanár volt Sárospatakon és Pápán. Később elvégezte a közgazdaságtudományi egyetenet, majdpénzügyből doktorált. Most Pesten dolgozik banki felsővezetőként, valamint egy gazdasági főiskolán tanszékvezető főiskolai tanár. Budán laknak. Két fia van. Szilárd és Előd. A kisebb egy éves.

 

     Harmadik gyermekünk, Dávid fiúnk még Sellyén született, hiszen Lúzsokon laktunk. A következő kettő gyermek Siklóson látta meg a napvilágot. Kicsi korától jó tornász és futballista volt. Édesanya nem engedte, hogy elmenjen Sport Iskolába. Ő is Debrecenben érettségizett. Katona lett. Budapesten végezte el a Teológiát. Nagykőrösön kezdte, mint segédlelkész, majd, mint lelkipásztor folytatta munkáját ugyanott. Közben megházasodott. Bajánsenyére megválasztották. Onnan jött fel Pestre. Most utódom a Budapest-Külsőjózsefvárosi gyülekezetben. Édesanyja és én ny. b. o. lelkipásztorok vagyunk mellette. Öccse, Botond pedig segédlelkész gyülekezetünkben. Felesége hitoktató-tanító. Egy leánykájuk van, 10 éves.

 

     Botond fiam kicsi korától kezdve énekelt. Pöttömke volt, amikor gyermek-istentiszteleten minden éneksor végén valamelyik gyermek tartja a záróhangot. Botond volt. Mihelyt lehetett, behordtuk Siklósra Zeneiskolába. Egy év előkészítőn szolfézst tanultak. Az igazgatónő hegedűsnek ajánlotta, biztos hallását felismerve. Fiam, kijelentette, hogy ő pap akar lenni. Ő nem cincogást fog tanulni, hanem zongorát. Mielőbb orgonálni szeretne. Így is lett. 10 éves korától rendszeresen ment édesanyjával vasárnaponként istentiszteletre és kántorizált. Iskolái elvégzése után Máté János utódja lett a Budapest-Kálvin téri gyülekezetben 1998. október elsejétől. Orgonista-kántor és karmester. Pestszentlőrincen laknak. Fia közel két éves. Botondka is szeret a zongorához leülni. Reméljük ő is jó zenész lesz.

 

     Zalán fiam 22 éves. A Liszt Ferenc Egyetem II. éves hallgatója, tuba-művészeten. Sokat jár külföldre zenélni. A gyülekezetben vezeti a rézfúvós csoportot. Cantores Ecclesiae néven ismerős az együttesünk.

 

     Testvéreim. Négyen voltunk testvérek. Fogyunk. Négy éve eltemettük fiatalabb húgomat. Tavaly, 2005. októberében öcsémtől kellett elbúcsúznunk. Ibolya húgom nagymamáskodik a sok unoka között Budán. Már ő is régóta nyugdíjas.

 

     Feleségemék öten voltak testvérek. Két öccse és két húga volt. Idősebbik húga meghalt 30 évvel ezelőtt. Három árva maradt. Feleségem volt utolsó perceiben is az ápolója. Azt kérte nővérétől a haldokló, a gyerekeimet ne engedd szétszóródni. Akkor még édesapjuk élt. Háborús sebeket cipelt magával. Egy akna levitte fél lábát. A másik lábát megégette. A jobb kezefejét is megcsonkította. Egyik reggel kijött az előszobába gyermekeihez. Elbúcsúzott tőlük és összeesett. Őt is eltemettük.

 

     A három árva elhalt édesapjának a szülei ott éltek velük a családi házban, Öttevényben. Nekik csak ez az egy gyermekük volt. A nagymama ágybanfekvő. A papa szokott bevásárolni a boltban. Feleségemre nehéz időszak várt. Egy hétig a három árvát látta el és a két öreget. Másik héten Baranyában végezte a sok munkát. A családban a mosást-főzést. A kertet rendben tartani.

