Budapest Külső - Józsefvárosi Református Egyházközség

Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít!





A   XX.   SZÁZAD   MÁSODIK   FELE.

 

I.   S Z Ü L Ő F A L U M

 

1. Korán megszülettem.

 

       Bizony, ahhoz hogy a XX. század második feléhez érkezzünk, el kell indulnunk az első feléből. Én annak is a közepébe léptem bele. Születtem Egyházasharasztiban, a parókián, 1936. december 7-én. Szüleim: Kovács László lelkipásztor, aki akkor 30 éves volt. Született Bodméron 1906. március 10-én. Édesanyám, Szabó Erzsébet, 28 évesen hozta világra elsőszülött gyermekét. Ő született Sárbogárdon, 1908. május 25-én. A Mikulás egy napot késett, mire kiért Harasztiba. S mégis előbb hozott meg vagy két hónappal. Igazán a következő évben kellett volna felsírnom. De valami miatt siettem. Ilyesminek van előnye és van hátránya is. Előnye bizonyára az, hogy ettől kezdve minden évben előbb jártam az évfolyamtársaimnál iskolába. Úgyannyira, hogy amikor már megvolt a második papi vizsgám is, még mindig nem feleltem meg az első pontnak. Miszerint nagykorúnak kellett volna lennem. Abban az időben —a törvényt áthoztuk az igazi békeidőkből— 24 év volt a nagykorúság határa.

 

2. Édesapám exmisszus.

 

            Szüleim nem voltak ilyen sietősek. Az okos ember megtartotta az aranyszabályt. „Előbb katedra, azután Katica.” Édesapám évvesztesen végezte az iskoláit. Az első világháború alatt Bodméron nem volt tanító. A kimaradt két évet sohasem tudta behozni. 20 éves korában érettségizett a Budapest-Tavaszmező-utcai Főreálgimnáziumban, mely Zrínyi Miklósról neveztetett el. Pápán kezdte a teológiai tanulmányait. Akkor még nem volt internátus. Externátusban, vagyis házaknál, diák-albérletben, laktak a vidéki diákok. A következő három évet már Budapesten végezte édesapám. Hamarosan exmisszus lett. Vagyis a második év végén, az alapvizsga után palástjogot kaptak a tiszteletes urak. Végezhettek külön engedély nélkül palástos szolgálatot. Minden parókiális munkát vállalhattak.

Elmondásából tudom, hogy nagyon hideg tél volt. A nagy létszámú peremkerületi gyülekezetben sok temetést kellett elvégezni. Mind a lelkipásztorba, mind a kántorba belefagyott a szó. Az utolsó szolgálatot már csak erősítővel bírták. Étkezés nélkül többször alkoholt fogyasztani, ahhoz virtus kell. Van, akit megzavar. Így történt, hogy a 91 évet 19-nek nézte a nagytiszteletű úr és búcsúztatta a családi virágkoszorúból kiesett legszebb virágszálat. A kántor úr is átérezte a szülők nagy fájdalmát. Kitett magáért és búcsúénekként remegő hanggal, de teljes áhítattal énekelte: „Ne menj Rózsám a tarlóra, Gyenge vagy még a sarlóra! Ha megvágod kis kezedet, Ki süt nékem lágy kenyeret?” Az eredménye az lett, hogy azonnali hatállyal édesapámat kinevezte a kerületi főjegyző exmisszusnak. Gyorsított menettel mindent át kellett vennie.

Gyorsan megtanulta a hivatalvezetést. Másnap megérkezett az első esküvős pár. Egy törvényszéki bíró. Nagy gyülekezet, előkelő násznép, az orgona nem szól. S ott egy III. éves teológus, aki még a saját esküvőjén sem volt. Az orgona megszólalt, a zsoltár zengett, s megfogadták egymásnak az örök hűséget a fiatalok.

 

3. B. Kovács László meghívása Egyházasharasztiba.

 

            Sokáig tartott ez a kétlaki állapot. Az Akadémián vizsgázgatni, a hivatalt vezetni, a tanoncoknak a hittanórákat megtartani. A gyülekezeti rendre vigyázni, a tanítókat és hitoktatókat felügyelni. Akkor még négy éves volt a Teológiai Akadémia. Hiszen hittanból, latinból érettségiztek. A gimnázium utolsó két évében görögöt is tanultak. Sőt, lehetett zsidó órákat is fakultatívan felvenni. Ezért nem kellett főiskolán az előkészítő év, amelyet mostanában a minősítő vizsgával zárnak a teológusok.

A segédlelkészi idő két év volt. Édesapám, B. Kovács László, Sárbogárdon volt segédlelkész. Principálisa Kiss Dániel. Eredményesen letette a papi vizsgát jóapám. Akkor kerestek Brazíliába ifjú lelkészt. B. Kovács László volt az első számú jelölt. Nem vállalta. Kapott stipendiumot Hollandiába. Egy éves ösztöndíj. Csakhogy édesapám ismert egy sárbogárdi származású földbirtokost a szülőfaluja környékén, ifjú Szabó Sándort. Szülei nagy gazdák Sárbogárd mellett, Felsőkörtvélyes pusztán. Van két leánytestvére az ifjú gazdának. A nővére férjhez ment Sárbogárd leggazdagabb emberéhez, Róth Istvánhoz. De van egy nagyon ügyes, jól főző, iskolát végzett húga: Erzsébet. A sárbogárdi két év alatt ebből komoly ismeretség lett. Most már csak parókia kell és meglesz az esküvő.

Édesapámat dr. Ravasz László püspök úr Baranya megyébe, Egyházasharaszti községbe helyezte ki helyettes lelkésznek az ottani lelkészválasztás idejére. Az idős lelkészt a presbitérium kérésére nyugdíjazták. Volt is jelöltje az esperesnek. A gyülekezet, amikor megismerte B. Kovács Lászlót és hallotta prédikálni, énekelni, zsoltározni, azonnal határoztak. Követség az espereshez, megvan a jelöltjük. Közben a pályázatra 16 jelentkező válaszolt. Elsőszámú az esperes jelöltje, s a sor vége felé édesapám. A gyülekezet döntött. A választásnak van jogi oldala is. Ez már baj szokott lenni. Édesapámat elhelyezték Szabadszállásra, hogy ne tudja befolyásolni a választás kimenetelét. A gyülekezet kiállt mellette és ennek eredménye lett. 1935. augusztusában mind az esküvő, mind a beiktatás megtörtént. Erre felé a pap-beiktatást nevezik pap-lakodalomnak is. Az igazi lakodalom Sárbogárdon volt szerdán, a pap-lakodalom pedig a következő vasárnap Egyházasharasztiban. Ez történt 1935. augusztusában. Én pedig, mint koraszülött, világra jöttem 1936. decemberében.

 

4. Az 1895-ös állami anyakönyvezés.

Falunk határszélre került 1921-ben.

 

            Siklóson még nem volt kórház. Két év múlva, 1938-ban öcsém már kórházban született, orvos felügyeletével. Engem még a körzeti bábaasszony ölelt fel, vett át a megkésett Mikulástól. Egyházasharaszti kis község a trianoni, baranyai, szárazhatár mentén.

            Az 1895-ös állami anyakönyvezés bevezetésével kialakították a körzeteket. Megszüntették minden Lelkészi Hivatalban az anyakönyvezést. A matrikulákat át kellett adni központi, járási hivataloknak, levéltáraknak. Minden körzetben új anyakönyvet nyitottak, ahol már lakhely szerint folyt a beírás és nem vallás szerint. A keresztelési anyakönyv helyett lett születési anyakönyv. A temetési anyakönyvből halotti anyakönyv. Az esküvősöknek is fogadalmat kellett tenni a központi irodában az állami tisztviselő előtt. Utána elmehettek a templomba is esküvőre.

            Hosszú tárgyalás után felépült a faluban a jegyzői központ, irodákkal és szép, modern lakással, a mindenkori körjegyzőnek. A hivatalt vezető írnoknak egy házat vettek és azt alakították át „segédjegyzői” lakásnak. Az egyházasharaszti jegyzői körzethez tartozott Kistapolca, Siklósnagyfalu, Old, Alsószentmárton. Falunként bírók voltak. A bírói ház megjelölve egy szép, ovális, feliratos, címeres, égetett-zománcos táblával. KÖZSÉGI BÍRÓI LAK. Ahogy emlékszem, a Z-betű szögletes volt, de tükrös. Ugyanígy az S-betű is tükrös.  Mindkettőt másik oldalról indították. Nem olyan volt, mint a nyomdai nagybetű. De így is jó volt. Mindenki tudta, hol lakik a bíró.

            A bíró egy választott gazda-ember volt a faluban. Megbecsülést jelentett egy közösség bírájának lenni. Ő tett igazságot, hozzá fordultak a falubéliek. Annak nagy ügynek kellett lennie, ha nem hallgattak reá és elmentek Siklósra, dr. Tóth Mátyás ügyvédhez panaszt tenni.

            A háború alatt és főleg utána lett különösen nagy szerepe a faluban a bíróknak. A katonák tőle követelték a kivetett beadást. Neki kellett kijelölni, kinek a tehenét, disznait, baromfiait vigyék el levágásra. Ki adja át a lovait, hintaját, kocsiját, kerékpárját katonai célra.

            A háború folyamán és a harcok szüneteiben arra vetődött egyenruhás katonák sarcolták a falukat, rekviráltak. Később Tito partizánjai járták a falukat. Télvíz idején is mezítláb, rongyosan, szedett-vedett fegyverekkel felszerelkezve, de öntudatosan, díszmenetben vonultak végig a falun. Vezetőjük a bíró házánál megállította a csapatot és leadta a listát. Hány tehenet, disznót, libát, tyúkot szedjen össze azonnal. Rakassa kocsira és szállíttassa a kijelölt helyre. Néha kinéztek maguknak egy módosabb udvart és ott álltak neki főzni.

            Az iskolát is elfoglalták. Befűtöttek, megmosdottak, az összeszedett ruhákat elosztották maguk között s vagy ott maradtak éjszakára, vagy siettek tovább. Ha kimenőjük volt, meglepték a házakat és a legkisebb fiókot is átkutatták. A fegyver csövét előre tartva ’nemeckit’ kerestek. De nemecki helyett jó volt bármi apróság is. Tőlünk a gramafont lemezekkel együtt, a messzelátót, az ébresztőórát, zsebkendőket, zoknikat vittek el nemeckik helyett.  A fél járást végigmasírozva, szépen felöltözve, hátizsákjukat megtömve és testileg megerősödve tértek vissza a határ másik oldalára. A baranyai háromszögnél nem a Dráva a határ, könnyen hazasétáltak.

            Akkor még nem tudtuk, hol lesz az új határ. Gondoltuk, hogy az 1941-es visszahódított területet újból lekapcsolják Magyarországról. Még élt az emberek emlékezetébe, hogy három évig, 1918. és 1921. között az egész Dél-Baranya, a Pécs alatti részek, Baranyaszentlőrinc központtal, Szerbiához tartoztak. A Déli Vasút mentén feljöttek Szentlőrincig és itt lett Szerbia legészakibb járásszékhelye. A szentlőrinci vasútállomáson ma is megvan a két épület. Az egyik a Déli Vasúttársaság indóháza volt. A másik a MÁV-é. Ma már folyosó köti össze a két épületet.

            A partizánok között jó néhányan tudtak magyarul és emlegették, hogy ti úgyis Jugoszláviához fogtok tartozni. Ez a kívánság nem teljesedett be. 1945. nyarán magyarruhás katonák jelentek meg a faluban és civil mérnökök kicövekelték újból a trianoni határt. Jó darabig csak légi-határ volt, mindenki emlékezett még az 1941-es szerbiai háború előtti időre. Az igazi határt, szöges dróttal, csak sokkal később húzták ki, amikor Tito láncos kutya lett.

 

5. Villanyvilágítás szülőfalumban.

 

            Szülőfalum a két Világháború között sokat fejlődött. A bánhidai áramfejlesztőből elvezették az áramot Nagyharsányba. Ott kiépítették a centrálét, az áramátalakítót és elosztót. Onnan pedig bekötötték a közel lévő falukat is a 15 ezer voltos fővezetékkel. A falukba felépítették a transzformátort, és az utcán végigvezették a háromfázisú villanyvezetéket. Akik kérték, bekötötték a villanyt a házukba. Legtöbben csak a konyhában és a szobában használtak villanyt. A villanyórákat felszerelték a belső falra, minél magasabban, hogy gyermekek ne érjék el.  Mind a fázist, mind a földelést ellátták biztosítékkal. Konnektort nem kértek a lakók.

            A mennyezetre erősített lámpatestek csigásak voltak. Fehér, porcelánernyő vetítette lefelé a körte fényét. Az ernyőt megfogva tudtam lefelé húzni, hogy az asztalnál ülők jobban lássanak varrni, stoppolni, olvasni, tésztát vágni, dohányt aprítani. Ha pedig úgy kellett, felemelték a villanykörte ernyőjét és megállt magasan. Ezt egy üreges belsejű, vastag falú porcelángömb szabályozta. Az üres porcelánba annyi homokot, vagy vassörétet lehetett önteni, hogy a villanykörte mindig megmaradt abban a magasságban, ahová állítani akartuk.

            A villanyvezeték a padláson bergmann-csőbe futott. Ahol kellett, átfúrták a padlást és levezették a helyiségbe a villanydrótot. A bejárati ajtónál a kapcsolóhoz, a szoba közepén pedig a lámpatesthez. A belső falakon porcelán csigákon volt kifeszítve a sodrott drót. A huzalnak volt gumi szigetelése, kívülről pedig vászon védte. Egyszerű, szép munka volt minden háznál. Az udvarokon, istállókban, pajtákban továbbra is a viharlámpa működött. A jegyzőéknél és nálunk volt villanyvasaló. Ehhez tartozott egy visszaszámláló óra. Ugyanis az ipari áram, amit a vasaláshoz használtunk, olcsóbb volt, mint a világítási. A havi leolvasáskor mind a kettőt leírták és így számolták ki a fizetendő áramdíjat.

            Édesanyám a villanyvasalót csak ritkán használta, amikor nem tudta a parazsas vasalót bemelegíteni. Hiszen a villanyvasalás pazarlásnak számított. Lehetett más spórolós megoldás is. Ugyanis akkor, amikor az éjjeliőr bekapcsolta az utcavilágítást, a villanyóra automatikusan átkapcsolt a másik órára. Ez megint kedvezményes áramot jelentett. A falu szélén, a transzformátor alatt a villanydúcon volt egy rejtett áramkapcsoló. Sötétedéskor az éjjeliőr felkapcsolta, virradatkor leoltotta. Ekkor az utcalámpák kialudtak és a kedvezményes áram is megszűnt nappalra.

