Budapest Külső - Józsefvárosi Református Egyházközség

Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!





IV. S E G É D L E L K É S Z I   É V E I M .

 

140. Káplánságom kezdete.

 

A perőcsényi ünnepség után hazautaztam Baranyába. Bejelentettem, elszegődtem bojtárnak. Kellő időre megérkeztem Perőcsénybe. Jelentkeztem. Megismerkedtem a kurátorékkal, a presbiterekkel. Mivel nagytiszteletű asszony volt a kántor, most magamnak kellett harmóniumoznom is. Fiatal voltam. Siettem fel a karzatba. A közéneket a száraz kántor vezette. Egyik presbiter. A végéneket újból harmóniummal énekeltük. A falu népe nem ment nyaralni. Tele volt a templom minden alkalommal. Szegényebbek elmentek summásnak, részes aratónak, a környékre. Ez a falu nem volt beszervezve csoportba. Minden családnak volt eper- és málnaföldje. Ezt nem lehetett összeszántani. A szedés idején mindenki a földjén dolgozott. Napszámost nem lehetett volna kapni. Az epret folyamatosan kellett gyűjteni. A málna megvárta a minden másnapi szedést. Szabvány ládákba öntötték a gyümölcsöt. Esténként vitték leadni. Valakinek régi ekevasat találtak az egyik ládájában a papír alatt. Tőle ezután nem vették át a termést.

Az eperszedés volt a legkínosabb. 9 felé kellett osztályozni méret és érettségi fok szerint. Amit reggel szedtek féléretten, estére már egészen piros, vagy túlérett lett. Ha a gazda a sok féle osztályzást eltévesztette, azonnal alacsonyabb fokozatba sorolták a finom gyümölcsöt. Ha csak egy szem is volt, ami nem méretes a ládában, már kevesebbet kapott érte. Egész napon a kora nyári melegben hajladozni és utána mérgelődni az átvételnél. Megalázó és kínos munka volt. De ebből élt az egész falu népe.

A málnát nem osztályozták. Csak mérték. Könnyebb volt szedni is. A dús, körülkötözött bokrokat, körbejárták és a nyakba akasztott kosárkába, szemezték a vérpiros termést. Ezt szívesebben végezték a családtagok. Az összes iskolás gyermek kint dolgozott szüleivel, nagyszüleivel. Az ügyesebb lánykákat nagyon megdicsérték. Többet gyűjtöttek össze, mint a bambább felnőttek. Mindenkinek hideg ebédje volt a tarisznyában. Gomolya túró, szalonna, vereshagyma, kenyér. Na meg perőcsényi bor. Ez egy különös állatfajta. Szeretnék majdan erről is írni.

Vasárnap kipihenték magukat az emberek. Délelőtt, délután templomozás. Akinek sürgős volt a munka, siettek ki estefelé a földre. Vasárnap este átvétel nem volt. A megszedett gyümölcsöt hideg pincében tárolhatták. Könnyebb lett a hétfői napjuk. Esős nap nagy károkat tudott okozni. A földre hullott szemek elvesztek.       Kísérleti termesztés folyt az ország északi, dombos részén, a napsütötte lejtőkön, fennsíkokon. Szedés után a málnabokorról levágatták a sok vesszőt, melyekről szüreteltek.

Hogyan járt a lusta család? Augusztusban, szeptemberben majd annyi termése lett, mint tavasszal. Először a rendkívüli nyárral magyarázták. Később rájöttek, hogy nem kell elsietni a termővesszők lemetszését. A málna öntisztító. Ha a szál befejezte a termést, magától leszárad. Akkor pedig nem lemetszeni kell, hanem könnyedén letörni. A szakemberek azzal védték igazukat, hogy termés után metszeni kell a vesszőket. Ha még egyszer terem, meghúzatják a tőkét és a jövő évi termést rontják vele. A szakkönyvek szerint a málnának egyszer kell évente gyümölcsöt adni. Csakhogy a málna ősapa nem továbbképző tanfolyamon tanulta meg, mi a teendője. Ontotta az illatos, kívánatos bogyókat. Az őszi, bő termés láttán elhallgattak a városi, tanfolyamos kiküldöttek.

Tehát a perőcsényi és a többi, volt Nógrád megyei emberek, nyáron sokat hajladoztak. Látástól vakulásig a mezőn dolgoztak. A málnaszedés után azonnal kezdődött az aratás. Kézzel arattak. Tehenes szekerek hordták a kévéket a szérűre. Télen pihenhettek a dolgozók. Ők jól megéltek TSZCS nélkül is.

Az első nyáron Vámosmikolán laktam az irodában. Ebédem a Gépállomás konyháján volt befizetve. Naponta élveztem az özvegy nagytiszteletű asszony vendégszeretetét. Igaz, az utcaszépítési versenyben a mi utcánk lett az első. Azon belől is a parókia előtti szakasz.

Felástam kézzel azt a kőkemény földet, amely kocsiút, állatjárási hely volt. Nem is ástam. Faragtam. Hetek teltek el, mire a végére értem. De úgy megforgattam, mintha szőlőt akartunk volna ültetni. Csodálkoztak is a szomszédok, hogy miért végzek kettős ásást. Tanítottam őket, hogy Baranyában így szoktuk előkészíteni a virágoskertet is. Egy kicsit csodálkoztak. Ezzel háláltam meg Emmi néninek a sok segítségét, finom reggeliket, vacsorákat. Amikor jött a dicséret, fényképezés, ő állt a kapuban és vette át az oklevelet.

A déli meleg órákban a vályogház hűvös irodájában felkészültem az őszi káplánvizsgára. Nyári dolgozat megírása. Prédikációk beadása. Históriából megtanulni minden évszámot. A magyar királyok teljes skáláját. Az évszámokkal nem volt bajom. A neveket skandálva tanultam. Ettől nem féltem. Sikerült is jól a vizsgám. Kádár Imre ’professzornak’ titulált, de valójában óraadó úrral volt nézetkülönbségem. Ő elégségest adott. Megbuktatni nem engedtek volna az igazi tanárok, professzorok. Így jó átlaggal közepes rendű lettem az egy elégséges miatt. Ez nem tanulás, vagy tudás kérdése volt. Bizonyára nem tudta a védekezésemet, amikor Tatán vállaltam a zsidó származást. Nem akartam a háta mögött feketíteni. Igaz, adtam rá okot ötödéves koromban, hogy ő megharagudjon rám.