 

     Édesanyám betegen feküdt Siklósnagyfaluban. Édesapám is öreg volt. Őket is kellett segítenünk. Közben feleségem körzetet kapott. Nagyharsány – Kisharsány – Nagytótfalu Társegyházközséget bízták rá. Megszületett ötödik gyermekünk. Nagyon nehéz évek voltak ezek. Hozzájött az Észak-Baranyában lévő Pécsvárad helyettesítése a nagy szórványtengerrel. Vasárnaponként kellett megérkezni a 60 km-re lévő központba. Ott is új kezdet. Felmérések. A szórványok látogatása, összeírása. Igaz mindkettőnknek volt akkor már jó autója. De mentünk is minden nap. A vasárnapok pedig olyan zsúfoltak voltak, hogy még ebédre sem tudtunk hazamenni. Valaki vigyázott az otthon lévő gyermekekre. Közben apósomat operálták csípőprotézissel. Ő is hozzánk kívánkozott. Ott lakott nálunk.

 

     Tóth Károly püspök úrnak nagy terve volt. Rendbe tenni Baranyát. Minden épületet felújítani, illetve kialakítani új központokat. Hiszen a református falvak lassan-lassan kiürültek. A városok pedig dagadtak. Püspök úr engem nevezett ki az újonnan szervezett Baranyai Bizottság titkárának. A Bizottságnak tagja volt esperes úr is. Őt Szamosközi püspök úr hozta be annak idején Pécsre lelkésznek és választtatta meg velünk esperesnek. Félénk, anyagias, baloldali ember. Örült, ha a kommunisták között, a Megyei Tanácson, jó pontokat tudott gyűjteni.

 

     Meg is tett mindent, hogy Tóth Károly püspök úr terve kudarcot valljon. Pedig püspök úr 100 millió forintot irányzott elő a baranyai újjáépítésre. Az akkora összeg volt, amit elképzelni sem tudtunk. Elég volt az összes egyházi épület rendbetételére és még új templomokat is lehetett építeni.

 

     Az első lépés volt, felmérni Baranyát. Egyházközségenként. Mint régebben tették a Generális Vizitáció alkalmával. Minden épületről pontos leírás, rajz, illetve fényképek. Minden harang, orgona, hangszer állapot-felmérése. Klenódiumok, terítők, berendezési tárgyak felsorolása. Püspök úr szakembereket küldött le. Mint titkár, ott voltam minden gyülekezetben. Segítettem. Esperes úr is jött velünk. Őt is érdekelte, mi van Baranyában. De miért nem tette meg eddig? Hiszen évente volt esperes-látogatás. Akkor lett volna ennek az ideje.

 

     A Megye ismerete nélkül mentek a jelentések. Vagy semmitmondóak voltak, vagy kozmetikázottak. A lelki élet erősítésére püspök úr Baranyában szervezett két missziói állást. Megajándékozta járművel a két kinevezett missziói lelkészt és rendezte a fizetésüket kerületi segélyből. A Megye nem tudott élni a nagy lehetőséggel. Igaz, két kezdő embert küldött püspök úr. Kezdő káplánok voltak. Nem missziói lelkülettel megáldott emberek.

 

     A megyén belől voltak jelentkezők. Egyik volt feleségem. Ő már itt szolgált Baranyában mintegy 25 éve, fizetés nélkül. Vállalta volna a munkát. Esperes urunk irigységből sem ajánlotta püspök úrnak Kovács Hajnalkát. Egy káplánnak Ernő Bácsi az esperes úr. Nekünk kortársunk.

 

     Megbízás szerint végeztük a felmérést. Nehéz munka. Sok létrázás. Minden apróbb tárgyról milliméteres pontossággal szakszerű leírás. Nappal utaztunk és írtunk, jegyzeteltünk, fényképeztünk. Éjszakánként tisztáztuk a jegyzeteket, megírtuk a naplót. Vezettük a pénztárkönyvet. Hiszen napközben csak kellett vásárolni. Mivel nem hazulról indultunk naponta, hanem szállást kértünk parókiákon, gondnokoknál, presbitereknél. Ezzel is spórolni akartunk mind az időnkkel, mind az útiköltséggel. Hiszen több autóval közlekedtünk egy-egy csoportban.