            Volt egy olcsó, átalányra működű forma, a pausálé. Különleges csavarmenetű, 5 W-os égő tartozott hozzá. Ez mindig éghetett, nem volt a házban villanyóra. A fénye megfelelt egy közepes petróleumlámpa fényerejének.  Ez is sokat számított. Nem volt büdös, nem volt tűzveszélyes. Könnyen lehetett a megvilágítási helyet kiemelni a lámpatest emelésével, süllyesztésével.

 

6. Szegény emberek élete.

 

            Tehát én a világra jöttem, mint nagyon várt elsőszülött gyermek. A családban egyszerre volt öröm és félelem. Másfél évig várták, hogy végre már legyen valami. De azt elsietettnek találták, hogy a Miklós bácsi hozzon meg. Akkor még a környéken sem volt szülőotthon. A körzeti bábaasszony felügyeletével vigyáztak rám. A gyenge bőröm miatt csak igazi, falusi, házilag főttes mosószappant használhattak a fürdetésnél. Ez volt a bába parancsa. Bevált a gyógyszer.

            Most, 70 év után, kezd a bőröm rosszalkodni. A Rák-kórházban (Országos Onkológiai Intézet) nem értették a szakorvosok, hogy miként lehetek fehér bőrű és kékszemű. Továbbá szemrehányóan kérdezték, hogy miért napoztam gyerekkoromban olyan sokat. Kivédtem magam. Én soha nem napoztam, mint a városi elkényeztetett gyermekek. Nekünk tavasztól őszig volt egy klott-gatyánk, egyetlen öltözékünk. A Napocska pedig engedély nélkül sütötte a hátamat, bőrkémet. Libapásztorkodás, mezei munka közben nem bújhattunk mindig a fa árnyékába. Ezek a mai orvosok nem értették a védekezésemet.

            Én tudtam, hogy télen hideg van. Olyankor kerestünk valami elfogadható lábbelit. Ha mást nem, ronggyal körülkötöttük a lábunkat. Nyáron pedig meleg volt, nem volt rajtunk ruha, cipő. A tarlókon is olyan ügyesen tudtunk menni, hogy nem szúrta talpunkat a hegyes torzsa. Vízszintesen kell húzni a lábunkat, hogy a kis, hegyes szálakat lehajtsa a talpunk előre és akkor nagyon puha, simogató szalmára lépünk mindig, sohasem fog megszúrni. Aki ezt gyorsan nem tanulta meg, bizony szenvedhetett a begyakorló lépéseknél.

            70 évig nagyon jó volt az öreg bába néni tanácsa. Fehér testem, kék szemem, gyenge bőröm miatt még életemben sem voltam orvosnál. Most is ők találták ki, hogy járjak hozzájuk. Nem is szívesen teszem. Úgy látszik, ők azért kapják a fizetést, hogy sok beteget gyógyítgassanak. Szeretet-szolgálatból megfogadtam tanácsaikat, kiváltottam a felírt recepteket. És amit még eddig sohasem tettem, beszedem az orvosságokat az előírt rendben. Igaz, hogy azt a nagyobb fajtát minden nap kettévágom, és csak egy fél darabot fogyasztok belőle egy alkalommal. Arra is rájöttem, hogy így pontosan fele annyiba kerül a havi patika. Napi 2 szem helyett napi kétszer fél szemet vagyok hajlandó lenyelni. Mivel eleddig sohasem szedtem orvosságot, a szervezetem nem szokhatta meg a sok gyógyszert. Ezért ennek a fél adagnak is nagyon hatásosnak kell lennie.

 

7. Lelkipásztorok anyagi helyzete.

 

            A csendes parókia megtelt gyermeksírással. Édesanyám csak velem volt. Abban az időben minden úri családban volt szolgáló. Ancilla. Szolgálóleány. Egyszerűen cselédnek nevezték. Ez status-szimbólumot is jelenthetett a családoknak.

            A falu papja a fizetését naturálékban kapta. Nem pénzfizetést, hanem megtermett javakat kapott, kivetés szerint. Volt a határban lelkészi javadalmi föld. 24 katasztrális hold. Ha a nagytiszteletű úr maga nem gazdálkodott, kiadta árendában. Vagy liciten, vagy ajánlat alapján. Mindig volt jelentkező-vállalkozó. De lehetett kocsisa, szolgája a lelkész-családnak. Őt irányítani kellett és végezte a munkát tehetsége szerint. A föld hasznosításában, jó megmunkálásában sokat tudott segíteni a gondnok, vagy egy rátermett presbiter. Ilyen formában az egész termés a parókia padlására került. Ha felesben, vagy harmadában volt kiadva, akkor csak egy része lett a javadalmasé, a többi a megmunkálóé.

            A lelkészi javadalom másik része volt a lukma, vagyis a gyülekezeti tagoktól, illetve családoktól, felnőtt lélekszám szerint megállapított termés. Búza, kukorica, sonka, csibe, bor és hal. Ez utóbbi csak bortermelő vidéken, illetve folyó vagy halastó mellett. A régi szokás szerint a tanító, vagyis a mester, mindig csak feleannyit kaphatott, mint a lelkipásztor. Ebből következett ilyen fonák dolog is, mint az egyik Duna melletti, Tolna megyei község díjlevelében. Hal: Amennyit a Pap akar. A Mester: feleannyit.

            Ez az 50%-os arány vonatkozott a tanítói földekre is. Őneki 12 hold volt kimérve. Rendszerint kiadta haszonbérbe. Ezen kívül volt a templomnak és épületeknek is földje. Ezeknek jövedelmét mindig a megnevezett épületek karbantartására kellett felhasználni, illetve bankbetétben halmozni.

 

8. Szánkózás gyermekeknek.

 

            Állítólag keveset sírtam. Mihelyt megnyikkantam, azonnal ott volt egy felnőtt és elhallgattatott. Most érzem ennek hátrányát, hogy ilyen gyenge hangú felnőtt lettem. Abban az időben minden falunak megvolt a papja, tanítója. De jó is volt. Hiszen kimenni a faluból télvíz idején szinte lehetetlenség. A mi falunkat körülvette a kanális. Azon volt híd mind Siklósnagyfalu felé, mind Old felé. Télen ajánlatos volt megvárni a fagyos időt, illetve a nagyobb havazást. Ilyenkor előkerültek a szánkók és a lószerszámra a kis csengők. A lovakat abrakoltatták a jó gazdák. Járatni kellett az állatokat. Befogták a szánkóba, felcsengőzték a nyakukat és eljártak velük a szomszéd faluba. Jó alkalom volt, hogy bekukkantsanak rokonokhoz, ismerősökhöz.

            Ez a csúszkálós idő nagy öröm volt az iskolás gyermekeknek. Soknak volt kis szánkója. Kézben a húzókötéllel nézelődtek a házak előtt. Ha megláttak egy lovas-szánt, bevárták, és gyorsan beakasztották a húzókötelet egy kiálló saroglya-tartóba, vagy más alkalmas helyre. Az ügyesebbek átvetették a madzagot a megtalált akasztón, és kézzel fogták a kötél végét, hogy bármikor eleresszék és lemaradjanak a vontató mozdonyról. Ugyanis történtek bajok. A kocsis észrevette a beakasztott szánkókat és nem állt meg, amikor kezdtek könyörögni a gyerekek, hogy nekik haza kellene már sietni. Délután kettő órára vissza kellett menni az iskolába. Ilyenkor nem csak átfáztak a nebulók, hanem sírva húzhatták haza szánkójukat valamelyik szomszéd faluból. Hacsak nem volt szerencséjük s találtak egy visszfuvart.

 

9. Téli esték.

 

            Tehát a faluból eltávozni télvíz idején bizonytalan volt. Be is húzódtak az emberek a konyhába. Esténként lámpánál, gyertyánál, pausálé-villanynál, a gazdagabbak 25-ös, 40-es villanyégő alatt ültek az asztal körül. Előkerült a kártya, a könyv, Biblia, foltozni való, kötés-horgolás, az idősebbeknél a nótázás, borozgatás.

            A birtokossági nagyterem, amelynek a belépője bérbe volt kiadva valakinek italmérésre, hangos lett. Mindig akadt valaki, akit figurázni lehetett, s a végén fizettek neki egy hosszúlépést. Csellengő részegeseket a kocsmai közösség sem fogadott be. Ők megálltak az egyik sarokban és csendben voltak. Néha megmukkantak, de elhallgattatták őket.

            Nálunk a nappali szobában égett a villany. Édesapám olvasott. A cselédlány vacsora után lefekhetett, vagy hazamehetett a családjához. Édesanyám engem figyelt, altatott, rendezett, játszogatott velem. Erre igazán nem emlékszem, de a családi elbeszélés és a kisebb testvéreim idejében tett megfigyelésem, erre enged következtetni.

10. Tengeri fosztás.

 

            A falusi életben természetes volt a közösen végzett munka. A családok segítettek egymásnak. Igaz, elsősorban a rokonok, komák. De elhívták a napszámosokat, részes dolgozókat is. Az esti munkák között a kukoricafosztás volt az egyik szép, kedves, emlékezetes időtöltés. A tengerit csuhásan szedték mifelénk. Rokonaimnál, Fejér megyében nem ez volt a szokás. Ott kitörték a tiszta csövet a szárról és a csuhé egyben maradt a szárával. Nagyon jó téli eledel a szarvasmarháknak. Naponta kaptak egy-két kéve kukoricaszárat és elálldogáltak a bocikák a jászol mellett.

            Nálunk a lovaskocsik behordták a pajtába a megszedett kukoricát. Halomba öntötték. A belső falnál volt magasabb. Este nekiültünk és kezdtük a fosztást. Mindig volt mesemondó. Falunként volt nótafa is, de volt mesélő is. Általában egy öregember. Sokszorosan elmondta már a tudományát. De ez a mesélés sokszor népművelés volt. Hiszen történelmi dolgokat regéltek az öregek. Ezek a mesék nem voltak ízléstelenek. Sok száz év alatt szépen csiszolódtak, öregről fira szállt a tudomány. A nem igazi mesélők legtöbbször a háborús élményeiket mondták el. Különösen a magyar bakák hősies tetteit. Persze voltak Háry Jánosok is.

            A fosztáshoz a gazda szokott hozni egy kis olajozót is. A pintes üveget kézről-kézre adták a segítők. A háziak újból és újból megtöltötték az üres üveget. Ha aznap be akarták fejezni a munkát és sokáig eltartott, egy kis kolbászos kenyér is édes volt. Mindig talált valaki üszkös csövet. Erről nagyon hallgatott az illető, dugta és óvatlan pillanatban átölelte a mellette ülő leányzót, fiatalasszonyt, vagy éppen egy öregasszonyt, úgy hogy a kezében ott volt a csomó koromfekete üszögpor és éppen az arcát, nyakát fogta meg a kormos kezével. Ekkor aztán kitört a nevetés, a megjelölt fehérnép mehetett mosakodni. Közben fenyegette a bűnöst és előbb-utóbb valamivel visszaadta neki a megcsúfolást. Kihagyta a legközelebbi borozgatásból, a háta mögött a következőnek nyújtotta az üveget és az exkommunikált kimaradt az ivászatból. 

            Az igazi káröröm az volt, ha a leányzó is talált egy üszkös csövet és hasonló feltétellel adta vissza a feketepéterezést. Persze ilyen játékért senki sem haragudott meg. Talán az sem véletlen volt, hogy ki mellett ült a legény a kukoricahalmon.

 

11. Színdarab.

 

            A téli estéken volt idő a népművelő alkalmak és a bibliaórák megtartására. Ilyen napokra nem tettek kukoricafosztást, tollfosztást, nem nyitották ki a fonó ajtaját, amely elvonta volna az embereket. Minden falunak megvolt a hivatásos népművelője, rendszerint a pap vagy a tanító. Minden télen tanultak az ifjak népszínművet. Ezt tavaszra begyakorolták, előadták. Valami nemes célt meghatároztak és mindjárt jobb kedvvel ment a tanulás és a jegyek eladása. Ilyen célok lehettek a tantermen nagyobb ablakok beépítése, templom fűtése, szegények ruhával megajándékozása, színpad deszkák és új függönyök beszerzése, stb. A lelkesebbek drágábban is megvették a jegyeket, hogy segítsék a kitűzött cél megvalósítását. A mi falunkban könnyen ment az előadás megszervezése. Kibérelték a birtokossági nagytermet. A szénapadlásunkról leszedték a deszkákat az ifjak, egy kocsival elszállították és megépítették a színpadot.

            A templom közepén leengedték a padlásról, egy szál dróton a villanykörtés foglalatot. Kicsavarták a 200 W-os égőt. Ezt helyezték be a színpad fölötti foglalatba és príma világítása lett a jelenetnek. Az előadás napján ki-ki elvitte a székét, elhelyezték a rendezők a sorba és estére ott lett a helye. A belépőt szigorúan ellenőrizték. Ha kellett, az előadást megismételték. A fal mellett körben állóhelyek voltak, olcsón, hogy mindenki megtekinthesse az előadást.

            A vezetők a szomszéd falukban is megbeszélték, hogy előadják a darabot. Ugyanúgy mi is fogadtuk a másik falu ifjúságát. Általában kölcsönösség elvén működött a vendégszereplés. Ahol nem volt a faluban nagyterem, keresni kellett alkalmas helyet. Tél végén, kora tavasszal szabadban nem lehetett szerepelni. Találtak megfelelő nagyságú pajtát valamelyik háznál. Ott rendezték meg a színdarabot.

 

12. Disznóvágások.

 

            A téli napokra jutott a disznóvágások ideje is. Voltak nagyobb gazdák, nagyobb családok, akik több disznót is vágtak. A sok feldolgozott anyagot füstölték. Ez volt a legbiztosabb tartósítási eljárás. Falunkban többségében mangalica sertést hizlaltak. Vastag szalonnája és sok zsírja lett. Meghíztak több mázsásra. Szinte verseny volt a faluban, kinek nagyobb a hízója. A hízott állatot megmérték, a nemes verseny miatt. Minden nagyobb gazdának volt tizedes mérlege. A leölt disznót lemérték, súlyához hozzászámolták az életet, s úgy mondták meg az élősúlyt. Aki tehette, elhajtotta a vágás előtti nap a kiszemelt áldozatot a falu mérlegére. Pontos volt még a téli időben is. Az egész falu láthatta a szinte borjú nagyságú állatot, amikor utolsó napján levizsgáztatták. Ezután már enni úgy sem kapott, hiszen könnyebb volt az asszonyoknak a belet tisztogatni, ha éhes volt a disznó a vérömlés reggelén.