Eltelt a nyár nagy része. Főnököm, családjával együtt, Perőcsénybe megérkezett. Átköltöztem a parókia káplánszobájába.

 

141. Búcsú. Keresztelt bor.

 

Perőcsényi szolgálatom. A búcsú, ahogy mondták katolikus terminológiával, augusztus 20-án volt. Sok vendég, rokon érkezett a faluba. Tele templom. A gyülekezeti teremből felhordták a presbiterek a hosszú padokat. Amikor beültek a szokott helyükre szorosan a hívek, a templomdombra felhordott lócákat letették a padok széléhez és azt is elfoglalták az idősebb vendégek. A fiatalabbak és a férfi vendégek, akik nem fértek be a sorokba a rokonok mellé, álltak a szabad helyeken. Első principálisom megérkezett, ő prédikált. Nagy hangon, hiszen erősítő nem volt más, mint az ősi szószék-korona. Zengett az ének. Ünnepélyes perselyezés. 

 

Kialakult szokás volt, melyik padsorban kezdik a felállást és indulást. Magukban imát mondanak és libasorban igyekeznek az ajtók felé. A faperselyekbe mindenki beleejti pénzét, amit a zsebkendőjében szorongatott már reggel óta. Az ének hetedik-nyolcadik verse már elhalkult. A három ajtón kimentek a térre az emberek. Persze először a pótpadokon ülők álltak fel. A presbiterek kivitték a felhordott ülőhelyeket és ezzel kiszabadították a padsorokba beszorított, helyüket időben elfoglaló híveket.

Az asszonyok siettek haza a tűzhelyhez. Újból begyújtani és melegíteni a tésztalevest, husikát, krumplit, rizst. Ilyenkor nagy ünnepi ebéd járt mindenkinek. Megérdemelték magyarjaink ezt az örömet. Most már szabad volt állatot levágni engedély nélkül. Persze, Perőcsény olyan összetartó nép volt, hogy a tilalmi időben is vágták szükség szerint az állatokat. Ha jöttek ellenőrizni a darabszámot, a kerten keresztül kiengedték a hízókat az erdőbe. Utána mindenki megismerte a sajátját. A húst sülve készítették az asszonyok. Nincs is annál finomabb. Jól megsózva, pirosra sütve, császári eledel.

Ehhez fűződött egy helyi szokás. Legalább is nekem feltűnt. A család asszonyai és gyermekei kiültek a kispadra. A férfiak, legények pinceszereztek. Ha valaki arra tévedt, invitálták a konyhába. Be kellett menni. Egy nagy tál sült hús, szakajtó ruhával leterítve, várakozott az asztalon. Mellette ecetes uborka és bor. Ezt a kínálást nem volt szabad visszautasítani. Legalább egy darab hús, savanyúsággal és egy pohár itallal. Meg kellett dicsérni a szakácsnőt. Azután mehetett tovább az utas. A másik háznál is behívták, amire számíthatott.

Istentisztelet után megtudtam, hogy miért hirdette ki főnököm, hogy az úrvacsorai bort mindenki keresztelés előtt hozza. A parókia pincéje jó hideg. Ott gyűjtötték az egy évre való úrvacsorai szent jegyet. Minden gazda hozott egy kisebb demizsonnal. Ebből vittek az úrasztalára évente hatszor. Mivel minden konfirmált ifjú és felnőtt élt a sákramentummal, bizony 10-15 litert felkészített a gondnok és a dékán, a kiskurátor. Nagy edényekben állt a bor az úrasztala mellett. Két kehellyel osztotta a lelkipásztor a bort. Közben a másik kettőt megtöltötte a dékán. Szépen eltörölte a szájánál és ¾-ed részig felöntötte. Ha nem is itt történt az egyszeri öregember védekezése a sok kortyolás után, miszerint sok ám itt a bűn is, de megvolt mindenkinek a lehetősége, hogy bűnei szerint fogyassza a kehelyből a kereszteletlen bort. Elég sűrűn kellett cserélni a két-két kelyhet. Főleg az első felében az osztásnak. Nők csak a férfiak után jöttek sorba. Akkor is a konfirmált lányok, eladók, fiatal asszonyok és az idősebbek a legvégén. Ilyenkor eltartott az istentisztelet kora délutánig. Sietnie kellett mindenkinek ebédelni, hogy a délutáni hálaadásra visszaérjenek. Délutáni főének volt a karácsonyi dallamra énekelt ’Hirdetvén az Úr halálát...’ kezdetű dicséret.

De miért is nem kellett megkeresztelni a bort? Perőcsényben nem járták a fináncok végig a pincéket szüret után. Egyezik-e a bevallás a valódi mennyiséggel? Minden évben mindenkinek ugyanannyi termett. Soha sem virágzott meg a bor. Elmondta az egyik gazda a szokásukat. Itt csak nova szőlők vannak. Ebből készül minden bor. Könnyen hullik a szem, féléretten le kell szedni augusztusban.

Leengedik a nagy hordóból a benne lévő csigert és beleszűrik a mustot. Fejtés után a kimosott hordóba öntik a csillogó nedűt és felöntik vízzel. Ez a megkeresztelés. A parókiára pogány-bort kell vinni. Melyik gazdának mekkora a nagy hordója, annyi bort vall be. Ezért nem kell a fináncoknak végigjárni a pincéket. Beírják nyugodt szívvel a tavalyi adatokat.

A családoknak van 2 darab egyforma korsójuk. A pincébe mindig egy demizson tiszta vízzel mennek. A nagyhordó csapjából teletöltik az üres edényt és ugyanannyi vizet felöntenek. Mindig tele van a hordó. Nem kap levegőt. Nem romlik meg a nemes ital. Napról napra gyengül az alkoholfoka a bornak. Kapáláskor és aratáskor nagyon finom hűsítő ital a savanykás víz. Senki sem rúg be. Nincs részeg ember. Ősszel kiürítik a hordót és forog az élet periódikusan.