 

     A baranyai kis települések zsákutca-faluk, többségében. Állandóan ki-bemenni kellett a főútról. Ajánlatos volt ismerni falunként a gondnokot, harangozót, értelmesebb presbitert, akivel lehetett tárgyalni és tudott nekünk templomkulcsot adni. Parókiákba be kellett mennünk. Az anyakönyveket, szent edényeket, régi és új terítőket megtalálnunk. Jó, régi rend volt, hogy az értékesebb klenódiumokat a presbiterek hazavitték, nem hagyták a lakatlan lelkészlakások irodáiban.

 

     A felméréshez tartozott az elhagyott egyházközségi könyvtárak, levéltárak, irattárak begyűjtése. A régi iratoknak nem adták meg sehol sem a kellő megbecsülést. Dobozoltunk, rendezgettük, felírásokkal láttuk el az egységeket és autóba raktuk. Az üresen álló magyarbólyi templomot bepolcoztuk. Ide hordtuk össze a dobozokat. Szép renddel elhelyeztük a sorokban.

 

     A 100 egyházközségben már csak mintegy 25 lelkipásztor végezte a szolgálatot. A társításoknál, körzetesítéseknél, bokrosításoknál rendet nem lehetett tartani. Ahogy mentek nyugdíjba a kollegák, úgy kellett az üresen maradt falut, vagy falukat beosztani más körzetbe. Mivel nem helyettesítésről volt szó, hanem bokrosításról, az anyakönyveket a központi helyen vezették a Lelkészi Hivatalban. Legtöbbször összevontan. Egy könyvbe írták be az egész körzet adatait. Volt, aki minden faluban a régi anyakönyvet vezette. Talán ez volt a jobb megoldás. Erre nézve egységes irányítást nem kaptunk. Nagy helyi ismeret kellett ahhoz, hogy valaki is tudja, melyik kis faluban, melyik években hol anyakönyvezték a temetéseket, születéseket, házasságkötéseket.

 

     A használatban lévő matrikulákat a körzeti Lelkészi Hivatalokban őrízték. A rendezésnél csak a lezárt, betelt, nem használt könyveket szedtük össze. Nem volt könnyű munka. Egyenként átlapozni minden kézzel írott codex-et. A hivatalos anyakönyvezést az 1700-as években kezdték. Az összekötött üres lapokat házilag vonalazták. Egy könyvben volt a keresztelési, házassági, temetési, betérési, kitérési beírások és még a hivatalos körlevelek másolata is. Ha valamelyik rész betelt és elérte a következő kezdetet, folytatta a vége felé, ahol még üres lapok voltak. Jobb esetben megjegyzéssel: Folytatást lásd a 216. oldalon! Más faluban, egy újabb könyvben kezdték a temetést, a többit a régiben folytatták. Mi igyekeztünk pontos tartalom-jegyzéket készíteni az átvett iratokról. Sok türelem. Feszült munka.

 

     Nem egyszer, vissza kellett mennünk, mert a levéltári részt nem fejeztük be. Így történt Drávaiványiban. A Ráday Levéltár igazgatóját, Nagy Editet vártam az állomáson, Sellyén. Lementünk Iványiba. Amikor indulnánk visszafelé, Edit kér engem, szerezzek neki valami ennivalót. Ő reggeli nélkül indult hajnalban Pestről. Valamit kell ennie. A helyi boltban nem kaptunk semmit. Majd Sellyén. Végigjárom az üzleteket. Baj történt a központi, járási kenyérgyárban. Ma még nem volt szállítás. Hétfőn zárva minden étterem. Ez a szabadnapjuk. Bírja már ki Csányoszróig. A kollega felsége rokon. Tőle fogok kérni egy szelet zsíros kenyeret. ’Siessünk Emil! Ájuldozom.’ Megérkezünk. Egy perc múlva ott a tízórai egy pohár vízzel. Editkénk jobban lesz. Mehetünk tovább. Vékony termetű, tiszántúli paplány.