            A vért vigyázva felfogták nagy vajlingban. Az első legfontosabb haszna volt a disznónak. Állandó, gyors keverés közben sugárzott az edénybe a meleg, párolgó élet. Ebből készült a pirított hagymára darabolt vér, reggelire. A többi vér a hurkába került. Egy cseppje sem mehetett kárba.

            A faluban volt néhány rém-fa. Ilyet kölcsön kértünk már előző délután. Négy lábból és egy akasztós gerendából állt. A szalmával megperzselt és nagy fatekenőben jól lemosdatott állat két hátsó lábánál fogva került az akasztós gerendára. A felállított rémfán középütt lógott a szépen megborotvált állat. Először a fejét vágta le a böllér, illetve az ezermester vállalkozó. Utána jött a has végig vágása, a belek kioperálása.

            S máris mehettek a fogadott asszonyok, vagy a családtagok, rokonok a beleket és a gyomrot, hólyagot üríteni a trágyadomb szélénél. Amikor langyos vízzel jól átmosták, következett a vegyszeres tisztogatás. Kényes és felelős munka volt. Hiszen az összes töltelék ezekbe került. A böllér úgy szokta ellenőrizni a munkát, hogy a méteres darabokra felszeletelt vékonybelet felvágta a mennyezetre. Ha egyből fölragadt, jó munkát végeztek a gyángyikák, banyák, nenikék, ángyikák. (A banya nem volt sértő megszólítás. Középkorú asszonyt jelentett.)

 

13. Nyársdugás.

 

            A szegényebb emberek, napszámosok gyerekei, mindig tudták hol van disznóölés. Csoportot alkotva nyársat dugtak. A kutya mindjárt jelezte, mozgás van az utcakapunál. Egy többágú botra feltűzték a levelet. Általában szellemtelen, sokszor ízléstelen rímek voltak leírva. Egyenként megnevezve a családtagokat. Mindenkinek kívántak valami nevetségeset. Erre volt a válasz, hogy az ágasra kolbászt, hurkát akasztottak és valaki átadta a kapunál várakozóknak a küldeményt.

            A nyársat dugók egyik háznál gyorsan megsütötték a kiérdemelt ajándékot és megvacsoráztak. Ezt is szociális intézménynek tartom. Így a szegényebbek is részesültek a legfinomabb vacsorából. A gyerekek megérezték, melyik családnak milyen levelet küldhetnek, hogy tudják értékelni a címzettek. Hozzánk soha sem jött csúnya szövegű levél. Kaptak is mindig töltelékes ajándékot.

 

14. Jobbágyfelszabadítás negatív hatása.

 

            Az egyházi élet a szokásos volt a faluban. A szűkebb területű, 33 falus Ormányságba nem tartoztunk bele. De a bő Ormányságba igen. Volt, aki a Balaton partjától Nagyharsányig jelezte a térképen a református falukat és ezt is Ormányságnak nevezte. Az Ormányság igazi ismerője a bennszülött, kákicsi tanítógyerek, Kiss Géza. Később szülőfalujának papja is lett. Tudományos körökben így lett ismerős, mint Kákicsi Kiss Géza. Ő a kis Ormányság híve volt. Drávafoktól Ipacsfaáig terjedt ez a terület. Ormányságban jellemző volt a fehér ünnepi öltözet, a fehér gyászöltözet és a bikla.

            Harkányfürdőtől Nagyharsányig is csak református faluk vannak. Egy falucska a kivétel: Alsószentmárton. Zárt közösségű, római katolikus vallású, sokácok lakta település. Vallásuk, nyelvük, öltözetük összetéveszthetetlen volt a református községiekkel.

            A Szársomlyó keleti oldalánál kezdődött a katolikus, sváb vidék. Ott egyetlen református falu sem volt. Csak Mohácson és a mellette lévő kis községben, Kölkeden volt református templom és gyülekezet.

            A két vidéknek, Dél-Baranyában, a közlekedése is más volt. Pécsről két vonat indult Délnek. Az egyik a református vidéket érintette: Harkány-Siklós-Nagyharsány-Beremend. A másik vonal: Vokány-Németpalkonya-Villány-Németmárok-Németbóly és a végállomás Mohács. Tehát édesapám a szűken értelmezett Ormányságban sohasem volt szolgáló lelkipásztor. Egyházasharaszti nem tartozott a fehér biklás (női szoknya) ormánysági területhez. De a szokások meglehetősen hasonlók voltak minden baranyai református faluban.

            A tájegység jellemzője volt az egykézés. A családok csak egy gyermeket neveltek fel. Ez nem mindig azt jelentette, hogy csak egy gyermek született a családban. Lehetőleg fiút tartottak meg. Ez volt a ’gyerök’. Hogy mi lett a világra jött lányokkal és a többi szülöttel, azt ne kérdezze meg tőlem a Kedves Olvasó. Hiszen a születés számontartása úgy történt, hogy valaki írástudó embernek jelentenie kellett, hivatalos időben, a körzeti anyakönyv-vezetőnél az új emberpalántát. Ha nem jelentette, senki sem kereste. Az állami anyakönyvezés előtt a keresztelésnél írták le először a nevét a gyermeknek. Ha nem keresztelték meg, nem lett anyakönyvezve.

            A nagyon gyorsan kialakult egykézés, köszönhető az 1848-as jobbágy-felszabadításnak. Ugyanis a magyar örökösödési törvény kimondta az örökség egyenlő és igazságos elosztását a gyermekek között. Vagyis a jobbágy-felszabadításkor megkapott nyolc hold földet a négy gyermek úgy örökölte, hogy két-két hold jutott egy új családnak. Az újabb generáció, ahol megint négy gyermek volt, már csak fél-fél holdat örökölt. S hogyan gazdálkodhatott a család, hogy fél hold földből megéljen? Megölte önmagát. Ha csak egy gyermek volt, egyben maradt a föld és megmaradt a ház is. Ha a lány is örökölt ugyanennyit, máris nagy gazdák lettek a faluban. De ha két gyermek volt, már elindult az elszegényedés.

            A jobbágy időben minden új család kapott jobbágytelket, ahol új házat építettek a családok közmunkával. Vagy pedig megkapott egy üresen maradt jobbágytelket házzal együtt. Továbbá megkapott minden jogot, ami megilletett bárki jobbágyot. Szabad volt a legelőhasználat, az erdőhasználat, a vadászás, a madarászás és halászás. Továbbá az erdei makkoltatás. Ez az állapot mindenkinek biztos megélhetést jelentett. De a felszabadítás után egy zárt területet kapott a jobbágycsalád. Ez tovább bővíthető nem lett. Az erdőt lezárták az uraságok. Megszűnt a madarászás, vadászás, fa- és gyümölcsszedés. Az új gazdák adóalanyok lettek. Földet nem minden család kért a felszabadításkor. Számítottak arra, hogy majd az erdőből, folyóból szépen megélnek. Ez a gondolkodás visszájára fordult. Ki-ki csak a saját területén gazdálkodhatott.

            A gyors elszegényedést segítette elő a bankok munkája. Adtak kölcsönt minden birtokosnak. Ha pedig nem tudtak fizetni időre, máris árverezték a földet. A falvakban éveken belül kialakult a szegény, napszámra váró, nélkülözők tömege és a talpon maradók kisebb csoportja. Ezt tetézte a gyermekáldás tiltott szabályozása és ennek sok rossz következménye. Legbecsületesebb módnak tartották a fogamzás megakadályozását, vagy a magzat elpusztítását. A megszületett gyermek eltüntetése lelkiismereti problémát okozott. Megszólták érte a családokat.

            Sok asszony a bábai beavatkozás után belegörbült, belebetegedett a műtétbe. Ha pedig az egyetlen gyermek meghalt, utód nélkül maradt a család. Eltartókat kellett találni. Ez már nem jelentett boldog öregkort. Igaz, hogy az elkényeztetve felnevelt egyke is sokszor csúnyán bánt a szülékkel. Az Ormányságban és a református falvakban ismerős volt a banyauralom. A családfő a legidősebb asszony volt.

15. Községi Iskola, vagy Református Elemi Népiskola?

 

            Születésem idején ilyen volt a falu élete. Az iskolát a nagy államosításkor, a XIX. század végén, Harasztiban nem adták át az államnak, községnek. Megmaradt egyházi iskolának. A régi paplak lett a tanítólakás és tanterem. Tartoztak hozzá melléképületek is. Az urasági, kőből épült magtárt, megvették. Olcsón megkapták paplaknak. Ebből alakították ki az új, nagy parókiát. Három közfallal négy szobát, termet kaptak. Szobákon átjárva lehetett csak közlekedni a lakásban. Előszoba nem volt. Az utcai rész kapott egy új bejárót. Ezt neveztük irodának. Kifűteni szinte lehetetlen volt. A ház másik végén volt nagy konyha. Középütt két másik szoba. A házhoz építve nyárikonyha, félszer, pince, magtár. Az udvarban vályogból épült pajta és istálló. A hátsó udvar közepén egy gémeskút.

            Az iskola nem kapott államsegélyt, mert még 16 gyermek sem volt a faluban. Édesapám megkereste a községben és a környéken, tanyákon, szőlőkben, présházakban lakó katolikus családokat és felajánlotta a református iskola megnyitását a másvallásúak előtt. Ilyen formán igényelhettek a tanítói állás fenntartásához államsegélyt. A katolikus plébános kocsival való áthozatala hittanórára hetente egy délután és visszavitele Alsószentmártonba, a református gazdák feladata lett. A gazdákat heti váltásban kirendelte a bíró fuvarra. A kocsira féderes ülést, de legalább is fonott ülést kellett feltenni és abban utaztatni a katolikus papot. Ez nagy teher volt a falunak, de még mindig jobb megoldás, mintha Siklósnagyfaluba, a Községi Elemi Népiskolába kellett volna átszállítani minden reggel a 10-12 református gyermeket. Délben hazahozni őket és két órára visszavinni, 4 órakor megint értük menni. A kis létszámú egyházközség rá volt szorulva az államsegélyre. Az iskola a gyermeklétszám emelésével megkapta a tanítói fizetés kiegészítését.

            Mivel a faluban a gazdák száma erősen fogyott a XX. században, a teherbírás is gyengébb lett. Sokan kaptak ’szegénységi bizonyítványt’ a jegyzőségen. Ezzel a papírral adómentesek lettek és beadványoknál, kérvényeknél nem fizettek illetéket. Kaphattak ingyenes orvosi és kórházi ellátást. A millénium évétől kezdve az elnéptelenedő falukban a lelkipásztorok, papok kérhettek államsegélyt, kongruát. A gazdák teherbírását 5 évenként felülvizsgálták és a kiesett lukma, párbér (egyházadó, illetve papbér) értékét Pengőre átszámítva fizette a magyar állam. Ez a fizetés-kiegészítés volt a kongrua. Erre azért volt szükség, hogy minden faluban megmaradhasson a lelki vezető. Ugyanis nem a falu földterülete lett kisebb, hanem kevesebb lett a gazdák száma. Az egyházi adó pedig párbér formájában volt mindig kivetve. Ezért lett kevesebb folyamatosan a tanító és lelkipásztor fizetése.

            Sem a lelkipásztorok, sem a presbitériumok nem akartak bokrosítást, mint amilyen példa volt előttük a körjegyzőség. Öt-hat falunak volt egy jegyzője. Az országos vezetők állandóan emlegették a fogyatkozó létszámú eklézsiák presbitériumainak, hogy egyezzenek meg a szomszéd gyülekezetekkel és együtt tartsák fenn a lelkipásztori állást. A katolikus faluk eleve így rendezték el a papi szolgálatot. De a református Baranyában csak egyetlen társegyházközség működött, Hirics-Vejti-Kisszentmártonban.

 

16. Zöldkereszt.

 

            Szülőfalum, mint a körzet központja, egészségügyben is élenjáró volt. Orvos még nem lakott községünkben. De épült a falu közepén egy egészségház, szolgálati lakással. Kinevezett védőnő lakott ott. Mi csak úgy emlegettük, hogy elmegyünk a ’Zöldkeresztbe’. Ott vizsgálták alkalomszerűen az iskolásokat. Itt volt a faluban az első vízvezetékrendszer. A kútból villanymotor nyomta fel a vizet a tartályba. Emlékem szerint három fürdőszobája volt. Hengeres, szenes melegítő kályhával, mindhárom helyiségben, külön-külön. Az egész falu fürödhetett, szépen sorban, jelentkezés vagy sorbaállás, sorban ülés szerint.

            Katica néni volt a felelős a rendért. Ő takarított, tisztította a fürdőkádakat és osztotta be az embereket, mikor ki következik. Emlékem szerint mintegy 15-20 perc volt egy fürdési idő, vagy talán még ennél is rövidebb. Bőven volt melegvíz, lehetett lubickolni. Az iskolások minden szombat délután ott gyülekeztek. Szombaton nem volt délutáni tanítás. Csoportokban mentek be a gyerekek. Amikor a leányok végeztek, felöltöztek, jöhettek be a fiúk. Ők is hamar végeztek. Ezután jöttek a fizetős vendégek. Az iskolásoknak mindez ingyenes volt.

 

17. 1935. Parókia-udvar rendbetétele.

 

            Amikor édesapám megérkezett a parókiára, első dolga volt az átalakítás. Fürdőszoba kialakítása, vízlefolyó az udvarba, illetve a virágoskertbe. Nálunk mindig vödörben hordták be a vizet. A kocsis, illetve a cselédlány.  Az udvart is átalakította egy pécsi kertész. Az utcakerítést átépítették ennek megfelelően. Egy kocsiút szolgált a hátsó udvarba, a többi rész virágoskert lett, szép téglajárdával kiegészítve. Az egész első udvar kapott kerítést, oda baromfi nem jöhetett be. A járda mellett buxus-sor volt, ezen belül örökzöldek. A legszebb kert volt a faluban. Megfelelő távolságban őszibarack fák voltak a kert középtengelyében. Egyszerre volt esztétikus és hasznos.

 

18. Bérbe adott földek.

 

            Ilyen volt az én falum. Néhány, eléggé gőgös nagy-gazdáé volt a termőföld nagy része. Továbbá kisebb birtokosok laktak községünkben. Amíg a tehetősebbek napszámosokat fogadtak nehezebb munkákhoz, a közepes birtokosok mindent maguk végeztek, esetleg kaláka-rendszerben, egymásnak ütemesen segítve. Sokan voltak napszámosok, akik egyik napról a másikra éltek. Móra Ferenc ’célszerű szegényembernek’ nevezte Szegeden a napszámosokat. Ezek között voltak rámenősebbek, akik földet fogadtak megmunkálásra. Akiknek volt igavonó állatuk, még ha tehén is, felesben vállalták. Akiknek állatjuk nem volt, csak a kétkezi munkájukat adhatták, ők harmadosban fogadták a föld megmunkálást. A termés harmada volt a bérlőé.