Az más kérdés, hogy a lakosság teljes létszámban fogyasztja a bort. A család reggelije rendszerint forralt bor. Az igazgató-tanító segítséget kért. Beszéljük le az embereket, hogy forralt bort itassanak a gyermekekkel s úgy küldjék iskolába. Könnyebb a tevének a tűfokán átmenni, mint az évszázados szokást megváltoztatni. Az iskola igazán csak teher a faluban. Minden gyermek marad otthon a családban, nem megy középiskolába. Folytatják öregjeik életét. Mióta pedig az eper-málna bevált, már kisiskolás korban beleszoknak a munkás, falusi életbe. A család rászorul a gyermekek segítségére. Az embereknek igényük szerint, mindenük megvan. Az adót a föld nagysága szerint kell fizetni. A málnából bőven bejön a pénz, még marad is elég, amire kell. Kenyeret maguk sütnek. Tehenük van. Báránykáik bégetnek az udvaron, kertben. A gomolya túrót szeretik. Hússal ellátják a családot. A magyar ember bort iszik és nem sört.

 

Nincs versengés a faluban. Mindenki egyforma. Ősközösségi állapotok, szokások. Megelégedettek. Hagyják őket békén. Nem érdekli a Párt, a demagógia az embereket. Párttitkár van a faluban. De minek? Őneki több a pénze. Fix fizetése van. De lusta, nem is dolgozik. Ő is hozzátartozott évekkel ezelőtt a faluközösséghez, de mintha már kiérdemelte volna magát belőle. Néha beszél új szavakat a kocsmában, de nem hallgatnak rá. Nem TSZCS-ről, hanem Szakszövetkezetről szól. Mindenkinek maradjon meg a földje, dolgozzon rajta, de közösen adják le a termést. S majd valamilyen nóta szerint a közösség pénzét elosztják maguk között. Erről hallani sem akarnak a becsületesebbek.

 

142. Újból határszél. Észak.

 

 

A baráti helyettesítés után megkaptam a hivatalos kinevezésemet is Perőcsénybe. Illetve mégsem. Monorra helyeztek segédlelkésznek. Csakhogy. Perőcsényben minden iskolás gyermek református és hittanra szabályosan beíratott. Most is szeretnének járni. Főnököm az előző évben megpofozott egy hetedikes-nyolcadikos fiút. Nem kapta meg a hitoktatási engedélyt. Ezért volt feltétlen szükséges, hogy engem kineveztessen segédlelkészüknek, főleg hitoktatónak. A kommunista állam úgy értékelte, hogy a kongruában benne van heti 12 hittanóra. Ahol ennél többet tartott valaki, mint én is, utólagos elszámolással megkaptuk az órabért. Természetesen nem átalányban. Az igazgató úr minden órát leigazolt. És ha úgy jött ki, hogy a tanítási hetek száma megszorozva 12-vel, és annál valóban több óra volt beírva, akkor a többletet rendes túlóradíjjal kifizették az iskola igazgatójának felterjesztésére. Év végén kaptam néhány óra után bért. Nem sok volt, de jól jött.

Nyáron felkészültem a káplán-vizsgára. Sikerült. Ezután neveztek ki először Perőcsénybe, majd Monorra, s újból Perőcsénybe segédlelkésznek. Monorra el sem mentem, főnököm a levélvétele órájában indult Szamosközi püspök úrhoz a vissza-helyezésem érdekében.

Szerettem volna megismerni Monort. Híreket hallottam már régen az ottani temetésekről. Háztól temettek. A kántor diktálta az éneket. Végig énekeltek a falun. Amikor a Patika elé értek, mindig az az éneksor következett, hogy ’Halál ellen nincs orvosság…’ Amikor pedig az orvos villája-lakása és egyben rendelője előtt meneteltek, felhangzott a másik ének közepe: ’Ím az élet véghatára…’

Közismert, hogy amikor elvonult a Fő-utcán a gyászmenet, a boltok kiürültek, a rendelők elnéptelenedtek, az ipari üzemek pauzát tartottak, mindenki a járdára sietett, megnézni a gyászolókat, sírásukat, ruhájukat, ábrázatukat. Mindenki leszűrt magának egy sor konzekvenciát. Napokig volt miről beszélgetni. Állítólag a megfelelő helyen már várták a református kántor hangos-kikiáltó diktálását. Senkit nem bántott meg. A szokás hatalom. A kis falukban mindenki elment a temetésre.

Nagyobb községekben már nem így volt. Figyelembe kell venni azt is, hogy a kétvallású településeken inkább csak az egyik felekezet, vagy a másik felekezet népe kísérte ki halottját nyugvóhelyére. Mivel csak papíron voltam néhány napig segédlelkész Monoron, mások elmondásából ismerem a leírt történetet.

Öt napig tanítottam Perőcsényben hittant, szerdán pedig Vámosmikolán. Ott mindössze két csoport volt. Alsós és felsős. Katolikus település. Felvidéki áttelepítettek közül néhány család volt református. Megtudtam, hogy a máshová irányított áttelepítettek szívesen vettek házat Vámosmikolán.

Keskeny folyó, az Ipoly az országhatár. Nyáron fürödhettek a vízbe vágyók. Megjelölt helyek voltak. Magyar rész, Csehszlovák rész. A határőrök résen voltak mindig. Voltak kivételes órák. Minden nagykapu mellett van kiskapu. Az Ipoly volt a rokonok, testvérek, családtagok találkozó helye. Ha túlról fürödtek, itt éppen kapáltak volna. De elfáradtak, rápihentek a kapanyélre és beszélgettek a kapafokával. A vízben hallották. Ők is beszélgettek. Azt meg a parton lehetett hallani. Drót nélküli telefon. Néha az unokatestvérek összefutottak a folyó közepén és fordítva szaladtak vissza a kiskatonák figyelmeztetésére. Ilyenkor mindkettő nyaralt egy kicsit a másik országában. Egy hét múlva cseréltek. Ki-ki igazi családjához érkezett. Csehszlovákiában ismerős volt ez a találkozási forma, a drót nélküli telefon.