 

     Pár hét múlva hívatnak be illetékes helyre. Visszaéltem a gyűjteményi előadói tisztségemmel és titkári megbízatásommal. Miszerint rokonaimnak mutattam be az ormánysági festett templomokat és amikor a dél közeledett, az egyik kollegánál, családjánál ebédet követeltem az egész csoportnak. Amikor vádoltak, nem feleltem. Editke elmondta, mi történt. Megértették a bírák.

 

     Ilyen körülmények között végeztük a munkát, mint Tóth Károly püspök úr megbízottai, Baranyában. Nem csoda, hogy az első leváltott esperes lett, amikor kezdtük érezni a rendszerváltás előszelét. Még talán csak a kerekasztal beszélgetés folyt a politikusok között, amikor maga Tóth püspök úr jött el Baranyába, bejelenteni, mielőbb válasszunk új esperest. Üres a baranyai esperesi állás. A pécsi gyülekezet pedig választhat szabadon magának lelkipásztort. Ezután nem fog ajánlani sem az ÁEH, sem a Kerületi Tanács. Így is lett.

 

     Visszatérek a családhoz. Feleségem is Kovács. Nagyapja a pápai, új, református templom építésekor presbiter volt. Istent tisztelő, gyülekezetét szerető, egyházáért áldozni tudó, vastagnyakú kálomista. Három gyermekét taníttatta. Apósom, a legidősebb, Teológiát végzett. Feleségül vette egyik évfolyamtársát, Tömösközi Ilonát. Mezőtúri származású. Özvegy édesanyja nevelte. Onnan jött Pápára, a Teológia Akadémiára. Akkor még nagyon ritka volt, hogy lányokat is vettek fel az Akadémiára. Nagyon rátermettnek kellett lenniük. Minden vizsgát letettek, mint a férfiak, de palástjogot mégsem kaptak. Gyermekmunkások, gyülekezeti látogatók, bibliaköri vezetők lehettek. Ebből a házasságból született első szülöttként Pápadereskén, 1940. január 22-én feleségem, Kovács Hajnalka.

 

     A nagyapa nagy harcosa volt a gyülekezet előbbre jutásának, a templom építésének. Nagyon szép, erős, téglatemplom van a parókia udvarán. A XVIII. században még nem építhettek utcára templomot a reformátusok. Elég nagy lenne ma is a megsokasodott létszámú városnak a régi istenháza. Ha egymás után tartottak volna vasárnap délelőttönként két-három istentiszteletet. Így miséznek a katolikusok is. A református ember nem tudja elszenvedni a kényszert, hogy egyszerre az egész gyülekezet ne legyen jelen. Nálunk csak egy istentiszteletet lehet tartani vasárnap délelőtt. Akkor ott van az egész gyülekezet. Ha kell szorongva, lépcsőkön állva, ablakoknál hallgatózva, de együtt van kicsinye-nagyja-öregje.

 

      Ezért kell építeni új, nagy templomot. A karzatokon elférjen a diákság, fiatalság. A gyülekezeti tagok pedig a földszinti padokban. Dunántúl református gyermekei itt járnak Gimnáziumba. Talán csak Dél-Somogy kivétel. Csurgón is van Református Gimnázium. Pápán van a püspökség, a főiskola. Ekkora iskolavárosnak, a nagy gyülekezetnek, kell a hely a szent épületben. A katolikus templom a várkertben, dombon épült. Uralja az egész várost. Az új hely, a püspöki palota és a Gimnázium mellett lett kijelölve. Sokkal mélyebben fekvő városrész.