            Gazdák csak nagy baj esetén adtak ki földet másnak megmunkálásra. Özvegyen maradt, beteges asszony, kicsiny gyermekekkel, kénytelen volt bérlővel tárgyalni. De a papi, tanítói, egyházi, harangozói, vagy más illetményföldeket csak így munkálták meg a faluban.

            Hadd tegyek ide egy megjegyzést, ami a szociális érzékenység körébe tartozik. Erről nem Baranyában hallottam, hanem Békés megyében. Illetmény földet kaptak a tisztviselők. A lelkészek 100 holdat. Klebelsberg Kunó minisztersége idején Békés városban 10 új iskola épült a nagy területen. A tanító kapott 50 hold illetményföldet. De feltétel volt minden illetményföldnél a nagyközségben, hogy saját maga, illetve családja nem munkálhatta meg a földet. Mindig ki kellett adni részes dolgozóknak. Emlékem szerint az is meg volt határozva — lehet, hogy csak szokásjog alapján, — hogy egy család mekkora területet bérelhet. Vagyis több száz család megélhetett abból, hogy részes-földet vállalt. Továbbá egy rangsor alakult ki a bérlők között, ki a becsületesebb, aki a következő években is számíthatott a részes-művelésre.

            Na, de térjek vissza kis falumba. Nálunk is hasonló volt a helyzet, csak mindez kisebben. Nálunk nem kellett építeni új iskolákat. Volt egy iskolánk, s az is nagy volt a néhány gyermeknek. Hogy a föld-bérlőkkel volt néha baj is, az biztos. Nem mindig sikerült a felezés, harmadolás. Bizony, aki egyszer elveszítette a becsületét, nehezen szerezhette vissza. De még a felnövekvő családtagjain is megmaradt a bélyeg.

            Csak egy példát az ügyeskedésre. Felesbe volt kiadva a burgonyaföldünk. A feles pontosan dolgozott. Bejelentette, mikor fogja szedni. Értesít bennünket, amikor édesapám mehet választani a kupacból. Mert az úgy történt, hogy a föld közepén, egymáshoz közel készítettek két krumpli-piramist. Sikó bácsi begyalogolt a Lelkészi Hivatalba és hívta édesapámat. A kocsi már kint volt a családtagokkal. Gyorsan feldobálják a termést, behozzák. Lehordják a pincébe. A másik kupacot meg majd ők szépen hazaszállítják, estére azzal is végeznek. Már az útról látszott, hogy az egyik piramis magasabb a másiknál. Megtörtént a lelki előkészítés is.

            Tisztelendő úrnak készítettünk egy nagyobb kupacot, szép krumplikból. Tessék ezt választani. Közelről még szebb volt. Csak nagy krumplikat lehetett látni. A másik rakás bizony jóval kisebb volt, és a hitványabb szemecskék voltak felül. Édesapám mindkettőt szemügyre veszi és választ. Sikó bácsinak hét gyermeke van, nekem csak négy. Én választom a kisebb csomót, maguknak pedig milyen jó lesz a több. Hiszen maguk dolgoztak érte, szántották, vetették, kapálták. Igaz, én adtam hozzá a vetőmagot. Szép rózsakrumpli. Vezesse ide a lovat ehhez a kisebb rakáshoz, hitványabb terméshez és rakják fel a kocsira. Megvárom, amíg felrakják és szépen hazasétálunk a kocsi mellett. Az egész család ijedten emlegette, hogy ők nem úgy gondolták. Ők katolikusok, de szeretik annyira minden vallás papját, hogy csak jót akarnak neki. Édesapám hajthatatlan maradt.

            A kocsi oldalait, főleg a saroglyákat letakargatták zsákokkal, ne hulljon már ki az úton a drága termés. A kocsi megtelt. Zsákokat kezdenek tölteni és úgy rakni fel a termést a kocsira. Egyébként leszóródna. A két fiatal segítség már majd térdig van a gödörben és még mindig a termésen gázolnak mezítláb. Mikor már több burgonya nem fért fel a kocsira, édesapám megelégelte a rakodást. Sikó bácsi, induljunk haza. Ami maradt még a gödörben, azt vigyék haza maguk.

 

19. Csalás visszaüt.

 

            A gödörből kiszedett földet halomba hordták és szépen körberakták nagy krumplikkal. Ezt a szép földpiramist ajánlották nekünk. Gondolom, ilyen esetre vonatkozik a szólás-mondás: A paraszt ravasz, mihelyt egy arasz. Nem is kell mondanom, hogy ez a kis történet ismerős lett még aznap este. Nem a parókiáról indult a szóbeszéd. Meg is maradtak Sikóék napszámosoknak a faluban, hiába volt fogatuk. Megjegyzem, hogy a kimondott szó abban az időben vissza-vonhatatlan volt. Én úgy hallottam emlegetni, hogy úri becsületszó. Ehhez tartották magukat a parasztok is és a szegényebbek, napszámosok is. Kis falukban még füllenteni sem lehet. Hamarosan minden nyilvános lesz. Erős a kontroll. Mindenki tud mindenkiről mindent. Sőt még többet is. A horvátok úgy mondják, hogy akinek lánya van, ne szóljon meg senkit. Hiszen százszorosan visszakaphatja.

 

20. Ellenreformáció hatása a református falvakban.

 

            Ahogy fentebb írtam, Baranyának az egyik fele magyar-református, a másik fele, illetve nagyobb része, sváb-horvát katolikus. A pécsi püspök annak idején inkább szamarakat akart látni a megyéjében, mint reformátusokat. Ez részben sikerült. Sok szamara maradt. De a reformátusok, a Dráva mentén, ügyesek voltak. A kiküldött katonák elől mindig elrejtőztek. A fatalpas templomukat szétszedték, amire megérkeztek a fegyveresek a nagy sárban. Utána vasárnapra újból összerakták az Isten házát. Igaz, a stólát egy darabig meg kellett fizetni a katolikus papnak is. Amikor megszámolták, hány keresztelő, esküvő, temetés volt a faluban, utólag be kellett szolgáltatni a megfelelő díjat a körzeti plébános megbízottjaihoz. Sok áldás nem volt az ilyen kényszerrel beszedett stóladíjon. Előbb-utóbb abbahagyták ezt a fegyveres módszert. Ha előbb nem, a Kalapos Király 1781-es tolerancia rendelete után. Ezután már csak a lelki elkárhozással ijesztgették az embereket és a vadházasságnak nevezett együttéléssel. Ugyanis a katolikus klérus nem fogadja el azt a házasságkötést, amelyet nem katolikus pap előtt kötöttek meg.

            Nem véletlen, hogy a XIX. század végén be kellett vezetni az állami anyakönyvezést és semleges helyen, állami tisztviselő előtt megkötni a házasságot. Ekkor kiéleződött a reverzális-harc. Vagyis a gyermekek vallására nézve a katolikus papok mindig kitaláltak valami okot, hogy a nem-katolikus fél írja alá a papírt, hogy lemond gyermeke vallásos neveléséről és őt majd a katolikus közösség tanítja hittanra. Ez a reverzális harc még a mai napig is tart.


21. Református községek gyors fejlődése.

 

            Teher alatt nő a pálma. A kis református faluk lélekben annyira megerősödtek, hogy az ellenreformáció nem tudott győzni. Amikor pedig II. József 1781-ben kiadta a Türelmi Rendeletet, a kis ormánysági és más református falvakban gomba módra nőttek ki a szép, hegyestornyú, népi-barokk stílusú, egyszerű, falusi kőművesek által tervezett templomok, a földből. Szinte versenyben voltak a református közösségek, ki épít szebb és nagyobb templomot. Akkor még úgy tervezték, hogy „ivadékainknak is elég nagy legyen”. Ez sikerült. A hely kijelölése volt néha nehéz. Kiscsány és Oszró úgy kapott engedélyt, hogy a két falu egy templomot építhet, mivel oly közel vannak egymáshoz. A két falu között feneketlen mocsár volt. Jobbágy-atyáink feltöltötték a robotmunka után földdel a területet. Sok éjszaka kelletet hozzá, hogy telehordják magasabb vidékről földdel. A tó kiszáradt. Ma ott áll Baranya megye legnagyobb református temploma.

            A katolikusoknak ilyen problémáik soha nem voltak. Nekik nem kellett összefogni, ellenállni a hivataloknak. Elkényesedtek. Náluk a misére járás kötelező volt. A jobbágy időben különösen nem számított, milyen messze van a templom. Ezt úgy megszokták, hogy nem vágyakoztak másra, jobbra. Jó példának látom erre Szalánta és Némedi esetét. A Pécs-Harkány közötti országúton van egy horvát lakosú nagy község, Szalánta. Temploma nincs. A szomszéd falu Némedi. Ott van templom és plébánia. Ezen nagy község lakosai átjárnak a kis, sáros faluba minden alkalomra, templomba. Reformátuséknál ilyen eset nem fordult elő. A legkisebb faluban is épült templom, iskola és tanítólakás. Fogadtak praeorans-tanítót. Nevezték előkönyörgőnek, előimádkozónak. A kicsit erősebb községek pap-tanítót alkalmaztak. Teológiai végzettséggel tanítottak is. A 200-300 lelkes nagyközségek, mint a szülőfalum is, két állást tartottak fenn. Lelkipásztor és kántortanító.

 

22. Templomépítések megokolása.

 

            Így élt baranyai népünk a XX. század első felének a közepén. A XIX. század racionalizmusának hatása érződött a közgondolkodásban. A puritanizmus személyes kegyeskedése helyett a közösségi megmozdulás volt a lényeges. A református ember minden vasárnap elment istentiszteletre. De egyszerre az egész község. Míg a katolikusoknál lehetett reggeli, délelőtti, vagy déli mise. Valamelyiken részt kellett vennie a hívőnek. Nálunk egy istentisztelet volt délelőtt. Mindenki akkor ment templomba. Ha lemaradt, azt nem tudta pótolni. Természetesen megtartották minden faluban a délutáni istentiszteletet is. Általában fél három órás kezdettel. Hivatalosan a délutáni istentisztelet Káté-magyarázat volt. Még az 1948-as énekeskönyvünk is a Heidelbergi Káté felosztása szerint csoportosítja az énekeket. Ez a Káté volt a konfirmációs anyag. A középiskolákban latinul tanították. Az elemi iskolákban magyarul, de emlékezetem szerint, lerövidítve kellett megtanulni.

            Az első világháború sokat rontott az emberek erkölcsi életén. A háborúból hazatértek kiestek a rendszeres munkatempóból, a szokásos vallási életből, az ünneplés rendjéből. Érződtek a városi hatások. Megmosolyogták a tájszólással beszélőket, a falusias öltözéket. Míg a robotos időben el nem maradtak volna egy reggeli istentiszteletről sem. Hiszen II. József rendelete előtt sok faluból távoli helyre kellett menni a reformátusoknak reggeli könyörgésre. A robot csak azután kezdődött minden nap, amikor visszaérkezett a csoport a távoli templomból. Ezzel is kényszeríteni akarták az illetékeseket, hogy engedjenek falunként templomot építeni, ne kelljen olyan messze menni naponta templomba.

            Megint jellemző adat, hogy a robot-napokon mindenki ment istentiszteletre, a szabad napokon nem igyekeztek annyira. A jobbágyfelszabadítás után érezték az emberek, hogy maguknak dolgoznak, a saját idejük megy el, ha eljárnak reggelenként könyörgésre. Amikor már minden faluban volt templom, imaház és szolgált előkönyörgő vagy lelkipásztor, könnyebb volt a templomba járás. Mégis megritkult a nagy lelkesedés után a templomos gyülekezet létszáma. Amire én visszaemlékezhetek, már csak a kivezényelt iskolások mentek tanítási napokon, reggelenként templomba. Esetleg egy-két nagymama jött még el, aki behozta a Pengőjét Isten dicsőségére, hogy a nagytiszteletű úr könyörögjön valakiért, betegért, bajban lévőért.

 

23. Temetés a kis községekben.

 

            A gyász, a temetés az egész falu ügye volt. Mindenkinek járt ingyenes harangszó a két csöndítés mellett. A tehetősebbek sokat harangoztattak. Ismerős volt: ’amennyit bír’ a harangozó. Ma is megvannak a toronyban, egy-egy téglán a szeggel bekarcolt jelek. Négy I-betű, utána áthúzva átlóval. Ez jelentette az ötöt. Ősi számírás. Amíg a gyerekek a kisebb harangok mellett fent maradtak egész nap a toronyban, a szünetekben bekarcoltak egy újabb jelet a sorba. A végén összeszámolták. Levonták az ingyenes csendítést, harangozásokat és a kísérőt. A többit fizetni kellett. Kapott a harangozó és az egyházközség pénztára.

             A harangozónak és a két fiúnak azon napokra járt az étkeztetés és temetés után, a halotti torra szóló meghívás. A katolikusok, akik nem voltak igazi egyházfenntartók a református gyülekezetben, kétszeresét fizették a megrendelt harangozásért. A három harang nagyon szépen csengett össze. Az öreg harangozó megrázta a torony alatt, a bejárónál a kötelet. Akkor a kisebb fiú sietett a kisharanghoz. Elkezdte csendíteni, majd belejött az ütembe. Ekkor a másik fiú kezdett a középsővel kongatni, s ő is felvette a ritmust. Ezután az öreg harangozó elkezdte mozdítani a nagy harangot a hosszú, hullámzó kötéllel. A nagy harangnak szépen kellett kezdeni, nem konghatott. Ugyanúgy kellett befejezni is, egy erős ütéssel, amely sokáig hullámzott a falu felett. Közben a középső harang is csendesedett, leállt. Ez után a kisharang még csilingelt egy sort, majd az is egy erősebb ütéssel befejezte. A három harang zúgása szinte egyszerre halkult el, hosszú zengés után. Nagyon szép volt a harangozás.

             Betanított és gyakorolt fiúk segítettek harangozni Feri bácsinak. Maris néni, a felesége mindig tartott magánál árvaházi fiúgyermekeket, akikért nevelési pénzt kapott. A két fizetésből szépen megélt a család.  Mivel a legközelebbi katolikus templom a szomszéd sokác faluban volt, ahol nem magyarul folyt a mise, voltak olyan katolikusok, akik velünk szimpatizáltak és kérték, hogy ők is fizethessék a párbért hozzánk. Néhányan konfirmációval áttértek, mások csak szimpatizánsok maradtak. Ide jártak templomba és megkapták az egyházi szertartást, esküvőt, keresztelést, temetést. Hiszen, ha gyermekeik voltak, úgyis hozzánk jártak iskolába.