Kishodos és Nagyhodos. A falu egyik fele a nagy Szovjetunióhoz tartozott. A falu közepén dróthatár. Átbeszélni tilos. De az ablakban, az utcán énekelni szabad. A magyar nép, dalos nép. A szívek fájdalmában születnek a népdalok, és örömében terjednek. Bánatukban ismétlik. Erőt ad. Kell ez. Egyéni dallamban beleszőtték a táviratot, üzenetet. Utána a másik oldalon is énekeltek. Ez válasz volt a megszólításra.

Amikor erre Moszkvában rájöttek valamelyik Párt-kongresszuson, több méteres, magas deszkahatár építését rendelte el a legmagasabb fórum. A Párt vezette Kormány. Talán úgy, mint Berlinben. Fal a két városrész között. Ekkor már odaállhattak a lakosok a siratófalhoz és hangosan elsírták bánatukat, örömüket. Az európai éter átvitte a deszkaréseken az üzenetet közvetítő énekes-beszédet. Mindjárt választ is kaptak.

Az Ipolyban télen keservesebb lett volna fürödni. A másik oldalon pedig kapálni. A családi találkozók nem egész évben voltak megrendezhetők.

Temetésre nagy utánajárással kaphatott valaki útlevelet, vízumot. Akkor még a keleti országokban nem divatoztak a személyautók. Felutazni Pestre, megszerezni az iratokat. De hivatalosan kellett igazolni, hogy a nagyszülő meghalt. Ez már nehezebb volt. Ha mégis sikerült és tél volt, a halottat fagyos helyen, kamrában, fűtetlen szobában tudták tárolni. A temetésre talán odaért a leánya, testvére. Távolabbi rokon, ismerős ne is kérjen engedélyt. Szobon vonattal átmehetett és onnan keresni kellett csatlakozást a tovább-utazáshoz. Ha sietni kellett a temetéssel, akkor legtöbbször elkéstek a gyászolók.

Mária Terézia törvénye ott is hatályos volt. Miszerint megvan az ideje, mikor kell eltemetni a halottat. Egy kicsit lehetett siettetni, vagy késleltetni az időt. Mégpedig. Tegnapra bejelentették, hogy ma délután már temethessük. Letelt a 36 óra. Máskor pedig később jelentették be és így kitolódott a 48 órás határidő.

 

Ahol még nem volt körzeti orvos, a falusi halottkém állapította meg a halál beálltát. Sok trükkös módszert ismertek az emberek. Tükröt tartani a szája-orra elé. Ha bepárásodik, élet van az emberben. Forró vassal megégetni kényes helyen. Ha megmozdul, még nem halt meg. Figyelték a halántékát. Megjelenik-e a fehér csík? Amikor minden rendben volt, a halottkém szóban adott engedélyt a temetésre. Meghatározták az idejét. A hírharang megszólalt. Fekete zászlót csak ritkán tűztek a toronyra.

Mind élesebben jött elő a kérdés. Milyen esetben jár harangozás? Polgári jog a harangszó megrendelése, vagy gyülekezeti alkalmakra szoktak harangozni? A vörös drapériás temetések idején is kért a család harangozást. Arra hivatkozva, hogy ez nem istentisztelet, megtagadták. Ebből elindulva voltak vizsgálatok. Vezetőink kérték a lelkipásztorokat, ne provokáljanak. Csakhogy a presbitereknek nem lehetett parancsolni. A lelkipásztort a gyülekezet választotta, ők tartják el, nem a Püspöki Hivatal. Ebben az ügyben csak baráti jó tanácsot kaphattunk az okosabb vezetőinktől. Egy példa:

A párttitkár gyermeke megégett tűzben. Most lesz az első Párt-temetés a faluban. A bölcs lelkipásztor összehívta aznap estére a presbitériumot. Határozatot hoztak. Az eddigi gyakorlatot megtartják. Csak egyházi temetésre jár harangszó. Egy kivétel lesz. Ha iskolás gyermek hal meg lakástűzben, akkor a gyülekezet együttérzését fejezi ki a szülőknek és ingyen fog harangoztatni. Csak a harangozónak jár a gyászolóktól a napidíj. A harangdíj elengedésével a gyülekezet segíti a szomorú szívű gyászolókat. Kecske és káposzta. Mindkettő jól lakott, megmaradt. Prédikátori prudencia. Így is lehet.

 

143. Balassagyarmat.

 

 Palóc vidék. Nagy evangélikus gyülekezetekkel. Van katolikus és református temploma is. Mivel vasárnaponként Perőcsényben nem volt rendszeres szolgálatom, kaptam kinevezést Balassagyarmatra. Szépen összeházasították. Hétközben hittanórák, vasárnap Balassagyarmat. Megismertem egy kisvárosi gyülekezetet. Bemutatkoztam és megegyeztünk. Minden második hétvégén elutazom Gyarmatra. Rendszer lett, hogy délután kimegyek Szécsénybe. Az evangélikus templomban tartottunk református istentiszteletet. De mivel az ottani kollega éppen beteg-szabadságon volt, egyben tartottuk az evangélikus-református istentiszteletet. Megtanultam, hogy a revízió előtti Károli bibliafordítást kell használni a szószéken, mert az patinásabb. Veretes. Kánaáni nyelv. Szót fogadtam. Amikor evangélikus istentiszteletet tartottam, akkor a 100 éves Bibliából olvastam a lekciót. Mivel nem nagyon értették a hűséges palócok, szép, vallásos volt. A textust már a revideált Károliból olvastam és úgy is idéztem mondatokat.

Nagypénteken ért a legváratlanabb szolgálat. Sétálok az állomásról nézelődve. Fut elém a papgyerek. Siessek, mert már 9 óra óta ott térdelnek a szórványból érkezettek. Liturgia nem kell. Hamarosan indul vissza a vonatjuk. Balassagyarmatról Ordass Lajos B-listázott, félreállított, püspököt várták a korai vonattal. Nem jött valami miatt.