 

     Azt pedig mégsem lehet hagyni, hogy a református templom tornya ne legyen magasabb, mint a középkori, barokk, katolikus templomé. Száz méter magas tornyot nem építhetnek. De azt megterveztették, hogy a járdától mért toronycsúcs magasabban legyen, mint a katolikus templom legmagasabb pontja, a várkert szintjétől számítva. Ez megnyugtatta a reformátusokat.

 

     De az öreg Kovács presbiter nem nyugodott bele, hogy csak egy tornya legyen az új református templomnak. A katolikus templomnak is kettő tornya van. Feleségem nagyapja felajánlotta, hogy ő elzálogosítja a vagyonát, földjeit, gépeit és befizeti az összeget, az egyik torony építési költségét. Meg is tette a nagypapa. A birtoknak egy része elveszett a zálogban. De meglett a második torony is. Az öreg Kovácsot azóta is templomépítő presbiternek ismerik Pápán.

 

     Ilyen szellemi-lelki örökséggel lett Kovács Hajnalka lelkipásztor. Az unokák, feleségem unokatestvérei, 1994-ben a templomépítő nagypapa emlékére, Diakóniai Alapítványt létesítettek. Ennek feladata volt először a Budapest-Külsőjózsefváros-i templom rendbetétele. Azóta pedig a gyülekezeti diakóniai munka segítése.

 

     Apai nagyanyám révén Bokod községből származunk. Dédapám Bokodon volt evangélikus lelkipásztor-esperes. Amikor Tessedik Sámuelt elhívták Szarvasra, Smid Mihály lett az új lelkipásztor. ( Németes nevét több féle képen írták. Nagyanyám ezt a formát használta. ) A szabadságharc bukása után őnála lakott egy ideig Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán. A beteges kisfiút gyógyítgatta propolisszal.

 

     A szabadságharc alatt huszárkapitány volt dédnagyapám. A kiegyezés után Ferencz József kereste a jó kapcsolatot a protestánsokkal. Többeket kitüntetett. Köztük Smid Mihályt is. De ő visszaküldte a díszes levelet. Az egyházmegyei közgyűlésen elmondta, hogy ő nem hajlandó a Burgba menni és megköszönni annak a hóhérnak a kitüntetést, aki aláírta az aradi tizenhárom vértanú kivégzését. Nagy magyar volt. Két gyermekéről tudok. Fia lelkipásztor lett Rozsnyón. Leánya, Emília, pedig férjhez ment Kovács Antal nevű kisnemeshez, Bodmérra. Ott született édesapám 1906. március 10-én, mint a család második gyermeke.

 

      Dédapám meghalt, valószínűleg Veszprémben, 1908-ban. 1988-ban voltam édesapámmal Bokodon évfordulós ünnepségen. Édesapám prédikált, mint unoka, én orgonáltam. Akkor még találkoztunk olyan idős gyülekezeti taggal, akit ő tanított hittanra és készítette fel konfirmációra. Az iroda üvegszekrényében van kiállítva huszárkapitányi öltözete.

 

     Családunknak ősi, nemesi oklevele van. Megmaradt elég jó épségben a kutyabőr. Nagybátyámat, mint elsőszülöttet, nem érdekelte, ezért édesapámhoz került. Ő nagyon vigyázott rá. Ezután én örököltem és továbbadtam legidősebb fiamnak, Leventének. Szépen rendbe hozatta, és készíttetett róla hivatalos fordítást. Lipót császár és király nemessé tette Kovács János ősünket a törökök elleni harcban mutatott bátorságáért. Amikor pedig a törökök elfogták, megszöktette az egész magyar csapatot. A nemességet 1659-ben kapta meg. 1660. január 31-én, a Veszprémben tartott vármegyei gyűlésen kihirdették és ezzel visszavonhatatlan lett a nemessé tétel. Vonatkozott őreá és nagy családjára. Továbbá mindkét nembeli leszármazottjaikra.

 

     Ezzel függhet össze a Szalmaváron megkapott birtok is. De arról nem maradt meg az adományozó oklevél. Így vagyunk mi közel 350 éve nemesek. Édesapám régi névkártyáján ez állt: Szalmavári Szalmaváry Rabszabó (Rabszabadító) Kovács László, ref. lelkész, Egyházasharaszti.