 

24. Nagycsaládos lelkipásztorok.

 

            Ebből a kis faluból indultam el az életbe. Baranyai nép termesztette kenyérből éltem. Innen indul az én gyökerem. Szüleim Fejér megyeiek mind a ketten. 1941-ben már négyen voltunk testvérek. Hadd említsem meg, hogy a baranyai református lelkipásztorok sokgyermekes családok. Néhány példa. Matty, Melegh Dezső, 10 gyermek. Old, Hegyi József, 7 gyermek. Mohács, Vikár Zoltán, 7 gyermek. Nagyharsány, Simon Géza, 5 gyermek. Egyházasharaszti, Kovács László, 4 gyermek. Pécs, Komlósi Ernő, 4 gyermek. Botykapeterd, Bognár Béla, 5 gyermek.  Belvárdgyula, Szabó Mihály, 5 gyermek. Kémes, Papp László, 4 gyermek. Nagyváty, Nagy Ákos 4 gyermek. Magyarbóly, Kovács Emil 5 gyermek. Bogdása, Nagyréti József 4 gyermek. Újpetre, Bóka András 10 gyermek.

 

25. 1939. IX. 1. Háború kezdete és hatása.

 

            Térjünk vissza az 1930-as, 40-es évek váltójához. Kitört a háború 1939. szeptember elsején. Bármilyen villámháborúnak indult, lombhullásra nem lett vége. Sok lombhullást kellett megérnünk, félelemben, nélkülözésben, életveszélyben, kirablás után, teljes bizonytalanságban. Nem így indult szüleim házassága a boldog békeidőkben. Öcsém még a háború előtt született, de két húgom már a háborús időkben. Igaz, az első évben nem vettünk részt a harcokban. De a következő években nagy ígéretet kaptunk. Valóra válik tervünk. A trianoni határok eltörlése, újból nagy Magyarország. A német győzelem segítségével vissza is kaptuk az 1919-ben elrabolt országrészek darabjait. Csak hogy nagy árat kellett fizetnünk érte.

            Katonáink százezrével vonultak a határainkon kívül, idegen érdekekért harcolni, megfelelő felszerelés nélkül. Idehaza évről-évre, napról-napra mind jobban érezhető lett a nyomor, nőtt a hiánycikkek listája. Begyűjtötték a rézpénzt. Helyette alumínium pengősöket vertek. A filléresek helyett pedig egy fillért érő kis gyufacsomót adtak. A tornyokból leszedték a régi, vörösréz harangokat. A boltok kiürültek. Bevezették a jegyrendszert. A disznóvágásokat korlátozták. Cukrot csak jegyre lehetett kapni, ha érkezett. Cipőt, bakancsot nem árultak a boltok. Hiszen a katonák is papír-talpú bakancsokat kaptak a nagy orosz télben. A megbízhatatlanoknak fegyvert nem adtak. Ők munkaszolgálatosok voltak. A legnagyobb harcokban, fegyvert kellett szállítaniuk az első sorokban harcoló vitézeknek. A nem-katona, bujkáló kommunisták, rontották a hátországban a fegyelmet. Szabotáltak és sztrájkra biztattak. Illegális röplapokat szórtak szét. A szövetséges repülőkről is röplapokat terjesztettek. Ennél sokkal rosszabb volt a robbanós gyermekjátékok, töltőtollak szétszórása. Aki felvette és megcsavarta, a kezében felrobbant. Majd pedig elkezdődött az eszetlen bombázás. Naponta légiriadók.

 

26. Tervszerű visszavonulás 1944. őszén.

 

            Édesanyám nem érezte jól magát az országhatárnál. Bár 1941. óta nem itt volt a határ, hiszen Dél-Baranyát és Bácskát visszakapcsolták az anyaországhoz. Senki rokonunk nem volt itt. Édesanyám mindig Sárbogárdra tekintett, nagyon vágyott oda, testvérei, szülei, rokonai közelébe. Édesapám pedig itt érezte jól magát. Nagy győzelemmel lett itt megválasztott lelkipásztor. Szerették a faluban, a körzetben, a traktusban. Nekünk volt a baranyai református lelkipásztorok és tanítók között egyedül autónk. Egy új Opel Kadett. Bármikor rendelkezésére állt az egyházmegyének.

            Halász Imre bácsi Gordisán volt esperes. Telefonunk volt. Bármikor átszólt, édesapám indult segíteni esperes úrnak. Egészen addig, míg 1944. nyarán lefoglalták katonai célra gépkocsinkat. Ez történt a szerb háború idején is. De akkor hamarosan visszakaptuk a járművet, néhány kisebb töréssel, karcolással.

            A háború miatt benzint nem lehetett kapni. Kezdődött azzal, hogy havonta 5 liter benzin volt autónként a fejadag. Később már ennyi sem. Nekünk volt marmonkannákban tartalék benzinünk. Ugyanígy volt pótkerék is bőven. A német visszavonulás idején oly nagy volt a benzinhiány, hogy egy tank, vagy hernyótalpas gépkocsi húzott nyugat felé talán még 10 autót is. Később mind ott maradt az útszélén és csak gyalog tudtak masírozni a katonák, illetve a falukban összeszedett kocsikon, hintókon menekültek, amilyen gyorsan csak tudtak. Azt is hallottuk, hogy Budapesten a taxik gázzal tudnak közlekedni. Az autók tetejére felerősítették a propán-bután gáztartályt és így lehetett a fővárosban fenntartani a közlekedést.

            A visszavonuló katonák elhagyták falunkat. Pedig a nálunk megszállt tisztek nagyon emlegették, hogy Nagyharsánynál, a hegy védelme mellett, lesz a nagy tankcsata. Döntő vereséget fognak mérni az oroszokra és megváltozik a harc iránya. Édesapám kérdezte tőlük, hogy hol vesznek üzemanyagot és lőszert. Hiszen a lőszer is ki volt adagolva. A géppisztolyokban csak annyi töltény volt, hogy kellő esetben önvédelemre elég legyen. Így nem lehet támadásba átmenni.

            Minden német katona hangosan mondta, hogy Hitler hamarosan kijön a csoda-fegyverrel és órák alatt megfélemlítik az egész világot. Mindenki ő előttük fog térdelni. Németország mindenek felett!

            A rádiókat időben összeszedték, hogy ne hallgassuk az ellenséges adásokat. Így aztán híreket sem tudtunk. A budapesti újságok egy darabig meg-megérkeztek. Sokszor napi késésekkel, mert bombázták a vasutat is a szövetségesek. November végén hallottuk mindig közelebb az ágyúdörgéseket. Nem lehetett nem-hallani. Falunként két-két katonát hagytak hátra a harcban álló csapatok és vonultak Nyugat felé. Felrobbantották a falut körülvevő kanális hídjait a visszavonulók. A két német katona töltények nélkül próbálta védeni a falut. Mindkettőt lelőtték, kifosztották.

            November 29-én este a szomszédasszony leszólt a pincébe, hogy jöjjünk fel, mert az orosz tisztek keresik a pópát. A szomszédban volt egy horvátul tudó fiatal. Ő jól megértette az orosz beszédet. Az irodába bementünk gyertyafénynél. Édesanyám begyújtott a kályhába. A teljesen átázott katonák elkezdték szárítani a kapcájukat, nadrágjukat. Esett az eső. Délután elvitték lovainkat, kocsinkat. Az oroszok térképet terítettek az asztalra és mutogattak valamit. A cirill betűket senki sem tudta olvasni. Mindenképpen ’saklast’ emlegették. Végre rájöttünk, hogy Siklósra akarnak menni. Vezet egy gyalogút a falunkból. Az volt a piacra járó asszonykák ösvénye. Ezt magyarázták a tisztek.

            Egyik ember vállalkozott a kíséretre és a küldöttséget bevezette Siklósra. Jelentették, hogy tegnap éjfél előtt elfoglalták a kisebb falukat a nagyharsányi hegyig. Mire beértek, már hajnal volt. A mi falunk így szabadult fel. Kár nem ért senkit, semmit. Ez az első csoport kipihente magát éjszaka, megszárítkoztak és másnap reggel-délelőtt tovább mentek Nagyharsány felé. A bátrabbak felköltöztek a pincékből, óvóhelyekről. Egy-két nap szünettel érkeztek újabb csapatok. Ezek hozták az utánpótlást. Kis orosz konyik húzták a szekereket, ágyúkat, lőszert, guruló konyhát, sátrakat, kötszereket és még sok mindent. Becsületesen, tolmáccsal megkérdezték, hogy a pajta padlásáról adhatnak-e szénát a konyiknak.

 

27. Oroszok megérkezése 1944. XI. 29-én.

 

            Édesapám megengedte a szénáztatást. Fél óra múlva az egész udvar tele volt terítve, leszórták mindet, hogy a lovaik jól lakjanak. Nekünk annyi szénánk maradt, amit az elvonulás után össze tudtunk gyűjteni, gereblyézni az udvaron. Lovainkat még a németek elvitték, a két tehén állt az istállóban. Az egyiket elvitték jóvátételbe. Az öregebb megmaradt, annak elég volt az összegereblyézett széna télire egy kis csuhés kukoricaszár kiegészítéssel. Tehenünk ezután sem lett több. Szegény öreg pára adta a tejet, amíg csak egyszer vágóhídra el nem vitték. Lovaink lettek már tavasszal. Ugyanis a sebesült lovakat szélnek engedték az oroszok és zabráltak helyette másik lovat. Amiket a németek nem vittek el, azok ott álltak az istállókban, hacsak a mindenre számító gazdák el nem rejtették az állataikat.

            A magyar parasztnak a legdrágább kincse a lova. Később is előjött ez a gondolat. Amikor a TSZ-be, illetve először a TSZCS-be kellett bevinni az állatokat. Hány gazda végzett magával, amikor a lovait ki kellett adnia a kezéből. Néhánynak szerencséje volt, a csoportban is hajthatta a saját fogatát. Akiknek ez nem sikerült, azok belebetegedtek. Hiszen megjelentek a magyar traktorok, vezették az új gépeket a városokból kiérkező Traktor Marcsák. A mezei munkák nagyobb részét gépekkel végezték. A lovakat tömegesen vitték vágóhidra.

            Magyarországon úgy építettük a szocializmust, hogy fejlett mezőgazdasággal rendelkező ipari ország legyünk. Utólag értékelem, hogy igazán egyik sem sikerült. Soha sem lettünk ipari ország, és a mezőgazdaságunk sem lett példaadóan fejlett. Mi is kaptunk a falubeliektől egy sebesült lovat, kis konyit. Mancinak neveztük el. Hídnál sebesülhetett meg. Hosszú ideig úgy kellett átvezetni, ha hídhoz érkeztünk. Szovjet kincstári ló volt a háború alatt. Értette az indulást jelentő ’brrr’ jelet és a megállásra figyelmeztető ’prrr’ szócskát. Kis, hosszúszőrű állatka volt. Valahonnan a Kaukázus vidékéről, talán a hideg Szibériából indították el Európát megnézni. Elérkezett a szülőfalumig. A két nagy lónak való kocsit még visszakaphattuk volna. A Dráva-parton lőtték ki a lovakat és a kocsit Gordisára vitték be az egyik udvarba. Édesapám nem ment utána, hogy hazahúzassa.

            Abban az időben az ’Elhagyott javak kormánybiztosa’ adta az írást arról, hogy ki tarthat meg magának talált tárgyat, állatot, értéket. Talán három hónapig lehetett jelentkezni a gazdájának a tulajdonáért. Ha ez nem történt meg, a megtalálónak a nevére írták. A kis ló úgysem tudta volna húzni azt a Mura-lovaknak készített szekeret. Csináltattunk egy kisméretű kocsit a faluban. Aztán találtunk egyszer egy másik lovat, ami párja lett Mancinak. Azt elneveztük Csillagnak. Így lettünk újra gazdálkodók a háború után. Édesapám a hintónak sem nézett utána, hogy visszakértük volna. Azt mondta, úgy sem lesznek már lovaink, amelyek bírnák húzni a nagy batárt. Ez igaz is lett.

            Szóltak, hogy hol van az autónk. Baranya-Tolna határánál valaki rendbe tette és használta. A régi rendszámmal futott. Édesapám azt sem kérte vissza. Valaki örült neki egy darabig. Utána jött a büntetés az autó tulajdonosoknak. Jelzésre fuvarozni kellett az elvtársakat éjjel-nappal, amikor csak szóltak. Benzin-térítést nem kaptak a tulajdonosok. Édesapám mennyire örült, hogy nem vette vissza az Opel Kadettot. Hamarosan begyűjtötték az országban az összes autót, csak állami tulajdonban lehetett bármilyen gépkocsi.

 

28. Megszállás kezdete.

 

            Tehát mi könnyedén átvészeltük a frontot. De mi van a rokonainkkal Sárbogárdon? Róluk semmit nem tudtunk. A faluban rádió nem volt, újság nem járt. Tájékozatlanok voltunk minden téren. Tavasszal a bátrabb gazdák bekocsikáztak Pécsre piacra. Egyszer csak szólnak nekünk, hogy egy sárbogárdi nagybátyánk kórházban fekszik sebesülten, látogassuk meg. Megtaláltuk. Tőle tudtunk meg sok mindent. A Nagyharsánynál tervezett tankcsata Székesfehérvár térségében zajlott le. Az ő tankjuk felgyulladt, kiugrott az égő tankból, nagyon leégett a bőre, az arca felismerhetetlen volt, a ruhája ráégett, de ő életben maradt. Valameddig elcsúszkált, falut ért és ott segítettek rajta. Amikor lehetett, oroszok felrakták a sebesültek közé és elhozták Pécsre a haldokló emberekkel. A leégett ruhája nem árulta el, hogy ő magyar katona volt, méghozzá tankos. Néhányszor meglátogatta édesanyám, majd nyáron hazakerült Sárbogárdra. Valahogyan azt is megtudtuk, hogy vége lett a háborúnak. Csak azt nem értettük, hogy akkor miért atombombáztak az amerikaiak augusztusban?

            Rádió továbbra sem volt, újság már mintha kezdett volna jönni. Második szomszédunk csendőrtiszt volt. Ő épített egy drót-földgömböt. Azt felszerelte jó magosra a háztetőre. Csinált valamilyen rádiót és tőle tudtunk meg híreket.