Akkor még nem volt a kisebb Lelkészi Hivatalokban telefon. Semmi liturgia nem kell. Vegyem a palástot és osszam a szent jegyeket. Megtaláltam az ostyás tányért. Adnám kézbe, de mindenki a szájába várja. Kellett volna kezet mosnom! Elkéstem vele. 12-en térdeltek az oltár rácsa előtt. Kínálom a kelyhet. Senki nem fogadja el. Azt is a szájba kellene öntenem. De hogyan? Az ortodoxoknál láttam a kiskanalas borosztást. De itt hogyan végezzem? Megpróbáltam kézbe adni a kelyhet. Nem sikerült. Szegények nyújtották a nyakukat, ahogy csak tudták. Itatom őket sorban. Védő kendőt nem tartottam a kehely oldalához. Sajnáltam volna a szép, fehér damaszt szalvétákat bepiszkolni. De így is baj lett. A szép fehér ingeken, blúzokon maradtak foltok.

Mit gondolnak rólam? Milyen kezdő teológus lehetek. Hiszen ezek a szórványból érkezők nem ismertek engem. Nem tudták, miért ilyen palást van rajtam. Miért nem Luther-köpeny? Nem sikerült helyettesítenem a nyugdíjba kényszerített püspök testvéremet. A szórványból érkezők hazamentek. Harangoztak. Készültünk az ünnepi istentiszteletre. Valahogy most sem értem a testvéregyháznál az úrvacsorai napok beosztását. Nem istentisztelethez kötötték, hanem ezek szerint, ünnephez. A helybeliek már ismertek. Minden szépen rendben megtörtént. A reformátusoknak kihirdettem a húsvéti istentiszteletet úrvacsora-osztással.

 

144.    Káplánsors.

 

 

Nem mindig irigylésre méltó helyzet. Bár már sokkal jobb volt, mint elődeinknek. Perőcsényben kaptam egy külön szobát és 400 forint fizetést. A kelenföldi zenélésért ennek fele illetett engem. Az akkori szokás szerint megegyeztem nagytiszteletű asszonnyal, hogy 12 forint lesz egy napi kosztolás. Ezt a konyhapénzbe fizettem rendszeresen. Jól jött a konyhára. Sok mindent meg lehetett venni belőle. Boltból cukrot, sót és fűszereket kellett vásárolni. A hívek páronként összehordtak annyi búzát, hogy bőven elég volt malomba beőrletni. Még a baromfiak is búzán nőttek fel. Húst nem lehetett még kapni az országban. Baromfi volt elég. Felvettem a 400 forintot a gondnoknál és mentem fizetni az étkeztetést. Maradt havi 40 forintom. A balassagyarmati átjárásom segített egy kicsit. Ott kaptam kézhez 200 forintot. Ott is kifizettem a havi 4 napi kosztpénzt. Megmaradt 152 forintom.

Balassagyarmaton a parókiával szemben lakott egy özvegyasszony gimnazista fiával. Ott kaptam szállást. A néni volt az egyházfenntartói járulék beszedő. Házalt havonta a pénzért. Üzemben dolgozott. Papírzacskókat ragasztott normára. Nagyon keveset fizettek érte. Talán darabonként 1-2 fillért. Abból nem lehetett megélni. A járulék beszedésért 30%-ot kapott. A baj úgy jött elő rendszeresen, hogy amikor félig megtelt a tömb, jött elszámolni. Főnököm mindig mondta neki, hogy akkor jöjjön, amikor betelik. Az elszámolás után rendszeresen elveszett a gyűjtőtömb. Vagy elvesztette, vagy ellopták. Akkor következett a hirdetés, hogy ilyen és ilyen számú tömb érvénytelen. Melyik gyülekezeti tag kereste a számlaszámot? A templomba járóknak mindig megvolt a befizetése. A távolabbi részen lakóktól, és akik nem voltak templomosak, azoktól sohasem folyt be adakozás. Főnököm is érzett valamit. Nem kapott mást, aki vállalta volna becsületesebben az egyházadó összeszedését.

Elég nehezen kezdődött beépülésem a főnököm szívébe. Felesége gyógypedagógus. 5 fiúgyermekük volt. A legnagyobb gimnazista, a legkisebb karonülő. Most, mikor visszaemlékezem, aki akkor volt karonülő, jelenleg pécsi lelkipásztor és baranyai esperes. Múlik az idő.

A bemutatkozásom elég rosszul sikerült. A disszidált öcsém Hollandiából küldött nekem egy CLACC fényképezőgépet. Nagyméretű filmet kellett vennem hozzá és mindenféle beállítás nélkül kattintani. Nem automatikus volt, hanem a legegyszerűbb fixre állított masina. Távoli képeket lehetett vele készíteni. Mint a legértékesebb felszerelésemet, magammal vittem. Evangélizációs hét volt Balassagyarmaton. A baranyai származású Borzsák Sándor volt a heti igehirdető Pócsmegyerről. Jövendő főnökömnek bemutatkozom. Leszidja a mai fiatalokat, hogy a fényképezésre van eszük, de köszönni, tisztességesen viselkedni nem tudnak. Én faluról származtam, nem vettem magamra a célzásokat. Talán saját fiainak szólt volna az értékelés, ha ott lettek volna. A vendég hallgat.

 

A folyosó tele van méhész-felszereléssel. A templom körül a kaptárok tucatjai. Melyik családtag a méhész? Megkérdeztem. Talán édesapja, nagyobb gyermekei. Nem ismertem a családot. A kis pöttöm emberke kihúzza magát, hogy én! ( Ki lehetne más? ) Én is beszámoltam azokról a papokról, akik minden mással foglalkoznak, lekötik magukat idegen dolgokkal. Miért nem a gyülekezetben találnak munkát? Elmondtam, hogy mennyire várják sok helyen a látogatást, a jó szót. Milyen pap az, aki vasárnap érthetetlen, hétközben pedig láthatatlan? Mi is felnőttünk négyen kis faluban, de édesapám mindig a gyülekezettel foglalkozott. Még szabadságon sem volt életében.

Amikor már nem győzte hallgatni, felfújta magát és ajtót mutatott volna, ha a vendég kollega nem szól közbe, hogy igaza van ennek a fiúnak. Ettől kezdve kettőnkre vetett tűzcsóvát szemeivel. Egyik szeme rám, másik Sándor bácsira lövellt. Meg nem pukkadt, mint a békából lett ökör, de veresen mondta el, hogy a gyülekezet fizetőképtelensége miatt kénytelen másodállásban méhészkedni. Felesége gyógypedagógus, tanít.