 

     Kedves Olvasóim! Ezzel egyelőre befejezem visszaemlékezésemet. Sok emlékem van még. Azokból szoktam néhányat elmondani családomban. Ha én nem érnék rá leírni és gyermekeim fontosnak tartják, majd ők lejegyzik. Búcsúzom. Isten áldását kérem minden családtagomra, leszármazottaikra, rokonainkra. Áldás, Békesség!


ZÁRSZÓ

 

Kedves Olvasóm!

 

            Több mint 50 éve léptem be a XX. sz. második felébe. Elérkezett az idő, hogy kilépjek belőle. Sok évemet emésztett fel az Énekeskönyvi Konokordancia összeállítása. Teljesen kézi munka. Az olvashatóságért használtam írógépet. Egy lapra 24 feljegyzést írtam, 3 hasábban, 8 sorban. Ezt ollóval felszabtam. A több mint 30.000 cetlit ábc-s sorrendbe raktam. Értelmeztem, öszevontam, egy cím alá gyűjtöttem az egy szógyökből származó igéket, főneveket. Az énekszámok emelkedő sorrendjében összecsomóztam a papírkákat.

 

     Amikor minden készen volt, újból legépeltem az egészet. Egy kis átrendezéssel ez lett a könyv formája. Pápán a Városi Nyomda kiadta 1.000 példányban. A kézirat átadása után jelent meg a Világtalálkozói Énekeskönyv, Máté János tanár úr szerkesztésében. Annyit tudtam még kiegészíteni, hogy a borítólap belső oldalára rányomattak egy összehasonlító táblázatot. Bár a táblázatot elkészítettem a világon használt összes magyarnyelvű, református énekeskönyvhöz is, de ennek kinyomtatására és a Konkordanciához való hozzákötésére már nem volt lehetőség.

 

            Amikor elkészült a Konkordancia, elkezdtem az emlékeimet leírni. Ezt már számítógép segítségével végeztem. A befejezés előtt ellopták a gépet minden anyagával együtt. Kezdtem előlről. Most értem a végére.

 

            További tervem a 3.500 latin közmondás magyar fordításának konkordanciába rendezése.

            Budapest, 2006. augusztus 20.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egyházasharaszti, 1936. december 7. – Budapest, 2008. július 29.

 

B. Kovács László lelkipásztor és Szabó Erzsébet első gyermeke Emil, majd született még Ibolya, László és Hajnalka Piroska Egyházasharasztin.

 

Még isklába járás előtt a szomszéd faluba, Siklósnagyfaluba költöztek, Határszélre több apró gyülekezet volt édesapja szolgálati területe. Megtanult személyekért, 1-1 emberért örülni, szeretettel felkarolni őket. Általános iskolában kitűnt jó eszével. 1 évvel korábban végezte el tanulmányait, mint akikkel lekezdte az első osztályt.

 

Középiskoláit az államosítás alatt élte meg. Nem tudott egyházi gimnáziumban érettségizni, ami nagyon fájt neki. Egyik iskolából a másikba ment át, mert mindet államosították. Hogy egyházi iskolában érettségizzen, még a katolikus gimnáziumba is járt. Végül a Pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban kapta meg érettségi bizonyítványát, ahonnan a teológiára jelentkezett.

 

Teológusként 1956-ban az elsők között vonultak az utcára diáktársaival és az írószövetséggel. Édesapját 1957-ben 9 hónapra börtönbe zárták, ezalatt másfél évig teológigi szobafogságra ítélték Kovács Emilt ok nélkül. Egész életében nyomot hagyott,hogy édesapja börtönben, ő pedig szobafogságon volt.

 

A lelkészi diploma megszerzése után segédlelkész Perőcsényben: Sok dolgozó ember közé beállt a munkába. Velük végezte a fizikai, kerti munkát, a vezető lelkipásztor családjában élt, mint családtag.