             Ősszel jöttek a választások. A mi falunkból is volt az országos listán jelölt. A leggazdagabb ember, neki traktorja is volt. Két nagy fia Gazdasági Főiskolát végzett. Csakhogy annyira a végén volt a névsornak, hogy ha az egész ország a Kisgazda Pártra szavaz, akkor került volna be az Országgyűlésbe. Nagy propagandát folytatott a két fia. Győzött is a Kisgazda Párt és a baranyai parasztgyermek, Nagy Ferenc lett a miniszterelnök. Ez jó jelnek látszott. A köztársasági elnök pedig egy református pap, akinek a sógora a Dráva parton volt lelkipásztor.

            Kezdtünk belenyugodni az életbe. Mi nem sokszor találkoztunk a megszállókkal. Siklóson építettek egy nagy, vörös emlékművet a városháza elé. A hősi halottakat falukból, határból összeszedték, állítólag oda temették el a tetemeket, csontvázakat az emlékmű alá, vagy melléje.

            A magyar és német katonákkal, akik szintén hősi halottak voltak, nem törődött senki. Jóindulatú emberek voltak, akik eltemették őket a temetőbe. Jónak látszott megmagyarázni, hogy a kertemben, a földemen volt, akadályozta a munkát. Ezek a sírok később sem kaptak megbecsülést. Ahogy emlékszem, a halott katonákat kifosztották, elsősorban is a bakancsaikat szedték le a lábukról, hiszen az volt a legnagyobb érték. Az egyenruhát nem lett volna tanácsos használni.

 

29. Tavaszi munkák kezdete. Félelem a rablásoktól.

 

            Az emberek összefogdosták a határban talált lovakat, meggyógyították, amelyiket lehetett. Közismert, hogy a ló csontja nem forr össze. Ezért sokat le kellett vágni, ha addigra el nem pusztult, míg valaki megtalálta a vérző állatot. Nem csak Pesten ettek az emberek lóhúst, de felénk is. Kicsit pirosabb a színe és édesebb, mint a sertés hús. Kinek, hogy sikerült, egymás mellé fogták a két lovat, majd összeszoknak. Egyik nap az egyik gazda szántott velük, másnap a másik: Megindult a földművelés.

            Gyermekkoromban nem láttam falunkban tehenes fogatot. Most újból elővették a régi jármokat és beleszorították szegény állat fejét. Volt, akinek így sikerült felszántani a földjét. Lényeg az, hogy megindult az élet. Őszre már teremhet burgonya, kukorica. Nagyon keresett lett a tavaszi búza, tavaszi árpa, vetőmagnak. Talán ez még megterem ebben az évben. Valahogy csak megmentette magát a falusi nép. Nem hallottam éhenhalóról. Éhezők voltak bőven. Főleg a falunkon átvonulók. Hiszen a felszabadítók, Tito partizánjai, majd a bulgárok mindent összeszedtek. Nagyon ügyesnek kellett lenni, aki valahogyan el tudta vermelni a zsírt, lisztet, a disznait kihajtani valamilyen mocsaras részre. Próbálták az ügyesebbek a barmokat is rejtegetni. Felénk erdő nem volt. Pedig az jó rejtekhely lett volna.

            Állandó bizonytalanságban éltünk. A lányokra és a fiatalasszonyokra kellett a legjobban vigyázni. Lányok többen laktak nálunk a szénapadláson. Amikor az istállóba mentünk az állatokat rendezni, fejni, itatni, szénáztatni, észrevétlenül tudtunk feladni a padlásra élelmet. Keresték, hol vannak a falu lányai. Nagyon ügyesnek kellett lenni mindenkinek. Várható volt, hogy jutalomért lesznek árulók. De ilyenre nem tudok példát.

            Arra rájöttünk, hogy az egyik falusi fiatal, aki kocsisunk is volt, árulkodhatott. Ablakon keresztül láttuk, hogy megszálló katonák szó nélkül mennek az udvarban és tudták, hol a rejtekhely. Ledobálták a rossz kosarakat, ládákat, vödröket és vették elő a kanna benzint és a kerékpárt. Szólni nem mertünk. Tapasztaltuk, hogy az orosz katonákat leitatják és úgy indítják őket harcba. Az orosz gitárral, a 72 lövetű, dobtáras géppisztollyal csak közelről lehetett harcolni. 300 méternél messzebbre nem lehetett célozni a fegyverrel. Egy jól felszerelt német katona-pár szembeszállt egy egész orosz századdal. Csakhogy a német utánpótlás nem működött, töltényük nem volt.

            Az egész országban bujkáltak partizánok az oroszok megérkezése előtt. De a magyarok is szabotálták a német katonai rendeleteket.

            Az emberek olajmécsesnél, jobb esetben gyertyafénynél üldögéltek a konyhában. Petróleum már nem volt. Aki tudott valami kis benzint szerezni, megsózta és azt töltötte petról helyett a lámpába. Szép, fehér fénnyel világított, csak félni kellett, hogy bármelyik percben felrobbanhat. Legegyszerűbb pedig az volt, hogy a sporheltben pislákolt a tűz és annak a fénye mellett lehetett csendben üldögélni. Esetleg beszélgetni halkan. Só, gyufa nem volt. Tartani kellett a parazsat napról-napra, vagy kérni a szomszédoktól, tűzgyújtáshoz. Voltak, akik emlegették a tűzcsiholást, de én nem láttam egyszer sem tűzcsiholókat. Az idősebb férfiak újságpapírba tekert dohánykát, száraz falevelet szívogattak.

            Baj volt, ha a kutya ugatott. A lányok-asszonyok bújtak a kertbe, padlásra. Ha a váratlan vendégek élelmet találtak, leültek vacsorázni. Ha kisgyermek sírt, feltétlen előhozatták az ifjú mamát.

 

30. Bolgármegszállás. Kitelepítésünk.

 

            Már azt gondoltuk, tényleg vége lesz a háborúnak, amikor még messziről ágyúlövéseket hallottunk, rendszertelenül. A mindent tudó emberek emlegették, hogy a Fekete-hegyeknél németek vannak, akiket nem tudnak kifüstölni. Ha a falunkból délre néztünk tiszta időben, tényleg látszott egy fekete hegyvonulat. Ezeket a távoli, talán 20-30-40 kilométerre levő hegyeket nevezte a népnyelv Fekete-hegyeknek. Egyszer csak megszálltak bennünket bolgár katonák. A bíró végig ment velük házról-házra és leírták, hogy melyik házba hány katona lesz elszállásolva. Azt előre jelezték, hogy csak szállást kérnek, velük van a hadi konyha. Élelemmel ellátják magukat. A parókiára tisztek kerültek újból.

            Nekem eszembe jutott a tavaly őszi, német katonai megszállás. Megérkezett egy terepjáró autó. Előre elkészített, pontos terv szerint az árokpartokra táblácskákat szúrtak le. A táblán volt egy nyíl és mutatta az irányt. Piktográfia volt, képeket láttunk. Mindenki megértette. Tisztek, orvos, konyha, tolmács, raktár, telefon, stb. merre található. Amire a hadtest megérkezett, a falu fel volt készítve a fogadásukra. Mindenki azonnal megtalálta a helyét, házszám szerint.

            A házszámozást előre lerendeztették a körjegyzőséggel. A Gombár vő, aki a községházán írnokoskodott, Balla úr, kis létrával a vállán végigjárta a falut és a falakra szép, nagy számokkal felrajzolta a sorszámot. Hiszen a Polgáriban négy évig tanultak zsinórírást. Ez a számozás évekig megmaradt a falakon. Ez lett a falu hivatalos numerója. A parókia a 47-es lett. A számokat senki nem meszelte le később sem.

            Amikor megérkezett a német katona-csoport, mindenki a megfelelő helyre talált pillanatok alatt. A toronyra hangszórót szereltek, a híradást mindenki jól érthette. Délután 2-3-ig mindenkinek aludni-pihenni kellett. Néha jöttek ellenőrzésre. Akit nem találtak fekvő helyzetbe, állítólag nagy büntetés várt rá. Ez vonatkozott a tisztekre is. Ők sem voltak kivételek. Nem volt külön tiszti-konyha sem. Működtették az egészségházban a fürdőszobákat. Akkor még volt villany, dolgoztak a víz-szivattyúk. Így volt 1944. őszén a német visszavonuláskor.

            Kezdtem írni, hogy megérkeztek a bulgárok. Akkor semmi sem volt előre elkészítve. A bíróval néhány tiszt bement minden megfelelő házba. Bejelentették, hogy hány katonának készítsenek szobát, ágyat. Ki gondolta akkor, hogy ebből hosszú hónapok lesznek? Senki. A falakra ismeretlen, cirill betűkkel tájékoztatókat írtak. Lovaskocsikkal jöttek. El kellett helyezni a lovat is, szekeret is.

            Kialakult a rend. Minden másnap indult le a fele csapat a Dráva-partra. A folyón túl voltak a németek. Állítólag ötvenen. A bulgárok felépítették a hidat, hogy majd átmennek rajta megtámadni a németeket. Csakhogy a németek előjöttek valahonnan, a bulgárokat megijesztették. Elfutottak a nyúlszívű építők. A pontonhidat pedig áthúzták a túlsó partra. Ez így ment hónapokig. Nem sikerült a németeket megsemmisíteni.

            A bulgárok jelentették, hogy nagyon sok az áruló kém itt a falvakban. Elsősorban a papok. Így került édesapám bolgár fogságba. Édesanyám kivizsgálást kért az orosz városparancsnoktól Siklóson. Négy nap múlva családunknak el kellett hagyni a falut. A bíró három kocsit rendelt ki szállításunkra. Idősebb húgom másodszor feküdt tüdőgyulladásban, gyógyszer nélkül. Azt lestük, mikor esik át a krízisen.

             Először Old felé indultunk. A kanász hajtotta utánunk a kondát. Bőven volt disznónk. A tehenet az egyik kocsihoz kötöttük. A lovat is. Arra gondoltunk, bekéretőzünk az ottani kollegáékhoz, vagy a tanítóékhoz. Egyszer csak jön utánunk egy bulgár kerékpáros és értésünkre adja, hogy nem jó az irány, mivel még közelebb leszünk a határhoz, mint eddig voltunk. Szüleim érezték, hogy azért nem engednek bennünket, mert visszük az állatainkat, amire fájt a foguk. A baromfiak egy nagy ládába voltak berakva az egyik kocsi tetején. Visszafordultunk, a segítő pásztorokat visszaküldtük az állatokkal, hogy viseljék gondjukat.

            A három kocsival pedig elindultunk Nagyharsány felé. Ott is van kollega, két fia van, nagy parókián laknak. Csak kapunk tőlük helyet, egy-két szobát. Így is történt. A beteg húgom az egyik kocsi tetején, az ebédlőszoba nagyszőnyegén feküdt. Rá-ránéztünk. Még él. Másnap mondja édesanyám, Ibolyka túl van a krízisen, most már életben marad. Ma is él húgom. Igaz, hogy hamarosan jött egy harmadik tüdőgyulladása és azt is gyógyszer nélkül vészelte át. Gondolom, jól meg is erősödött a tüdeje.

 

31. Nagyharsányban. Sebesült oroszok.

 

            Nagyharsány a hegy oldalában fekszik. A bányában jó védőhely van. A kőbánya katonai központ volt. Az oroszok a parókián rendezték be a kórházat. Volt egy áramfejlesztő gépjük is. Ha beindult, nagy lármát csapott, de este volt villany. Teherautókkal hordták ide a sebesülteket. Mégpedig góréban voltak felrakva a sebesültek. Egy sor a platóra fektetve hosszába, egy sor keresztben rajtuk. A harmadik sor megint hosszában. Egy autó hozott egy tucatnál több sebesültet. Mindegyiknek a végtagja égett meg. Állítólag az előbb leírt német századot akarták megsemmisíteni, de azok valami vegyszerrel védekeztek a barlangban.

            Öcsém még kisfiú volt. Én két évvel idősebb. A szállásadónknál is volt két fiú. Egyik gimnazista. A másik teológus, aki betegen feküdt odahaza. A fiatalabb papfiú, Kornél és én segítettünk az orvosnak. Ahogy láttuk, nem sok felszerelésük volt. Kötszer és jód volt elég. A fiúval kihozatták az X-lábú fűrészelő bakot. Akinek a lába volt piros kiütéses a vegyszertől, felemelték, a lábát feltették a bakra, szíjjal lekötözték és ketten nekiálltunk a keresztfűrésszel levágni, a megadott helyen, a végtagot. Érzéstelenítőjük nem volt. Szegény beteg üvöltött torka-szakadtából, de pofozták, megverték nadrágszíjjal. Örültek, ha elájul, legalább csendben lesz. Kötözés után egy kanna hidegvizzel felébresztették. A levágott végtagokat, bakanccsal együtt, beledobálták egy kosárba és mi kivittük a kertbe. Ott kellett ásni egy gödröt és beledobálni a csonkokat. Amire mentünk, elásni, már egy bakancs sem volt az amputált lábakon.

            Megérkezett a következő teharautó. A sebesültek többsége adott életjelt magáról. Következik a kezek, lábak lefűrészelése. Kornél nagyon ügyesen kezelte a fűrészt. A felcser-orvos nem bizta a (fél)részeg katonákra az amputálást. Kornélnak eszébe jutott, hogy a közelben van egy asztalos. Mondja magyarul nekem, hogy elmegy és kér egy finom fogú, éles fűrészt. Ez a favágó fűrész szélesre volt hajtogatva és nagyon roncsolta a testet, ahogy vágtuk. Bizony én is rémülten fogtam a fűrész egyik végét. Nekünk kellett vágnunk. Mi voltunk az orosz „orvos” felcserjei.

            Az orvos nem értette, miért fut el Kornél, utána lőtt. Ijesztette. Visszajött és folytattuk tovább a sintér-munkát. Be sem fejeztük, megérkezett a másik autó is. A halottakat félredobták, az élőket operáltuk. Mikor végeztünk, Kornél mégis elment egy finomabb fűrészért. Az sem igazi csontvágó fűrész volt. Szemmel láthatóan sokkal szebben lehetett azzal fűrészelni. Amikor így megoperáltuk a szenvedőket, újból autóra rakták őket és vitték tovább tábori kórházba. Talán Pécsre szállította szegény sebesülteket a teherautó.

            1969-ben voltam Moszkvában. Akkor mondta a tolmácsunk, a beregszászi lakosú magyar nő, Éva, hogy most kaptak kis autót azok, akik a Nagy Honvédő Háborúban elvesztették végtagjukat. Nem ismertem meg a Vörös téren körözők között egyet sem, akivel találkozhattam 1945. tavaszán Nagyharsányban.