Az én édesanyám a családban dolgozott, nem vállalt sehol sem munkát. Imádkozni tanította négy gyermekét és meleg légkört biztosított a családban, gyülekezetben. Itt pedig látom, hogy cselédlányt tartanak, ő neveli a gyermekeket. Meg kellett azonnal tanulnom, hogy nem cselédlány, hanem bejáró asszony. Nekem nem sokat számított a titulus.

Délután bemutatkoztam nagytiszteletű asszonynak is. Ő evangélikus. Sokszor elkezdte a mondókáját, hogy hagyjam már a kálvini eleve elrendelést. Ne is érintsem többet a témát. Ne rontsam a gyülekezetet. Férjét már megtanította, hogy ilyen nincs. Kérdeztem, hogy Isten is csak utólag tudja meg a dolgokat? Most szegény asszony kezdett elpukkadni. Észrevettem, hogy mindketten pukkanós emberek. Világosan eszembe jutott Budai Gergely professzoromnak a bölcs tanácsa. Torony mellől nősülni. Persze csak csillagos torony mellől.

Hogyan járt az egyszeri kollegánk? Az evangélikus nagytiszteletű asszony nevelte a református lelkipásztor leánykáját. A két felekezet között nincs reverzális. A gyermekek nemük szerint követik szüleik vallását. Egy alkalommal generális vizitáció volt az egyházközségben. Fehér asztalnál az édesapa beszámol gyülekezeti eseményekről. Mindenki figyeli. Az iskolás leánykája kellő pillanatban hangosan megkérdezi édesanyját. ’Ez igaz, amit apa mond, vagy ez is csak prédikáció?’ Bizony hamar így járnak a vegyes házasságban élő papjaink. Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik.

Még egy nagyobb kellemetlenségem volt Balassagyarmaton. Áldozócsütörtök munkanap volt. Istentisztelet mind Perőcsényben, mind Balassagyarmaton. Előtte vasárnap kérte nagytiszteletű asszony, hogy feltétlen menjek el Gyarmatra korán reggel, vagy előtte este. Férje vándorol a méhekkel. Nem hagyhatja gazdátlanul a kaptárokat. Volt egy nagy bajom. A perőcsényi énekkarba besegítettem. Betanítottam néhány éneket a Mennybemenetel ünnepére. Tudom, hogy mindenki ott lesz a templomban. Az énekkart én vezénylem. Nagytiszteletű asszonynak elmondtam, hogy a lelkésznek az emberek a hívei, nem a szorgos méhecskék. Én is gyülekezetben leszek. Nem fogok eljönni. Fehér sápadtság és szédülés lett a vége. Ilyen káplán még nem volt.  Mondtam, talán nem is lesz.

Perőcsényben főnökömnek elmondtam a feszült helyzetet. Ajánlotta, hogy gondoljam meg, menjek el. Ne gyűjtsek fejemre eleven szenet. Majd vasárnap énekel az énekkar nélkülem is. Nem fogadtam szót neki sem. Legközelebbi utamon megtudtam, hogy az esős idő miatt a méhekkel előbb hazajöttek. Gyakorlatilag megoldódott az ügy. De jogilag-erkölcsileg nem.

Eperszedés ideje volt. Kaptam nagyon sok, szép epret indulásom előtt. Lehűtöttem a pincében. Reggel korán becsomagoltam. Elvittem Balassagyarmatra. Találkozom az ottani főnökömmel. Mutatom. Magam elé tartom a nagy kosár gyönyörű epret. Jelzem, ajándékba hoztam. A méreg elszállt. Békés ábrázat. Köszöni. Adjam át a konyhában Mária néninek. Ő is meglepődött. Kezébe nyomtam a nagy karkosarat. Ezzel lekosaraztam. Készített reggelit. Elintéződött a feszes ügy. Ezt jelenti az édesség. Az édes eper. Maradtam hatodik fiúk. Engedetlen, visszabeszélő gyermekből fehér bárányka lettem.

 

145. Vallásos falu.

 

 

Perőcsényben töltöttem a nyarat. Innen valamerre is elutazni, büntetés volt. Egy nap kellett hozzá. A legkorábbi autóbusszal kellett indulni. A falutól másfél kilométerre, a leágazásnál álltak meg a buszok. Ott tévesztették össze a két fekete autót is. Az első busz gyűjtötte össze a munkába sietőket. Reggel 6 órára mentek dolgozni valamelyik üzembe, TSZCS-be, ÁFÉSZ-ba, vagy Szakszövetkezetbe. Korai kelés, 4 óra előtt. Az állatoknak dobni valamit és igyekezni ki a buszmegállóhoz. A menetrend nem volt tökéletes. Hol előbb érkezett meg, hol késett az autóbusz, vagy a helyette közlekedő ponyvával védett teherautó. Váró vonat nincs, de váró utas lehet.

A nehézkes közlekedésnek volt köszönhető, hogy sem a nagyapám, sem az anyai nagybátyám temetésére nem mentem el Sárbogárdra. Készülnöm kellett a papi vizsgára. Könyveim megvoltak. Tanultam, írtam. A dolgozatot beköttettem és időben beadtam. Egy hónapi szabadság kijárt a fáradt lelkipásztor családnak. Egyedül maradtam. Mindig volt jószívű meghívóm ebédre. Rá kellett volna szoknom a húsevésre. Nem sikerült. Tartottam pihenőnapokat. A családokat nem osztályoztam. Isten előtt is mindenki egyenlő.

Korán reggeliztem. Kiléptem az utcára. Kiskaput bezártam. A legelső arra jövő tehenes szekérre felkéretőztem. Bejelentettem, hogy a mai napon együtt leszek a családdal, velük fogok dolgozni. Málnaszedés, kapálás volt soron. Híre ment estére a faluban. Az arra haladó kocsik lesték, nem állok-e a kapuban. Hetente két nap adtam magamnak szabadságot. Történt olyan is, hogy gyalog mentek kapálni. Beálltam közéjük. Ha tudták volna, hogy velük leszek! Nem ilyen ebédet hoztak volna magukkal. Vereshagyma, gomolya túró, kenyér, szalonna és perőcsényi bor. Erőt adó, fenséges ebéd egy árnyékoló fa alatt. Imádság nélkül nem kezdtünk, nem álltunk fel.