 

Első megválasztott szolgálati helye Lúzsok, kis település az Ormánságban. Kilenc lelkész helyét vette át 10 templommal. Nagyon szegény emberek között segített, vígasztalt, bátorított. 1963-ban megházasodott Kovács Hajnalka lelkésznővel. Isten áldását érezték, amikor 3 gyermekük született ott: Zsuzsanna, Levente, Dávid.

 

Milyen volt a jókedv a családban? Egy történet: A kiskatonáknak megvan az őrzési területük. Amikor hazaérkezett a tiszteletes úr, akkor mindig a parókia előtt voltak az őrhelyek. Nem tudtuk, hogy miért, mire megkérdeztük. Azt válaszolták, hogy olyan jókedvűen meséli az anekdotákat, hogy amikor itthon van, akkor mindig azt hallgatjuk és gyorsan eltelik akkor az idő.

 

11 évi szolgálat után Magyarbólyba kapott meghívást. Ott 22 szorvány várta, majd Pécsvárad 3-4 évig. Felesége Nagyharsány, Kisharsány Nagytótfalu beiktatott lelkipásztoraként szolgált. Munkájukban a hangsúly: ifjúságon és a diakónián volt. Ifjúsági énekkar működött, amikor nem támogatták, sőt az iskolákban a diákokat kimondottan büntették értek, akkor gyermekistentiszteleteket tartott.  konfirmandusokat elvitte Őrbottyánba diakóniai munkára (van, aki ma is ott dolgozik) (Összesen 87 konfirmandusával ment el az évek alatt). Volt, aki a beteg gyermekek között a munkát nem nagyon bírta, mások pedig több nyáron 2-2 hetet dolgoztak ott. Itt született még 2 gyermekük: Botond és Zalán.

 

Baranyai bizottság titkáraként: a baranyai gyülekezetek épületét mérte fel, a baranya megyei egyházi levéltárat gyűjtötte össze, megírta a Baranya Megyei Református orgonák felmérését és  a gyülekezetek történetét.

 

Sokat foglalkozott gyermekeivel, akikkel játszott, tanította őket, bibliai történeteket mondott el, nevelte őket feleségével. Nem maradhatott ki a történelmi mondák mesélése sem.

 

Felesége testvérének félárváit sajátjaként szerette. Sokszor 10-20 gyermek is nyaralt náluk.

 

Egyetlen Tiszántúli szolgálati helye Békés: 200 hittanost szedett össze, 4 prédikálóállomást szervezett idősek otthonában. Szorványokat és a tanyavilágot összefogta. 3 évi szolgálat mély benyomást keltett sokakban. Azóta is szoros kapcsolat van több gyülekezeti taggal.

 

Budapesten 14 évig szolgált, azaz a haláláig: Méltatlan támadások közepette kezdte el szolgálatát. Hittanosokat gyűjtötte össze, családokat látogatott, vígasztalt, bátorított, zenekart segítette, énekkart szervezett, gyülekeztnek orgonistát hívott. Programokat indított be (hajókirándulás, nyári tábor, bibliaórák…), alapítványt hozott létre a gyülekezetnek.

 

10 unokájának nagyon örvendett, és a széles körű rokonságnak. Menyeit, vejét gyermekeként szerette.

 

Utolsó imádsága: „Könyörülő Istenem, őrző kegyelmeddel vedd körül gyermekeimet, közeli és távoli szeretteimet. És ha van még küldetésem, erősíts meg, ha pedig bevégeztem küldetésem, vedd magadhoz lelkemet. Ámen.

Utolsó áldása” „ A kegyelmes Isten örízzen és védjen mindnyájatokat”.

 

Amikor emlékezünk rá, maradjon meg bennünk a jókedv. Legyen mindenkihez jó szavunk, ne bántsunk másokat. Keressük Jézus Krisztus szolgálatának a lehetőségét az embertársaink között.



Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Honlapkészítés