 

32. Parókiánk bolgár központ.

 

            Édesanyámmal kétszer is hazamentünk a kilakoltatás idejében. Meg kellett várnunk, amíg a bulgárok elmennek a vidékről, hogy haza költözködhessünk. Amikor kilakoltattak bennünket, édesanyám megkért egy családot, figyeljék a parókiát, vigyázzanak mindenre, gondozzák az állatokat. Hamar megtudtuk, hogy a bulgár katonák megunták a tábori kosztot és naponta-kétnaponta levágtak egy disznót, malacot, göbét. A tehenünk megmaradt életben. A katonai koszt szinte minden nap marmaládés tészta volt. A marmaládét a németektől szerezték meg a partizánok. Lisztet pedig zabráltak eleget. Érthető, hogy a hazai, disznótoros pecsenye a parókián, jobban ízlett szegény szoldátoknak, akik hazájuktól sok száz kilométerre harcoltak, illetve katonáskodtak.

            A tábori postán kaptak sokszor csomagot. Emlékszem, a cigaretta volt az érték. A családok megkínálták őket ebéddel, ha átadták a cigaretta-csomagjukat a gazdának. Az üres parókia lett a bulgárok központja. Itt volt az iroda, itt laktak a tisztek.

 

33. Kitelepítésünk lehetséges oka. Ábrahám Dezső látogatása.

 

            Emlékezetnek okáért elmondom, hogy mit érzetünk akkor is, és ma is, hogy miért édesapámat vitték el a bolgárok, mint kémet. Általános megállapítás, hogy a papok kémek, segítik a németeket a Dráva túl oldalán. Akkor még minden faluban volt lelkipásztor. Emlékem szerint csak a mattyi kollega volt a baranyai egyházi vezetők között egyetlen nyugatos. Mégis a haraszti papot hurcolták meg, tették bűnbaknak a sok kudarcért.

            Édesapám mindig hirdette, hogy ő Krisztus követe itt a faluban. Egy követ pedig minden percében képviseli a küldőt. Édesapám fekete ruhában járt, fehér ingben. Amíg csak lehetett, fényes kemény-mandzsettát és kemény gallért viselt. Ha valami miatt nem volt elfogadható tiszta keménygallér és mandzsetta, akkor a házi mosású, keményített ing-kiegészítő is megtette. Persze ez az öltözködés feltűnő volt a faluban és a megszálló katonák előtt. Ehhez jött még édesapámnak a mindenkit egy kicsit lekezelő beszéde és viselkedése.

            A bolgár tisztetekkel sokat sakkozott. És mindig győzött is. Ez nagyon bosszantotta őket és állandóan káromkodtak, idegeskedtek. Édesanyám sokszor szidta édesapámat, hogy már egyszer veszítsen, mert még a végén sötétben lelövik. Édesanyám meglökte az asztalt ’véletlen’, hogy dűljön össze a táblán a sok figura és kijelentette, hogy a vendégek győztek. Ebből mindkét részről hangoskodás lett. Pedig édesanyám rendszeresen meghívta a tiszteket ebédre.

            Egy alkalommal édesapám felszólította őket, hogy minden sakkozó jöjjön el és úgy sakkozzanak, ő pedig egyedül lesz. Így is győzött. Ezután mindegyik katonával kezet fogott, megköszönte a játékot. De még el sem búcsúztak, amikor megérkezett Ábrahám Dezső, oldi teológus. Leült és beszámolt Budapest ostromáról. Tegnap ért haza gyalog a fővárosból. Első útja hozzánk vezetett. Szerette édesapámat. Sok papírt telerajzolt, részletezte Budapest ostromát. Amikor Dezső elment, édesapám kikísérte és a papírok eltűntek. Ezek a papírok lettek a dokumentumok, hogy megbeszélték az újabb védekezést, illetve támadást a bolgárok ellen.

            Ezután hamarosan letartóztatták édesapámat. Négy nap múlva szabadult a körzeti orosz parancsnok közbenjárására. Előtte nap ott járt nálunk a siklósi városparancsnok. Látott bennünket, a négy kisgyermeket. Édesanyámnak németül mondta, hogy holnap reggel 9 órára itthon lesz a pópa. Így is lett, de a kísérő bolgár tiszt tolmáccsal jött és meghagyta, hogy déli 12 óráig el kell hagynunk a falut.

            Már nyár volt, amikor jött egy asszony a szülőfalumból, hogy készüljünk hazamenni, végleg elmentek a bulgárok. Küldtek is kocsikat értünk. Megköszöntük a hosszú vendéglátást kollegáéknak és hazaérkeztünk. Összeszámoltuk, mink maradt. Bizony nem sok. Állat csak a tehén. A bútorokból kevés hiányzott. Újból lett lovunk.

            Siklóson már megalakult az új rendőrség. Bementünk Siklósra és édesanyám kért maga mellé egy tisztet. Elmentünk Máriagyűdre. Megkerestük azt a családot, akinek a lányára, vejére bíztuk a házat a kitelepítés órájában. Édesanyám kérte, adják vissza, amit jogtalanul elhoztak. Elő is szedtek néhány apróságot. Édesanyám a rendőrrel átkutatta a szekrényeket, ágyakat. Annyi minden került elő, hogy kevés lett a kocsi befogadó képessége.  Felrakodtunk és gyalog mentünk a kocsi mellett.

            Ezután jött a bosszú. Pedig édesapám szerette ezt az ügyes fiatalembert. Segített villanyt szerelni, ha kellett. Édesapám megtanította autót vezetni. Egy alkalommal össze is törte az Opelt. Beforduláskor eltalálta az autó jobb felével a kerítést, a kaput tartó oszlopot. Kijavíttattuk a kárt saját költségünkön. Új lámpa is kellett a járműre.

 

34. Vitézség ígérete. Bosszú forralása.

 

            A bosszú lappangott, s egyszer csak előjött. Édesapám Levente-oktató volt. Falukban nem volt cserkészet. Minden fiúnak kötelező volt Leventébe járni. Télen, nyáron. 1944. nyarán érkezett egy körlevél, mely szerint felszólítandók a 16 évet betöltött leventék, jelentkezhetnek gyors átképzésre, tankosok lesznek, s aki kilő egy ellenséges tankot, vitézséget kap. Ez bizony nagy vonzerő volt a magyar szegény nép között.

            A vitézség jelentett egy teljesen felszerelt tanyát és 10 katasztrális hold jó földet. Ez pedig milliók álma volt. Nálunk jól ismerték a Kistapolca községben kiosztott vitézi telkeket. Az I. világháborús vitézek közül tízen kaptak itt birtokot. Magyarországon ez biztos jövőt jelentett. Minden igényt kielégítő ház, állatok, szép birtok hozzá. Erre lehet nősülni, jövőt tervezni. És ez akkor is kijár, ha elveszítjük a háborút. Hiszen ez így történt 20 éve is. Biztos jövő, csak meg ne haljon szegény fiatal jelentkező és bizonyíthatóan ő lőjje ki az ellenséges tankot. Sokszor a vadászoknál is vitás, hogy kinek a sörétje találta el a nyulat.

             Édesapám saját felelősségére elégette a levelet és nem hirdette ki. Akkor még megvolt az autónk, megbeszélte a környékbeli Levente parancsnokokkal is. Igen ám, de a mattyi tanító kihirdette és nagy propagandával kürtölte. A siklósi piacon kedden és pénteken már megbeszélték az asszonyok, hogy kik jelentkeztek és milyen szép vitézi birtokot kapnak a jelentkezők pár év múlva. Jelentkezett a mi ismerősünk is, Feri. Közben feljelentést tettek édesapám szabotálása miatt. Szülém alig tudta kimagyarázni, hogy a mai postajáratok nagyon bizonytalanok, hiszen bombázzák a vasutat a szövetségesek. Statáriális bíróság elé nem állították édesapámat, hiszen igazolták, hogy több helyre nem érkezett meg a körlevél. De a GPU megfigyelés alá tette a házunkat.

            Még gyanúsabbá lett a helyzetünk a zsidó orvossal való barátkozás miatt. A villányi származású sváb orvosunk, aki a szomszédunkba nősült, két leányával és feleségével elindult még jó időben Nyugatra. Budapestről egy munkaszolgálatos zsidó orvost küldtek le. Kis húgom akkor volt először tüdőgyulladásban. Orvosság már akkor nem volt kapható. Ultraseptyl kellett volna, legalább egy szem. Beszerezhetetlen volt. Ez az orvos magyarázta meg édesanyámnak, hogy miként kell egy tüdőgyulladást levezetni orvosság nélkül. Figyelni a krízist. Utána már javulás várható. Jó is volt ez. Hiszen hamarosan még kétszer kellett ezt megtenni. Az orvos naponta többször eljött hozzánk, megnézni Ibolykát. Tudott tarokkozni. Édesapám, édesanyám, az orvos úr és én játszottuk a négyes kötött-tarokkot. Talán ezt nevezik Paskievics-tarokknak.

            Mikor az orvos úrnak el kellett menni a front közeledtekor, de még Pécs-Budapest között jártak valahogyan a vonatok, édesapám beszállította Siklósra, az állomásra. Akkor már nem volt szabad autózni, benzint sem lehetett vásárolni. Minden autónak megvolt a sas-behívó jele. Ugyanaz volt a jegyző úr autójának is. A községházán 24 órás szolgálat volt, ők hivatalból figyelték a rádióadást. Akkor már csak az az egy kincstári rádió működhetett a faluban. Ha bemondja Budapest-I. a jelet, azonnal kell indulni Pécsre, leadni az autót.

            Édesapám meghívta hozzánk Szenes Iván doktor urat. Megreggelizett, elbúcsúztunk. A kis húgom már jobban volt. Doktor urat a kis táskájával beültettük az autóba és indulás Siklósra. Az állomáson már német autó volt, idegen civilek keringtek a peronon. Igaz, baráti öleléssel elköszöntünk az orvostól, beszállt a vonatba, integettünk egymásnak és elindultunk haza. Így fókuszba került a falu papja. De nem fény-fókuszba, hanem a sötétség fókuszába.

            Megkezdődött a sáros rendszámú autók érkezése hozzánk, de mindig sötétben. Utcavilágítás nem volt. Az ablakokon sem szűrődhetett ki fény. Az autólámpákon olyan takaró volt, hogy csak egy kis fény vetődhetett ki az útra, amelyet repülőről nem lehet meglátni. Váratlanul érkeztek esténként a nyilasok édesapámhoz.

            Tényleg kellett vigyázni. Siklóson a fogorvosék a pitvarban vacsoráztak  gyenge lámpafénynél. A bomba pontosan rájuk esett, robbant, mindenki meghalt. Másik esetben viharlámpával kísérték ki a lovakat itatni, este. A bomba a vályúba esett, elpusztult ló és gazdája. Nagyon óvatosnak kellett lenni. Semmi fény ne bosszantsa a felettünk repülgető szövetségeseket. A fényágyúk pásztáztak, de mire lőttek is, a repülő már föléjük szállt és kapták a bombát. Radarral bevenni nem lehetett a szövetségesek gépeit. Az első repülő magasról elszórta a sztaniolpapír-csíkokat és a megfigyelő radar azonnal bedöglött. Jelezte a sok millió kis sztaniol-darabkát. Ezek sokáig fent maradtak a levegőben, szállingóztak. A repülők felettük teljesen szabadon mozogtak, célozgattak. Végül is egyszer csak elmentek a németek, odaérkezett a frontvonal.

 

35. Feri megmenekült. Édesapámat bemártja. Nyilasok átöltözése.

 

            November 29-én este bejöttek az orosz katonák. Tavaszra hazavergődött Feri is. Az első kihallgatásnál elmondta, hogy édesapám behívatta és a lelkére beszélt, menjen önkéntesnek. Édesapám megint nehezen tudta bebizonyítani, hogy nem hirdette ki a felszólítást, sőt a környékbeli Levente-parancsnokokat is kérte, tüntessék el a levelet. A négyszemközti beszélgetést nem tudta bizonyítani a vádlott, hogy miről beszélgettek. A GPU után kommunista megfigyelés alá került a házunk. A módszer ugyanaz volt, mint előtte. Arra gondolunk, hogy a munkatársakat áthelyezték más megyébe, onnan meg irányítottak Baranyába embereket. Értelmes dolog, a jól kiképzett dolgozókat tovább foglalkoztatni. Jó példa volt erre az 1951-es padlás-söprés.

            Házunk elé állnak a lovas kocsik. Üres zsákokkal jönnek a fogadott emberek. Lapátot, söprűt is hoztak magukkal. Egy idegen bejelenti, hogy nyissuk ki a padlást, elviszik a beszolgáltatni valót. Azonnal igazoltuk, hogy mindent leadtunk, ami ki volt vetve. Az idegen lefelé néz, elváltoztatott hangon félszavakkal szól, miszerint csak egy részét adtuk le a kivetett mennyiségnek. Háttal nekünk, megtámasztotta a padlásajtót.

            Édesanyám a nyári konyhában sírt. Mi, négy gyermek, tengődtünk. Édesapám közel megy a fal mellett az arcát eltakaró emberhez és egyszer csak felkiált: Maga az Berger Úr!? Ő volt, aki a német vallatáskor kínozta édesapámat a zsidó orvossal való barátkozásért és a leventék védéséért. Távolabb voltam tőlük, semmittevésben álltam. A megszólításra az idegen ember elkapta édesapámat a torkánál fogva, betanult-gyakorlott mozdulat lehetett ez nála és bevitte a nappali szobába, ahol volt egy dívány is. Mire odafutottam és benéztem, édesapám volt alul, az arca már kivörösödve, s a vallató sziszegett, hogy ha még egyszer szól valamit, megfojtja és „visszakerül”.

            Rohantam ki édesanyámnak szólni. Ő futott, hangosan sírva a lakás felé. Mire odaértünk már álltak mindketten, az idegennek fenyegetően magasban volt a keze. Édesapám nagyokat lélegzett. Végre kapott levegőt. Ezek a pribékek, akik mindkét rendszert feltétel nélkül kiszolgálták. Az utóbbival takargatták az előbbi dolgukat. Ők lehettek az első „pálfordulósok”. Nekünk ezt hozta a felszabadulás.

 

36. Pénz nélkül. A Pengő végnapjai.

 

            Ruhánk már nem volt. Az állatokat is el kellett herdálni, kótyavetyére vinni. Belekerültünk olyan szegénységbe, amelyet még az ellenségének sem kíván a józan ember. Hasonló lett az egész falu élete. A lelkipásztornak, tanítónak, egyháznak való természetbeni járandóság teljesen megszűnt, nem lehetett kérni. Készpénzfizetést pedig nem kaptunk, de hivatalosan járt az államsegély, a kongrua. Küldték is pontosan, a még front előtt megállapított összeget. Csakhogy mit ért a pénz. A pénz óráról-órára romlott. Akinek volt rádió-híre, tudta, hogy a reggel 8 órakor bemondott érték már 9 órára erősen változott.