Tanulva a gimnazista korombeli leégésen, hosszú ujjú inget használtam ilyen napokon. Az arcom piros lett estére. Jobban tetszettem a lányoknak. Főnököm fehér, városi gyermek volt. Nem tudta élvezni sem a parasztmunkát, sem az egész napos szabadban létet. Nekem éltetőm volt.

A hittanengedély a jövő évre is bizonytalan volt. Megint kell kérni segédlelkészt. A presbitérium megígértette nagytiszteletű úrral, hogy engem kérnek a következő évre is. Meg is ígérte főnököm. Ne félj, már megbeszéltem Szamosközi püspök úrral. Maradsz még egy évig. A szeptember végi vizsgák után jelentkeztünk a Püspöki Hivatalban. Megtudtam, hogy a perőcsényi presbitérium kérésére elhelyeznek. Új helyem Szentmártonkáta. Az írások elmentek. Mielőbb jelentkezzem új szolgálati helyemen. Amikor kértem a felterjesztett presbiteri határozat kivonatát, azzal védekezett a főjegyző úr, hogy a nagytiszteletű úr szóbeli kérésére fogadták el a perőcsényi véleményt. Eszembe jutott a sánta kutya hasonlata.

Perőcsényből sírva engedtek el. Tudom, a legnagyobb tüske főnököm szívében az énekkar ragaszkodása volt. Nagytiszteletű asszony nagyon szerényen vezette a négyszólamú kórust. Én sem voltam felkészült, de legalább bátran vezényeltem. Gyors, könnyes búcsú. Olló. Elvágtunk minden szálat. Egy budapesti, most abszolvált, fiú lett az utódom. Utána lett a baj. Az utánam következő harmadik segédlelkészt úgy kellett fekve hazaszállítani Vámosmikoláról minden alkalommal. Annyi alkoholt fogyasztott, hogy a föld állandóan vonzotta megterhelt fejét. Ezután még egy következett. Megszöktetett egy leánykát. Vidéki származású volt a fiú. Nem válogatott. Ezután nem kértek, nem fogadtak káplánt. Elég volt ennyi is. A következő évben meg a főnököm akadt össze az egyik kislánnyal. Perőcsényiek megelégelték a templomba járást. Fejétől büdösödik a hal. Ma már egy teljesen kiöregedett, nyaraló falu. Télen csendes, üres. Nem sokáig tartotta meg a községet a jó eper, málna.

 

146. Szentmártonkáta.

 

Szentmártonkáta nagyközség az Alföldön. A Fő-téren két templom áll egymással szemben. Egyiken kereszt, másikon csillag. A lakosság aránya feles. 2000 hívő innen, 2000 onnan. A két nagyharang olyan kínosan szól egyszerre, hogy a falu kutyái fájdalmas üvöltés közben futnak, bújnak még az egérlyukba is. Ezért nálunk 5 perccel később volt minden harangozás. Ne irtsuk ki a hűséges házőrzőket! Bemutatkozom. Fiatal házaspár. Egy éves kislányuk van. Most várják a másodikat.

A presbiterek az udvarban összerakták már a gyülekezeti házat, egyben a káplánlakással. Mikor ki ráért, eljött, ásott a kertben agyagot, felhordta a nagy keverőbe. Gerebennel húzta, simította. A maradiabbak lábbal tiporták a finom agyagot. Jól belekeveredett a törek és a hosszúra vágott szalma. Megfelelő mennyiségű víz kellett a jó masszához. Az arányt mindenki érzete. A kút közel volt. Megkeverte törekkel, szalmával, vízzel elegyítette és a feljebb emelt deszkák közé vasvillával berakta. Az ajtók, ablakok helyét bekeretezték. A kőalapra rakott sárház nagyon jó. Télen meleg, nyáron hűs. A falakat meggyalulták hatalmas földgyaluval. Kívül-belül. Betették a nyílászárókat, ahogy most nevezik at ablakokat. Az ácsok is elvégezték a munkájukat. A cserepeket szép sorjában felrakták. Nem ázik be. Következik a száraz homokkal való feltöltés és a gerendák elhelyezése a homokágyban. Színtelés és a padlódeszkák felszögezése, simítása. A homokszárítás van már csak hátra és a padlók beépítése. Egy évvel korábban kaptak káplánt, mint ahogy gondolták. Jövő nyáron lesz kész teljesen a lakása. Azért nem küldenek vissza.

A mostani gyülekezeti teremben, a parókia egyik szobájából kialakítva, kapok helyet. Betettek egy ágyat és egy szekrényt. Az iroda mellett ez a helyiség volt a gyülekezeti munka központja. Itt volt a gyermekmunka, ifjúság, bibliaórák. Télen az állandó tészta-készítés. A felajánlkozó asszonyok egy-egy csoportja minden este megérkezett. Hozták a tojást magukkal. Feldolgoztak egy szakajtó lisztet. Meggyúrták, kisodorták és felvágták cérnametéltnek. A tésztának száradnia kellett mind a vágás előtt, mind pedig utána. Az asztalokat leterítették fehér abroszokkal és szépen, egyenletesen szétszórva száradt a finom, sárga levestészta. Be sok gyereknek szereznek vele örömet az Egészségügyi Gyermekotthonokban! Még rágondolni is öröm. Nevet az ember szíve. Az asszonyok beszélgetés, énekelgetés, felolvasás, imádkozás közben végezték a munkájukat. Későn végeztek. Hazamentek.

Akkor én is elfoglalhattam főhadiszállásomat. Az erős tésztaszagban egészségesen alszik az ember. A bajom nem csak a késői helyfoglalás miatt volt. Amikor szitálták a lisztet, az egész szobát teleszórták. Szállt a liszt-por. Minden fehéredett. A rosszul záródó szekrényben hiába teregettem le a feketeruhámat valamivel, mindig fehér foltok lettek rajta vasárnapra. Ezt is meg lehet szokni. Majd jövőre! Készen lesz az új lakás. Hol leszek én már akkor? Nem tudom. Ugyanis decemberben betöltöm a 24. életévemet. Érvényes lesz a papi vizsgám. Választható leszek januártól. Édesapám emlegette, hogy nekem szerez állást. Minél kevesebb ideig legyek kiszolgáltatva a principálisok szeszélyeinek. Az ő korában igaza lehetett. Most nem volt annyira veszélyes. Bár itt fizetést nem kaptam, de nem is fizettem a kosztért.

Ebéd sorkoszt volt. 3 naponként egy családnál. Reggeli és vacsora és vasárnap ebéd a főnököméknél. Az összes hittanórát én tartottam. Négy nap a benti iskolában. Két nap a kültelkiben. Minden gyermek járt hittanra. A és B párhuzamos osztályok voltak. Jó beosztás szerint egy évfolyamnak mindig egyszerre volt vallásórája. Egyik terem a katolikusoké, másik a reformátusoké.  Nyolc osztály, heti 2 órával. 16 óra hetente. A külső iskolában összevonások voltak Ott is szépen folytak az órák, heti 8 órát tartottam. Még ősszel vettem egy kis harmonikát. 260 forintot gyűjtöttem össze az elmúlt évben. Vittem magammal minden órára. Zengett az ének.

Főnököm szabad lett. Állandóan az irodában dolgozhatott. A húsellátásban mindenki önellátó volt. Mangalicát hizlaltak. A faluközösségben ügyesen ment a disznóvágás. Volt egy kerékpáros presbiter. Télen mindig egy csőkályhával a vállán láttuk kerékpározni. A tüzes szerszámát hordta a hátán. Ő volt a leszúró és perzselő ember. Reggel korán kezdte. Amire megérkezett, készen volt a nagy edény, a malac megfelelő helyre beterelve. Az előre elkészített, száraz, aprófával megrakta a tűzteret a hátán cipelt hengeres kályhában. Alul papírgyújtós. Felette forgács, rajta a sok aprófa. Begyújtotta és ment az ólhoz. Egy ügyes elkapás, kés és máris fújta szegény állat a vérét. Telt az edény. Megfelelő helyen kezdődött a perzselés. Nyakba akasztotta szerkezetét. A dobban erősen forgó lapátkerék tolta ki a lángot a vékonyodó csövön. S máris égett a malacka szőrzete. Még egy töltés az aprófából és készen volt a perzselés. A fürdetést, feldolgozást már más végezte.

A következő állomáson fél óra múlva már rítt a disznó. Végzett egy nap akár 10 helyen is. Az utolsó pörkölést úgy szokta vállalni, hogy akkor ő is fejezi be a feldolgozást. Ha ezt nem kérték, hazament pihenni. A baj nem is az ítélet napján volt. Előtte. Többször szólt a gondnok úr, nézzem meg, él-e még a hízó. Sokszor elfelejtik megetetni. Kérdezzek rá és vigyek neki egy kis darát, vizet a vályúba.

Kálmán bácsi, a kurátor, kedves ember. Vele történt. Írom fel az adatokat keresztelés előtt, reggel. A gyermek neve? Válasz: Mit gondol, a kutyának adja egy magyar ember a nevét? Kálmán a fia is, unokája is. Másik eset. Advent IV. vasárnapján szórvány-istentisztelet háznál, Kókán. Hamiskásan kérdezi Kálmán bácsi, miről fogok prédikálni? Gondoltam a csízióját. Tetszik tudni, nem lehet mindig csak karácsonyi történetet felolvasni a Bibliából. Hiszen ott évente egyszer van istentisztelet. Elmondom, hogy Ézsaú és Jákób történetét veszem alapul, hadd ismerjék az Ótestamentumot is.

Szegény ember a falnak dől. ’Tiszteletes úr! Meg ne tegye! Ölnek, ha valaki a lencsét emlegeti nekik!’ Én bizonytalankodtam. Élveztem a helyzetet. Segítségül hívja főnökömet is. Ő is lebeszél a tál lencséről. Ne azt etessem szegény hűséges, távoli híveinkkel. Addig nem engedtek ki a zárt körből, amíg meg nem fogadtam erősen, hogy inkább újszövetségi történetet olvasok és nem utalok a lencsére.

Kurátor úr jócselekedetet vitt magával az örök életre. Egy káplánt, engemet, megmentett a korai testi haláltól. Hiszen a kocsmában már nem egyszer szúrtak le idegeneket a lencse miatt.

 

Ugyanis azzal csúfolják a kókaiakat, hogy kétszer eszik meg a lencsét. Pedig ez nem igaz. Lehet, hogy egy régi kanásszal megtörtént, de ők sohasem cselekedtek így. Ugyanis a kanászlány a nagy esőzés után a kötényébe vitt haza egy csomó lencsét. Az asszony gyorsan megfőzte és azt vitte urának ebédre. Este elmesélte a leányka, hogy hol találta a sok lencsét. Az pedig a két nappal azelőtti főzelékből került a szikla mellé, amikor sietségükben nem tudta az asszony jól megfőzni az ebédet és fövetlen lencsével lakott jól a kanász. Eszerint kétszer ették meg ugyanazt a főzeléket. Ebből a félig hihető történetből általánosít a magyar ember és kiterjeszti az egész Kókára az ilyetén spórolást, illetve tévedést. Aki ezt a históriát hordozza a szívében, megérdemli a bicskázást.

Az egyik presbiter fiának volt az első motorja a faluban, akire számíthattunk. 250 cm3-es Pannónia.  Bizony a nagy hidegben nyestük a szelet. Kölcsönösen. A szél is minket. Pedig bújtam a vezető mögé. Vigyázva, el ne veszítsem fagyott kezemből a táskámat. Megérkeztünk. Leszálltam a kétkerekű taxiról. Megbeszélt időre visszajött a házhoz. Gondolom, ő sem a lencséről beszélgetett az Apák Boltjában. Épségben megérkeztünk. A hosszú úton, mely síkosabb lett a lecsapódó párától, igyekezetünk hazafelé.

 



Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Honlapkészítés