            Bemutatásnak néhány példa. Debrecenből Gulyás tanár úr felhozta a Kodály Kórust Budapestre. Szállodába kerültek mintegy ötvenen. Este megbeszélték a pénztárossal, hogy ők reggel tudják fizetni a díjat, de ő írja be előző estére. Hiszen éjjel úgy sem viszi feladni a postára. Este megtudták, mennyi lesz a másnapi összeg. Ezt kellett befizetni pénztárnyitás előtt, reggel 7 óra körül. A soros vidéki énekkaros kiállt az utcára és az erre a célra elkészített szalonna darabbal állt a kapuban. Odafutottak az emberek, és aki a fél kiló szalonnáért először leszámolta a jelzett mennyiségű Pengőt, már vihette is. Az énekes átadta a pénztárosnak a kiskosárnyi bankót. Másnapra már nagykosárnyi pénzt adtak a fél kiló szalonnáért.

            Egy másik példa. A pécsi Cisztercita Gimnázium megkapta Zircről a gimnázium tatarozásának a teljes költségét. Amire a postán megérkezett a küldemény, a portója többe került, mint a teljes összeg, amit pár napja feladtak. Így aztán nem váltotta ki a gazdasági vezető.

            A templomokba kihirdették, ne hozzanak perselypénzt. Bár a gondnokok nagy ruháskosarakat tettek a bejárati ajtók mellé, abba öntsék bele a papírpénzt. Hétfőre már egy tojást sem kaptak a tegnapi perselypénzért.

            Budapestről jöttek az emberek vonatlépcsőn, teherkocsik ütközőjén, vagonok tetején utazva. Hozták a megmaradt holmijukból a kis csomagjukat. Csere-világ volt. Bármit elfogadtak a szép kézimunkás terítőkért, ruhákért. Szalonna volt az igazi érték. Egy darabért az egész csomagjukat odaadták volna. De kinek kellett a falukban damaszt-terítő készlet, vagy porcelán dísztárgy, emlék-érmék s egyéb szívhez kötődött apróság, amitől sírva vált meg a pesti, éhező ember. De szegény édesanya tudta, hogy odahaza addig is éhezik a család, amíg ő a távoli falvakban gyalogol élelemért. Mi is annyit tudtunk segíteni, hogy megkínáltuk finom kukorica-kásával, prószával, fűrészporos kenyérrel, esetleg szállással. Minket kértek, beszéljük rá a falusiakat, hogy vegyenek tőlük valamit. A nadrágos ember ha tudta is értékelni a felkínált apróságot, de nem volt mit adjon érte. Mi ilyen szegényen kezdtük az új életet. A földek nagy része vetetlen maradt. Nem is számíthattunk arra, hogy majd a télre már több élelmiszerünk lesz.

 

37. Tanulni kell.

 

            Édesanyám úgy határozott, hogy hiába van meg a négy osztályról a bizonyítványom, nem mehetek gimnáziumba. Tehát egy évet rendes helyen kell járnom, hogy testileg-szellemileg alkalmas legyek a továbbtanulásra. Volt megoldás. Sárbogárdon van Polgári Iskola. Ott járt a három unokatestvérem is, a nénje gyermekei. Bizonyára megvannak a régi tankönyveik is. Ellakom a nagynénéméknél és egy évig tanulok, bizonyítvány nélkül. S mikorra tíz éves leszek, keresnek gimnáziumot. Hiszen egy évvel előrébb jártam a kortársaimnál. Erősen állítottam, hogy tudok minden anyagot, amit az elemi iskolában tanítanak. Amikor együtt tanult a nyolc osztály, a négy év alatt, ha csak néhány hónapot is egy tanévben, megtanultam a nyolcévi anyagot, tudok minden leckét, jobban számoltam, mint a felsősök. Az alsóban a kis egyszeregyet kellett tudni és pedig tudom a nagy egyszeregyet is, vagyis négyszázig minden szorzatot. Tudom a fizika-kísérleteket. Hadd menjek mindjárt gimnáziumba. Kár volt ellenkeznem.

 

38. Új pénz. Forint.

 

            1946. augusztus elsejére megjelent az új Forint. Plakátokon ismertették az utolsó békeév árait. Azt kellett megszorozni tízzel és forintot kellett mondani. Akkor még sok helyen heti fizetés volt. Csak a fix-esek kaptak havi fizetést. Mivel akkor hónap elején kapták a fizetésüket az állami dolgozók, tisztviselők, ők hozták a pénzt a piacra, a boltokba. Felszólítottak minden honpolgárt, hogy szeptember elsejére mindenki szerezze be a forintot, mert akkor már csak az új pénzzel lehet fizetni.

            A hónap közepén édesapám is megkapta az államsegélyt, a kongruát. Úgy emlékszem, 400 forint körüli összeg volt. Talán 1% levonással, 396 forintot kaptunk. A legnagyobb bankó a 100 forintos volt, a legkisebb papírpénz a 10 forintos, továbbá ezüst 5 forintos és alumínium 1 forintos. Fillérek: 50, 20, 10, 5 és a lyukas 2 filléres. A felsorolásban olvastam, hogy van arany 20 forintos is. Én olyat sohasem láttam, de hírlett, hogy a nagy fejesek a fizetésük egy részét aranyhúszasban kapják. Tudtommal, az arany húsz forintost még a mai napig nem vonták ki a forgalomból. Azóta is suba alatt van ez az aranypénz ügye. Volt ezüst 5 forintos. Valamennyi százaléka lehetett ezüst. Erre mondták, hogy ez az igazi középkori pénz, amely nem fog elértéktelenedni, mert az anyaga tartja az értékét. Az egyik felén Kossuth apánk képe volt.

            Édesanyám félretett 40 forintot. Nagy pénz volt ez akkor. A kenyér kilója 85 fillér volt. A cukor kilója 5.40 forint. Egy napi napszám 10 forint. De szívesen eljöttek 3-4-5-forintért is napszámba. A hivatalos árak már megvoltak, de az üzletek üresek maradtak. Működött még az élelmiszerekre a jegyrendszer.

            A piacon a forint bevezetése nehezen indult meg Siklóson. Dr. Pap László, mint püspök-helyettes, vizitált Baranyában. Ő írja le, hogy Siklóson, a Főtéren fel volt állítva egy akasztófa és hirdették, aki nem akarja elfogadni az új pénzt, ott lesz a helye. Felakasztásról nem érkezett hír.


39. Új zsák-ruhám. Felkészülés az útra. Tojás-valuta.

 

            Utazásom. Édesanyám előkészített az útra. Először is varrt nekem egy ruhát. Mármint nadrágot. Otthon egész nyáron klott-gatyában jártunk A szabás úgy történt, hogy egy jobb fajta zsákot édesanyám feláldozott. Szépen kimérte az alakomat, zsírkrétával felrajzolta a zsák jobbik felére és körbevágta ollóval. A kis Singer varrógépünk megmaradt. Édesanyám megvarrta a nadrágot nekem. Az elején a varrást egy kis helyen felbontotta és belülről tett rá egy nyelv formájú ruhadarabkát, amelyet a nyílás mögé lehetett igazítani és máris megvolt a slicce. A maradék anyagból készített két pántot. Elől párhuzamosan feküdt a testemre, hátul keresztben. Az egyszerűség kedvéért a két pánt is fel volt varrva a nadrág derekára. Oldalra lehajtottam a két pántot és megszabadulhattam a ruhámtól.

            Mindössze annyi baj történt, hogy a varrásra nem maradt elég anyag és szűk lett. Édesanyám sírt egy sort, én összehúztam magam és máris jó lett. Hamar rájöttem arra is, hogy ha pisilni kell, jobb lesz, ha levetem és úgy állok a házsarkához. Ezt is begyakoroltam. Újabb baj akkor jött, amikor édesanyám kimosta az új ruhámat. Azok a nyamvadt szálak nem megnyúltak, hanem még talán összehúzódtak. A vasalással bővítette jó szülém. Nem szárította meg egészen és úgy vasalta. Amikor egyik szárát kivasalta, meghúzkodtuk, hogy bővebb legyen. Én szót fogadtam a nadrágnak és örömmel felhúztam. Nem is kell mondanom, hogy ez rövidnadrág volt. Egészen rövid. A fekete gatyát nem vehettem alája, mert nagyon kilógott.

            Mivel édesanyám szert tett nadrágvarrás gyakorlatára, következett az alsónadrág összeállítása. Semmi anyag nem volt. Máriagyűdről visszakerült hozzánk néhány színes, vastag damaszt-terítő, szalvétákkal. Fel kellett áldoznia a stafírungba kapott terítőt. Volt rózsaszínű, halványkék, sárga és fehér. A kéknek történt valami baja a sok szállításban, húzkodásban. Ez lett az áldozat. A jobb részéből kirajzolta a megfelelő darabokat. Az előbbi séma szerint összeállította. Most már egészen úri gyerek lettem. Volt alsónadrágom, felső nadrágom. Egy kék dressz lett az ingem. A lábamra találtunk egy gumicsizmát, melynek törött volt a szára. Azt szépen átalakította édesanyám belebújós cipőnek. Zoknim, sapkám nem volt.

            Édesapám bőr aktatáskáját elővette édesanyám és abba csomagolt. Először is egy nagy alakú Bibliát. Azt szoktuk olvasni otthon naponta. Édesapámnak volt egy aranyozott, bőrkötéses, a teológiai kibocsátáskor kapott Szent Bibliája. Az első oldalon az ajándékozási beírás. Aláírták: Ravasz László püspök és a professzorok. Az volt édesapámnak mindennapi használatában. Az előbb említett kékterítő szalvétái megvoltak. 6 kisebb, és 6 nagyobb. Minden egyes darabban szépen behímezve: BÖZSI. Édesanyám elővett egy nagyobbat, belocsolta vízzel. Ebbe csomagolta bele a kukorica-kenyeret, amelyet előbb szépen felszeletelt, de nem végigvágással, hogy ne essen széjjel. Ha megéhezem a hosszú úton, majd török belőle egy darabot.

            Melléje tett két darab nyers tyúktojást. Ez volt a valuta. Nagyon vigyázzak, el ne törjem. Az egyik tojást adjam be az ablakon a pénztárosnak és kérjek egy diákjegyet Sárbogárdra. Hiszen ma még augusztus 31-e van, nem kötelező forinttal fizetni. Lehetett lebélyegzett, adó-millpengősöket is használni. Hogy mennyibe kerül egy jegy, az függ attól, hogy hány óra hány perckor veszem meg Pengőért. A forintos jegyár ki volt függesztve. De ma még lehet Pengőt is használni. Ahogy láttam, a pénztáros mellett volt egy nagy kosár, abba dobálta bele a lebélyegzett adó-pénzeket. Augusztus végén már csak ezt fogadták el. De már ezt is kosárszámra mérték. Pedig ez már milliószorosa volt a régebbi pénznek, ilyennel kellett adót fizetni. Ez is csak pár napig működött. És megint milliószorosa a bélyegzéssel.

            Én benyújtottam az ablakon a tojást és a pénztáros kinyújtott nekem egy Budapestre szóló egész jegyet. A régi rend szerint három féle utazási jegy volt. Első osztályú, másodosztályú és fapados. Nekem az első osztályra szólt a jegyem. Láttam, hogy a bácsi annyira megörült a tojásnak, hogy meg akart puszilgatni érte. Ki is jött az ajtón. Talán mégsem tetszettem neki annyira. Megkérdeztem, mikor indul a vonat Pécsre. Ezt senki sem tudta.

            Hová tegyem a másik tojást? Megláttam valakit, mintha ismerős lenne ott a pénztárnál. Amikor az ablakhoz került, bedugtam a tojást és mondtam neki, tegye el a forintját. Őtőle igazán kaptam puszit kobakomra. Leültem reggelizni. Törtem egy darab sárga kenyeret, megettem. A kútnál húztam vizet és ittam egy jót a vederből.

            Egyszer csak fütyül a vonat Beremend-Nagyharsány felől. Siklóson dobáltak a mozdony oldalára fahasábokat, majd megitatták a mozdonyt sok vízzel. Elindultunk Pécsre. Harkányban megfordult a mozdony és visszafelé húzta a kocsikat. Megijedtem, hogy visszamegyünk Siklósra, de hamarosan rájöttem, hogy más irányban fordult a masina. A siklósi vártól mind messzebb kerülünk. Ez már jó jel.

            Pécsett megtaláltam a pesti vonatot. Könnyű volt. Az az egyetlen szerelvény állt az állomáson. Felszálltam. Kerestem én az első osztályt, de kinevettek. Marhavagonok voltak ajtó nélkül. Várakozás közben megebédeltem. Itt csapból tudtam inni. Az okos utasok faládákkal utaztak, arra rá lehetett ülni. Én az aktatáskára nem ülhettem rá. Végig álltam, támaszkodtam. Elálmosodtam. Félnem nem kellett, mert akkor még nem loptak az emberek a vonaton. A pénzem bele volt varrva a ruhámba. A valuta-tojásokat odaadtam a pénztárosnak Siklóson. A Biblia nem törékeny, a kenyér megnyomódhat.

 

40. Utazás Sárbogárdra.

 

            Megérkeztünk Sárbogárdra. Állomás nem volt. Emlékeztem, pontosan olyan volt régebben, mint Dombóváron. Egy kaptafára készült mind a két indóház a XIX. század második felében.

Tudtam, mi történt Sárbogárdon, az állomás épületével. Vasutasaink, akiket nem hívtak be katonának a fontos szolgálatuk miatt, becsületes magyar emberek voltak Ezt több ízben bizonyították. Sárbogárdra három felől jön be a sínpár. Budapest – Pécs – Székesfehérvár. A német vonatoknak mindig előnyt kellett adni. Hiszen megszállt ország voltunk március 21-től. Két német vonat érkezett Székesfehérvár, illetve Budapest felől. A szolgálatban lévők úgy intézték, hogy egyszerre futott be a két szerelvény ugyanarra a vágányra. Az egyik jobbra, a másik balra dőlt. A német őr gondolkodás nélkül agyonlőtte a forgalmistát és a váltókezelőt. Utána dühükben felgyújtották az egész állomást. Benzinük már nem nagyon volt a németeknek, de erre az épületre annyit rápumpáltak, hogy porig égett még a tégla is. Az új állomást 1949. augusztus 20-án avatta fel Rákosi Mátyás elvtárs.

 



Főoldal programok Szolgáltatás Elérhetőség Múlt Önéletrajz Erdélyi Napok Erdélyi Napok - feladatok

Honlapkészítés